Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 9. szám · / · Vadász Tibor: Éveim

Vadász Tibor: Éveim
V.

Volt nekem egy nagybátyám is, akiről különböző vélemények alakultak ki. Néha napokig nálunk lakott, azután hetekig nem láttuk, míg egy napon megint előkerült. Egyszer megkérdeztem az apámat:

- Hát neki nincsen felesége?

- Volt, de addig kínozta, míg meghalt.

- Miért kínozta? - Apám elmosolyodott:

- Erről maga sem tudna pontosan számot adni. Szerencsétlen ember.

- Mit csinál ő?

- Író volt, meséket írt az újságokba...

- És már nem?...

- Már nem, elzüllött, rossz lett...

- Mit csinál most?

- Látod... - Nagybátyám kint ül az udvaron...

- A felhőket lesi? - kérdeztem.

- Igen, felhőkergető, haszontalan ember.

Ez volt apámnak az első mondata, amit kétkedő érzéssel fogadtam, mert nekem egészen más benyomásom volt az ég felé forduló emberekről...

Nagybátyám az egyik rokontól a másikhoz hányódott, bozontosan, szakállasan, buja szemöldöke alatt törtfényű szeme úgy tetszett, mintha mindig oldalvást nézne... Imbolygó alakkal és rendetlenül járt, apám és mások ruháiban; azokhoz a kivert, lompos kutyákhoz hasonlított, amelyek olyan szomorúan kullognak be az udvarra, épp hogy fel merik vetni a szemüket, morogva eszik meg az odadobott csontot, aztán tovább kullognak.

A züllöttségnek olyan nyilvánvaló jelei tapadtak nagybátyámhoz, hogy nagyon megsajnáltam. Megkérdeztem tőle:

- Mondd, bácsi, miért bámulod te mindig a felhőket?

A kapura meredt és inkább csak magának mondta, de előbb az ölébe vont, a szakálla az arcomat érte, éreztem meleg, borszagú leheletét:

- Bizony, a felhők mögött más világok vannak... Miért nézek a felhőkre? Ilyenkor olyannak érzem magamat és a többieket, mint a földön mászó bogarakat... alázatos vagyok... - És hirtelen minden összefüggés nélkül hozzátette, a felhők felé fordulva:

- Látod, milyen szépen, csendesen elhúzódnak... - Őszinteség csengett a hangjából, világosság derengett előttem: igen, ő a felhőket szereti és a pap meg a gangon a csillagokat és ez nagyon természetesnek tetszett.

Mindezt azonban sehogy sem tudtam összeegyeztetni azzal, amit az apám mondott és estére nagybátyám eltűnt...

Kétségbeesve fordultam anyámhoz:

- Mondd, lehet valaki egyszerre jó meg rossz is?

- Ez is megtörténik...

Könnyeztem: (a jó és rossz karmai közül kimondhatatlan bánattal merült fel nagybátyám megtört szemű, szakállas arca)... Szerettem volna utána futni, hogy maradjon örökre nálunk.