Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 6. szám

Krúdy Gyula: Isten veletek, ti boldog Vendelinek!

- Isten veletek, ti boldog Vendelinek. - mondá Privát úr, amikor otthonában bezárta az ajtót maga mögött, - amint talán a búvár búcsúzkodhatik a világtól, mielőtt a tenger mélyébe leereszkedne. - Isten veletek, Vendelinek! - ismételte az úriember, amikor a kulcsot kétszer megfordította a zárban.

Privát úr "boldog Vendelineknek" nevezte mindazokat, akik rajta kívül még ezen a földkerekségen éltek. Ugyanis az volt a véleménye a világ beosztásáról, hogy abban mindenki boldogabb, megelégedettebb, vidámabb, mint ő, mert gonoszabb, közönségesebb, jellemtelenebb, hazugabb... A boldog Vendelineknek csupa ocsmány tulajdonságaik vannak úgy lelkileg, mint testileg... Azért csak "isten veletek, ti boldog Vendelinek!" - ismételte Privát úr, amint elhelyezkedett a kályha mellett, amelyben kivételesen égett a tűz.

...Nézzük csak, mi történt vele ma is, amikor otthonát darab időre lehagyta, hogy valamely vendéglői látogatás révén kisebb örömet okozzon magának.

Ködös novemberi nap volt Pesten, egyike azoknak a komor napoknak, mikor a hó nem tud leesni, pedig akkor mindjárt jobb volna, gondolják magukban a fenyegető égboltozat alatt járó emberek. Mi volna mindjárt "jobb"? Ezt ők maguk sem tudják. Talán a kocsisok a körutakon nem gondolnák többé, hogy ők Londonban vannak, előkelően és gyorsan kell hajtaniok, hogy majdnem eltapossák az ügyetlen járókelőket. Inkább gondolnák magukban, hogy ők csak egyszerű falusi kocsisok (aminthogy azok is Privát úr szerint) és a késő őszidőben trágyát fuvaroznak a nedves szántóföldekre, a kertek alatt, ahol legfeljebb a madárijesztőket lehet elgázolni. - Vagy talán az volna mindjárt "jobb", hogy a hóban megláthatnák az emberek a lábnyomaikat, ami valóban nem utolsó mulatság, ha az embernek finom új cipő van a lábán. De Privát úrnak erről a cipő-dologról is megvolt a véleménye. Szerinte két-három grófnak meg grófnénak van jó cipője Pesten, a többieké vagy olyan, mint az európai körúton lévő négeré, vagy pedig egyszerűen toprongyos.

De mégis volna valami, ami jobbá tenné a helyzetet, ha a hó leesni tudna. Privát úr gyermek- és fiatalkorából emlékezett, hogy hóesés idején, különösen első havazáskor, mindig nevezetesebb étvágya volt. Mindenféle levesek jutottak eszébe, amelyekben disznógerincek főttek és odakünn tartalmasan, hangtalanul szakadt a hó. Ezért hát megállott egy utcasarkon és még egyszer a füstös, vigasztalan égboltozatra pillantott. Igen, ha leesne a hó, bizonyára jobb étvággyal menne most ebédje felé.

Bár megtehette volna azt is, hogy valamely előkelőbb szálloda éttermébe fordul be, mert pénz nélkül sohasem mert el hazulról, mégis csak inkább valamely szolid polgári vendéglő felé nézett. Véleménye szerint az előkelő éttermekben az emberek nem esznek természetesen; azt nézik, hogyan kell fogni a villát meg a kést, hogy a konfidens pincér ki ne gúnyolja őket a hátuk mögött; nem merik leszopogatni a csontokat, nem merik kitörölni a tányért, még kenyeret sem esznek annyit, mint amennyit szeretnének; a sótalan ételhez mustárt kérnek; nem mernek lármát csapni, ha hajszálat találnak az ételben; egyszóval, jóllaknak a kapusok sapkalebegtetésével, valamint a pincérek hajlongásával.

Nem könnyen ment az ilyen szolid polgári vendéglő feltalálása, mert Privát úr ismert minden vendéglőt a körúton, mindegyiknek tudta valamely hibáját és már előre káromkodott magában, hogy vajon mivel fogják lefőzni, felbosszantani a vendéglőben; sőt már előre tudott haragudni azért is, hogy a takarítóasszony majd négy órakor pár percre kinyitja az ajtót a seprés idején. Meg tudta volna ilyenkor gyilkolni a tudatlan asszonyszemélyt...

Bekandikált a vendéglői ablakokon, hol találna kedvére való sarokasztalt, ahonnan ő az egész világot szemmel tarthatná, de őt nem látná senki. Ha itt-ott volt is ilyen félig-meddig kedvére való asztal, kellemetlen külsejű emberek ültek vele szemben vagy a szomszédságában. Gyerekek ültek arrafelé, akik majd ostobaságokat fecsegnek, vagy pedig mindenféle nők, akik akkor is felhúzzák az orrukat, ha fixírozzák őket, akkor is megdühösödnek, ha egyetlen megvető pillantás sincs részükre.

Végre talált egy vendéglőt, ahol a sarokasztal nem volt körülvéve mindenféle fogasokon függő télikabátokkal, sem esernyőkkel, sem botokkal, sem kalapokkal; a pincérnek sem volt éppen más dolga, mint Privát úr kabátját lesegíteni, aztán elment, anélkül, hogy tolakodó kérdéseivel molesztálta volna. "Húsleves vagy paradicsomleves," - szokták mondani ezek a tolakodó fráterek már emberemlékezet óta, hogy a vendégnek (P. úrnak) leginkább ahhoz volna kedve, hogy nyomban távozzon.

Úgy látszik, hogy szerencsés napja van emberünknek... Csupán a borfiú alkalmatlankodott kérdésével: sört vagy bort parancsol? - "Majd ha ettem!" - válaszolt komoran a vendég. Most már volt ideje körülnézhetni is a teremben, hogy vajon kinek a látása fogja megkeseríteni az életét, amikor figyelme hirtelen másra terelődött. Nyílott az ajtó és az ajtón "kedvérevaló ember" lépett be.

Milyen volt az új vendég, aki P. úrnak megtetszett?

Persze, a "boldog Vendelinek" fajtájához tartozott. Meglehetősen kövér ember volt, de mégsem azok közül való, akik istencsapásaként, boldogtalanul viselnék testi terjedelmüket. Csak éppen annyira volt kövér, hogy állandóan azt bizonyítsa a világnak, hogy a jó falatok nem lehetnek ártalmasok az egészségre. Keze akkora volt, mint egy fürj aratás után. A mellényét kigombolta, hogy a konyhán gondolkodóba eshettek a fácánok, tyúkok és egyéb madarak: vajon nem volna jobb elrepülni? Az arca piros volt, mintha éppen most jött volna valamely körvadászatról, ahol bundás nyulakat puffantott le, amelyeket ajándékba küldött ismerőseinek, mellékelve mindjárt a receptet is, amely szerint a nyulat készíteni kell. A nyakának a tartásából, valamint rozsdavörös színéből könnyen megállapítható, hogy az új vendég életében a marhagerincet sem vetette meg, mert bizonyára megfordult olyan vendéglőkben, ahol jó marhahúst mérnek. Most még a szemét vette szemügyre Privát út a "kedvére" érkezett vendégnek. Kerek, bizalmas, gyanakodás-nélküli szem volt az, amely korántsem ismeri a rosszindulatokat, mielőtt a kocsmában leülne ebédelni, bizalommal néz a közelgő esemény felé, még a halszálka sem jut az eszébe.

Az új vendég kezébe vette az asztalkendőt, leporozta maga előtt, sőt jobbra és balra is az asztalterítőt. Aztán figyelmesen kibontotta a szalvétát, mintha valamely varázslatot művelne; az asztalkendőt aztán a nyakába kötötte, jól elrendezvén azt elől a mellén, hogy ráncot ne vessen, valamint hátul a gallérjánál, hogy az asztalkendő két csücske hasonlatos lett valamely pár malackörömhöz.

Ez után a művelet után új helyre tette az asztalon a sótartót, a paprikatartót, fogpiszkálótartót, mint valamely kis bálványokat, amelyeknek megengedtetik résztvenni a közelgő ceremóniában. Látszott, hogy nem először végzi ezt a fontos műveletet, minden kis bálványnak megvolt a maga helye, amelyre engedelmesen elvonult.

Most balkezével közelebb vonta a vizespoharat, amíg jobbjával az evőkést emelte fel és a kés fokával néhányszor koccantott a pohár oldalán... Privát úr csaknem felemelkedett a szemközt lévő asztalnál, de nem a bosszúságtól, hanem az örömtől. Régen hallott hangok voltak ezek. Vidéki stációk jutottak eszébe, ahol a személyvonat tíz percre megáll, hogy mindenki ebédelhessen a restaurációban. Minden ilyen ebédelő-állomásnak megvolt a maga specialitása. Püspökladányban például a malac-becsinált volt a leghíresebb. Nyíregyházán a téli hetivásáros napokon disznótor van a vasúti vendéglőben, míg Sátoraljaújhelyen a határszél felé menő vonatokat olykor medvetalp is várja, ha a hajtás jól sikerült, de őzgerinc bizonyosan akad. Az állomások jelzőcsengettyűi halkan és állhatatosan csilingelnek, dübörgő kézikocsin viszik a postát, néha tolatnak és a vagonok messze hallható pendüléssel csapódnak egymáshoz. A pincérek, akik egész Magyarországot bekóborolják, miközben az ételt az utazó elébe teszik, bíztatólag mondják: "Csak tessék nyugodtan enni, még öt percünk van Pest felé." Ilyenkor mindenféle étel és ital jól esik, mert a vasút gondoskodik arról, hogy az utazónak jó étvágya legyen. Kis üveg borok és pálinkák vándorolnak a bundazsebekbe, a bajuszok a legkülönbözőbb vidéki zsíroktól fénylenek, de a szívet már némi nyugtalanság háborgatja az esetleges lemaradás miatt. Egymást nézik az utazók, akik egy vonattal utaznak és bizony, ha valamelyik hóbortosan szaladásba fog, a többi mind utána vetekedik. Ilyenkor aztán hiába jön kézicsengettyűjével az a télszagú, sapkás ember, aki egész életében a következő stációk neveit kiáltozza... Ilyen hangulatok lepték meg Privát urat, amikor az új vendéget kocogni hallotta a kés fogával a vizespoháron.

Ezután a kopasz és veresorrú pincér, aki már életében nyilván többször megitta a konyhán a szakácsnő jóvoltából azt a veresbort, amelyben a vadkanfőt kifőzték, a virágbokrétával, pecsenyéstálakkal és hosszúfarkú fácánokkal illusztrált étlappal a kezében megjelent és olyan tisztelettel nyújtotta át a szalvétája mögül pislogó vendégnek, mint valamely pápai bullát.

- Semmi sem fogyott még el a konyhán? - kérdezte gyanakodva a vendég, mielőtt az étlapra egyetlen pillantást vetett volna.

- Mindennel szolgálhatok, amihez uraságodnak kedve van, - felelt a veresorrú pincér, aki egyébként olyan szőkére volt beretválva, mint az imént leforrázott malac.

A vendég most bal öklét az asztalra helyezte, kissé hátravetette magát a széken, hogy a pincérnek a szeme közzé nézhessen, mint valamely bíró.

- Velőscsont is van? - tette fel a fogas kérdést.

- Egy szép koncot az imént még láttam a konyhán.

- Hát siessen, barátom, hogy el ne vigyék, mert a húsleves után azt szeretek enni, - mondá most eddigi méltóságához nem egészen illő nyugtalansággal a vendég és rövid, vizsgálódó pillantást vetett maga körül az asztalokra: vajon nem fedeztendi-e fel bánatára ama szép koncot valamely érdemtelen ember előtt. Nem, a koncnak sehol se volt nyoma.

- A húslevesbe mindenesetre habarjanak bele egy egészséges tojást, valamint némi zöldséget, így kalarábét, karfiolt, sós burgonyát is tehetnek bele, - szólt a vendég a vele együtt bólongató pincérhez.

A vendég szabadon maradt balkezét kinyújotta egy régebben kiszemelt császárzsömle után, megropogtatta és tördelve majszolni kezdte, anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rá.

Mert tekintetét fontosabb dolgok foglalkoztatták, a jobbjában tartott étlap tanulmányozása.

Az étlapok íróinak fogalmuk sem lehet arról, hogy milyen fontos dolgot művelnek, amikor mindennapi munkájukat végzendik. Privát úr például ismert egy úriembert - földszintes, kertes háza volt Budán, - aki csak azért járt Pestre ebédelni, hogy az étlapokat összegyűjtse. Természetesen csak olyan helyről vitte el magával emlékbe az étlapot, ahol jól sikerült az ebédje. Volt a gyűjteményében étlap olyan kocsmákból, amelyek már régen megszűntek, de a maguk idejében nevezetességek voltak. Ez az úriember külföldi utazásaiból is magával hozta az étlapokat és így könnyedén visszaidézhette azoknak az ebédeknek az emlékét, amelyeket különböző vendéglőkben elfogyasztott. A gráci Elefánt-fogadó étlapját forgatta öregségére a legnagyobb delíciával. Szarvaspecsenye volt, mégpedig felejthetetlenül készítve. Az talán nem is említésre méltó, hogy ez a bizonyos szenvedélyes gyűjtő ugyanekkor tartotta a nászutazását.

Az új vendég valóban megbecsülte az étlapot, amelyet a kopasz pincér a kezébe adott. Előbb csak szabad szemmel kezdte olvasgatni azt a helyet, ahol a levesek és főzelékek szerepelnek, de érdeklődése percről-percre növekedett, - valószínűleg akkor, amikor a sültekhez érkezett, - mert oldalzsebébe nyúlva, kihúzott dugóéhoz hasonlatos puffantással nyitott fel egy szemüveg-tokot, majd a szemüveget gondosan orrára helyezve: olvasgatni kezdte előlről az étlapot, mint valamely érdekessé vált regényt, amelyben eleinte szórakozottan lapozgattunk. (Privát úrnak helyeslését az a körülmény is megnyerte, hogy a vendég nem afféle modern, csontkeretes, amerikai svindler-szemüveget vett elő zsebéből, hanem amolyan régifajta, keskeny acélkeretű üveget, amelyen át valaha a bibliát olvasgatták.) A szemüveg birtokában a vendég aztán alulról lefelé is olvasgatni kezdte az étlapot, mert nem lévén tisztában terveivel, ilyenformán akart magának tájékozódást szerezni arról, hogy voltaképpen mit is kellene ebédelni. Tanulmányozás közben egyszer helyeslőleg, máskor rosszallólag intett a fejével, - Privát úr a világért nem adta volna, ha megtudhatja eme lelki indulatok okát.

De már megjelent a veresorrú, szőke pincér a levesestállal és olyan érdekesen mosolygott, mintha a legjobb híreket hallotta volna odakünn a konyhán.

- Tálban hoztam a levest! - jelentette, mintha engedelmet kért volna.

De a vendégnek nem volt ez ellen semmi kifogása. Levette szemüvegét, tokjába zárta azt, miközben ismét dugasz-hangot hallatott; figyelmét most már kizárólag az elébe helyezett levesestálra fordította. Előbb az asztal közepéről vette szemügyre, majd közelebb húzta és a merőkanalat csendesen beléeresztette. P. úr észrevette, hogy a vendég úgy fogja a kanalat, hogy a kisujja a kezén ugyanekkor felemelkedik, mint valamely karmesteri pálca.

- Nincs valami leves-erősítőjük? Maggi vagy ilyesféle? - kérdezte a vendég, amikor az első kanállal a tányérjába mért.

- Hogyne volna, uram! - felet a pincér és már hozta is a barnás folyadékkal az üvegecskét, amelyet szemügyre-vétel után a vendég jól megrázott, mintha az erejét akarná felszínre hozni és bőven csepegtetett a levesbe.

De a vendég még mindig nem nyúlt a leveshez, jobb kezével mellényzsebében keresgélt, ahonnan Privát úr legnagyobb örömére egy dió nagyságú, piros, száraz paprikát vett elő, amelynek felmetéléséhez ugyancsak egyik zsebéből penecilusát vette elő. A piros paprikaszeleteket, valamint apró magokat egy gyógyszerész gondosságával hintette a leveses tányérba, amelynek tartalmát nem szűnt meg kevergetni balkezével. Hosszútésztás leves volt, arasznyi hosszúságú laskák mutatkoztak a kanálon, miközben a vendég néhányszor felemelte a kanalat. (P. úrnak azok a levesek jutottak eszébe, amelyeket sáfránnyal színesített valaha az édesanyja.)

Majd hirtelen lebukott fejével és a tányér széléről egy kanálnyi levest a szájába vett. Jól megforgatta a fogai között, megelégedéssel nyelt, szemét most már a legnagyobb bizalommal függesztette a levesre és a kanalak sűrűn követték egymást, miközben a hosszú tészták elvegyültek a vendég csurgóra álló bajszával, majd a nyelv segítségével eltűntek. Azt azonban mégsem lehetne áperte kijelenteni, hogy a vendég szörpölte volna levesét, csak éppen kellő étvágyassággal fogyasztotta.

Egy pillanatig szünetet tartott, mert egy karalábé-darabot kellett a kanál élével kétfelé vágnia. E szünetben megkérdezte a pincért:

- Hogy hívják magát, barátom?

- Vendelinnek, legalázatosabb szolgálatára.

- Van magának felesége?

- Volt, nagyságos uram.

- Talán meghalt?

- Más történt, - felelte Vendelin és közelebb tolta a levesestálat a vendéghez, mert annak fenekén még érdemleges tésztamennyiséget, valamint egy piros répát látott. A vendég bizonyos rezignációval bólintott:

- Habár nem túlságosan kedvelem a répát, - mondá.

- Hozhatom a velőskoncot, nagyságos uram?

- Valóban, - mondá a vendég, miután bajuszát előbb jobbról balra, majd balról jobbra, végre fölülről lefelé megtörülgette az asztalkendővel. - Csak arra akarom figyelmeztetni Vendelin barátom, hogy kenyérszeleteket pirítsanak hozzá, mert ilyesmihez a zsemlye nem egészen alkalmas. És forró legyen, mint a babám szíve.

Ez utóbbi kijelentésből bárki megállapíthatja, hogy a vendégnek eddig kedvére mentek a dolgok. Tagadhatatlanul megelégedett pillantással nézett az elsiető pincér után.

A velőscsont megérkezéséig a vendég idejét azzal töltötte, hogy körülnézett a vendéglő falán, ahol, mint afféle szolid pesti vendéglőben, még emlékben maradtak azok a képek, amelyeket az ősök hoztak divatba: - így felfűzött fácánok, disznófők, bámész halak feketedett rámák között; amott egy gyümölcsös kosár almával, körtével, szilvával, szőlővel, de a kép maga olyan poros és kopott volt, hogy nem igen csinált gusztust a gyümölcsevéshez. Miután a szőke kis borfiú, amilyenek ezek a Pestre vetődött svábgyerekek, éppen ott lábatlankodott, a vendég kegyes leereszkedéssel így szólt hozzá:

- Most már hozhatsz egy pohár sert, de fülespohárban és hanzli nélkül. A habot megtarthatja a csapos magának.

A borfiú történetesen fürge volt, nyomban ott termett a sörrel, amelyet a vendég a legnagyobb gyanakvással emelt a világosság felé. Aranyszínű sör volt, vándorlegény álmodik ilyennel a tikkadt országúton, madárcsiripeléstől hangos komlóföldek illata szálldosott ebben a frissen csapolt sörben, de a vendég mégis megcsóválta a fejét:

- Nagyon gazdag ember lehet a kocsmárosod.

- Miért, nagyságos úr? - kérdezte a gyerek.

- Mert bőven méri a habot, - felelt a vendég és a fülespoharat jól kezeügyébe igazítva, rálöttyentette azt az imént elfogyasztott levesre. Az asztalkendőnek megint csak volt dolga, amíg a bajuszát megszabadította a sörhabtól.

De már érkezett is a nevezetes velőscsont.

... Mit gondolhatott magában a vendég, amikor a hatalmas csontot meglátta: nem árulta el. De Privát úr ebben a percben megcsalva érezte magát az összes budapesti vendéglősöktől. Íme, ő harminc esztendeje látogatja a kocsmákat, de még ilyen velőscsonthoz nem volt szerencséje, míg ennek az igénytelen fráternek, aki nem is látszik budapestinek, nyomban a város legszebb koncát tálalják fel.

A vendég leoldozta a szalvétát a nyakáról és balkezére borította azt.

- Hát, Vendelin barátom, hová lett hát az az asszony?

- Elment, nagyságos uram, - felelt a pincér olyan bizalommal, mintha már nagyon régen ismerné a velőscsontos urat.

- Elment? - kérdezte bizonyos meglepetéssel az úriember.

- Sszty! - szisszentett a pincér, mintha vonatot akarna utánozni, a levegőbe emelt kezével pattintott és az ajtóra mutatott.

- Sszty! - ismételte a vendég és megcsóválta a fejét.

De most már éppen itt van az ideje a velőscsonttal való foglalkozásnak, mert még kihűlne az a sok haszontalan beszédben. A vendég tehát balkezére csavarta a szalvétát, ebben megmarkolta a csontot, majd felemelte jobbkezét és kétszer-háromszor egymásután a balkarjára csapott, mire a derék csont kiadta derék tartalmát.

Az ilyen napvilágra került velőt gyorsan szokás elfogyasztani. A vendég dolgozott is a pirított kenyérszeletekkel, a sótartóval, paprikatartóval, de bármilyen nagy darabokat is vett a szájába, szemét most már állandóan a kopasz kis pincérre függesztette. (Privát úr megállapította magában, hogy a velő meglehetős nehéz étel, azért adják a kocsmárosok déli időben, hogy az embernek legyen ideje megemészteni. Aki esti étkezéshez fogyaszt velőt, annak múlhatatlanul boszorkány-nyomása lesz; míg a velő élvezete délután csak múló bágyadtságot okoz.)

A kis pincér beszélt, amíg a vendég a kenyérszeleteket gyömöszölte magába.

- Kérem, én a Kaszinóban voltam pincér fiatalkoromban; ott tanultam meg, hogy a ruhámat mindennap vasaltatni kell, tiszta inget kell hordanom, borotválkozni kell. Igen, a Szemere, a Péchy, az Üchtritz voltak a vendégeim és én mindig tudtam, hogy melyik lóval akarnak nyerni az urak. A zsokék odakünn várakoztak az előszobában, a trénerek a folyosón ültek. Ott folyt a tippelés néha éjfélig is és mi pincérek tegeződtünk a zsokékkal. A Carslakenak suttyomban mindig wiskyt szódavízzel adtunk, mert idegent nem szabad kiszolgálni a Kaszinóban. Hyams a nagy öves szivarokat szerette, csak valódi Havannát szívott mindig. Ritkán mehettem ki a lóversenyre, de azért ismertem minden lovat. A félszemű Horner bukméker, aki gyakran jött a Kaszinóba, hogy pénzt vigyen el az uraktól, vagy pénzt hozzon az uraknak, akárhányszor meglátott, mindig megszólított: "Nos Vendelin, kérdezte németül, melyik ló fog holnap nyerni?" És én megmondtam a félszemű Hornernek a nyerő lovakat, amint ott az urak beszélgetéséből kihallgattam; és Horner gyakran megajándékozott egy-két rózsaszínű cédulával, előrefogadásokkal. Ezek a cédulák mindig késő őszre, a St. Leger napjára voltak kiállítva és én persze sohase nyertem...

- Milyen sültet lehetne enni? - kérdezte most a vendég és a félretett étlapot kezébe vette. - Hm, látom, hogy kacsapecsenye van! De hát azt eleget eszem otthon...

- Igen, kacsa vöröskáposztával, - ismételte szórakozottan a kis pincér.

A vendég egy pillantást vetett a fogpiszkálótartóra, aztán megvetéssel tolta el magától. Vékony, modern fogpiszkálók voltak abban. A mellénye felső zsebébe nyúlt és onnan egy hatalmas, keményfából való fogpiszkálót vont elő. És nagyszerű fogai közé döfte, amely fogak elegendők volnának egy szép címeres fehérökör elfogyasztásához. A vendég a fogpiszkálón át beszélt:

- Tudja, Vendelin fiam, amikor én Pestre jövök, rendszerint valami vadat szeretek ebédelni, mert otthon a mi falusi szakácsnőink nem tudják úgy elkészíteni a vadat, mint ezek a pesti férfiszakácsok. A régi Lippert-féle vendéglőben készítették legjobban a vadpecsenyét, az öreg Lippert maga is nagy vadász volt, főlövészmester volt a budai lövészegyletben. Én ezt tudtam és odajártam nyulat enni.

A kis pincér tanakodva nézte a vendéggel együtt az étlapot. A vendég a mutatóujjával, mint az iskolás gyerekek: kísérte az étlap mondanivalóit.

- Látom, itt van fácán gesztenyével. Csak az a kérdés, hogy milyen gesztenyével van töltve: olasz gesztenyével vagy magyarral?

- Fácán gesztenyével, - ismételte a kis pincér.

- Nohát, ha nincs valamely különösebb hibája annak a madárnak, akkor jöhet, - döntött végre a vendég és az étlapot félretette, mint egy kiolvasott könyvet.

Várakozás közben most már nem a falakat nézte, hanem az asztalterítőt, amelyen talált lefricskázni való kenyérmorzsákat. Majd fejcsóválva szemügyre vett egy paradicsom-foltot, amelyet valamely régebbi vendég hagyott hátra. Elővett egy kést és próbálta levakarni a foltot, de ez nem nagyon sikerült.

- Itt van a fácán, - jelentette a kis pincér, amikor a párolgó tállal megjelent. - Hoztam mellé burgonyapirét és kovászos uborkát.

A vendég mindegyik kezébe evőeszközt vett, amint hátradőlve várta a fácán megjelenését:

- De nem addig van az, Vendelin barátom; hol maradnak a különböző mustárok? Én például nagyon szeretem a csípős házimustárt, amelyet a jó gazdasszonyok otthon maguk készítenek, de nem vetem meg a francia mustárt sem. Az angol mustár pedig a kedvencem. Elő a mustárokkal, Vendelin barátom, de ne legyen beszáradva az üveg, - tette hozzá nyomatékosan a vendég és a fácánnak a mellét vette elő.

(Privát úr a szomszédos asztalnál most már bőven elgondolkozhatott azokról az erdőségekről, amelyekben fiatalkorában megfordult, ahol a fácán tanyázik. Milyen nagy lármát csap ez a madár, amikor fészkel, milyen lobogós, ügyetlen szárnyalással repül az ellenszélnek, mintha egy asszonyszemély szoknyái közé fújna a szél... Ezekben az erdőkben, ahol a fácán szeret lakni, a kidőlt fák tovább lombosodnak, mint a holtembernek nőnek a körmei; a kökénybokrok édesdeden kékülnek bele az őszi szemhatárba és a völgyben, a vízben a szarvas büszkén számlálgatja szarvait. A vadászok csörtetnek át az erdőn, amikor a Nyilas hava komorrá teszi otthonülésüket; a kutyák ostromolják az erdei tisztások csendjét és a puskadurranásból meg lehet állapítani, hogy dolgoznak-e az orvvadászok a területen.)

Vendelin megérkezett az összes mustárokkal, amelyek a szolid, polgári vendéglőben feltalálhatók voltak. Aztán Vendelin így beszélt:

- Némelyek vadcsipkebogyóból készült ízzel szeretik a fácánt, mint például Wiener-Waldau lovag, akit ugyancsak én szolgáltam ki a Kaszinóban. Olyan piros ember, mint a tengeri rák, vagy őszidőben az urak frakkja. Sohasem küldött vissza semmiféle ételt, megette és másikat rendelt. A legjobb tipszter volt Bécstől Budapestig és az urak szívesen barátkoztak vele. A jobb kezén a gyűrűsujja görbe volt, azt szokta mondani, hogy egy vadleány törte ki, mikor már másképpen nem szabadulhatott... Egyszer azt mondja nekem Wiener-Waldau: "Vendelinkém, én magát szerencsés emberré akarom tenni, fogadja meg Festetich hercegnek a lovát, a Patience-ot minden alkalommal, amikor az futni fog." Én azt gondoltam magamban, hogy majd egyszer-kétszer megjátszom a herceg úr lovát, aztán agyő Patience, van még más versenyló is Pesten. Igenám, de a csonka lovag nem hagyott békében. Mikor elébe tettem a menükártyát, amikor a szakácstól a legjobb falatokat veszekedtem ki a részére, amikor megállottam a háta mögött, hogy a magam egyéni nézeteit is elmondjam a lóversenyről, amelyhez mindig nagy hallgatóságom volt a "Turf"-kávéházban, ahová hajnalonként mi pincérek jártunk, a lovag csak intett a kacska ujjával: "Csak Patience! Ezen fognak tönkremenni a bukmékerek!" Kénytelen voltam tehát a lovagra hallgatni és pénzecském napról-napra szaporodott; már kölcsönöket is tudtam adni pincértársaimnak. Patience akárhányszor futott, mindig nyert.

... Úgy látszik azonban, hogy a vendég nem volt valami nagy barátja a lóversenyezésnek, mert a kis pincér előadása alatt egyszer sem vonta el szorgos figyelmét sem a fácántól, sem a különböző mustároktól, de még a kovászos uborkától sem, amelyet olyan ropogtatva rágott, hogy a szemközt ülő Privát úrnak téli utazások jutottak eszébe, amikor a frissen esett havat elkapja az erős fagy és a vasalt szán csikorogva repül tova az országúton téliszőrű lovak lombos farkai mögött. A fácán szárnyát a fogai közé kapta és a csontocskáknak olyan odaadást szentelt, amilyent ez a szép vadonélő madár valóban megérdemelt, mielőtt az orvvadászok a pesti piacra hozták volna őt. Mindegyik csontocskának megvolt a maga külön zamata, mintha azok az erdők, tájak lehelték volna beléjük az illatukat, amerre a fácán valaha röpködött. Ah, büszke lehet ez a madár, hogy ilyen megértő fogyasztóra talált, nem pedig valamely kényes dáma, aki villával és késsel szedegeti le a csontokról a húsocskákat.

- Patience! - mondta csurgós szájjal a vendég. - Ismerős név.

- Hátha még ismerte volna, nagyságos uram, - mondá a kis pincér a különböző mustárokat rakosgatva a vendég előtt. - Mert nemcsak a lovat hívták így, hanem egy leányt is, a pályafelügyelő leányát, aki odakint lakott kis házikóban a régi lóversenytéren és már tizenötéves korában felügyelőnőjük volt azoknak az asszonyoknak, akik a pályáról a füveket kikapálják, valamint a pályát felseprik és azt egyengetik, hogy a lovacskák botlás nélkül futkározhassanak rajta. A pályafelügyelő leánya volt és a csodakanca tiszteletére Patience-nak hívták őt az istállókban a lovászok. Képzelheti, nagyságos uram, hogy tudott valamit ez a leány, legalázatosabb szolgálatára.

- Hm, - mondta most röviden a vendég. - Ezzel a fácánnal elkészültünk volna, Isten nyugosztalja: derék madár volt.

A vendég megint kezébe vette az étlapot és hirtelen felkiáltott:

- A teremtésit, csaknem elfelejtettem, hogy tulajdonképpen miért is jöttem Pestre! Finom főtt marhahúst szeretnék enni, mert az nálunk faluhelyen nem kapható. Minden héten egyszer vág a mészáros, akkor is csak valami vén, kimustrált teremtést, amelynek húsa szívós, kemény, az ereje semmi, az ember megunja az életét, amíg megeszi. Mondja, Vendelin fiam, volna odakünn a konyhán egy kis darab csontos, vagy csontnélküli marhahús? Nem bánom, ha bordás is, de a gerincet jobbat szeretem. De legnagyobb örömömre volna az a színhús, amelyet Pesten táfel-spitznek neveznek. Tudja, ezt enném én paradicsommártással, fiatalhagymával, amelyet minden jobb vendéglőben termesztenek a pincében. Ha a vendéglős ád magára valamit, van fiatalhagymája.

A kis pincér egy darabig tanakodva állott:

- A szárnyas után? - kérdezte.

- Eh, mit bánom én a maguk étkezési rendjét! Ki vagyok én, hogy nekem maguk előírják, hogy mit egyek? - kiáltott fel váratlan szilajsággal a vendég. - Azért jöttem Pestre, hogy jó marhahúst egyek, csak a sok haszontalan beszélgetésben elfelejtettem.

A kis pincér legyintett a szalvétájával. Mintha valamely rossz gondolatot űzne el, valami szomorúságot, amely a szívére készült telepedni. De elsietett a konyha felé, ahonnan a szakács kiabálása hallatszott, amely mindig jó jel egy vendéglőben. Eközben a másállapotos konyhalány bejött és a köténye alatt magas poharat hozott, amelyben bort vitt ki a szakács lecsillapítására. A vendég a mezítlábas konyhalány megtekintésével volt elfoglalva, amíg az újonnan rendelt porció megérkezett.

Szép darab csontos-hús volt! A szélén bőségesen maradt zsiradék, amely téli időben legjobban melegíti az embert. Jó konc volt, amelynek igazában valamely messzi fogadóban örülne meg az ember a hosszú téli utazás után. Ez a konc egymagában elegendő lett volna ahhoz, hogy másnap köménymagos levest kívánjon reggelire a vendég.

- Úgy látom, bécsi hús! - mondá a vendég, amikor késével egy darabot óvatosan lenyisszantott a húscsomagból, hogy fele a falatnak zsiradék, másik fele hús legyen. A villájára tűzött falatot behintette sóval, majd megcsónakáztatta paradicsommártásban. A falatot aztán komolyan szájába bevette. Ezután ama tányérhoz nyúlt, amelyen zöldszárú hagymák virágoztak és a hagymát, miután annak fejét a sótartóba beleütötte: metszőfogaival nyakonharapta. (Hej, most jutott csak eszébe Privát úrnak mindenféle emlék a régi étkezések történetéből! Így, pirosterítékes vidéki verandák, ahonnan látszik a hosszú kuglizó, amelynek dobja mellett már ott áll a kugliállogató mezítlábas gyerek, de a kuglizók még maguk a verandán ülnek, vajat, túrót, szafaládét, hagymát esznek és karcolva öntenek rá őszpiros-színű sillerborokat. Adóhivatalnokok és a vízszabályozó-társulat tisztviselői feledik napközi bajaikat a régi Gondűzőben; nagybajszú vendéglős jár az asztalok között és a szürkeszakállas adóellenőrnek igyekszik kedvében járni. Ilyen dolgok jutottak Privát úr eszébe, amíg a hagyma roppant a vendég fogai alatt és szemmelláthatólag verejtékezett a fejebúbja, amely egyébként már kopaszodott.)

A kis pincér pedig szalvétáját hátul lelógatva két összekulcsolt kezével, mint valami farkot, így folytatta elbeszélését:

- Wiener-Waldau lovag, miután különösen kedvelt, egyszer megengedte, hogy délelőtt felüljek a fiákerének a bakjára, midőn a pályára ment, hogy a galopp-próbákat megszemlélje. Bizony ez a lovag már hajnalban is felkelt, ha valamely érdemes megszemlélni való volt a versenypályán! Néha azonban a Kaszinóból ment ki a pályára... És a lovag azt kérdezte tőlem, hogy nem volna-e kedvem Patience-ot, a pályafelügyelő leányát feleségül venni? Elmondta, hogy gondnélküli ember volnék egész életemben, mert mindig a legjobb információim volnának a pályán történt eseményekről, azonkívül ő maga is a legjobb tippekkel szolgálna. A leánynak férj kell, mert az urak megígérték neki, hogy férjhezadják. Mit csinál, kérem, nagyságos uram, egy ilyen szenvedélyes lóversenyjátékos, mint amilyen én vagyok? Felcsaptam és elvettem a pályafelvigyázó leányát, pedig Patience-nak nem a legjobb híre volt. Hallottuk azt mi eleget az uraktól a Kaszinóban.

A vendég most már figyelni kezdett, mert elérkezett ahhoz az időponthoz, amikor a csontról már csak annak többszöri megforgatása után lehetett egy-egy falatot leszedni.

- Elvettem Patience-ot, - és ezzel felakasztottam maga. A feleségem nyomban úri dáma akart lenni, kávéházba járt, a grófok inasai lettek a barátai és barátnői a grófnék szobalányai. Harisnyákat loptak neki az úrnőiktől és megtanították az arcfestésre. "Rongyos pincér!" - mondta nekem, amikor hazamentem hajnalban. És a pénzecském lassan elúszott. Nem kaptam én többé tippet senkitől, amióta Patience-ot elvettem. A lovag más pincérrel szolgáltatta ki magát, a zsokék és más istállóemberek szóba sem állottak velem, miután Patience többé nem volt pályafelügyelőnő, hanem egy szegény alkalmazott felesége. És nagyon szerettem őt. Elveszítettem állásomat a Kaszinóban, mire a feleségem megszökött tőlem, elment kasszírnőnek Debrecenbe.

A vendég letette a kést és a villát.

- Most már meginnék egy félliter jó bort. - mondta, de már nem a régi jókedvvel. Hosszasan, borúsan nézett a pincér után, amíg az szolgálatkészen a megrendelt borért sietett. A vendég elgondolkozva öntött egy pohárral és csettintett ugyan az ital után, de csak megszokásból.

- Hát ez a Pasziánsz kasszíroslány lett Debrecenben? - kérdezte hirtelen.

- Az kérem. Onnan indította meg a válópört, amikor egy bolond falusi úr megkérte a kezét.

A vendég a fogpiszkálót, mint egy dárdát szegezte most a kis pincér felé és rekedten így szólt:

- Az a bolond falusi úr én voltam!

A kis pincér megint legyintett a szalvétájával, mintha valami rossz álmot hajtana el.

- Igen, én voltam Pasziánsz második férje. - ismételte a vendég és most már csak régi megszokásból sepergette az asztalt maga előtt.

- Nem tetszik tésztát? - kérdezte most a kis pincér és a szeme olyan veres lett, mint a házinyúlé.

A vendég is erőt vett magán, elővette az étlapot, nézte, de nem látta, amíg zavarából a kis pincér kisegítette.

- Hozok túrós csuszát, - mondta és gyorsan elment.

A vendég a levegőbe nézett, mintha még mindig ott állna a kis pincér előtte. Gyorsan felhajtott még egy pohár bort és krákogott utána.

- Ez a csusza nem valami nagyon sikerült, - mondá a vendég, amikor néhány falatot evett, anélkül, hogy annak ízét érezte volna.

A pincér most már közvetlen az asztal elé állott és kezével gesztikulálva kérdezte:

- Magát is otthagyta Pasziánsz? Megint elszökött? Hol van?

A vendég mentegetődzve felelt:

- Én úridámát akartam belőle nevelni, mert az ilyen magamformájú falusi embernek szüksége van arra, hogy a sok szolgáló, parasztlány között legyen egy úriasszony is. De Pasziansz csak addig volt úri dáma, amíg ott ült az ezüsttükrös trónuson, a Betyár Kávéházban. Amikor falura mentünk, Pasziánsz utolsóbb lett bármelyik szolgálónál. Mindig a lóistálló körül ténfergett, a padlásra járt, amikor a kocsisok szénát hánytak, szolgalegényekkel adta magát össze, kitört belőle a jó, hamisítatlan parasztvér. A fonóban szeretett ülni parasztasszonyokkal, mosni szeretett a kútnál, fejszét fogott rám, amikor megvertem... Szent Mihálykor elküldtem az egyik béresemet, azzal ment el Pasziánsz is szolgálatot keresni. Azt mondta, becsületes asszony akar lenni.

A vendégnek meglehetős fáradtságába került ez a hosszú beszéd, miután a túrós csusza amúgy sem ízlett neki:

- Hát béresné lett Patience? - kérdezte ismét a kis pincér és a két kis jelentéktelen szeme fellobogott a régi emlékektől.

- Ne törődjön vele, - csillapította a vendég. - Én is búsulok utána, de bizony az étvágyamat nem adom érte.

- Én elzüllöttem miatta, - felelt a kis pincér. - Látja, hogy milyen ősz és kopasz vagyok! A fogaim csak úgy lógnak a szájamban. A falnak esek mindig, amikor hazamegyek és az ágy alatt ébredek fel. Néha beverek a kezemmel egy ablakot, anélkül, hogy tudnám, hogy miért. Éjszaka munka után kóborlok az utcán, mert attól félek, hogy otthon felakasztom magam...

- Nono, - felet csillapítólag a vendég. - Én se merek otthon töltött fegyvert tartani. Fertelmesen hosszúak azok a falusi éjszakák.

A kis pincér most már a szék keresztfájára helyezte a lábát, amint beszélt:

- Elvesztettem miatta a párfogóimat, a nagyurakat, akik megsegítettek a lóversenyen, nincs egy zsokéismerősöm, a bukméker tán szóba se állna velem, ha meglátna. Játszom most is, de sohase nyerek. Mindezt Patience okozta. Ó, az isten áldja meg, ahol van.

- Én is minden héten Pestre jövök, mert úriasszonyokat kell látnom, aki éppen olyan előkelőek, mint Pasziánsz volt ott a kávéházi trónusban.

A kis pincér az asztalt seperte a szalvétájával.

- Az anyámmal összevesztem Patience miatt. De a sógorommal is, aki vendéglős Budán. Budai vendéglős. Nem parancsol még bort?

- Hozzon még egy üveggel! - felet a vendég és borús elgondolkozással hátradőlt székén, mintha csalódott volna az ebédben.

... Privát úr, aki egész idő alatt szemben ült, mint egy ugrásra készülő vad, most már eleget látott és hallott, hogy megfelelő életundort szedjen fel magában. Emberfeletti boldogsággal felemelkedett és így szólott a szomszéd asztalhoz, ahol a kis pincér éppen bort töltött a felesége második urának:

- Én tudnék csak Patience-ról beszélni maguknak, mert én még leánykorából ismertem! Isten veletek, ti boldog Vendelinek.

Persze, nem volt igaz, amit Privát úr mondott, mert dehogy is ösmerte leánykorában Patience-ot, de valamivel meg kellett keseríteni ezeket a férfiakat, akik még enni tudtak és örvendeni tudtak egy méltatlan nő emlékének.