Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 6. szám · / · Maxim Gorkij: Az Artamónovok

Maxim Gorkij: Az Artamónovok
Regény (6. közlemény)
II.

Csak az apa halálának kilencedik évfordulójára fejezték be az Artamónovok a templom felépítését és szentelték fel Ilja-próféta nevére. Hét évig építették; a huzavonában Alekszéj volt a bűnös.

- Isten várni fog egy keveset, nincs oka a sietségre, - tréfálkozott merészen és megátalkodottan és kétszer is más célra használta fel a templom számára vásárolt téglát: egyszer a gyár harmadik épületéhez, másszor pedig a kórházhoz.

A felszentelés után az Artamónovok halotti misét mondattak apjuk és gyermekeik sírjai felett, megvárták, míg a tömeg eloszlik a temetőből, majd lassan megindultak hazafelé és tapintatosan magára hagyták Bajmakóva Uljánát, aki még ott maradt a családi sírhelynél, a nyírfák alatti padon; sietniük nem kellett: az ünnepi ebéd a papság, ismerősök, hivatalnokok és munkások részvételével csak három órára volt kitűzve.

Szürke nap volt, az ég ősziesen borús; időnként nedves szél horkolt fel elfáradt ló gyanánt és esőt ígérve lóbálta a fenyőfák koronáit. A homokos út rőt csíkján feketés ember-alakocskák hullámoztak és kúsztak a gyár felé, amelynek három, sugárirányban elhelyezkedő épülete görcsösen kinyújtott vörös ujjakként markolt a földbe.

Alekszéj megsuhintotta botját és így szólt:

- Megboldogult apánk örülne, ha látná művünket!

- Bánkódott volna, amikor a cárt megölték, - viszonozta némi gondolkodás után Pjótr, aki nem akart igennel felelni fivérének.

- Na, bánkódni ugyan nem nagyon szeretett. És nem sokat járt a cár a fejében.

Alekszéj mélyebben szemére húzta sapkáját, megállt és visszanézett az asszonyokra; alacsony termetű, karcsú felesége, egyszerű, sötét ruhában, könnyen lépkedett a széttaposott homokban és ahogy zsebkendőjével pápaszemét törülgette, falusi tanítónőhöz hasonlított a telt Natálja mellett, akinek fekete selyemkabátját a vállakon és ujjakon üveggyöngyök díszítették, míg dús vörösesszőke hajkoronáján sötétlila csipke-fejék ült pompásan.

- Feleséged napról-napra szebb lesz.

Pjótr hallgatott.

- Nyikíta meg ismét csak nem jött el az évfordulóra. Talán haragszik ránk?

Esős napokon Alekszéjnek melle és lába fájt; bicegve, botra támaszkodva járt. Szerette volna eloszlatni a halotti mise bánatos emlékét és a szürkés nap borongós hangulatát; makacs volt mindenben és most bátyját akarta megszólaltatni.

- Az anyós a sírnál maradt kisírni magát. Még mindig nem felejtette el. Derék öregasszony. Odasúgtam Tyihonnak, hogy várja meg és kísérje haza; asztmára panaszkodik, azt mondja, hogy nehéz neki a járás.

Az idősebb Artamónov lassan és kényszeredetten ismételte:

- Nehéz.

- Te talán bóbiskolsz? Mi nehéz?

- Tyihont el kell bocsátani, - felelte Pjótr és félrenézett a dombokra, amelyeken dühösen meredeztek a fenyőfák.

- Miért? - kérdezte fivére csodálkozva. - Becsületes, pontos ember, nem lusta...

- Bolond, - tette hozzá Pjótr.

Az asszonyok beérték őket; Olga, kis testéhez képest meglepően erős, kellemes hangján elmondta férjének:

- Rá akarom Natálját beszélni, hogy adja Ilját gimnáziumba; de fél.

A terhes Natálja egyik lábáról a másikra dülöngélve járt, mint egy jóllakott kacsa; az idősebb hangján és orrán keresztül felelte:

- Az én véleményem szerint pedig a gimnázium ártalmas divat. Lám, Jeléna is olyan szavakat használ leveleiben, hogy az ember meg sem érti.

- Tanítani kell mindenkit; tanítani! - jelentette ki Alekszéj meggyőződésesen és levéve sapkáját, megtörülte kiizzadt homlokát és korán kikopaszodott fejét; a kopaszság a halántékoktól hegyes szögekben húzódott feje búbjáig és erősen megnyújtotta arcát.

Natálja kérdő pillantásokat vetett férjére és vitatkozott:

- Pomjalovnak igaza van: az emberek elvadulnak a tanulástól.

- Úgy van... - szólt Pjótr.

- Na látjátok! - kiáltott fel Natálja megelégedetten, de férje töprengve tette hozzá;

- Tanítani kell.

Öccse és Olga nevetni kezdtek; Natálja szemrehányást tett érte:

- Mi van veletek? Elfelejtettétek? Halotti miséről jöttök.

Karon fogták s mindhárman meggyorsították lépteiket, míg Pjótr hátramaradt:

- Megvárom anyát.

A kellemetlen Vjálov Tyihonnal egészen torkig volt. A halotti mise előtt, kinn a temetőn, Pjótr a gyárat nézegette a távolból és így szólt fennhangon, de mintha önmagával beszélne és dicsekedés nélkül csupán szavakba öntené, amit látott:

- Nagyra nőtt a vállalat.

És tüstént hallotta háta mögött a volt földmunkás nyugodt hangját:

- Egy vállalat olyan, mint a nedvesség, mint a penész a pincében, - önerejéből nő.

Pjótr semmit sem felelt, még csak hátra sem nézett; de az udvaros kézenfekvő és sértő butasága felháborította. Az ember dolgozik, megadja mindennapi kenyerét nemcsak egyszáz munkásnak, éjjel és nappal a vállalat jár fejében, nem lát és nem érzi önmagát a miatta való gondoktól, és egyszerre csak valamilyen megátalkodott bolond azt mondja, hogy a vállalat önerejéből él és nem a gazda esze élteti. És még hozzá ez az emberke mindig dünnyög valamit orra alatt a lélekről, a bűnről.

Artamónov leült az út mellett egy kivágott fenyő régi tönkjére, fülcimpáját húzogatta és visszaemlékezett, hogy amikor egy ízben panaszkodott Olgának:

- Nincs időm lelkemre gondolni, - furcsa kérdést kapott válaszul:

- Vajon a lelked külön él tőled?

Először asszony-tréfát akart e szavak mögött keresni, de Olga madár-arca komoly maradt és sötét szemei gyengéden csillogtak pápaszeme üvegei mögött.

- Nem értem, - mondta.

- Én meg azt nem értem, amikor az embertől különállóan beszélnek a lélekről, mint valami gyermekül fogadott árváról.

- Nem értem, - ismételte Pjótr, akinek elment a kedve, hogy tovább feszegesse a kérdést; bár az asszony nagyon idegen és homályos észjárású volt számára, mégis tetszett neki egyszerűségével, de felébresztette azt a gyanúját is, hogy a látható egyszerűség alatt ravaszság rejtőzik.

Vjálov Tyihon azonban mindig ellenszenves volt neki. Kellemetlen volt látnia ezt a kiálló pofacsontú, foltos arcot, a különös szemeket és a rőt hajban eldugott, koponyához tapadó füleket; ezt a sűrűn növő szakállt, nem gyors, de tértölelő lépteket és az egész esetlen, tagbaszakadt testet. Kellemetlen és szinte irígylésreméltó volt nyugalma s még a munkában tanúsított pontossága is ingerelte gazdáját. Tyihon úgy dolgozott, mint egy gép és talán egyszer sem szolgáltatott okot, hogy valamiért megfeddje; de ez a körülmény is bosszantotta. És mind kellemetlenebb és kellemetlenebb volt látnia, hogy ez az ember minden évvel mélyebbre belenő háztartásába és nyilván elengedhetetlen küllőnek érzi magát az Artamónovok életének kerekén. Furcsa, hogy a gyermekek szeretik; éppenúgy, mint a kutyák és lovak. Tulun, az öreg farkasfojtó, amelyet megláncoltak s azóta még vadabb lett, Tyihonon kívül senkit sem engedett közelébe; legidősebb fia pedig, az önfejű Ilja, inkább szót fogad az udvarosnak, mint apjának és anyjának.

Csakhogy elkerüljön szemei elől, Artamónov templomőri és erdészi állást ajánlott fel Vjálovnak, - Tyihon tagadón rázta nehéz fejét:

- Nem nekem való foglalkozás. Ha pedig meguntál, pihend ki magad tőlem egy időre: bocsáss el egy hónapra, meglátogatom Iljics Nyikítát.

Betűről betűre így mondta: pihend ki magad. Ez a buta és szemtelen kifejezés az öccse nevének említésével együtt, aki valahol a mocsarakon túl, egy szegény erdei kolostorban rejtőzködött el, nyugtalanító gyanút ébresztett Pjótrban: azon kívül, amit Tyihon Nyikítáról akkor beszélt el, amikor kiszabadította a hurokból, kétségtelenül tud még valami megszégyenítőt és mintegy szakadatlanul újabb szerencsétlenségeket vár; villózó szemei ezt látszanak mondani:

- Ne nyúlj hozzám; szükséged van reám.

Már háromszor járt a kolostorban: hátára akaszt egy tarisznyát és bottal kezében, lassú léptekkel elindul; úgy tetszik, mintha kegyből menne a földön és mintha kegyből tenne mindent a világon.

Visszatérte után Tyihon mindig szűkszavúan, homályosan felelgetett a Nyikítáról feltett kérdésekre; Pjótrban állandóan az a gondolat élt, hogy nem mond el mindent, amit tud.

- Egészséges. Megbecsülik. meghagyta, hogy köszönjem meg az üdvözleteket és ajándékokat.

- Miről beszél tulajdonképpen? - kérdezősködött Pjótr.

- Miről beszélhet egy szerzetes?

- De mégis? - faggatta Alekszéj türelmetlenül.

- Istenről. Érdeklődik az időjárásról; rosszkor járnak az esők, azt mondja. A szúnyogokra panaszkodik; náluk nagyon sok a szúnyog. Rólatok is kérdezősködött, persze.

- Mit?

- Aggódik, sajnálkozik.

- Miattunk? Miért?

- Mindenért. Azt mondja: ti futólépésben éltek ő pedig megáll és sajnál benneteket, mert nincs nyugalmatok.

Alekszéj kacagott és fel-felkiáltott:

- Micsoda sületlenség!

Tyihon pupillái olvadoztak, szemei üresekké váltak.

- Hiszen én nem tudom, miként gondolkodik; csak azt beszélem el, amit mondott. Egyszerű ember vagyok.

- Igen, egyszerű! - hagyta helyben Alekszéj gúnyosan. - Afféle Anton-bolond.

A szél illatos meleggel cirógatta meg Artamónov Pjótr, és világosabb lett: a felhők közötti feneketlen-mély kék gödörből előkandikált a nap. Pjótr felnézett rá, megvakult és még mélyebben belemerült gondolataiba.

Valami sértő volt abban, hogy Nyikíta, aki a kolostornak belépésekor ezer rubelt adományozott és önmagának évenként még száznyolcvan rubelt kötött ki, különben fivére javára lemondott az atyai örökség reá eső részéről.

- Micsoda nagylelkűsködés? - mormogott Pjótr, de Alekszéj nagyon megörült:

- Mire lenne jó a pénz neki? Hogy az ingyenélő szerzetesek még jobban elhájasodjanak? Nem; okosan tette, hogy így határozott. Nekünk itt van a vállalatunk, itt vannak gyermekeink.

Natálja még el is érzékenyült:

- Mégsem feledkezett meg bűnéről, amit velünk szemben elkövetett! - mondta megelégedetten és egy magányos könnycseppet legyezett le ujjával pirospozsgás arcáról. - Már hozománya is van Jelénának.

Pjótr lelkére árnyékként feküdt öccse lépése, - a városban csípős megjegyzéseket fűztek Nyikíta kolostorba-vonulásához s nem éppen hízelgően nyilatkoztak az Artamónovokról.

Alekszéjjel Pjótr békésen megfért, bár látta, hogy ügyes fivére a munka könnyebb részét vállalta magára: ő utazott a nyizsegorodi vásárra, évenként kétszer megfordult Moszkvában s amikor onnan visszatért, nagyhangon mesélgette, milyen remek soruk van a fővárosi gyárosoknak.

- Pompásan élnek; nem rosszabbul a nemeseknél.

- Egyszerű dolog urasan élni, - kockáztatta meg Pjótr a célzást, de fivére nem értette el és tovább lelkesült:

- Ha egy kereskedő viskót épít, valóságos székesegyház lesz belőle! Gyermekei műveltek.

Bár erősen megöregedett, ismét visszanyerte fiatalos élénkségét és ölyv-szemei vidáman csillogtak.

- Te meg miért vágsz mindig olyan savanyú arcot? - kérdezgette bátyját és még ki is oktatta: - üzleti ügyeket tréfálkozva kell elintézni; az üzlet nem szereti az unalmasságot.

Pjótr hasonlóságot fedezett fel Alekszéjben atyjához, de mégis mindinkább érthetetlenebbé vált számára.

- Beteges ember vagyok, - szokta még mindig ismételgetni, de egészségére nem vigyázott: sok bort ivott, éjjelenként nagy összegekben kártyázott és nyilván szeretőket tartott. Mi a legfontosabb életében? Úgy látszik, hogy nem önmaga és nem a fészke. Bajmakóva háza már régen alapos tatarozást kívánt, de Alekszéj nem törődött ezzel. Gyermekei csenevészen jöttek a világra és ötéves korukra elhaltak; csak Miron élt, egy kellemetlen, csontos fiú, három évvel idősebb Iljánál. Úgy Alekszéjt, mint feleségét nevetséges mohóság fertőzte meg szükségtelen holmik iránt: szobáik zsúfolásig tömve voltak úri bútordarabokkal, amelyeket mindketten szívesen ajándékozgattak; Natáljának egy porcelánnal kirakott érdekes szekrényt adtak ajándékba, az anyósnak egy nagy bőrkarosszéket és nyírfából való pompás bronzveretű ágyat; Olga művésziesen varrt ki képeket üveggyönggyel, de férje ugyanilyen hímzéseket szokott hozni neki a kormányzóságban tett útjairól is.

- Hiába, ez már bogarad, - mondta Pjótr, amikor egy számtalan fiókkal ellátott, cifra faragványú, monumentális asztalt kapott öccsétől; de Alekszéj csak az asztalt veregette tenyerével és felkiáltott:

- Még egy ilyen darab nincs a föld kerekségén; Moszkvában értenének hozzá!

- Inkább ezüstneműt vennél; a nemeseknek sok az ezüstjük...

- Adj hozzá időt - mindent veszünk! Moszkvában...

Ha hinni lehet Alekszéjnek, Moszkvában csupa félbolond lakik, akik nem annyira üzleteikkel foglalkoznak, mint inkább azzal törődnek, hogy nagyurakként éljenek és e célból a nemességtől összevásárolnak mindent, ami csak megvehető, birtokaiktól kezdve egészen teáskanalaikig.

Amikor vendégségben ült fivérénél, Pjótr mindig fájdalmasan és irigységgel állapította meg, hogy otthonosabban érzi magát, mint odahaza és ez épp annyira érthetetlen volt, mint amennyire nem értette, mi is tetszik neki Olgában? Natálja mellett szobalánynak látszott; de benne nem volt meg a petróleum-lámpáktól való buta félelem és nem hitte, hogy a petróleumot öngyilkosok zsírjából olvasztják ki a diákok. Kellemes hallgatni puha hangját és szépek a szemei, amelyeknek gyengéd csillogását a pápaszem nem takarja el, de üzleti ügyekről és az emberekről bosszantóan gyerekesen, mintegy valahonnan a távolból beszél, ami csodálkozóba ejtette és ingerelte sógorát.

- Hogyan? Hát bűnösök nincsenek is szerinted? - kérdezte Pjótr gúnyosan és Olga így felelt:

- Bűnösök vannak, csak bíráskodni nem szeretek.

Pjótr nem hitt neki.

Férjével úgy bánt, mintha idősebb lett volna nála és tudná magáról, hogy ő az okosabb. Alekszéj nem sértődött meg érte, néninek nevezte és csak nagyritkán mondta könnyű bosszúsággal:

- Hagyd abba, néni, meguntam! Beteg ember vagyok, velem szőrmentén kell bánni.

- Alaposan elkényeztettek; elég volt!

Olyan mosollyal mosolygott rá férjére, amelyet Pjótr a maga felesége arcán szeretett volna látni. Natálja a feleségek mintaképe; pompás háziasszony, nagyszerűen tett el sós uborkát, ecetes gombát, készített befőttet; a cseléd a házban egy óraszerkezet kerekecskéinek pontosságával dolgozott; Natálja fáradhatatlanul szerette férjét, nyugodt, tejszínként leülepedett szerelemmel. Takarékos volt.

- Mennyi pénzünk van a bankban? - érdeklődött és nem egyszer aggodalmaskodott: - Vigyázz, hogy megbízható-e a bank; nem fog-e egy szép napon csődbe menni!

Amikor pénzt vett a kezébe, szép arca szigorúvá vált, málnaszínű ajkai erősen összehúzódtak, szemeiben pedig valami zsíros és maró kifejezés jelent meg. Ha a színes, piszkos bankjegyeket számlálta, oly elővigyázatosan ért hozzájuk kövér ujjaival, mintha attól félne, hogy mint a legyek, elrepülnek kezei közül.

- Hogyan osztjátok fel Alekszéjjel a jövedelmet? - kérdezgette az ágyban, miután Pjótr torkig jóllakatta öleléseivel. - Nem szed rá? Minden hájjal megkent! Mohó, akárcsak a felesége. Mindent maguknak akarnak megkaparintani, mindent! - Natálja úgy érezte, hogy csupa gazember veszi körül és nem egyszer mondta:

- Tyihonon kívül senkinek sem hiszek.

- Tehát bolondnak hiszel, - dünnyögte Pjótr fáradtan.

- Bolond, de lelkiismeretes.

Amikor Pjótr először vitte magával a nyizsegorodi vásárra és elámulva a minden-orosz kereskedelem gigantikus méreteitől, megkérdezte feleségét:

- Nos, hogy tetszik? - az így felelt:

- Nagyon szép; sok van mindenből és minden olcsóbb, mint minálunk.

Aztán kezdte előszámlálni, mit kell vásárolniuk:

- Két pud szappant, egy láda gyertyát, egy zsák porcukrot, ugyanannyi kockát...

A cirkuszban eltakarta szemeit, mikor a művészek kiléptek a porondra.

- Ah, a szemérmetlenek; ah, a meztelenek! Nem is tudom, szabad-e néznem őket, nem fog-e a gyereknek megártani? Minek is viszel ilyen borzasztó helyekre; talán fiúval vagyok teherben!

Artamónov Pjótr ezekben a percekben úgy érezte, hogy unalom fojtogatja; zöld és sűrű, akár a Vataraksa-folyó iszapja, amelyben csupán egyféle hal élt: a zsíros, buta cigányhal.

Natálja még mindig ugyanolyan sokat és robotszerűen imádkozott, mint azelőtt; mikor pedig ájtatosságát bevégezte és elterült az ágyban, buzgón unszolta férjét buja teste élvezésére. Bőre olyan éléskamra szagát lehelte, amely tele van sóban és ecetben eltett ennivalókkal, füstölt hallal, sonkával. Pjótr gyakran és mind sűrűbben érezte, hogy felesége túlzásba viszi buzgalmát és ölelései kimerítik erejét.

- Maradj veszteg, elfáradtam, - mondta.

- Aludj hát békességben, - felelte felesége engedelmesen és gyorsan elaludt; álmában szemöldökei csodálkozóan felhúzódtak és mosolygott, mintha csukott szemeivel valami nagyon szépet és soha nem látottat nézne.

Azokban az órákban, amikor Pjótr különösen világosan és mély csüggedéssel ébredt tudatára, hogy nem kívánja Natálját, emlékezetében felidézte felesége képét első fiúk születésének hátborzongató napján. Kínos csiga-lassúsággal kúszott szenvedéseinek tizenkettedik órája, amikor anyósa rémülten és könnyek között vezette be a különös fülledtséggel tele szobába. Natálja a gyűrött ágyon fetrengett, szétzilált hajjal, izzadtan, önmagára nem-hasonlón, vad, fájdalomtól eltorzult, kimeresztett szemekkel és állati üvöltéssel fogadta:

- Isten áldjon Petja, én meghalok. Fiú lesz... Bocsáss meg, Pjótr...

A harapásoktól feldagadt ajkai szinte már nem is mozogtak és szavai mintegy nem a torkából, hanem lábáig leereszkedett, idomtalanul felfújt, szétpukkadással fenyegető hasából törtek elő. Az elkészült arc is felfúvódott; az asszony lélegzése ugyanolyan volt, mint egy kifáradt kutyáé és ugyanúgy lógatta ki dagadt, összeharapdált nyelvét; arcát kezeibe temette, haját tépte és szakadatlanul ordított, üvöltött, mintha ki akarná kényszeríteni valakitől, aki nem akart vagy nem volt képes kívánságát teljesíteni:

- F-fiút...

Szeles nap volt; az ablak előtt egy bengefa hajladozott és suhogott, az ablaktáblákon árnyékok remegtek; Pjótr észrevette az árnyékok vonaglását, meghallotta a suhogást és félőrülten kiáltozott fel:

- Húzzátok be a függönyöket! Nem láttok?

És rémülten menekült a szobából, felesége nyögésétől kísérve:

- I-i-u-u...

Másfél óra múlva pedig anyósa, némán a boldogságtól és kimerültségtől, újból felesége ágyához vezette; Natálja egy vértanú elviselhetetlenül ragyogó tekintetével várta és gyenge, botladozó nyelvvel hebegte:

- Fiú. A fiunk.

Pjótr lehajolt, arcát az asszony vállára fektette és dünnyögni kezdett:

- Nahát, mama, ezt a síromig sem fogom neked elfelejteni? tudd meg! Köszönöm...

Első ízben nevezte mamának, beleöntve ebbe a szóba minden félelmét és minden örömét; Natálja behunyta szemeit és nehéz, erőtlen kezével megsimogatta férje fejét.

- Óriás, - mondta a himlőhelyes, nagyorrú bába és olyan büszkeséggel mutatta meg a gyermeket, mintha ő szülte volna. De Pjótr nem látta fiát; minden eltakart előtte felesége hullaszerű arca, sötét gödrökkel a szemek helyén:

- Nem hal meg?

- Ugyan-ugyan, - mondta hangosan és vidáman a himlőhelyes bába, - ha ettől meghalnának az asszonyok, bábák sem lennének.

Az óriás most kilencedik évében volt; magas, egészséges fiú, akinek széleshomlokú, fitos orrú arcában komolyan fénylettek a nagy, sűrű-kék szemek, - ilyen szemei voltak Alekszéj anyjának és Nyikítának. Egy év múlva még egy fiúgyermek született, Jákov, de a nagyhomlokú Ilja már ötéves korától fogva a legnevezetesebb ember lett a házban. Minthogy mindenki kényeztette, nem engedelmeskedett senkinek sem és mindenkitől függetlenítette magát; emellett bámulatos állandósággal került egyik kellemetlen és veszélyes helyzetből a másikba. Csínytevéseiben csaknem mindig volt valami szokatlan, ami büszkeséghez közeli érzést váltott ki apjából.

Pjótr egyszer azon kapta rajta fiát a fészerben, hogy egy régi teknőre egy talyiga-kereket igyekszik rászerelni.

- Ebből mi lesz?

- Gőzhajó.

- Nem fog járni.

- Az én gőzhajóm járni fog! - mondta a fiú a munkakedv önbizalmával. Pjótr nem tudta meggyőzni fáradozása céltalanságáról és az érvelés közben elgondolta:

- Nagyapja jelleme.

Ilja hajthatatlan volt céljai elérésében, de mégsem sikerült gőzhajót építenie a teknőből és két talyiga-kerékből. Erre szénnel rajzolta fel a kerekeket a teknő oldalaira, a teknőt elhúzta a folyóhoz, vízre bocsátotta, beleugrott és elmerült az iszapban. De nem ijedt meg, hanem tüstént odakiáltott az asszonyokhoz, akik fehérneműt öblögettek:

- Hé, asszonyok! Húzzatok ki, mert befulladok...

Anyja aprófát vágatott a teknőből, Iljára pedig rávert néhányat; ettől a naptól fogva a fiú ugyanolyan észre-nem-vevő szemekkel kezdett nézni rá, mint ahogyan Tánjára, kétéves nővérkéjére nézett. Sohasem volt foglalkozás nélkül: mindig gyalult, faragott, fűrészelt, javított valamit és az atyja így gondolkozott láttára:

- Építész lesz belőle.

Néha Ilja egész napokon keresztül nem vett tudomást apjáról, majd egyszerre csak megjelent az irodában, felmászott a térdeire és ráparancsolt:

- Mesélj valamit.

- Nincs időm.

- Nekem sincs időm.

Az apja elmosolyodott és félretolta az irományokat.

- Nos hát: egyszer volt, hol nem volt, még az óperenciás tengeren is túl, volt egyszer egy paraszt...

- A parasztoktól mindent tudok; mesélj valami nevetségeset.

Nevetségeset az apa nem tudott.

- Menj a nagymamához.

- Ma folytonosan tüsszent.

- Úgy, hát mamához.

- Meg fog mosdatni.

Artamónov nevetett; fia folt az egyetlen lény, aki jóleső, könnyű nevetést tudott belőle kicsalni.

- Akkor Tyihonhoz megyek, - jelentette be Ilja és le akart ugrani apja térdéről; de az visszatartotta.

- Hát Tyihon mit beszél?

- Mindenfélét.

- Mégis, mit?

- Mindent tud; Balahnában élt. Ott bárkákat, csónakokat építenek...

Ilja egyszer leesett valahonnan és összezúzta arcát; anyja alaposan kiporolta a nadrágját és rákiáltott:

- Ne mászkálj a háztetőkön; nyomorék púpos leszel!

A fiú bíborvörössé vált a rajta esett sérelemtől, de nem fakadt sírásra, hanem megfenyegette anyját: - Megéred, hogy meghalok neked, ha még egyszer megversz!

Az anya a fenyegetést visszamondta az apának, aki elmosolyodott:

- Ne verd meg, hanem küldd hozzám.

Fia megjelent és háta mögé tett kezekkel az ajtófélfánál; Pjótr, aki csupán kíváncsiságot és féltő gyengédséget érzett irányában, megkérdezte:

- Miért gorombáskodsz anyáddal?

- Nem vagyok bolond, - felelt a fiú haragosan.

- Persze hogy bolond vagy, amikor gorombáskodsz.

- Hát akkor miért ver? Tyihon azt mondta, hogy csak a bolondokat ütik.

- Tyihon? Tyihon maga is...

De Pjótr valamiért visszatartotta magát, hogy bolondnak nevezze az udvarost; kezdett fel-alá járni a szobában és anélkül, hogy tudta volna, mivel is folytassa, alaposan szemügyre vette az ajtófélfánál álló fiút.

- Te magad is vered Jákov öcsédet.

- Jákov bolond. Meg aztán nem fáj neki: kövér.

- Hát amiért kövér, verni kell?

- Falánk.

Pjótr érezte, hogy nem képes fiát oktatni és hogy fia ezt nagyon jól tudja. Talán egyszerűbb és hasznosabb lenne megcibálni a fülét, - de keze nem emelődött fel erre az aggasztóan kedves, fürtös fejre. Még a fenyítés puszta gondolatára is kellemetlen érzése támadt a drága kék szemek szúró, várakozó tekintete alatt. És a nap is zavarta; valahogy úgy történt, hogy Ilja verőfényes napokon követte el a legkétségbeejtőbb csínyeket. Mialatt elismételte fiának a szokásos atyai intelmeket, Pjótr visszaemlékezett arra az időre, amikor még ő maga hallgatta ugyanezeket a szavakat, amelyek nem jutottak el szívéig, nem maradtak emlékezetében és csupán unalmat és csak rövid ideig tartó félelmet keltettek fel benne. Az ütlegeket azonban, még ha megérdemeltek is, nehéz elfelejteni; - ezt szintén jól tudta Artamónov Pjótr.

A dundi és pirospozsgás második fiú, Jákov, arcra anyjához hasonlított. Sokat sírt s szinte évezettel; mielőtt pedig könnyei ömleni kezdtek volna, felfújt arccal hüppögött és ökleivel szemeit bökdöste. Gyáva volt, sokat és falánkul evett s ha gyomra megtelt, vagy elaludt, vagy panaszkodott:

- Mama, unatkozom!

Jeléna leánya csak nyáron jött haza; olyan volt apjának, akárcsak egy idegen kisasszony.

Ilja hétéves korában írni-olvasni kezdett tanulni Gljeb papnál; mikor azonban megtudta, hogy a könyvelő Nyíkonov fia nem a szentírásból, hanem a "Hazai szó" című képes könyvecskéből tanul, kijelentette apjának:

- Nem fogok tanulni; fáj a nyelvem.

Sokáig és hízelkedve kellett kérdezgetni, míg végül bevallotta:

- Nyíkonov Pása hazait tanul, én meg idegent.

Néha azonban ez a nagyon élénk fiú valamin eltöprengett és órákon keresztül ült egyedül egy dombon, egy fenyőfa alatt és száraz tobozokat dobált a Vataraksa-folyó zavaros-zöld vizébe.

- Unatkozik, - vélte az apa. Ő is heteken és hónapokon keresztül élt megsüketülten a vállalat zsivajától, forgott, forgott és egyszerre csak homályos gondolatok sűrű ködébe jutott, vakon belegabalyodott az unalomba és nem tudott rájönni, mi vakítja meg jobban: a vállalat miatti gondok-e, vagy pedig az unalom, e lényegükben véve egyhangú gondok miatt? Ilyen napokon gyakran megtörtént vele, hogy belebotlott valakibe és gyűlölni kezdte egy tekintetért, melyet ellenségesnek, egy szóért, melyet elhamarkodottnak tartott; így ezen a szürke napon is csaknem gyűlöletet érzett Vjálov Tyihon iránt.

Vjálov feléje tartott Uljánával, akit karonfogva vezetett és mesélgetett neki:

- Mi Vjálovok nagy család vagyunk...

- Miért nem élsz akkor a rokonaid között? - kérdezte Pjótr, amint Bajmakóvához lépett és belekarolt; Tyihon elhallgatott és félrehúzódott, mikor gazdáját meglátta, Artamónov azonban konokul és szigorúan megismételte a kérdést. Erre az udvaros összehúzta szemeit és közönyösen felelte:

- Hiszen már senki sincs életben körülök, az enyéimek közül; mindannyit kiirtották.

- Mit jelent, hogy kiirtották? Ki irtotta ki?

- Két fivért elhajtottak Szevasztópolj alá, ott is pusztultak. A legidősebb fiú belekeveredett a zendülésbe, amikor a parasztok a felszabadítás miatt lázongtak; apja - aki szintén részes volt a zendülésben - nem bírta el a krumplit, amivel tömni akarták s hogy meg ne verjék, elszökött és elrejtőzött, de jég alá került és vízbe fúlt. Volt aztán még két fia anyámnak, második férjétől, ugyancsak egy Vjálovtól, a halásztól: én és Szergej fivérem...

- És fivéred hol van? - kérdezte Uljának, könnyektől dagadt szemeivel pislogva.

- Megölték.

- Úgy beszélsz el, mintha csak halotti imát olvasnál, - mondta Artamónov haragosan.

- Ivánovna Uljánát érdekli... Kicsit elszomorodott, így hát...

Anélkül, hogy szavait befejezte volna, lehajolt felemelt az útról egy száraz ágacskát és félrehajította. Vagy két percig némán mentek.

- És ki ölte meg a fivéred? - kérdezte Artamónov egyszerre.

- Ki szokott ölni? - Az ember öl, - mondta Tyihon nyugodtan, de Bajmakóva felsóhajtott és hozzátette:

- A villám is...

(Az orosz kéziratból: Gellért Hugó)

(Folyt. köv.)