Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 8. szám · / · Komjáth Aladár: Három halál

Komjáth Aladár: Három halál
III.

Mikor megismertem, látszólag még egészen jól érezte magát. Csöndesen heverészett naphosszat az ágyán, kékcsíkos kórházi ruhájában, amiben úgy nézett ki, mint egy fegyenc. Néha-néha felugrott s kirohant a mosdóba, mert hányás jött rá. Mikor visszatért, mohón nyelte a jeget.

Csöndes ember volt. Órákig elmaradt szótlanul s szelíd, kék szemeivel a levegőbe bámult. Az orvosok azt mondták, nagyon rosszul van s ők maguk sem értették, hogy ez csak ilyen csekély jelekben nyilvánul. A gyomra sehogyan sem volt rendben. Úgyszólván semmit sem evett. Ha behozták az ételt, belenézett a tányérokba, aztán szótlanul visszarakta őket. A csemegéket és egyéb nyalánkságokat, amikkel rokonai lepték meg, legtöbbnyire elajándékozta. "Nézze csak Juliska, adok magának valamit" - mondta a csúf, morcos takarítólánynak s bőkezűen megajándékozta valami finom csemegével. Gyakran kínozták gyomormosásokkal. Utána rendszerint rosszul lett. Egész éjjel félrebeszélt és nyögött. "Én nem is tudom hogy voltam az éjjel - mondta egy alkalommal - azt sem igen tudtam, hogy hol vagyok."

Egyébként soha senkinek sem panaszkodott. Szelíden felelt, ha kérdezték s barátságosan megsimogatta a sógora gyermekeinek a fejét. Néha azonban, még ha látogatók is voltak nála, hirtelen elcsöndesedett s egy szót se szólt. "Feri bácsi, valami bajod van?" - kérdezte ilyenkor a sógor. Felriadt, szórakozottan végigsimította a homlokát s azt felelte, hogy a feje fáj. Örökös főfájások gyötörték.

Így ment ez napokon keresztül. Egy reggel, mikor felébredt, kissé dagadt volt az arca, mintha a foga fájna. Bejött az egyik orvos s megkérdezte: "Hát a maga arca mitől dagadt meg?" Nem válaszolt. Kezdett kissé zavart lenni. Az orra és a szája alvadt vérrel volt tele a szörnyű magas vérnyomás miatt. Örökösen vakarózott s újból és újból feltépte sebeit.

Különös, amint egy ember megérik a halálra. A romlás eleinte lassú és apró léptekkel settenkedik hozzá, hogy aztán úgy zuhanjon a szakadékba, mint valami meglökött szikla. Ez a szerencsétlen is napról-napra apatikusabban feküdt az ágyán. Egy reggel már nem tudott felkelni. Ezentúl az ápoló mosdatta, nagy, barátságos, erős ember. A lepedője minden reggel vérrel volt tele s rettenetes bűzt árasztott. Ha kiemelték az ágyból, már nem tudott lesoványodott lábaira állni. Az ápoló a hóna alatt fogta meg s úgy cipekedett vele. Ilyenkor egész testében reszketett, ide-oda ingott a széken, csaknem előrebukott. Lila szemhéjai fáradtan lecsukódtak. Egy ilyen alkalommal az ápoló egy pillanatra kiment s ő kért valamit, Senki sem mozdult, Ekkor szinte csodálkozva járatta körül tétova tekintetét. Csöndesen csak ennyit mondott: "Hát mi ez, senki sem mer már a közelembe jönni?" Mikor nem kapott választ, mintha csak a többieket akarná mentegetni, ezt mormogta: "Csúnya egy betegség, az már igaz" - s szótlanul tűrte, hogy visszacipeljék az ágyba.

Most már legtöbbnyire csak bámult és hallgatott. Senki sem tudhatta, hogy milyen gondolatok kínozzák, mert nem beszélt. Egy délelőtt valami zavart nyugtalanság fogta el, mint az állatokat, melyek a közeledő véget érzik. Mindenáron haza akart menni. Megkérte az ápolót, hogy sürgönyözzön a sógorának. Hosszasan töprengett a címen s a sürgöny végül is visszajött, rossz cím miatt. Közömbösen vette tudomásul. Az emlékezete néha kihagyott s váltakozva lebegett az öntudat és önkívület hullámain. Egyik éber percében valaki odament az ágyához s vigasztalni próbálta. Hálásan ráemelte szelíd kék szemeit s csak ennyit mondott: "Szomorú, hogy meg kell halni és nincs itt a család." A tiltakozásra határozottan válaszolta, hogy jól tudja ő ezt, nem olyan laikus s a doktor viselkedéséből is észrevette. Másnap bejött a sógor és sürgönyöztek a feleségének.

Mind csöndesebb és csöndesebb lett. Hallgatott és vérzett. Az arca egyre dagadtabb lett. Költözött a másik világ felé.

Egy este, mikor már az éj csöndje borult a teremre, halkan belépett az apáca s az ágyához ment. Napok óta figyelte döbbenetes hanyatlását s most úgy vélte, hogy itt az idő a közbelépésre. Mikor felriadt zavaros kábulatából, a nővér mint fenyegető, fekete árnyék hajolt föléje s megkérdezte, hogy nem akar-e meggyónni. Bár erős, hősies lelkű ember volt, most mégis megrettent, mikor ilyen kegyetlenül a szemébe mondták, hogy meg kell halnia. Zavart kapkodással azt felelte, hogy ráér ő még arra. A nővér, akit fűtött a vakbuzgóság és bosszantott a vonakodás, teljes ridegséggel vágta oda, hogy bizony nem nagyon ér már rá. "Hogyan, hát ilyen messzire volnánk?" - kérdezte megrendülve a szerencsétlen. "Bizony ilyen messzire" - mondta az apáca s újból kapacitálni kezdte, hogy másnap vegye fel a halotti szentségeket. "Nem, nem" - tiltakozott a nyomorultul meggyötört ember s felemelkedett lelke előtt a halál fekete réme.

Egyedül maradt az új némaságával s árnyaival. Most már biztosan tudta, amit amúgy is sejtett, hogy napjai meg vannak számlálva. Nincs ember, aki nyugodtan tudna szembenézni a halállal. Az ő lelkében is iszonyú vihar dúlhatott. Hallani lehetett, amint a fejé simogatja és vakarózik, majd a következő suttogást: "Hiszen itt nagy baj van!" Mindenfelé, amerre zavaros tudata elkalandozott, a halált látta maga előtt. Magára hagyatva, néma és szörnyű harcot vívott a rémmel s hajnalig álmatlanul vergődött a párnáin. Ekkor végleg kimerülve valami zavaros kábulatba esett és elaludt.

Mikor másnap bejöttek az orvosok, alig ismerte fel őket, de mégis azt felelte nekik, hogy jól érzi magát. Nem akart panaszkodni. Belátta a küzdelem hiábavalóságát s megadta magát a sorsnak. A tanársegéd csodálkozva és hitetlenül nézett rá nagy, komoly, fekete szemeivel. Megvizsgálta a torkát, a lábait, aztán lumbálpunctiót rendelt el. Menet közben halkan odaszólt a kollégáinak: "De siessetek, mert sürgős." Két fiatal orvos elhúzta a faltól az ágyát, nagy kínnal felültették s irgalmatlanul beleszúrtak egy hosszú tűt a hátgerincébe. Sziszegett, nyögött, de egyébként szótlanul tűrte, amíg az agyban felgyülemlett folyadék ezen az úton eltávozik. Utána visszafektették s megtiltották, hogy megmozduljon. Zavaros önkívületében mégis többször fel akart ülni, de a többiek nem engedték.

Estefelé bejött az apáca s pár percig suttogott az ágyánál. Eleinte nem értette, miről van szó, majd beleegyezőleg bólintott. A nővér örömteli arccal sietett ki. Nemsokára visszatért, ünnepi öltözetben. Magasnyakú fekete ruhát vett fel. Valahogy megnőtt, megmagasodott az örömtől, hogy ilyen jótékony dolgot művelhet s megmenthet egy veszendő bárányt az Úr számára. Oldalán nagy fekete kereszt fityegett, kezében olvasó. Gyorsan lerakta az egyszerű faasztalról a könyveket, orvosságos dobozokat, tintatartót, jegyzeteket s ráterített egy szép hímzett oltárterítőt. Az asztal közepére egy feszület került a megfeszített Jézussal, gyertyák és szentelt olaj.

Jött a pap fehér miseingben. Hatalmas koponyájú, egészséges, alacsony termetű fiatalember volt. Az apáca letérdelt az asztal mellé s a halotti csendben komoran röpködtek kettőjük között a szertartás latin szavai. Aztán a pap az ágy felé tartott s hangosan így szólt: "Dicsértessék a Jézus Krisztus". A haldokló felriadt s tisztán és érthetően válaszolta: "Mindörökké, ámen." De utána újból rögtön elvesztette az eszméletét s az ágy mellől csak a pap suttogása hallatszott, amelyre nem kelt válasz. Az utolsó kenet feladása után a pap rövid ideig mosolyogva beszélgetett egy vidéki plébánossal, aki vízkórral feküdt bent. Óriási termetű, irtózatosan csúnya ember volt. Nagy hasával úgy nézett ki, mint egy állapotos asszony.

Az apáca leszedte az asztalt, a pap eltávozott, a villany égett s a teremben csend volt. Senki sem beszélt. Az örökkévalóság titkai nehezedtek a teremre s a lelkek befelé fordultak, hogy eltűnődjenek egy pillanatig az Ember sorsán.

Kilenc óra felé megérkezett a felesége. Több férfi kísérte, az ura barátai. A haldokló észre sem vette őket. Lelke azokon a tájakon járt, ahol csak egyetlen egyszer lehet járni: a halál fenséges órája előtt. Mikor azonban meghallotta a felesége visszafojtott zokogástól remegő hangját, ez a vékony, vibráló rezgés, mely visszahozta együtt eltöltött életüknek minden édes-bús emlékét, úgy csapott le a szívére, mint vad kámforinjekció. Valami végtelen örömteli, szinte sírva-újjongó hangon kiáltotta: "Marie! Grüsst dich Gott!" s még a viszontlátás lázas szavait. Egy pillanatra kiszabadult a lidérc hatalmából. Azokat látta maga körül, akiket ismert és szeretett. Egy pillanatra az Élet lépett be hozzá s bolondul csókolgatta a felesége kezeit és a kislányáról kérdezősködött és boldogan intett a barátainak, akik látogatására érkeztek.

De a halál kemény poroszló, nem ereszti foglyát. Szemeiben nemsokára ismét megjelent az az idegen tekintet, amit meg nem érthet az, aki nem költözik a nem ismert tartomány felé, melyből nem tér meg utazó. Mereven és keményen nézett a semmibe s meg sem mozdult, mikor a felesége a kezeit simogatta s csókolgatta. "Feri, Feri" - suttogta síró hangon és a zsebkendőjével eltakarta az arcát és sokáig úgy maradt. Barátai, akik még odahaza egészségesen látták, megdöbbenve néztek a pusztulásnak elébük táruló képére. Egyik-másik elfordult az ágytól s a szemeit törülgette. A haldokló némán, magába roskadva feküdt, csak néha nyögött fel halk, mély szenvedéssel. Akik az ágya körülálltak, szívükben mély megrendüléssel, tehetetlenül nézték ezt a színjátékot, melybe emberi hatalomnak többé nem volt beleszólása. Mikor kiléptek a terem ajtaján, olyan pillantással búcsúztak, mely egy örökkévalóságra szólt.

Magára maradt az ágyán, melybe három héttel előbb reménykedve feküdt bele, de amelynek halottas ágyává kellett lennie. Csöndben volt, csak néha nyögött fel és mondott értelmetlen szavakat. Zavart köd hömpölygött előtte s egy végtelen fekete tenger, melybe ő már félig belépett s az élők mint sápadt kísértetek bolyongtak az éjszínű hullámok partján. Minden földi dolog elvesztette előtte fontosságát. A titok rabja, de egyben tudója is volt, Ki tudná megmondani, milyen számadásokat végez el a haldokló az agónia szörnyű óráiban s hogyan gondolkodik életéről és tetteiről az öntudat villámsugáros perceiben? Talán ezek a pillanatok azok, mikor az élet és halál titkai kivilágosodnak s minden derűssé és a maga helyén valóvá válik. Talán mindannyian csak ezekben a szörnyű és szent percekben találunk igaz-magunkra, de a Halál őrt áll, hogy senki el ne mondhassa a nagy titkot s talán azért is, hogy az örök feledés balzsamát csepegtesse az égő fájdalomra, amit a nagy reveláció után elhibázott életünk, bűneink és tévedéseink miatt érzünk.

Krisztusnak ez a szegény báránya is már kiszakadt az életből, de még nem halt meg. Olyan lebegésféle állapotban volt. Egyedül maradt a nagy, félelmetes Ismeretlennel. Ők ketten erősen viaskodtak. Nagyon fojtogathatta, mert ez az életében oly szerény és csendes ember éjfél felé elkezdett bőgni, mint a letaglózott ökör. Ettől a pillanattól kezdve tizenhét órán keresztül meg nem szűnt ez a siralmas, szívettépő, szörnyű ordítás.

Másnap reggel az orvosok kötelességszerűleg eret vágtak rajta. Vagy félliternyi vastag, fekete vért vettek el tőle. Nem könnyebbült meg. A nagy küzdelem tovább folyt s akinek vereséget kellett szenvednie, tovább üvöltözött. Az apáca egyszer addig rázogatta, amíg egy pillanatra magához tért s megkérdezte, hogy miért kiabál. Váratlan és megdöbbentő feleletet adott, amelybe mintha valami kajánság és lenézés vegyült volna az élők iránt, akik semmit sem tudnak. "Ez már hozzá tartozik, a jajgatás!" - mondta elképesztőleg s újra kezdte.

A felesége visszatért a rokonokkal. Ekkor már alig élt. Néha csak hortyogásszerűen mélyen lélegzett s lilásba játszó szája teljesen kinyílt, látni engedve a sebekkel borított bűzölgő szájüreget. Az apáca spanyolfalat tett az ágy elé. Az egész rokonság ezen a szűk helyen szorongott. Néha megdöbbentő csend támadt a spanyolfal mögött s ilyenkor tisztán hallatszott az asszony zokogása, amint az urát szólította. Pár pillanatnyi némaság után nagyot horkantott s újra kezdődött az idegtépő ordítás. A terem levegője tele lett gyertyaszaggal. Az asszony két gyertyát gyújtott s térden állva imádkozott, fekete rózsafüzért forgatva. A rokonok néha kimentek, mert nem lehetett idegekkel győzni ezt a vad haldoklást.

Az orvosok injekciózták. Ilyenkor kissé magához tért. A felesége megkérdezte egy éber pillanatában, hogy fáj-e valamije: "Durchaus nichts" - válaszolta németül s a következő pillanatban ismét "odaát" volt.

Délután öt órakor csend támadt a spanyolfal mögött s ezt a csöndet az ő hangja soha többé meg nem szakította. meghalt. Vad és kétségbeesett zokogás hangzott fel. Ez volt a vég, a jóvátehetetlen és visszavonhatatlan halál.

Az asszony és a rokonok a folyosóra tódultak Jött az orvos a beállott halált konstatálni. Erős, trabális fiatalember volt. Kényelmes, lassú léptekkel közeledett s útközben a Színházi Életet olvasta. Mikor a síró csoport közelébe ért, lustán a zsebébe csúsztatta.

A halott egyedül maradt. Mindenki kiment a teremből. Ő is két óráig feküdt bent, mint a többiek. Aztán érte is eljöttek. Mikor az átkozottul dübörgő taligában kitolták az ajtón, már rettenetesen büdös volt.