Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 6. szám · / · Figyelő · / · Zenei figyelő

Tóth Aladár: Vecsey Ferenc

Az a bizonyos "feu sacré" nem lobog Vecsey Ferenc hegedűjátékában. Legalább is nem a szó szokványos értelmében. Vecsey zseni ugyan, a "szolidság" zsenije, vagyis zseniálisan "szolid". Az ideál, melyet művészete szolgál, nem az emberi lélek mély és elementáris egyéni megnyilatkozása. Olyan ideál ez, mely belső életünk problémáitól, lelkünk egyéni alkatától függetlenül, közös ideálja minden jólnevelt, előkelő gondolkodású, kultúrált ízlésű embernek: a művészi illem szabályai szerint hegedülni, hogy minden tökéletes és arányosan elosztott legyen, minden frázis előtt, annak rangja és pozíciója szerint többé vagy kevésbé mélyen meghajolni, a művészi tapintatnak eszményi példáját adni, egyszóval az előkelőség simaságával és biztosságával mozogni a zenei hangok társaságában. Olyan Vecsey hegedűjátéka, mint mikor egy gróf beáll a múzsákhoz cigányprímásnak. Mondanunk sem kell, az ilyen prímás sohasem tolakodó, inkább hűvös eleganciájú, mintha glaszékesztyűs kézben tartaná a vonót. Az ilyen előkelő gentry-modorhoz hozzátartozik valami komoly, gavellérosan érzelmes férfiasság is s ez Vecsey játékának egyik legnépszerűbb varázsa.

Papp Viktor jóízű megállapítása jut eszünkbe: "Vecsey Bach "Air"-jét tökéletesen játszva, közben pecsenyét is ehetnék, ha volna még kéz keze." Ez igaz, de hozzá kell tennünk: bár meg tudná enni játék közben is a pecsenyét, ha volna még két keze, még sem enné. Visszatartaná ettől finom, komoly ízlése. És éppen ez különbözteti meg nagy hegedűsünket az olcsó virtuózoktól, a parvenü technikamilliárdosoktól, akik lépten-nyomon visszaélnek "vagyoni helyzetükkel". Vecsey virtuozitása sohasem oktalan pazarlás, de mindig szolid befektetés.

Vecsey tehát közkeletű szolid szépségideálért küzd, de hihetetlenül zseniális eszközökkel. Vannak emberek, akik egy egyszerű szegfűt olyan eleganciával tudnak kitűzni ruhájukra, hogy mindenkit elbűvölnek vele. Vecsey is olyan zseniálisan tolmácsolja hangszerén közkeletű eszményképeit, hogy a hallgatónak sokszor eláll a szívdobogása. hegedűjének tónusa, férfias, telt, tiszta zengésében, rendkívüli hajlékonyságában a legszebb hegedűtónusokkal versenyez. Technikája szinte felülmúlhatatlan. Eszményien kiegyenlített, de nem csinál az egyenletességből "manier"-t, mint Heifetz technikája. Vecseytől megtanulhatjuk, hogyan kell a hegedűnek kedvében járni. Addig jár a hangszer kedvébe, míg egyszerre csak ő tartja kezében a hangszert. Mint az udvaronc, aki királyának minden legkisebb vágyát, szeszélyét kilesi s addig kedveskedik neki, míg egyszerre csak hatalmába keríti az uralkodót, aki kényeztetett, akarattalan báb lesz az udvaronc kezében.

Vécsey Ferencnek külön köszönettel tartozunk, hogy hangversenyeit jótékony célra rendezte. De talán még több hála illeti azért, hogy neki sikerült az, ami a legnagyobb magyar művészeknek, sajnos, nem sikerült: ő be tudta csábítani a hangversenyterembe társadalmi életünknek azokat az előkelőségeit, akiket különben nem igen érdekel a magyar zene ügye.