Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 9. szám · / · Barta Lajos: A Mars-repülő

Barta Lajos: A Mars-repülő
regény (2. közlemény)
4.

Már egy éve múlt a Roganum felfedezésének, de a Roganus által vázolt hatás nem következett be olyan villámgyorsan. Maga az EFTER sem akarta. Előbb bányabirtokokat kellett biztosítani a világ minden részein és függetleníteni kellett a nyersanyag és a készárú szállítást a tengeren, mert különben az idegen hajósvállalatok a halálraítélt fémipari vállalatok javára befolyásolhatták volna a Roganum-gyártmányok versenyképességét. Azután nagy arányokban ki kellett építeni a vondobiniai gyárat, új olvasztókemencéket kellett fölállítani a kohókban.

Egyelőre arról gondoskodtak az EFTER sajtóirodája útján, hogy a világ megtudjon valamit a tröszt titokzatos fémtalálmányáról, anélkül, hogy mindent elmondanának. Mikor a világ már eléggé doppingolva volt azoktól a hírektől, melyek az EFTER fejlődési lehetőségeit a mesékbe tágították ki, elhatározták, hogy idegen tőkét bocsátanak a trösztbe.

Azok az EFTER-részvények, amelyek idegen kézben voltak, a titokzatos kommünikék hatása alatt hihetelen árakra emelkedtek a világtőzsdéken. Olyan felfokozott feszültség uralkodott az EFTER körül, hogy valóságos megkönnyebbülést okozott, amikor végre megjelent az új részvények kibocsátásáról szóló hír. Mintha gát szakadt volna át, melyen most végre bedőlhetett a pénz, mely az EFTER-ben érdekeltséget akart vállalni.

Ezt a részvénykibocsátást rendkívül ügyesen oldották meg; a túlnyomó többség minden veszélyeztetés nélkül a tröszt tizenegy urának a kezében maradt, azonkívül a törzsrészvényekkel való kombináció útján a tizenegy törzsbirtokos rendkívül nagy készpénzösszegekhez jutott az új kibocsátású részvények árából; de ami még ezen is túlment, az a körülmény volt, hogy az összes új birtokfoglalásokat, bányavásárlásokat a központi gyár hatalmas méretekben való kitágítását: ebből a beözönlött idegen pénzből oldották meg.

Három hónappal később, az azonnal megkezdett nagyszabású építkezések hatása alatt megalakította az EFTER a maga folyam- és tengerhajózási vállalatát, melybe negyven százalék idegen tőkét vett föl. Az időközben folyamatba tett építkezések az EFTERT-t már körülvevő szenzációs légkörnél is jobban doppingolták az embereket. A szüntelen ipari krízisek között, a világ minden iparállamában veszélyesen felsötétlő munkanélküliség közepette az EFTER valósággal csodának látszott, mely valami bűvös titok folytán kimaradt a világkrízis örvényéből.

Bár a fantasztikus arányokat öltött katonai és ipari kémkedés ott ólálkodott az EFTER körül, nem sikerült fölfedezni, mi a lényege annak a titokzatos találmánynak, melynek kiaknázására a tröszt berendezkedett. Egy esemény új táplálékot adott a feszült képzelődéseknek. A vondobinai gyártelepen egy kis parkot létesítettek, melynek középső pázsitos köröndje egy szobor fölállítására várt. Nemsokára meg is történt a leleplezési ünnepély, mert Karpennek, egykori mérnökének szobrát állíttatta ott föl a tröszt.

E szobor mögött mindenféle távlatok nyíltak. A Roganum, mely a tröszt birtoka volt, e szobor mögött ismeretlen mélységekbe veszett el eredetével. Nem voltak-e Karpen szülei parasztok? Amaz ismeretlen, külön történet nélküli emberek közül valók voltak, akik csak milliomod- és milliomodmagukkal együtt tesznek ki történetet. Ilyen külön történet nélküli emberekből jött elő Karpen; szülőktől, akik mögött hasonló szülők álltak, azok mögött megint ugyanilyenek végtelen hosszú sorban. Vissza homályba veszett időkig: csupa nélkülözés, szenvedés, lemondás. Mintha ez a feneketlenség megnyílt volna, hogy kihozza magából Karpen mérnököt, aki aztán a tröszt szolgálatába állt és úgy akart meggazdagodni, hogy aránytalanul nagyobb gazdagságot adjon ugyanakkor a trösztnek. Mintha ugyanez az ismeretlen, névtelen, külön történet nélküli alakoktól nyüzsgő végtelenség, mely Karpent magából kihozta, dobta is volna őt bele az izzó érc lávájába, abban a pillanatban, mikor azt hitte, hogy milliárdokkal fogja meggazdagítani önmagát és billiókkal a trösztöt...

De ez a szobor mindennap többször figyelmeztette Rogan mérnököt is arra, hogy a Roganum föltalálása nem egyedül az ő sikere, Igaz, hogy Karpen nem találta meg azt, amit keresett, de vajon megtalálta volna-e ő, ha Karpen nem kísérletezik előtte? Joga volt-e ahhoz a tekintélyhez, melyre a trösztön belül emelkedett, joga volt-e a vagyonhoz, melyhez a Roganumért már eddig hozzájutott? Nem kellett-e a világ előtt különválasztania azt, ami a Roganumból őt és ami Karpent illeti? Szabad volt-e a vételárat, a részvényrészesedést és azokat az összegeket egyszerűen eltennie, melyek a részvénytranzakció alkalmával készpénzben a zsebébe folytak? És ami még ezután jön: az óriási arányokban kibontakozó tröszt évi osztalékai? Nem volt-e részes a hajózási vállalatban is? Nem volt-e tizenegyedrészben tulajdonosa a föld különböző részein fekvő bányáiknak? Nem iktatták-e be a tröszt bankjába? És az EFTER nagy nyomda- és lapvállalatának, melyet egy fiktív részvénytársaság látszott bírni, nem volt-e szintén résztulajdonosa? Nem kellett-e megszédülnie arra a gondolatra, hogy amennyiben a tröszt a Roganumot csak repülőgépek építésére akarná fordítani, ebből a világmonopóliumból is megszázszorozhatná vagyonát? Tud-e a világ bármely gyára olyan könnyű és szilárd aeroplánokat építeni, mint a tröszt? A Roganumból készült repülőgépek csakugyan olyanok lesznek, mint a madarak. Sehol, semmiben sem lesz olyan nyilvánvaló, hogy a Roganum egyedül áll a világon, mint a levegő járműveiben. Itt csúcsosodik ki, itt töri át az eddigi elképzelhetőség minden határát a Roganum... De mi köze ehhez és mennyi része van ebben Karpennek?

Már vett Karpen szüleinek egy kis birtokot; gépeket és állatokat is vett nekik és ellátta őket forgótőkével. Ennyi talán elég azért a kétes valamiért, amit Karpen kísérletei jelentettek. Egy kísérlet akkor valami, ha megtalálja azt, amit keres. Lehet, hogy valaki meghal, mielőtt kísérletét teljesen megoldotta, de nyílt útmutatás marad utána azoknak az anyagoknak a törvényében, melyekkel a kísérleteket végezte. Ez azt jelenti, hogy előbb kellett az életből távoznia, mielőtt a kísérleti anyagok minden törvényének eleget tett volna. Akkor csak folytatni kell a munkát, meg kell a gyakorlatban valósítani, ki kell magukon az anyagokon próbálni a további képleteket. De Karpen egyesíteni akart anyagokat, melyek vegyileg nem kötötték egymást. Kérdés, hogy valaha is talált volna eljárást arra, hogy a minden összeolvasztási kísérlet után a valóságban nyitva maradó képletet lezárja? A tudás maga nem elég; szerencsés intuícióban rejlik a megoldás. Az ilyen intuíció egy a lángésszel. Karpen erős elme volt, de nem lángész. Ezért nem találta meg a titkot. Az ő sugallata oldotta csak meg. Mi a sugallat? Talán alacsony értékű valami? Mert kiszámíthatatlan? A sugallat a szellem legrejtettebb, legfinomabb műveleteiből táplálkozik, onnan ered, ahova a tudat nem is jut el. A sugallat a szellem villámlásban való megnyilatkozása!...

És azért mégsem szabadulhatott a kétségektől.

De Rogan nem az az ember volt, akinek egyénisége kétségeket megtűr. Egyike volt a kor azon tipikus lényeinek, akik nem ismerik a kételyt; annyira határozott volt mindenben, hogy életének alapja és iránya néhány megalkuvást nem tűrő tételbe volt belefoglalható. Ezek közül valók voltak:

A technikai civilizáció az egyedül lehetséges civilizáció, mert ha lehetséges lett volna egy másik is, akkor nem éppen ez fejlődött volna ki.

A világot lehetetlen érdem és jog alapján egyensúlyban tartani! A világ egyensúlya a küzdelem, melyben a kiválasztódott erősek kénytelenek elnyomni a gyengeségben maradtakat, mert különben a világ az impotencia kormányzása alá kerülne és visszabarbárosodnék.

A nő sokkal kevesebbet érő lény, mint a férfi, helytelen tehát a társadalmat a nő és a férfi egyenértékűségére átrendezni akarni.

A társadalom nem építhető át a munka jogára, mert a harc és az átmenet ideje alatt elpusztul a mai civilizáció és az emberiség nem fog többé egy civilizációt fölépíthetni magának...

Kivel közölte volna Rogan a Karpen szellemével való tusakodásait? Gyengeséget mutatni senki előtt nem volt szabad! Nem; ez csakugyan nem az a világ volt, melyben gyengeséget lehetett volna elárulni. Ez az elfoglalt társadalmi helyzet aláaknázódását, a bukás kezdetét jelentette volna! Nem! A világ az 1925 és 1935 közti tíz év feltalálásai következtében nem is volt hasonlítható az azelőtti világhoz. Ezek a feltalálások eltüntették a földrészek és a tengerek távolságát és ezáltal olyan iramba hozták a kereskedelmet, a forgalmat, hogy az emberek szinte nem tudták idegekkel követni a világ tempóját. Nem az történt, hogy miután a távolságokon át való érintkezés olyan könnyű és gyors lett, az emberek nem hajszolták volna magukat és megcsendesedtek, kíméletesebbek lettek volna egymás iránt! Minthogy minden gyorsabban ment, sokkal több idejük maradt és ezt új és új vállalkozásokra és kezdeményezésekre használták föl. Tízszer annyit bonyolítottak le, mert az üressé lett idő hajszolta őket; idegeik már nem bírták követni azt a kényszert, melyet a távolságok megszűnése által üressé vált idő mért rájuk. Rabjai, őrültjei lettek a felszabadult időnek.

Ez a felfokozottság olyan igényeket támasztott az emberi szervezettel szemben, hogy nagyon sok ember a tébolydába került, kidőlt, elpusztult. Helytállni már maga is annyit jelentett, mint nagyon erősnek lenni. Csak az erő adott lehetőséget az éléshez. Az erő tehát még nagyobb jogcím, még ünnepélyesebb bálvány lett, mint volt eddig.

Az utolsó tíz év alatt a vállalatok egész sora pusztult el. Az összeomlások egymást érték. Minden, ami nem volt sziklaszilárd, összedőlt és maga alá temette az embereket. Hogyan ropogtak a revolverek! Európa minden részeiben naponta tucatjával lőtték magukat fejbe az elbukottak. Sokan bukás, a gazdasági megsemmisülés paroxizmusában magas emeleti ablakból az utcákra, a népes bulevardokra vetették le magukat; bele a forgalom tömegébe.

Az elmélet erre azt mondta:

- Végre a tisztulás. A gyenge összeroppan; a világ a fejlődés törvényét követi, a trösztösödés felé halad.

Az egyéni katasztrófák teljesen eltűntek a vállalatok központosulásának fékezhetetlen lendületében. Ez a lendület valami ijesztően és kápráztatóan tornyosodó folyamat volt, mely a vérről, a sikolyról, a könnyekről nem vett tudomást.

A világ végsőkig feszített erőműnek látszott, melyben az érdekek huzalai és gerendázatai a kétely és ingadozás nélküliek, a nagyon erősek és éppen ezért kíméletlenek szilárd oszlopai között vannak kifeszítve... Valaki emberi puhaságot mutat? Érzést talán? Biztosan össze fog dőlni, mert csak a szív által meg nem mozdítható állhat meg helyén. Mi? Szemei megrebbentek? A bizonytalanság mozdulatát tette? Életelvében talán valami hézag van?... Ah, már nem is ér annyit, mint tegnap ért. Holnap még kevesebbet fog érni! Hiszen a legátkozottabb dolog: a bizonytalanság jelei voltak rajta észrevehetők. Mások szolgálatában állt mint tartóoszlop az érdekek egymásnak feszített erőművéhez? Gyorsan ki kell cserélni? A maga érdekét szolgálta ott? Ne előlegezzetek neki sem bizalmat, sem hitelt, ne vegyétek kombinációba, bukni fog, kidőlése el nem kerülhető.

Gyengeséget mutatni nem volt szabad! Sőt az a szilárdság, mellyel a Roganumból fakadó minden helyzeti és vagyoni jót a teljes jog látszatával hajtott be magának, éppen annak az ingadozást nem ismerő erőnek a jelenségeként tűnt föl, mely egyedül volt tiszteletreméltó. De Rogant ez nem elégítette ki, Sőt éppen ez az értékelés éreztette vele még jobban, hogy visszásság van helyzetében.

Nimfával beszéljen talán? Komoly taglalások számára volt-e Nimfa neki? Nem dísznek és gyönyörre tartotta-e? Nem volt-e Nimfa számára egyéniségének egy külön oldala, melyet akkor szerepeltetett, ha vele volt együtt? A modornak, a beszédnek, az élő lénnyel való bánásnak külön módszerét vette elő ilyenkor. Avval az alacsonyabbrendűvel való különös bánásmód volt ez, akit szépsége és kéjre való alkalmassága, testi kinemesedettsége emel ranggá. Ehhez a bánásmódhoz éppúgy hozzátartozott a kételynélküliség, a biztonság és mindig kész, szilárd elhatározottság, a lovagiság és a hősiség, mint ahogy a társadalmi helytálláshoz kellett az erő. Ha nem is tartotta a nőt egyenrangú lénynek, nem volt szabad vele szemben sem pozíciót veszteni!

Úgy gondolta: Nimfával beszélhet Wagnerről, vagy Kodályról, az északi sarkról, vagy az új táncalkotásokról, de nem beszélhet Karpennel szemben való helyzetéről. Egy pillanatig sem mutathatta neki, hogy eltökéltségein csorba akar rágódni. Rágódik is! De csak azért, mert még nem intézte el! De el fogja intézni. Mert ő azok közül való, akik mindent rendbehoznak maguk körül és magukban.

Végül az EFTER elkészült mindennel, tudtul adta a világnak új fémtalálmányát és megkezdte a termelést. Most várták, hogyan kezdődik majd a fémiparban és a nehéziparban a fokozatos összeomlás.

A katasztrófa az aeroplánokat építő iparban mindenesetre hamar megkezdődött. Minden, ami ezen a téren eddig volt, egyszerűen túlhaladottá lett. Szó volt arról is, hogy világkartellt kellene kötni az EFTER ellen. De bele lehetett volna-e a kartellbe vonni mindazokat, akik aeroplánokat építettek? A forgalmi vállalatokat, az államokat? Bíztak-e annyira egymásban, hogy hittek volna egymásnak annyira, hogy titokban nem csalják meg egymást?

Az EFTER aeroplánokat építő osztályának élére Rogan mérnök állt. A katasztrófa, melyet a Roganum az aeroplán-gyártásban fölidézett, kiegyenlítően hatott a Rogan - Karpen-problémára, benne is és a világban is. Ez kétségtelenül igen nagy siker volt: ennyi összeomlást, ilyen debaclet támasztani a versenyző iparban, ennél különb mértéke nem lehet a sikernek.

Mint félelmetesen csodálatos valamit emlegették világszerte Rogan nevét. De mikor egyedül maradt: a zajból, a tülekedésből, ünneplésből, pénzből, a termelés süketítő zúgásából előjött a szürke, hamuszerű hab, amely a tüzes láva fölszínén úszott és Karpen emberi maradéka volt.

Mit tegyen? Vonuljon vissza talán? Ez ellenkezett erejével és nézeteivel arról, hogy az ember milyen szerepet tölt be a termelésben. Visszavonulni ilyen erővel és ilyen nézetekkel, ez lelki öngyilkosság lett volna, kikerülhetetlen összeomlás. Akkor jobb lett volna mindjárt fejbelőni magát. De Rogan, ez az ipari gladiátor, nem lőheti magát fejbe. Ilyen elhatározás, ilyen mozdulat nem születhetik egy Roganból...

Valami szédületesség volt most az EFTER termelésében. A bányák szünet nélkül szállították az érceket a kohóba, ezek a kész fémet a vondobinai központi üzembe, ahol használati tárgyak számtalan változata, szerszámok, gépalkatrészek, gépek készültek beláthatatlan sorozatban.

A világ összes államai már elhatározták, hogy azonnal átépítik légi flottáikat. Hatalmas új adókat kellett kivetni ezért, ami nagy nyugtalanságot idézett elő a népekben.

Elkerülhetetlennek látszott az összes tengeri flották kiselejtezése, az összes ágyúk, tankok, fegyverek átcserélése. Az államoknak nagyszerűen fölszerelt hadseregeik voltak, óriási ölőgépezetek emberalkatrészekkel álltak készenlétben minden országban, de a helyzet mégis az volt, mintha egyáltalán nem lettek volna hadseregek. mert elég, ha az egyik állam, talán az Amerikai Egyesült Államok, az új anyagból építi föl az új flottáját és szerzi be új hadiszereit és evvel kezében tart minden más államot.

Az 1932-ben Genfben tartott leszerelési konferencia aztán egy nemzetközi konvencióhoz is vezetett, mely teljesen kizárta a hadviselések közül a szárazföldi és tengeri háborút. A leszerelési konferencia titkos tárgyalásain megállapították a következőket: a kapitalizmus helyzete 1930 óta a sok összeomlás dacára, sőt éppen azért, a tisztulás és központosulás által, megszilárdult. A németországi, franciaországi munkásforradalmakat sikerült leverni és a proletáriátusnak ott időre van szüksége, míg megint összeszedheti magát. Angliában még mindig nem tudta a munkáspárt a bányák kisajátítását megvalósítani, amiből az látszik, hogy a fejlődés vonala még nem jutott idáig. A helyzet általánosságban jó. De ha új flottákat kellene építeni, a hadsereget egészen újonnan kellene fölszerelni, akkor föltétlenül jön a mostani hatalmi formák helyett egy másik hatalmi forma: a bolsevizmus. Ahelyett talán inkább arra kellene gondolni, nem lehetne-e a hadseregeket, a tengerészetet szabadságolni, minthogy úgysem lehet szárazföldi vagy tengeri háborút vezetni? Ez nagy pénzügyi megkönnyebbülést jelentene, a népek felujjonganának. Igaz ugyan, hogy annyi a hadseregben lekötött embernek visszabocsátása a termelő munkába, a munkanélküliek számának rohamos emelkedését vonná maga után, de még ezt is meg kellene kockáztatni! Csakhogy mi lenne az aktív tisztekkel? A hivatásos katonák légiójával, a továbbszolgáló őrmesterektől föl a tábornokokig? A tárgyalások ezen pillanatában egyszerre nyilvánvaló lett, hogy a hadseregeket meg kell majd tartani csak azért, hogy ezen a jogcímen fizetni lehessen a tiszteket. Mert ennyi tisztnek a koldusbotra-jutása olyan társadalmi anarchiához vezet, melyről szintén nem tudni, hol fog megállni. Ezeknek a kérdéseknek a tisztázását a legközelebbi konferenciára tolták el, egyelőre azonban szerződést kötöttek a következőkre: a szárazföldi hadsereg és a tengerészet létszáma a legközelebbi tíz évre mindenesetre változatlanul marad. Újításokat a fölszerelésben egy állam sem eszközöl. A hadseregeket, a tengerészetet olyasvalaminek tekintik, mint egy üzemen kívül helyezett gyárat, melynek jó karban maradásáról azonban ennek dacára gondoskodnak. Végül: háborút csak a levegőben lehet viselni! - Az a törekvés azonban, hogy a légi flottákat bizonyos erősségi arányba hozzák egymással, megbukott. Az egész versengés, mely azelőtt a szárazföldi, vízi és légi hadseregekre oszlott szét, most a légi flották kiépítésére összpontosul.

A hivatalos kommuniké ügyesen elhallgatta a légi háborúra való készülődést, ellenben kiemelte a hadseregek és flották inaktiválását és evvel csakugyan elérték a kívánt hatást. Hiába fejtették ki a munkáslapok a megegyezés valódi értelmét, a népek nem akartak erről tudomást venni. Féktelen szenvedéllyel, mindenáron át akarták magukat adni annak az örömnek, hogy nem kell többé a hadseregek javára adó-verejtéket izzadniok. Valóságos részegség fogta el a polgárság millióit.

Ebben az általános öröm-szédületben, boldog pihenésben és édes mámorban, a fölujjongásnak ebben az évszázadok óta várt időszakában az EFTER éjjel-nappal dolgozott a légi flották építésén.

A krízis katasztrofális évei csakugyan elmúlni látszottak. A halott vállalatokon átlépve a technikai civilizáció új lendületet nyert. Titokzatos volt az, hogy miért volt a technikai civilizáció állandó válságban 1920 után csaknem teljes tizenkét évig; de ennek a titokzatosságnak megvoltak a maguk magyarázói, akik napnál világosabban bebizonyították a válság okait. Most a technikai civilizáció megint fénykorát látszott élni és ennek a titokzatosságnak is megvoltak ugyanazon magyarázói, akik napnál világosabban bizonyították, miért van ez így és miért nem is lehet ez másként. Az előző válságos évekhez képest, mikor az emberiséget szünet nélkül a társadalmi földrengés készült megrázni, a termelés szinte aranykorát élte most. Bizonyosan onnan is eredt ez, hogy a nemzeti iparok, a munkásság félelmes felnyomulásának megakadályozására feladták elzárkózottságukat és a vámpolitikában nem lehetett többé a régi gyűlöletes harcra ráismerni. Kénytelen-kelletlen országközi kooperációk jöttek létre, sőt sok szó folyt arról is, hogy a gyilkos versenyt meg kell szüntetni és a trösztösödés folyamatát így kellene előmozdítani, hogy az ne törje előbb az erősebb vállalatok kalapácsával össze a gyengébbeket. Miért kelljen ennek a pusztulásnak bekövetkeznie? Nem lehet-e önként az egész világon összevonni ugyanazokat a termelési ágakat?

A termelés nagy korszaka volt ez! A gép, melyet a világon mindenütt szüntelenül mozgásban kellett tartani, megint hatalmas lett. Már már úgy látszott, hogy az ember kiszabadul uralma alól és urává lesz a gépnek. De a gép visszaállította megingott hatalmát és megint diktálta a civilizációt. Az emberiség nem látszott másnak, mint óriási nyüzsgő hangyarajnak, mely kiszolgálja a gépek világszervezetét. Azokat a gépeket, melyeket maga talált ki, de amelyek aztán uraivá lettek, úgy hogy ő kénytelen volt szolgálni azokat. Olyan fékezhetetlen lett megint a gépek mozgása szerte az egész föld kerekségén, hogy elmúltak a kijózanodás, a gondolkodás és megrémülés idői, amikor a technikai civilizáció matadorjai is megálltak egy pillanatra és megkérdezték magukat: vajon jól van-e ez így? A gép megint nagy lett, a gép megint hajszolt, nem volt ráérési idő! Szüntelenül termelni és termelni kellett! Ki kellett szolgálni ezt a Baalt, a gépek világszervezetét!

A vonatoknak szüntelenül robogással szállítani kellett! A gőzhajóknak zúgva kellett szelniök a tengereket! A városoknak dörögni, a pályaudvaroknak bömbölniök kellett! Minden technikai intézmény várta a maga táplálékát, türelmetlenül tátotta ki gyomrát és megállíthatatlan robogásban akarta elvégezni a maga mozgásait! A termelőeszközök munkadühe szüntelenül rohamban tartotta az embert. Ez volt aztán a tempó! A lihegés, a láz. A termelés mámora elborította a földet.

És éppen ebben az időben az új gépek csodálatos sokasága keletkezett. A tudomány a levegőből, a vízből, a fényből titkokat vont ki és ezekkel a titkokkal messze túlhaladta a Rádió-korszak meglepetésekben való gazdagságát. A föltalálások már-már elnyomták, elfeledtették, magától értetődővé tették a Roganumot is.

Mindenesetre lüktetett a világban valami mérhetetlenség, mely belehatolt az emberekbe mint a levegő, mint a tavaszi fényhullámok deleje, belehatol a barázda mélyén fekvő magvakba és kifakasztja a mezők életét. Ennek az ütenynek a belélegzése folytán: a világegyetem nem látszott többé olyan nagynak, mint azelőtt. Az emberiség elfelejtette a teremtett dolgok végső okainak kutatását, mert a világ technikai csodákkal való megteljesedése a Végtelenség horizontja helyett a technikai civilizáció horizontját vonta a föld fölé! Soha még ilyen tiszteletben nem részesült a gép!

Egy napon este Rogan váratlanul megjelent a gyárban, melyben már megkezdődött az éjjeli üzem. A tröszt ablakai több emelet magasságban sárga-vörösen égtek az éjszakában. A mérnök csak rövid ideig maradt a gyárban és aztán távozott. Homály ült a kis park körül, amelynek közepén Karpen szobra állt. Rogan tulajdonképpen azért jött, mert a szobornak akart valamit mondani. Megállt egy futó pillanatra a park szélén, ahonnan látszott Karpen ércből való arca. Csak egy pillanatra, mert nem volt szabad bárkinek is sejtenie, hogy most találkozást tart a szoborral. A telepet megvilágító ívlámpák fénynyalábjai mint fénylő eső hulltak a kis park fáinak ezüst koronáiba és eltűntek azokban, mint csepegő, lehűtött tűz. Ebben a fák közül kivetítődő tompa visszaverődésben a szoborarc árnyékok és félvilágosságok játéka lett. Rogan egy pillanatra úgy látta, hogy a szobor nevet. Ez felbőszítette:

- Veled is készen leszek! - mondta hangosan a szobornak.

Maga is meg volt lepődve, hogy hangosan beszélt, hogy így tetten érette magát. De voltaképpen azért jött ide, hogy ezt megmondja a szobornak. A szobor látszólagos nevetése pattantotta ki szavakká a belső beszédet. Most mindenesetre hangosan is megmondta, amit csak egy szembenézéssel akart elmondani. Ez az elcsuszamlás bosszantotta volna, mert gyengeségnek látszott a szobor ércnyugalmával szemben. De oly nagy indulatok feszültek benne, hogy azok egy pillanat alatt fölemésztették a gyengeség bánatát, minthogy egykor a láva elemésztette Karpent.

Rogan a végtelenbe kitágultnak érezte magát és tudatosult benne szerepe. Ellentmondás nélkül egynek érezte magát a világot mámorban tartó technikai civilizációval. Emberi valójának megdicsőülését abban tudta, hogy magába veszi ennek a világnak az emeletes és majdnem ésszel bíró gépekbe ömlött értelmét. Ahhoz képest, hogy milyen minden egyebet leigázó és maga alá hajtó volt a holt anyagokból épült gépeknek mérhetetlen hatalma; ahhoz képest, hogy milyen fékezhetetlen eleven erőket hajtottak szünet nélkül a térbe mozgásukkal; és ahhoz képest, hogy az emberek száz és száz milliói pihenés nélkül kiszolgálták a gépek világszervezetét, csonkának, magábafulladtnak találta azt a valamit, ami a gépek összességének következménye volt: a technikaik civilizációt.

Volt a gépek világszervezetében és ami ennek szünet nélküli táplálásából kijött: a termelésben, volt a határtalannak látszó technikai civilizációban valami eldugaszolt, valami föl nem oldott, valami ebbe a csudálatos élésbe beleátkozott... Egy lenyűgözött vonal húzódott meg a gépek uralmának szemkápráztató világ-vibrációi alatt...

Rogan ezt a lenyűgözött vonalat föl akarta szakítani, mintahogy egy acélsodronyból font kötelet fölszakítanak, melynek vége le van szögelve. Rogan föl akarta tépni a technikai civilizáció magában hordozott, de lebéklyózott terjeszkedési vonalát és ki akarta a világegyetembe tágítani. Ezért elhatározta, hogy egy Roganumból épített repülőgépen - a Marsba repül.

Most rajta volt a sor, hogy nevessen. Otthagyta a szobrot és a kis parkot és hangosan nevetett.

Másnap megkezdték a Marsba repülő Roganus építését. A Marsba való repüléssel Rogan nem közvetlenül arra gondolt, hogy evvel kiegyenlít mindent maga és Karpen között. Annak a fékezhetetlen feszültségnek akart utat nyitni, mely idegeiben és homloka mögött nyugtalanította. Igazán, ezt volt az: a világtermelés, a gépek mindenhatóságának tébolya, a technikai civilizáció harsogó féktelensége már nem fért önmagában és egy nagy veszély fenyegette: a nincs tovább! Mint egy szörnyű szélütés söpörte volna el ez a nincs tovább, leghűbb kiszolgálóink, bálványozóinak energiáit. Egy a féktelen gépi termelés, az elistenedett technikaiság felé fölfeszített társadalmi világrendek micsoda összeomlása lett volna az, ha egy napon tovább el nem titkolhatóan szétterpesztette volna magát: - a nincs tovább! Az lett volna a vitalitások tetem-mezeje. Micsoda vízözön, micsoda bukás! Az ember-teremtette Kozmosznak, a gépek Kozmoszának milyen összeroppanása!...

Mintha Rogan homlokcsontjai mögött lett volna ennek a végzetes dugultságnak a mentőszelepe! Nem egyéni elhatározásáról volt csak szó! A technikai civilizáció küldte Rogant a Marsba.

Valóban: ennél különb egyenleget senki sem találhatott volna ki Rogan és Karpen között. Rogan úgy ment ezentúl el Karpen szobra mellett, mintha az nem is lett volna már ott.