Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 9. szám · / · Vadász Tibor: Éveim

Vadász Tibor: Éveim
VIII.

Nem felejthetem el, hogy hogyan zsaroltam meg apám szeretetét. Otthon kissé elhanyagoltak, én pedig szomjaztam a szeretet bizonyságtételeire. Apámtól örökölhettem ezt a tulajdonságomat, aki gyermeki kedély volt, szerette a lelkes jeleneteket, ilyenkor könnybelábadt a szeme és vörös vérerecskék futották be.

Épp új varrónő érkezett a házhoz, aki délelőtt kilenctől este hatig dolgozott. Ezek a napok rendesen zilált állapotokat teremtettek. Az anyám mindjárt hátratolta az óra mutatóját harminc perccel, szerinte így csente vissza egy részecskéjét azoknak a perceknek, melyeket a varrónők amerikázással elloptak a munkaidejükből. De a szorgalmas munkásoknál is megcselekedte ezt, már csak csupa szokásból... Az óra járása mindig a varrónő munkaképességéhez igazodott... Ha apám észrevette a suskust, rögtön megigazította mutatókat, de anyám olyan ügybuzgalommal szolgáltatott magának igazságot, hogy nem lehetett utolérni, így aztán az óramutatók néha valóságos kán-kán táncot jártak az igazság körül. A varrónő különben is megbontotta anyám házirendjét. Zsíroskenyeret kértem, a Marinkat hívta...

- Hozol tízért kenyeret... (Ma több kell.) Ötért vajat és három tojást... nem tudom mi az ára - közben a varrólány kezére pillantott és újra megszámlálta a pénzeket; remegett minden garasért és ez annyira megkötötte egész lényét, hogy mindjárt zavarba jött:

- Mennyi pénzt is adtam, na?! A gyerek menjen innen! Mindig megzavartok! - És ismét végigtekintett-tapogatott a pénznemeken.

Ha Marink, a mindenes, elment, anyám lassan topogva elindult a szobákon át, számítgatta, hogy mennyi kenyeret és vajat kell kapnia és esetleg mennyi pénzt kell visszahoznia a Marinak... Ilyenkor megesett, hogy apám a bajusza csücskét a szájába simította, ajkait összenyomta, mert nevető ráncok futottak szét jóságos arcán, még csillogó szeme is vékony vonalban hunyorított, pukkadozott benne a nevetés... De mindig az ablak felé fordult.

Az igazsághoz tartozik, hogy aztán anyám hatalmas szelet kenyeret kanyarított nekem, melyet vékonyan kent be zsírral. A nagy karéjjal félénken, miközben folyton a konyhaablakra pislogtam, kilopakodtam a homokbuckához, ami a kapuval szemben állott... A hülye Samu, a toprongyos utcagyerkőc egész az udvarig merészkedett, itt bambán nézelődött és homokvárunkra meredt, mi azonban görönggyel és kaviccsal hajigálva célba vettük.

Szégyenemre erre jött a papom, kézen fogott és félrevont:

- Miért dobáljátok azt a szerencsétlen gyereket?!

Mélyen elpirultam, nem feleltem egyenes válasszal, hanem a házbeli vendéglős szavait ismételtem:

- Miért is teremt az Isten ilyen hülyéket? - A papom elmosolyodott:

- Na látod, ő is az Isten teremtménye, hiszen ő is csak mérték, mert ha csupa okos és egészséges ember lenne, nem élne az emberekben a becsülés és az istenfélelem érzése. Az okos emberek örülnek, ha egészségesek és nem bántják, hanem segítik az ilyen nyomorultakat, hogy lehetőleg az ilyenek is tudjanak örülni és meggyógyuljanak.

Nem mindig értettem, amit mondott, de hitének ereje ösztöneimet ragadta meg, szerettem őt és szavai fényesek voltak nekem, mint az aranypénzek. A papomhoz, ehhez a hatalmas ádámcsutkájú, kedves bölcshöz ragaszkodtam, gyermekkorom kovásza volt, de a vérem csak az apám, anyám fogalmának gyökerét öntözte, amiből az ölelésnek, csóknak és simogatásnak indája, virágja és ezer jó füve nőtt.

Ezen a napon azonban apámat fokozott mértékben elfoglalták a betegei, anyám pedig a varrónő körül ügyeskedett.

Délután történt, a homokban. Hirtelen lefordultam a bucka aljára, hiába élesztgettek a gyerekek, a fejem hátracsaptam és elterültem, majd összehúztam a testem, mintha görcsök szorítanának... A kicsinyek rögtön berohantak a szüleimhez. Még most is látom drága apámat, amint mellére szorítva kezét, elakadt lélegzettel sietett felém, mögötte anyám és két szomszédasszony. Felkaptak a földről, jajgattak és csókolgatni kezdtek, én pedig bágyadtan felnyitottam a szememet és visszacsókoltam apámat. A hálószobába vittek, lefektettek, betakartak.

Az apám ott ült mellettem a díványon és a keze, mely egész nap betegeket vizsgált, kötözött, recepteket írt, ott pihent a paplanomon, mint a dúcra szállt galamb, még meglebbeni a szárnyát, apám is megsimogatott, kócos fejemen elpihent a keze, nyugtalan szívem pedig egyenletesen dobogott...