Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 5. szám · / · Figyelő · / · Zenei figyelő

Lányi Viktor: Tájfun
Lengyel Menyhért és Szántó Tivadar japán tragédiája

"Nem szabad bízni a japánokban: nem oly ártalmatlanok, mint mutatják magukat. Gonosz és alattomos fajzat, amely a fehérek romlására tör." Ilyesféle jellemzést ad Lengyel az egyik főszereplő, a Tokeramóra féltékeny züllött író szájába. Úgy sejtem, ez a mondat ragadhatta meg Szántó Tivadar figyelmét, amikor a Tájfun megzenésítésébe fogott. (Lehet azonban, hogy tévedek: csak érdekes és izgalmas sujet-t keresett, a Tájfun pedig minden kétséget kizáróan az. Bár őszintén szólva sohasem jutott volna eszembe, hogy operaszövegnek alkalmas lehet.) Az operai műsoron eddig a Butterfly képviselte a kelet-ázsiai etnográfiát. (Igaz viszont, hogy nemcsak Puccini és Szántó eveznek más-más vizeken, hanem Illica és Lengyel is homlokegyenest ellentétesen szerepeltetik a japánságot. A Pillangókisasszonyban a japán nőt, a japán idillt, a japán Biedermeiert kapjuk; a Tájfun a japán férfi drámája, háttérben, sőt előtérben a zord, kíméletlen élet-halál harcot vívó, a militarista Japánnal.) Puccini buja művészete idilli és romantikus beállításban bűvölte az európai érzésvilágba a japán lelket. Szántó most, a darab fentebb említett alakjához hasonlóan, mintha illuzióromboló alapossággal az "igazi" arculatát akarná megmutatni a japán zenének. "Ne higgyetek Puccininak. A valódi, hamisítatlan japán zene nem csupa exotikus báj és kecses groteszkség és nem amalamizálódhat az európai muzsikával. Külön zenei világ az, tele barbár nyersességgel, ősi vad ösztönök rejtelmes vulkánfortyogásával." Bármint is van, Szántó elmegy a sárga faj muzsikájának ősforrásához. "Hiteles" hangulati stilizáltságban, frissiben konzerválja a Puccini keze alatt már-már európaivá enyhült melódikát. Könyörtelen következetességgel ágyazza az általános atonalitás talajába az ötfokú skálára alapozott formációkat, levonja a legszélsőbb harmóniai és ritmikai konvenciókat, egyszóval a lehető leg-"sárgább" muzsikát komponálja, ami európai operai apparátus kifejező eszközeivel egyáltalán interpretálható.

Mindezt erős belső meggyőződéssel és nem közönséges meggyőző erővel csinálja Szántó. Meggyőző erő van a magába szívott muzsikális exotikum zenedrámai alkalmazásaiban is. Műfaji elfogultságoktól mentesen, kerülgetés nélkül festi át mintegy a beszélt drámát énekelt drámává. Nem szublimálja zeneileg a színpadi történést, de nem is illusztrálja csupán, hanem a színpadi hatás tényezőit s a drámai jellemzés eszközeit megtoldja eggyel: a muzsikával. S együtt robog az izgalmas akcióval, annak minden egyes fázisát követi, néhol előre is lendíti, mert hiszen a szövegátdolgozás természetszerűen kurtításokat, tömörítéseket eredményezett. Szántó muzsikájában nincs forradalmár-pretenció, de a feladat újszerű paradoxiájából származó nem közönséges nehézségeket szimpatikus merészséggel és őszinte áhitat-nélküliséggel hidalja, vagy inkább ugratja át. Jóllehet a belső faktúrában s főleg az énekszólam kezelésében nem egyszer még a zongorán gondolkodó muzsikus kezére ismerünk, de a mű egész vonalát határozott teátrális véna lendíti s a zenekar kezelésében gazdag kolorisztikus fantázia érvényesül.

Szántó első színpadi művével megtalálta a kapcsolatot a közönséggel s úgy látszik, mint operakomponista legjobbkor jött manapság, amikor az operai repertoárok úgy áhítják a fölfrissítést. Zeneköltői egyéniségének körvonalait még nem látni tisztán, ezek talán majd a Tájfunnál kevésbé exponáltan teátrális munkájában fognak kirajzolódni.

Két külföldi bemutató után itthon döntőnek látszó nagy sikert a minden részletében kiváló előadásnak is köszönheti a Tájfun, legfőképpen a két főszereplőnek. Szende Ferenc Tokeramója egyszerűen ragyogó. Nem hisszük, hogy vele egyenrangú színésztehetség sok működjék ma operaszínpadon. Tanulmányt lehetne írni apró részletmozzanatokból összerótt, mégis nagyvonalúan egységes alakításáról. Alpár Gitta mint Heléna a szerepkörétől kissé távol eső feladatban is nagyskálájú, muzikális énekesnőnek és igen talentumos színésznőnek bizonyult. Gábor József kifogástalan Beinsky-alakításával és megértő rendezésével szolgálta az előadást, kisebb szerepekben Székely, Pogány, Szügyi és Bársony Dóra jeleskedtek, Fleischer karmester nagy összefogó képességgel hozta érvényre a rendkívüli bonyolult partitúrát.