Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 7. szám

Maxim Gorkij: Az Artamonovok
regény (7. közlemény)

Copyright by Nyugat

A nyár derekán nehéz napok következtek; a föld felett, a sárgásan füstös égben, nyomasztó, könyörtelenül tikkasztó csönd feküdt; mindenütt tőzeg-telepek és erdők égtek. Hirtelen száraz, forró szélroham kerekedett, kegyetlenül sziszegett és fütyörészett, letépte a fákról az elszáradt lombokat, a tavalyi rőt fenyőgallyat, homokfelhőket kavart fel és hajszolt végig a földön forgáccsal, lenrostokkal és csirketollakkal együtt, beletaszított az emberekbe, le akarta tépni róluk ruhájukat, aztán elrejtőzött az erdőkben, még forróbbra szítva a tüzeket.

A gyárban sok volt a beteg; Artamonov száraz, tüdőt szakító köhögést hallott át az orsók zümmögésén és a vetélők suhogásán, szomorú, haragos arcokat látott a szövőszékeknél, lankadt mozdulatokat figyelt meg mindenütt; a termelés mennyiségre nézve csökkent, az áru minősége szemmel láthatóan silányabb lett; a mulasztott napok száma erősen nőtt, a férfiak ivásnak adták magukat, az asszonyok gyermekei sorvadoztak. Szerafim, a vidám ácsmester, egy rózsás, gyerekarcú öreg, szakadatlanul készítette a kis koporsókat és nem ritkán szögezett össze sápadt fenyődeszkákból szállást azoknak a felnőtteknek is, akik már lerótták földi útjukat.

- Mulatságot kell rendezni, - erősítgette Alekszej, - jókedvre kell deríteni az embereket, erőt kell önteni beléjük!

Amikor feleségével a vásárra utazott, újból tanácsolta:

- Rendezz mulatságot - újjáélednek! Hidd el: a vidámság minden nyomorúságra orvosság!

- Készülj fel, - parancsolta Pjotr feleségének. - Csinálj valami jót, kiadósat.

Natalja elégedetlenül kezdett dörmögni, de férje haragosan rászólt:

- Nos?

Az asszony tiltakozó-hangosan fújta orrát köténye szélébe:

- Hallom.

A mulatságot imádsággal kezdték. Gljeb-pap remekül mondta a misét; még soványabb és szárazabb lett; repedtedény-szerű hangja panaszosan csengett, mintha utolsó erejéből könyörögne; a tüdővészes takácsok homloka komor ráncokba húzódott, áhítatosan megmerevedtek; sok asszony fel-felzokogva sírt. Mikor pedig a pap a füstös ég felé emelte szomorú szemeit, a hívők, példájára, szintén könyörögve néztek a füstbe, a fátyolos, kopár napra és kétségtelenül arra gondoltak, hogy a szelíd pap lát valakit az égben, aki ismeri és hallgatja.

Az imádkozás után az asszonyok a telep utcájára hordták ki az asztalokat és az egész munkásság feszesen helyet foglalt a fatálak, körül, amelyek csordultig tele voltak zsíros metélttel és bárányhússal. Minden tál mellé tíz ember ült le; minden asztalon egy akó erős házi sör és egy negyed [*] vodka állt, amitől gyorsan felvidultak a csüggedt, fáradt emberek. A csönd, amely forró sapkaként borult a földre, megtántorodott és elhúzódott a mocsarakba az erdei tüzekhez; a telep vidám hangoktól, fakanalak kopogásától, gyermekkacajtól, asszonyok kiáltozásaitól és az ifjúság fecsegésétől kezdett búgni.

Három órát ültek a kiadós, bő ebéd mellett; azután hazavezették a részegeket és a fiatalok összegyűltek a tiszta ünneplőbe öltözött ácsmester, Szerafim körül. Kék gyolcs-inge és ugyanilyen, sokszor kimosott nadrágja kifakultak; hegyes orrú, kapatos, rózsás kis arca lelkesülten csillogott; apró, eleven, nem-öreg szemei hunyorgatva ragyogtak. Ebben a vidám koporsó-gyártóban, nevének megfelelően, volt valami égiesen örömteljes, valami könnyű remegés. Leült egy padra, guzlicáját ráfektette hegyes térdeire s míg a húrokat pengette torma-gyökérként hajlott, sötét ujjaival, így dalolt egy vak-koldus énekét utánozva, szándékos kesergéssel és erősen orrán keresztül:

Mulattatástokra mesét mondok nektek
És talányt adok fel bölcsességeteknek!

Itt rákacsintott az asszonyokra, akik között ott állt fenséges testtartással leánya, Zinaida is, egy teltmellű, szép és kihívó tekintetű orsózólány és még vékonyabb és siralmasabb hangon folytatta:

A tündöklő magas égben,
A menny illatos hűsében,
Aranyhársfa árnyékában,
Krisztus trónol nagy pompában.
Ezüstöt ad, aranyat ad,
Drágaköveket osztogat,
A gazdagot jutalmazza:
Mert a gazdag a szegényt
Cserben sose hagyja,
A koldust, a nyomorékot
Eteti, itatja.

Most ismét a leányok felé kacsintott és hirtelen tánc-ütembe csapott; Zinaida cigányosan tarkójára szorította kezeit, megrázta melleit, felrikoltott és apja csengő énekére és a guzlica hangjaira táncolni kezdett:

De aki ezüsthöz nyúl, -
Annak kezét kitöri!
És aki aranyhoz nyúl, -
Tüzes lánggal pörköli!
S mind a gyöngy és drága ék
Szétfoszlik, mint buborék! ...

A guszlica hangját és Szerafim énekének vidám játékát túlharsogta a legények fütyülése; azután a lányok és asszonyok kezdtek egy táncdalba:

A tengerről gyors hajók szaladnak,
Szép lányoknak ajándékot hoznak!

Zinaida pedig lábaival dobogott és fülsiketítően cifrázta:

Páskától - Paláskának:
Gyékény ingrevalónak;
Matrjóskának - Tyerjóskától:
Fülbevaló jávorfából.

Artamonov Ilja egy deszkarakáson ült Nyikonov Pávellel, egy sovány fiúval, akinek hosszú nyakán nyugtalanul forgott egy öreges, szinte kopasz fej, míg szürke, nem-egészséges arcán mohón futkostak a szürke, ijedt szemecskék. Iljának nagyon tetszett a kék kis öreg; kellemes volt hallania a guzlica játékát és Szerafim vidám, mulatságos hangját; de egyszerre csak előugrott és forogni kezdett ez a piros karton-blúzos nőszemély, szilaj fütyüléstől és fülsértő kurjongatásoktól kísérve, és mindent elrontott. A nő határozottan visszataszító lett számára, amikor Nyikonov halkan odasúgta:

- Zinaida ledér lány; mindenkivel él. A te apáddal is; magam láttam, mikor megcsipdeste.

Mért? - kérdezte Ilja értelmetlenül.

- Ne tettesd magad!

Ilja lesütötte szemeit. Tudta, mért csipkedik a lányokat és bosszantotta, hogy a kérdést feltette.

- Hazudsz, - mondta undorral, nem hallgatva Nyikonov suttogására. Ez az ijedt és gyáva fiú ellenszenves volt hervadtságával és a gyári lányokról való unalmas elbeszéléseinek egyhangúságával, de Nyikonov kiismerte magát a vadász-galambokban, Ilja pedig szerette a galambokat és ismerte értékét annak az élvezetnek, hogy a gyenge fiút a gyári kamaszoktól megvédje. Ezenkívül Nyikonov jól tudott mesélni mindarról, amit látott, bár csak kellemetlenségeket vett észre és mindenről úgy beszélt, akárcsak Jákov öccse: mintegy mindenkire panaszkodva.

Ilja néhány percig még némán ülve maradt, majd hazament. A kertben, a portól szürke fák forró árnyékában, teáztak. A nagy asztal körül vendégek ültek: a csendes Gljeb-pap, Koptyev, a cigány-fekete és göndör építész, Nyikonov, a tisztára kimosdott könyvelő, akinek arca annyira meg volt mosva, hogy alig lehetett vonásokat észrevenni rajta. Kivehető volt egy kis, bajuszos orr, egy daganat a homlokon, s az orr és daganat között mosoly húzódott, amely reszkető bőr-ráncokkal fedte be a szemek keskeny hasadékait.

Ilja leült apja mellé és nem tudta hinni, hogy ez a komoly ember összeszűrné a levet a szemérmetlen orsózólánnyal. Apja szótlanul megsimogatta vállát nehéz kezével. A tikkasztó hőség mindnyájukat elbágyasztotta, mindannyian izzadtságban fürödtek, kényszeredetten beszéltek s csupán Koptyev dallamos hangja csengett úgy, mint télen, egy kristályos, fagyos éjszakán.

- Kimegyünk a telepre? - kérdezte az anya.

- Igen; mindjárt felöltözöm, - mondta az apa, felállt az asztal mellől és a ház felé indult; egy perc múlva Ilja utánaszaladt és elérte a lépcsőfeljárónál.

- Hát te mit akarsz? - kérdezte Pjotr gyengéden; fia a szemei közé nézett és visszakérdezte:

- Megcsipkedted Zinaidát vagy nem csipkedted meg?

Iljának úgy tűnt fel, hogy apja megijedt; nem csodálkozott rajta, mert bátortalan embernek tartotta, aki mindenkitől fél, - ezért is szófukar. Nem-ritkán úgy érezte, hogy apja tőle is fél; íme - most is fél tőle. Hogy a megrémült embert felbátorítsa, így folytatta:

- Magam sem hiszem, csak kérdem.

Az apa belökte a tornácra, a folyosón végigtaszigálta szobájáig, betette maga után kilincsre az ajtót és szuszogva fel-alá kezdett járni; így járt mindig, amikor haragudott.

- Gyere ide, - mondta az idősebb Artamonov és megállt az asztalnál; az ifjabb Artamonov hozzá lépett.

- Mit mondtál?

- Pavluska mondja, de én nem hiszem.

- Úgy? Nem hiszed? Úgy.

Pjotr egy mély lélegzettel kifújta dühét, merőn végigmérte fia nagy-homlokú fejét, komoly és rideg arcát. Majd elkezdte fülét huzigálni és fontolóra vette: jó-e, avagy rossz, hogy fia nem hisz egy ugyanolyan kölyök fecsegésének, mint ő maga, nem hisz benne és nyilván őt akarja vigasztalni hitetlenkedésével. Nem tudta, mit és hogyan feleljen fiának és határozottan nem volt szándékában megütni Ilját. De valamit mégis csak tennie kellett és arra az elhatározásra jutott, hogy a legegyszerűbb és legérthetőbb - a verés. Erre aztán nehézkesen felemelte nem nagyon engedelmeskedő kezét, belemarkolt ujjaival fia kissé durva fürtjeibe, cibálni kezdte és így dünnyögött:

- Ne hallgass bolondokra, ne hallgass!

Aztán eltaszította magától és ráparancsolt:

- Menj. Maradj szobádban. És - maradj ott. Igen.

A fiú megindult az ajtó felé; fejét oldalt döntötte és úgy hordta, mintha másé lett volna, míg apja ezzel vigasztalta magát, mialatt pillantásával követte:

- Nem sír. Nem fájt neki.

Megpróbált haragudni:

- Látod! Nem hiszed?! Megmutattam neked! - de a szavak nem tudták elnémítani fia iránt érzett szánakozását, miatta való megbántódottságát és elégedetlenkedését önmagával.

- Első ízben vertem meg, - gondolta és kellemetlen érzéssel vette szemügyre vörös, szőrös kezét. - Pedig engem, tízéves koromig, bizonyára százszor is megvertek.

De ez sem adott vigaszt. Kinézett az ablakon a napra, amely zavaros vízben úszkáló zsír-csöppre hasonlított, egy darabig odafigyelt a telep hívogató lármájára, aztán kelletlenül elment, hogy megnézze a mulatságot és útközben halkan odaszólt Nyikonovnak:

- Mostohafiad butaságokra tanítja Iljámat...

- El fogom náspángolni, - ajánlotta fel a könyvelő, tökéletes készséggel, sőt szinte élvezettel.

- Tartsd féken a nyelvét, - tette hozzá Pjotr, lopva belesandítva Nyikonov üres arcába és megkönnyebbülten gondolta:

- Lám, milyen egyszerű.

A telep lelkes kiáltozással fogadta a gazdákat; félig-részeg mosolyok ragyogtak, hangosan ujjongott a hízelgés; Szerafim táncra perdült az Artamonovok előtt és nagyokat dobbantva új bocskorba bujtatott, mordvin viselet szerint piros zsinórral átkötött fehér kapcás lábaival, ezt a hozsánnát énekelte:

Ki az, ki közeleg?
Gazdánk az, ki közeleg!
És ki az, akit vezet?
Felesége, kit vezet!

Az ősz-szakállú, hosszú hajú, paphoz hasonló Morozov Iván basszus-hangon ismételgette:

- Meg vagyunk veled elégedve. Meg vagyunk elégedve.

Egy másik aggastyán, Mamájev, lelkesülten kiabált:

- Az Artamonovok úri módra gondoskodnak embereikről.

Nyikonov pedig odaszólt Koptyevnek úgy, hogy mindnyájan hallották:

- Hálás nép; tudja értékelni jótevőit!

- Mama, lökdösnek! - panaszkodott a rózsaszín selyeminges, gömböc Jákov; anyja kezénél fogva, fenségesen rámosolygott az asszonyokra és biztatta fiát:

- Nézd csak, hogyan táncol az öreg...

A kék ácsmester fáradhatatlanul forgott, ugrált és szórta az élceket:

Eh, csak dobbants, dobbants láb!
Dobbants gyorsan, szaporázz!
Bocskor könnyebb a csizmánál,
Asszony édesebb a lánynál!

Artamonov nem első ízben hallotta a dicsőítéseket és megvolt minden oka, hogy kételkedjék azok őszinteségében, de mégis jobb kedvre derült és mosolyogva mondta:

- Jól van, köszönöm! Látom, megférünk egymással.

És hozzágondolta:

- Kár, hogy Ilja nem látja, hogyan tisztelik atyját.

Az a vágya támadt, hogy valami jótettet tegyen, hogy valamivel megvigasztalja a munkásokat; egy ideig gondolkodott, fülét húzogatta és így szólt:

- Kétszeresére kell kibővíteni a gyermekkórházat.

Szerafim szélesen széttárta karjait és félreugrott mellőle.

- Hallottátok? Nosza - egy éljent a gazdára!

A munkások szórakozottan, de hangosan éljeneztek; Natálja, aki az asszonyok között állt, egészen megilletődött és orrán keresztül, éneklő hangon mondta:

- Várjatok csak asszonyok; vegyetek még három hordó sört! Tyihon kiadja, menjetek!

Az asszonyok lelkesedése még nagyobb fokra hágott; Nyikonov pedig csodálatos könnyedséggel csóválta fejét és megjegyezte:

- Püspöki fogadtatás...

- Ma-ma, nagyon melegem van, - bőgte Jákov.

Az örömteljes hangulatot kissé befolyásolta, megrontotta a fűtő Volkov, szilva-nagyságú óriási szemekkel; balkarján ügyetlenül lelógatva satnya, a hőségtől elájult, kékes bőrén varral tele gyermekét, odaugrott Natálja elé és hisztériásan kiabálni kezdett:

- Mit tegyek? Feleségem meghalt. A hőségtől halt meg, au! Itt maradt ez a nyűg, - mit tegyek?

Őrült szemeiből sárgás könnyek folytak, az asszonyok félretaszigálták a fűtőt Natálja elől s szinte bocsánatkérően mondták:

- Ne hallgass rá; látod, hogy nincs eszénél. Felesége ledér volt. Tüdővészes. Ő maga sem egészséges.

- Vegyétek el tőle a csecsemőt, - tanácsolta Artamonov dühösen s tüstént néhány asszonykéz nyúlt a gyermek vézna teste felé; de Volkov durva szitkokban tört ki és elrohant.

Általában minden jó volt, tarka és vidám, amint egy ünnepnek lennie is kell. Amikor új munkás-arcokat vett észre, Artamonov szinte büszkeséggel gondolta:

- Az emberek száma nő. Ha apa látná...

Felesége egyszerre csak sajnálkozni kezdett:

- Rosszkor büntetted meg Ilját; nem látja, hogyan szeretnek.

Artamonov hallgatott és Zinaida felé sandított, aki egy tucat lány élén táncolt és kellemetlen, mély hangon énekelte:

Fel-alá jár,
Szemez velem,
Szerelmet vár,
Kétségtelen!

- Közönséges, - gondolta magában. - És a dal is rossz.

Kivette óráját, megnézte és valamiért hazugság jött szájára:

- Hazamegyek; sürgönynek kell jönnie Alekszejtől.

Gyorsan ment és útközben azon gondolkozott, mit kell mondania fiának; valami nagyon szigorút s emellett eléggé gyöngédet eszelt ki, de amikor lassan kinyitotta Ilja szobájának ajtaját, mindent elfelejtett. Fia egy széken térdelt, könyökeivel az ablakpárkányra támaszkodott és bíborosan füstös égbe bámult; a szürkület sötétbarna porral lepte be a kis szobát; a falon, egy nagy kalitkában, rigó tollászkodott: aludni készült és sárga csőrét tisztogatta.

- Na mi az, üldögélsz?

Ilja összerázkódott, megfordult és lassan leszállt a székről.

- Így jár, aki minden gyalázatosságot meghallgat.

Fia lehajtott fejjel állt; az apa tudta, hogy szándékosan teszi, hogy a fenyítésre emlékeztesse.

- Mért konyítod le a fejed? Tartsd egyenesen.

Ilja felhúzta szemöldökeit, de nem nézett apjára. A rigó ugrálni kezdett a kalitka-rudakon és halkan fütyölgetett.

- Haragszik, - gondolta magában Artamonov; leült Ilja ágyára és ujjával a párnát bökdöste. - Nem kell üres fecsegésekre hallgatni.

Ilja megkérdezte:

- És mit tegyen az ember, amikor ilyeneket beszélnek?

Apja megörült komoly, kellemes hangjának és most már gyengédebben és bátrabban folytatta:

- Ha beszélnek is, ne hallgass oda. Felejtsd el. Ha a jelenlétedben ocsmányságokat mondanak, felejtsd el.

- Hát te elfelejted?

- Természetes! Ha eszemben tartanék mindent, amit hallok, mi lenne belőlem?

Lassan beszélt, gondosan válogatva lehetőleg egyszerű szavakat; de nagyon jól tudta, hogy mindannyi céltalan, gyorsan belezavarodott az egyszerű szavak homályos bölcsességébe és felsóhajtva mondta:

- Gyere ide.

Ilja húzódozva odalépett. Apja térdei közé szorította oldalait, tenyerével könnyedén felfelé nyomta széles homlokát, de amikor érezte, hogy fia nem akarja felemelni fejét, megsértődött:

- Mit szeszélyeskedsz? Nézz rám.

Ilja egyenesen szemei közé nézett, de az eredmény csak rosszabb lett, mert megkérdezte:

- Miért vertél meg? Hiszen mondtam, hogy nem hiszek Pavluskának.

Az idősebb Artamonov nem felelt azonnal. Bámulattal látta, hogy fia valami csoda folytán egyenrangú lett vele, - vagy maga emelkedett fel egy felnőtt jelentőségességéig, vagy a felnőttet alacsonyította le önmagáig.

- Korához képest túlérzékeny, - villant át agyán; feláll és hadarni kezdte, hogy minél előbb kibékítse fiát:

- Nem is fájt neked. Kell, hogy tanítsalak. Uh, hogyan vert engem az én apám! Még anyám is. A lovász, az ispán. A német lakáj. Amikor a sajátod ver, - még nem is olyan sértő; de ha egy idegen - ez aztán a fájdalmas. Rokon-kéz könnyű.

Fel-alá járt a szobában, - hat lépést az ajtótól az ablakig, - és nagyon sietett befejezni a beszélgetést, mert szinte félt, hogy fia még valamit talál kérdezni.

- Csupa olyant látsz, olyant hallasz itt, amit nem kellene, - mormogta anélkül, hogy fiára nézett volna, aki az ágy támlájához lapult. - Tanítani kell téged. El kell vigyelek a kormányzósági székvárosba. Akarsz tanulni?

- Akarok.

- Na lám.

Szerette volna megcirógatni fiát, de valami megbénította karját. És nem tudott visszaemlékezni: cirógatták-e őt az apja és anyja az után, hogy megbántották?

- Na menj, sétálj. Azzal a Páskával pedig ne barátkozz.

- Senki se szereti.

- Nincs is miért szeretni ilyen nyavalyást.

Artamonov bement szobájába, megállt az ablak előtt és elgondolkozott: valahogy félszeg volt a fiával való jelenete.

- Nagyon elkényeztettem. Nem fél tőlem.

A telep felől tarka zsivaj, lányok sikoltozása és éneke, tompa hangzűrzavar, harmonika-nyekergés folydogált. A kapu felől Tyihon tisztán kivehető szavai ütötték meg fülét:

- Mért ülsz itthon gyerek? Odaát mulatság, te meg a szobádban kuksolsz? Elutazol tanulni? Jól teszed. "A tanulatlan - akárcsak meg se született volna", tartja a közmondás. De nekem unalmas lesz nélküled, gyerek.

Artamonov szerette volna odakiáltani:

- Hazudsz; nekem lesz unalmas! Nézd csak, hogyan hízelkedik gazdája fiának a gyalázatos! - gondolta magában dühös haraggal.

Mikor fiát elküldte a városba, Gljeb-pap tanító-fivéréhez, akinek Ilját a gimnáziumra kellett előkészíteni, Pjotr tényleg űrt érzett lelkében és unalmat házában. Oly furán és szokatlanul érezte magát, mintha a mécs aludt volna ki a hálószobában, amelynek kékes lángocskáját úgy megszokta, hogy mindannyiszor felébredt a vég nélküli éjszakákon, ahányszor az valamiért kialudt.

Ilja elutazás előtt csínyt csínyre halmozott, mintha csak szándékosan rossz emléket akart volna hagyni magáról; oly goromba volt anyjával, hogy az sírva fakadt, a kalitkából kiengedte Jákov minden madarát, a nekiígért rigót pedig Nyikonovnak adta ajándékba.

- Te mit kötekedsz mindenkivel? - kérdezte az apa, de Ilja nem válaszolt, csak oldalt hajtotta fejét és Artamonovnak úgy tetszett, hogy fia csúfolódik rajta és ismét eszébe igyekszik juttatni, amit el akart felejteni. Különös volt tudatára ébrednie, hogy mennyi helyet foglal el lelkében ez a kicsi ember.

- Nyugtalankodott-e vajon meboldogult atyám is ennyire énérettem?

Emlékezete határozottan azt a feleletet adta, hogy sohasem érzett atyjában hozzá közelálló, szerető embert, csupán szigorú gazdát, aki sokkal figyelmesebb volt Alekszejhez, mint iránta.

- Mi az, hát jobb lennék apámnál? - kérdezgette Artamonov önmagát és kétségben maradt arra nézve, jó ember-e, avagy gonosz. Gondolatai, amelyek hirtelenül, alkalmatlan órákban támadtak és munka idején törtek rá, terhére voltak. A vállalat nagy zajjal nőtt, száz és száz szemmel nézett a gazdára, állandóan feszült figyelmet igényelt. De mihelyt csak a legcsekélyebb dolog Iljára emlékeztette Pjotrt, üzleti gondolatai szétszakadtak, mint elrothadt, szétporladó alapfonalak és nagy erőfeszítésére volt szüksége, hogy újból szoros csomókba tudja őket kötözni. Megkísérelte, hogy az űrt, amelyet Ilja távolléte okozott, oly módon töltse be, hogy fokozottabb figyelmet fordított kisebbik fiára; de komor bosszúsággal győződött meg róla, hogy Jákov nem vigasztalja meg.

- Tata, végy nekem egy kecskét, - kérte Jákov, akinek mindig volt valami kérnivalója.

- Mit akarsz a kecskével?

- Lovagolni akarok rajta.

- Fura gondolat. Boszorkányok lovagolnak kecskéken.

- Pedig Jelénka egy képeskönyvet adott és abban egy szép fiú ül a kecskén...

Apja ezt gondolta:

- Ilja nem hitt volna a képnek. És többé le sem ment volna a nyakamról: mesélj nekem a boszorkányokról.

Az sem tetszett neki, hogy Jákov, aki mindig maga kezdte a heccelődést a gyári fiúkkal, utána panasszal jött hozzá:

- Bántanak.

Idősebb fia szintén kötekedő és verekedő, de soha, senkire sem panaszkodott, bár nem ritkán verték meg pajtásai a telepen; ez pedig gyáva, lusta és mindig szop vagy rágcsál valamit. Jákov tetteiben volt néha valami érthetetlen és szinte gonosz: egyszer a teánál, anyja, amint tejet öntött neki, blúza ujjával beleakadt a pohárba, feldöntötte és leforrázta magát forró vízzel.

- Pedig láttam előre, hogy ki fogod önteni, - dicsekedett Jákov széles mosollyal.

- Láttad, és hallgattál; rosszul tetted, - jegyezte meg apja. - Lám anyád leforrázta a lábát.

Jákov csak pislogott és szuszogott és szótlanul folytatta a majszolást; néhány nap múlva pedig Pjotr meghallotta, amint valakinek az udvaron elmondta, csak úgy habzsolva a szavakat:

- Észrevettem, hogy meg akarja ütni; megy, megy, odaért és hátulról egyszerre püff!

Artamonov kinézett az ablakon és látta, hogy fia, öklével hadonászva, izgatottan beszélget a csenevész Nyikonov Pávluskával. Behívta Jákovot, megtiltotta neki, hogy Nyikonovval barátkozzék és még valami épületeset akart mondani, de amikor belenézett a különösen világos szemek orgonaszínű fehérjébe, felsóhajtott és eltolta fiát:

- Menj, üresszemű...

Jákov óvatos léptekkel megindult, mintha csúszós talajon járna; könyökeit oldalaihoz szorította és tenyereit kifeszítette, akárcsak valami kényelmetlen, nehéz tárgyat vinne rajtuk.

- Esetlen. Kissé buta, - vélte az apa.

Magas, szófukar leányában szintén volt valami unalmas és közös vonás Jákovval. Szeretett könyvvel kezében heverészni, teához sok befőttet evett, az ebédnél azonban fitymálva csipegetett kenyérmorzsákat két ujjacskájával és a kanállal úgy halászgatott a tányérban, mintha légyre vadászna a levesben; vértől duzzadó, nagyon piros ajkait összeszorította és gyakran rászólt anyjára, oly hangon, amely nem volt illő egy fiatal leányhoz:

- Már nem csinálják így. Kiment a divatból.

Amikor apja így szólt hozzá:

- Hogyan, te tanult nő; hát azt meg se nézed, mint szövik a vásznat ingeidre? - ezt felelte:

- Mért ne nézném?

Felvette ünneplőruháját, kezébe vette napernyőjét, Alekszej nagybátyja ajándékát s mialatt engedelmesen lépdelt atyja után, csak arra ügyelt figyelmesen, nem ér-e hozzá ruhája valamihez. Néhányszor tüsszentett, mikor pedig a munkások egészségére kívánták, elpirult és anélkül, hogy még csak a mosoly árnyéka is megjelent volna fontoskodóan felfújt arcán, némán biccentett feléjük fejével. Atyja beszélni kezdett a gépekről, de csakhamar észrevette, hogy a leány nem a szövőszékeket nézi, hanem lábai elé bámul; - sértette a közönyösség fáradságos munkája iránt és elhallgatott. Mikor a szövőteremből kiértek az udvarra, mégis megkérdezte:

- Nos, hogy tetszik?

- Nagy a por, - felelte a leány, ruháját vizsgálgatva.

- Te ugyan keveset láttál, mosolygott Pjotr és bosszúsan kezdett kiabálni:

- Mit emelgeted folyton a szoknyád? Az udvar tiszta, a szoknyád meg úgyis rövid.

Jelena ijedten engedte ki szoknyáját két ujjacskája közül és szinte bocsánatkérően mondta:

- Nagyon erős az olaj-szag.

Artamonovot különösen bosszantotta ez a két ujjacska és így dörmögött:

- Vigyázz! Két ujjal keveset fogsz!

Egy borús napon, amikor leánya a díványon feküdt és olvasott, az apa leült mellé és érdeklődött, hogy mit olvas?

- Egy orvosról.

- Úgy. Szóval tudomány.

Amint azonban a könyvbe belepillantott, felháborodott.

- Mért hazudsz? Hisz ezek versek. Talán versben írják a tudományt?

A leány zavaros mesét mondott el sebtében: Isten megengedte a Sátánnak, hogy elcsábítson egy német orvost és a Sátán egy ördögöt küldött az orvoshoz. Artamonov fülcimpáját húzogatta és lelkiismeretesen igyekezett, hogy megértse a mese értelmét; de nevetséges és bosszantó volt hallani, hogy leánya oktató hangnemben beszél s ez csak zavarta a gondolkodásban.

- Az orvos részeges volt?

Látta, hogy kérdése zavarba hozza Jelenát s anélkül, hogy figyelt volna magyarázgatására, haragosan folytatta:

- Bonyodalmas história. Gyerekmese. Az orvosok nem hisznek az ördögökben. Honnan vetted a könyvet?

- A mechanikus adta.

Pjotrnak eszébe jutott, hogy nem egyszer kapta rajta Jelenát, amint gondolatokba merülve nézett szürke macska-szemeivel valahova maga elé és szükségesnek tartotta figyelmeztetni leányát:

- Koptyev nem való hozzád; ne nagyon viháncolj vele.

Igen, Jelena és Jákov unalmasabbak, szürkébbek voltak Iljánál; az apa napról-napra jobban látta. És maga sem vette észre, hogyan lépett fokozatosan a fia iránti szeretet helyébe gyűlölet Nyikonov Pável iránt. Amikor a csenevész fiúval találkozott, ez a gondolata támadt:

- Egy ilyen kosz miatt...

A fiú fizikailag ellenszenves volt számára. Nyikonov meggörnyedt háttal járt, feje nyugtalanul forgott vékony nyakán, még akkor is, amikor szaladt. Artamonovnak úgy tetszett, hogy lopózik, akár egy gyáva csavargó. Sokat dolgozott, mostohaapja csizmáját és ruháját tisztította, fát vágott, vizet hordott, mosogatóvizet cipelt ki a konyhából, öccse pelenkáit öblögette a folyóban. Szorgosan ugrált ide-oda, mint egy veréb, piszkosan, rongyosan, és hízelkedve mosolygott rá mindenkire valamilyen kutyamosollyal, amikor pedig Artamonovot megpillantotta, már messziről üdvözölte, meghajlítva liba-nyakát és mellére ejtve fejét. Artamonovnak csaknem kellemes volt látnia a fiút őszi esőben vagy télen, amikor Pável fát vágott és leheletével melegítette megfagyott ujjait, féllábon állva, akár egy liba s maga alá húzva a másikat, amelyről lecsúszott a széttaposott, lyukas csizma. Köhögött, melléhez kapva elkékült kezeivel és dugóhúzóként tekergőzve.

Amikor megtudta, hogy a fiú a fürdőház padlásán két pár galambot tart, Artamonov megparancsolta Tyihovnak, hogy bocsássa ki a madarakat és vigyázzon, hogy a kölyök ne mászkáljon a padlásra.

- Leesik a tetőről és holtra zúzza magát. Egészen korhadt már.

Egyszercsak bement az irodába és meglátta, hogy a fiú tintafoltot igyekszik késével fölvakarni és nedves ruhával lemosni a padlóról.

- Ki öntötte ki?

- Apa.

- Nem te?

- Isten bizony, hogy nem én!

- Hát mért kisírt a pofád?

Pável csak tovább térdelt, az ütést várva lehajtotta fejét és nem válaszolt; Artamonov pedig lesújtó tekintettel mérte végig és elégedetten mondta:

- Úgy kell neked.

De egyszerre csak, mintha egy pillanatra megvilágosodott volna, tudatára ébredt, milyen gyerekes és nevetséges ellenséges érzése a jelentéktelen kisfiúval szemben és szakállába mosolygott.

- Szép szórakozásom van, valóban - gondolta magában leereszkedéssel és egy nehéz réz-ötkopekest dobott le a padlóra.

- Nesze, végy magadnak mézeskalácsot.

A fiú olyan óvatosan nyújtotta ujjainak piszkos csontocskáit a pénzdarab felé, mintha attól félt volna, hogy a réz megégeti.

- Ver a mostohaapád?

- Igen.

- És aztán? Minden gyereket vernek, - vigasztalta Artamonov; néhány nap múlva azonban, amikor Jákov panaszkodott, hogy Pavluska megbántotta valamivel, már csak megszokásból is tanácsolta a könyvelőnek, bár nem hitt fia szavainak:

- Náspángold el a mostohafiad.

- Hiszen verem, - biztosította Nyikinov tisztelettudóan.

Nyáron, amikor Ilja ismeretlen ruhában, simára megnyírva és még erősebben kifejlődött homlokkal hazaérkezett a szünidőre, - Artamonov még élesebben meggyűlölte Pávelt, látva, hogy fia folytatja a barátkozást ezzel a rongyos, girhes kölyökkel. Maga Ilja kimérten udvarias lett: apját és anyját magázta, zsebredugott kézzel járt s vendégként viselkedett a házban; de öccsét annyira ingerelte, hogy az sírógörcsöt kapott, nővérét pedig addig bosszantotta valamivel, míg könyveit vágta hozzá.

- Megmondtam előre! - panaszkodott Natalja férjének. - Mindenkinek az a véleménye, hogy a tanulás szemtelenséghez vezet.

Artamonov hallgatott és nyugtalanul figyelte meg Ilját; úgy tetszett neki, hogy a fiú sokat kötekedik ugyan, de valahogy vidámság nélkül, erőltetetten. A fürdőház tetőjén újból galambok jelentek meg és turbékolva lépegettek a faragványokon; Ilja és Pável pedig órákig ültek az esőcsatornánál és élénken beszélgettek valamiről, vagy galambokra vadásztak. Még az első napokban fia megérkezte után, az apa ajánlotta:

- Nosza, mondd el, hogyan élsz; én már sokat beszéltem, most rajtad a sor.

Ilja nagyon röviden és kutyafuttában elmondott valami érdektelen történetet arról, hogyan bosszantják a növendékek tanáraikat.

- És miért bosszantják őket?

- Untatnak bennünket, - magyarázta meg Ilja.

- Úgy. Azt hiszem, a dolog nincs rendjén. Nehéz a tanulás?

- Nem, könnyű.

- Nem hazudsz?

- Nézze meg az osztályzataimat, - mondta Ilja, miután rándított egyet vállain, míg szemei merőn tekintettek a kertbe, az égbe. Apja megkérdezte:

- Mit nézel?

- Ölyűt.

Az idősebb Artamonov felsóhajtott.

- Na szaladj, sétálj. Úgy látszik, unatkozol velem.

Mikor egyedül maradt, visszaemlékezett, hogy gyermekkorában ő is csaknem mindig unatkozott, vagy félt, valahányszor apja beszélni akart vele.

- Bosszantják a tanárokat. Nekem ilyesmi még csak eszembe se jutott, amikor a sekrestyés a szíj-korbáccsal oktatott. Mintha a gyerekek számára könnyebbé vált volna az élet.

A városba való elutazása előtt Ilja egy kéréssel állt elő - ez volt egyetlen kérése:

- Apuska, engedje meg Pávelnek, hogy galambokat tarthasson a fürdőház padlásán...

Az apa nem ígért meg semmit és így szólt:

- Az ember nem vigasztalhat meg mindenkit, akinek rosszul megy a sora.

- Szóval szabad, - következtette a fiú. - Megmondom neki, hadd örüljön.

Az idősebb Artamonovnak fájt, hogy fia szívén viseli egy sehonnai rongyos kölyök örömeit, de azzal nem törődik, vajon képes volt-e csak egy kevés derűt is vinni apja életébe. És fia elutazása után úgy érezte, hogy még konokabb ellenszenv kerítette hatalmába a könyvelő mostohagyermeke iránt. Most már úgy volt, hogy amikor csak Artamonov haragra gerjedt valamiért otthon, a gyárban, vagy a városban, - dühe középpontjába önmagától odaállt ez a rongyos, piszkos fickó és szinte ajánlkozott, hogy az ő satnya csontjaira akassza rá minden gonosz gondolatát, minden rosszindulatú érzését. Ez a kölyök, lám, tényleg úgy nőtt, mint a penész, mint az esti árnyék és mind gyakrabban került szemei elé, amint végigosont az udvaron tolvaj ördögfióka gyanánt.

A vénasszonyok nyarának egy enyhe napján Artamonov fáradtan és dühösen ment ki a kertbe. Esteledett; a zöldes égben, melyet tisztára kisöpört a szél és lemosott az eső, az ősz fáradt napja olvadozott, anélkül, hogy meleget adott volna. A kert sarkában Vjálov Tyihon bíbelődött: a lehullt leveleket gereblyézte össze, melynek szomorú, puha zizegése végigúszott a föld felett; a fákon túl a gyár dohogott és szürke füstje lustán piszkította be a levegő átlátszóságát. Hogy ne lássa az udvarost, ne kelljen szóba állnia vele, a gazda a kert ellenkező végébe indult, a fürdőház felé, melynek ajtaja félig nyitva volt.

- Az van ott.

Amint óvatosan benézett a fürdő előszobájába, ott látta annak sarkában, az árnyékban, ellenségének a padon elnyúló alakját, - amint fejét előreszegve, lábait szélesen szétterpesztve, gyermekparáznaságba merült. Artamonov egy pillanatra megörült, de azonnal eszébe jutott Jákov és Ilja és rémületében undorral sziszegett rá:

- Mit csinálsz, te koszos?

Pável keze megszűnt mozogni és a magasba szökött; az egész fiú szinte leszakadt a padról, száját kitátotta, halkan felsikított, összegubbaszkodott és odavetette magát a nagy ember lábai elé, - Artamonov élvezettel rúgott jobb lábával mellébe, a fiú egyet reccsent, gyengén felbődült és oldalára fordult.

Volt egy pillanat, amikor Artamonovnak úgy tetszett, hogy ezzel a rúgással valami piszkos cafatokat dobott le lelkéről, egy ránehezedő súlyt, amellyel már torkig volt; de a következő percben kinézett a kertbe, egy darabig hallgatózott, behúzta az ajtót és lehajolva, halkan megszólalt:

- Na kelj fel; gyerünk!

A fiú egyik karját előre vetve feküdt, míg a másik térde alá szorult; egyik lába sokkal rövidebbnek látszott a másiknál, teste mintegy közelebb kúszott Pjotrhoz és kinyújtott karja természetellenesen, borzalmasan hosszú volt. Artamonov megtántorodott, megkapaszkodott az ajtófélfába, levette sapkáját és bélésével megtörölte homlokát, amelyen hirtelen bő veríték ütött ki.

- Kelj fel, nem szólok senkinek, - mondta suttogva; de azonnal tudatára ébredt, hogy megölte a fiút, mihelyt észrevette, hogy a padlóhoz szorított arca alól sötétlő vérszalag tekergőzik elő.

- Megöltem, - mondta Pjotr gondolataiban. A buta, rövid szó fülsiketítően harsogott. Artamonov sapkáját pagyovkája zsebébe dugta és keresztet vetett magára, miközben értelmetlenül nézett a kis, szánalmasan összegörbedő testre; rémülten vergődött benne egy együgyű gondolat:

- Azt fogom mondani, hogy véletlenül történt. Az ajtó sebezte meg. Az ajtó. Az ajtó nehéz.

Megfordult és a padra rogyott: Tyihon állt mögötte seprővel kezében, híg szemekkel nézte Nyikonovot és töprengve vakarta kőszerű pofacsontját.

- Lám, kezdte Artamonov hangosan és kezeivel a pad szélébe fogózott; de Tyihon bólintott és félbeszakította:

- Gyenge fickó és ügyetlen. Hányszor figyelmeztettem: ne mássz!

- Hogyan? - kérdezte Pjotr félelemmel s egyúttal reménykedve.

- Szétzúzod magad, mondtam. Még te is figyelmeztetted, Iljics Pjotr, emlékszel? Mindenféle vadászat ügyességet kíván. Eszméletlen, vagy mi van vele?

Az udvaros leguggolt, megtapogatta Pável kezét és nyakát, ujjaival megérintette arcát, majd letörölte ujját kötényébe, oly zajjal, mintha gyufát gyújtana és így szólt:

- Talán egészen vége van. Korhadt volt, csoda-e?

Tyihon nyugodtan beszélt, mozdulatai lassúak voltak és egész magatartása olyan, mint rendesen; de gazdája nem hitt neki és fenyegető, elítélő szavakat várt. Tyihon azonban, miután felnézett a mennyezetből kivágott négyzetre és egy ideig a galamb-turbékolást hallgatta, újból rákérdezett, nyugodtan és egyszerűen:

- Felkapaszkodott az ajtón; egyik lábával a padra lép, a másikkal az ajtókilincsre, aztán a felső szélre, innen kezeivel megkapaszkodik a mennyezet-kivágásban és felhúzódik. De kezei erőtlenek, nem bírták el a testet, lezuhant és nyilván szívével belevágódott az ajtó sarkába.

- Én nem láttam, - mondta Pjotr. Az önfenntartás ösztöne ilyen röpke gondolatokat sugallt neki:

- Hazudik? Színlel? Csapdát állít, hogy hatalmába kerítsen? Vagy tényleg nem jött rá a bolond?

Az utolsó volt a legvalószínűbb. Tyihon bután viselte magát; egyet biccentett fejével, mintha valakibe be akart volna döfni homlokával és felsóhajtott:

- Eh, kis porszem! Minek is élnek ilyenek? Megyek, megmondom az anyjának. Mostohaapja, azt hiszem, nem fog nagyon búsulni utána; a gyerek csak nyűg volt számára.

Artamonov éles gyanakvással figyelt az udvaros szavaira s igyekezett hamisságukra rájönni, de Tyihon úgy beszélt, mint máskor, az olyan ember hangján, akinek idegen a kíváncsiság.

- Pszt! - mondta és szemöldökeit rángatva fülelni kezdett: egy asszony dühösen kiáltozott valahol az udvaron:

- Páska! Páska-a...

Tyihon megsimogatta pofacsontját.

- Nesze neked Páska! Készítsd a könnyeid...

- Tényleg bolond, - döntötte el magában Artamonov; kihúzta zsebéből sapkáját s figyelmesen vizsgálgatva eltört ellenzőjét, kiment a kertbe.

(Az orosz kéziratból: Gellért Hugó)

(Folyt. köv.)

 

[*] 3 liter