Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 9. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi Figyelő

Babits Mihály: Jegyzetek Gellért Oszkárról
új verseskönyve alkalmából

Gellért Oszkár új versei meglepetésként hatnak azokra is, akik régóta ismerik és - ami ugyanazt jelenti - szeretik ezt a saját csöndjében s a természet kipusztíthatatlan produktumainak biztonságával fejlődő költőt. A meglepetés nem valami váratlan fordulatnak, gyökeres változásnak vagy új iránynak szól. Ilyesmi nem mindig erő jele; sokszor gyöngeségé; Gellért az, aki volt; s hirtelen kivirágzása nem valami gyanús "Új korszak", csak új évszak, páratlanul gazdag és termékeny. Épp ez a meglepő: hogy ennyire hű maradt önmagához, s mégis ilyen új: mint valami kirobbanó tavasz: természetes, mégis csodálatos.

Gellért magányos költő; a magány ereje az autonóm élet. Ő mindig magában és a maga törvényei szerint növekedett. Jelentkezésében megelőzött mindannyiunkat, s hamar kialakította a maga versét, elszakítva a köldökzsinórt, mely elődeihez fűzte. Azóta nem néz se jobbra, se balra, csak a saját formáit éli ki, mindig teljesebben és gazdagabban mondva újra ugyanazt az örökegy mondanivalóját, amit ismeretlen mélyekből misszióként magával hozott. Soha tejesebben és gazdagabban, mint ez új kötetben.

Ilyen a költészet: mint a virág, amely nem ölt új formát, csak a magáét teljesíti ki, ami valahogyan már a magban megvolt.

Gellért új könyve a szerénység szavaival végződik, egy "utószó"-szerű versben: "Lehet, hogy költő már nem voltam, Vagy hogy csak ezután leszek!" Az egész könyv tiltakozik e szavak ellen: mégis érezzük, hogy azok nem puszta szólamok, s szerénységük mélyében csalhatatlan önérzet búvik. Egyrészt a megállíthatatlan növekvés érzete ez, mely mindig a jövőbe helyezi igazi gazdagságát, s melynek számára minden hódítás csak még nagyobb hódítások lépcsője s záloga; másrészt a saját primitív mélyeinek örökké éber érzete, mintegy a mag ősi gazdagságának kötelező emléke a virágban: mert tehet-e a virág egyebet, mint hogy mennél teljesebben kibontja és kinyilatkoztatja azt a gazdagságot - ami valahogy már a magban megvolt? Gellért egyhelyütt az embrió ős pózáról beszél: ahogy feküdt anyja szíve alatt, "Fejemhez emelt karokkal, Halántékom mellett az öklöm". Ezt az életelőtti pózt ismétli az élő minden éjjel, mikor - az álomban - visszaszáll önnön tudattalanának mélyébe. S ebben a pózban kívánja a költő a halált, az örökkévalóságot is. Ha valakihez, bizonyára hozzá illik e különös nosztalgia, szimbolikus módon: mert mi másban áll a költő törekvése, mint a tudat eszközeivel visszatalálni a tudattalan élet ős és igaz attitűdjébe - ami annyit jelent, mint visszatalálni önmagunkhoz, az elveszett paradicsomba, az abszolút őszinteségbe, a természet romlatlan kéjéhez s végtelenül rafinált egyszerűségéhez.

Mindez benn van a költő önmagához való hűségében, mely túlnyúl a születés dátumán, s valóságos metafizikai honvágy.

A tudat csákányával föltárni a tudattalan mélyén rejlő kincseket, s a téveteg és hazuggá csavart ész fonalán nyomozni ki a csalhatatlan és megvesztegethetetlen ösztönök feledett édenét: bizonnyal paradox feladat; pedig Gellért ilyesmiben fárad. Témái mindig vágyak és ösztönök: egyéni és társadalmi életünk mély s gyakran titkolt vágyai s ösztönei; s művészete voltaképp pszichológiai művészet. A Szerelem és Család ösztönei; a nemes Barátság mély ösztöne; az Emberi Haladás hangyaösztöne; ösztönös bámulata minden emberi nagyságnak; s végül a Jóság és Béke kiirthatatlan vágyai; ezek a Gellérti témák. Mily szelíden hangzanak, s valóban szelídek is; mégis oly nehéz őket igazi valóságukban lefesteni, s vihart tudnak verni a mái lélekben, mit rácson vergődő galambszárnyak. A Szerelem és Család ezer konvenció nyűgeivel és hazugságaival van összebéklyózva; a Haladás álmai fúlva és lihegve küzdenek s a Béke szent vágyát sokszor és sok viszonylatban még bevallani is vakmerő és szentségtörő forradalom.

Az ösztönök eltévednek a Tudat útvesztőiben.

Mily biztonságra kell szert tenniük a költőben, hogy egy pillanatra se veszítse el őket s szinte játékos nyugodtsággal tudjon ez útvesztőben eligazodni! Szerelem és család, érzéki és lelki ösztönök, béke és forradalom különös vonatkozásokba kerülnek a modern lélekben: milyen nehéz az ősit, az igazat megtalálni! A versnek néha beretvaélen kell táncolnia s meredélyek szélén illegnie, hol a Tudat okvetlen leszédülne: de a költő ösztöne mindenekfölött nyugodt, játékos, sőt kacér tud maradni.

E kacérság nem a komolyság hiánya, hanem az ösztönös nyugalom és biztosság jele. Gellért költészete vallomásszerű, de egy bölcs önismerő és semmi emberit nem szégyenlő igaz lélek nyugodt vallomása.

Mégis: vallomás; olyan dolgok bevallása, amiket alig szoktunk ily nyíltan kitárni, amiknek feltárása mái modern életünkben ezer pszichikai és konvencionális nehézségekbe ütközik. Áll ez a szerelmi és családi versekre éppúgy, mint az emberibb jövő hitének álmaira: noha itt is mint ott, a legnemesebb érc olvad ki az őszinte kohóból. Mindez formailag is észlelhető a versek alkatán; melyekből gyakran többszöri nekikészülődés után buggyan ki maga a vallomás, s mesterkéltnek látszó szimbolumrétegeken át jutunk a tulajdonképi mondanivalóhoz. Ez a mesterkéltség tulajdonképpen nagyon művészi s egyáltalán nem áll ellentétben magának a vallomásnak egyszerűségével és igazságával. Ez csak a mélységét jelzi mintegy formailag, ahonnan a vallomás föltör, az akadályokat, melyeken át föltör.

Ezek az akadályok maguk is egy részben formai természetűek. Az ész, a szó inkább a konvenciók nyelve, mint az ösztönöké, s minden költő voltaképp valami nehéz műfordítást végez, idegen nyelvre fordítva ösztönei beszédét. A legtöbb nem is a szavak értelmében bízik, hanem zenei szuggesztiójukban, hangzásuk és asszociációik imponderábiliáiban. De Gellért, noha finom zenét képes a nyelvből kicsalni, nyíltabb és beszédszerűbb vallomásra szomjas, szívesen és fölénnyel mond le az olcsóbb zenéről, s derűs makacssággal keresi és halmozza a szimbólumokat, melyek vágyait és érzéseit az értelem számára is közel vihetik. Néha úgy jönnek e szimbólumok és ötletek egymásután, mint folyton erősbödő kalapácsütések, melyek, bár a kalapács maga hideg, lassankint átfűtik a verset, míg kipattan a szikra, mely az egészet megvilágítja.

Ilyen módon a külső forma is távol van a szokványos vers-zenétől; de még távolabb az elfolyó és tagolatlan "szabad verstől". Gellért, aki közvetlen elődeink jambusi verséből indult ki, hamar fölszabadította a jambust, de megtartotta a rímet, mely az ötletek és képek értelmi tagoltságát és rétegződését hangsúlyozza; sőt legszabadabb verseiben is szeret megőrizni bizonyos tágított lehetőségű strófaszerkezetet, mely távoli rokonságban van az ún. gondolatritmussal, s a fokozatos szimbólumok lépcsőzeteit emeli ki. Művészete idegen a ma divatos enjambement-orgiák művészetétől: verse a mondanivaló tagolódását szereti követni, s hogy úgy mondjam, inkább bőr, mint ruha. Szeretem ezt a verset, különös keménységét, s majdnem így mondtam: puritánságát, mely legszebb versei némelyikében - mint a Szent Rútság címűben szinte már monumentális hatásokat vált ki, noha máskor kacér és játszi tud lenni, s úgy viseli a rímeket, mint a meztelen bőr a pajkos szalagokat.

Gellért új könyvét a Génius adta ki, valóban mintaszerű kiállításban, Kozma Lajos gyönyörű rajzocskáival.