Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 4. szám

Maxim Gorkij: Az Artamónovok
Regény (4. közlemény)

Copyright by Nyugat

Artamónov vállalkozása hamarosan nagy sereg embert toborzott össze; a gyártól két versztányira, a hangával borított dombokon, a ritka fenyves közepén, alacsony, udvar és kerítés nélküli, távolról méhkasokra hasonló kis kunyhók épültek fel. Az egyedülálló és nőtlen munkások számára a nem-mély szakadék felett, amely valaha egy ma már elfelejtett nevű folyó medréül szolgált, Artamónov hosszú barakkot emeltetett, egy-lejtős tetővel, a tetőn három kéménnyel és apró ablakokkal, hogy jobban tartsa a meleget; az ablakok a barakkot istállóhoz tették hasonlóvá és a munkások el is nevezték "Csikó-kastély"-nak.

Artamónov Ilja mind kérkedőbb és hangosabb lett, de a gazdag ember fennhéjázását nem sajátította el; a munkásokal szemben egyszerű maradt, velük mulatott lakodalmaikon, keresztvíz alá tartotta a gyermekeiket és ünnenapokon szívesen elbeszélgetett az öreg takácsokkal, akiknek tanácsára rábeszélte a parasztokat, hogy vessék be lennel az ugarokat és a kiirtott erdőtisztásokat. Az öreg takácsok el voltak ragadtatva a tanulékony gazdától, olyan parasztot láttak benne, akire kegyesen rámosolyog a szerencse és oktatták a fiatalokat:

- Nézzétek; így kell egy vállalkozást vezetni!

Artamónov Ilja viszont így tanította fiait:

- A parasztok, a munkások okosabbak a polgároknál. A városlakók teste csenevész, feje zűrzavaros, a városi ember mohó, de nem merész. Minden, ami kezéből kikerül, aprólékos, nem tartós. A városiak semmiben sem ismernek pontos mértéket, a paraszt viszont szilárdan tartja magát az igazság határai között, kenyér, cár. A paraszt tetőtől talpig egyenes, utána is kell indulnotok. Te, Pjótr, szárazon beszélsz a munkásokkal és mindig csak arról, ami a munkára tartozik; ez helytelen, tudni kell semmiségekről is elfecsegni. Tréfálkozni kell; vidám embert jobban megértenek.

- A tréfához nem értek, - mondta Pjótr és szokása szerint fülcimpáját húzogatta.

- Tanuld meg. A tréfa egy pillanat, de egész órára hangulatot ad. Alekszéj sem bánik ügyesen az emberekkel, szájas, kötekedő.

- Gazfickók mind és naplopók, - felelt Alekszéj házsártosan.

Artamónov szigorúan kiáltott:

- Annyi tapasztalatok van talán az emberekről? - de szakállába mosolygott s hogy a mosolyt észre ne vegyék, eltakarta kezével; eszébe jutott, hogy milyen merészen és okos érvekkel vitázott Alekszéj a polgárokkal a temetőről: a drjómoviak nem akarták Artamónov munkásait a maguk temetőjében elföldelni; kénytelen volt Pmjalovtól jókora égerfa-berket megvenni és saját temetőt berendezni.

- Temető, vendéglátóhely [*] - töprengett el Vjálov Tyihon, mialatt Nyikítával a vékony, csenevész fákat döntötték. - Pedig rosszul alkalmazzuk a szót: hiszen örökkön örökké vendégeskedünk benne. Az igazi vendéglátó-helyek: a város házai.

Nyikíta látta, hogy Vjálov könnyen és ügyesen dolgozik s a munkában nagyobb értelemről tesz tanúságot, mint homályos és mindig váratlan szavaiban. Az is, akárcsak apja, minden dologban hamar rátalált a legkisebb ellenállás pontjára, takarékoskodott erejével és inkább ravaszsághoz folyamodott. De világosan szembetűnő volt a különbség is: apja hévvel fogott hozzá mindenhez, Vjálov viszont mintegy kényszeredetten dolgozott, kegyből, mint olyan ember, aki tudja, hogy jobbra képes. És ugyanígy beszélt is: szűkszavúan, kegyesen, jelentősen, a lekicsinylés árnyalatával, amely mintha ezt jelentette volna:

- Én még sokat tudok és sok egyebet is mondhatnék.

És Nyikíta mindig holmi célzásokat vélt kihallani szavaiból, amelyek bosszúságot, félelmet és éles, nyugtalan kíváncsiságot keltettek fel benne az udvaros iránt.

- Sok mindent tudsz te, - mondta Tyihonnak, aki lassan felelte:

- Azért élek. Hogy tudok - nem szerencsétlenség; magamnak tudok. Az én tudásom a fukar ládájában van elrejtve; senki sem látja, légy nyugodt...

Senkinek sem tűnt fel, hogy Tyihon kikérdezte volna az embereket, mi jár a fejükben; csak tolakodóan végigmért mindenkit fel-felcsillogó szemeivel és mintha kiszíná mások gondolatait, hirtelen elkezdett beszélni arról, amiről különben nem tudhatott volna. Néha az a vágy támadt fel Nyikítában, bárha leharapná, levágná Vjálov a nyelvét, amint ujját is levágta, - ujját sem úgy vágta le, mint kellett volna; nem jobb kezén, hanem a balon, a gyűrűset. Apja, Pjótr és mindenki bolondnak tartották, de Nyikíta más véleménnyel volt róla. Kíváncsisága Tyihon iránt mind jobban nőtt és e kíváncsisággal egybevegyült a kiálló-pofacsontú, érthetetlen paraszttól való félelme. A félelem érzése pedig különösen úrrá lett felette akkor, amikor Vjálov, visszatérve vele az erdőből, egyszerre csak így szólt hozzá:

- Te mind jobban száradsz. Szólhatnál neki, különc; talán megszán, azt mondják, jó lélek.

A púpos megállt, a rémülettől szívverése felhagyott, lábai megmerevedtek; fejvesztetten dünnyögte:

- Mit szólhatnék, kinek?

Vjálov rávetette szemeit és tovább ment; mikor Nyikíta megragadta ingujjánál, megvetően eltolta kezét:

- Ugyan, minek tetteted magad?

Nyikíta földre lökte válláról az erdőben kiásott nyírfát, körültekintett, szeretett volna belecsapni Tyihon bozontos arcába, hogy elhallgattassa, az pedig összehúzott szemöldökökkel a távolba nézett és nyugodtan folytatta, mintha valami közönséges dologról beszélne:

- Még ha nem is jó, annak teheti magát veled szemben. Az asszonynép kíváncsi; mindegyik szeret egy másik férfit is megpróbálni, hogy megtudja, nincsen-e édesebb a cukornál? Nekünk meg vajon sok kell-e? Egy-kettő, - és jóllaktál és kutyabajod. Te pedig csak száradsz. Próbáld meg, szólj neki, talán beleegyezik.

Nyikíta baráti szánakozást hallott ki Tyihon szavaiból, ami új, eddig ismeretlen érzés volt számra és keserűen reszelte torkát; egyszersmind azonban úgy tetszett neki, hogy a másik levetkőzteti, leleplezi.

- Badarságot gondoltál ki, - mondta.

A városban második reggeli misére kondultak meg a harangok. Tyíhon egy rándítással megigazította a vállára vetett fákat és megindult; vaslapátja meg-megkoppant a földön, miközben ugyanazzal a nyugalommal tovább beszélt:

- Tőlem nem kell félned. Hiszen sajnállak; kellemes, érdekes ember vagy. Ti Artamónovok mind borzasztóan érdekesek vagytok... jellemedre nem is hasonlítasz púposhoz, pedig hát az volnál.

Nyikíta rémülete elpárolgott forró bánatában, amely mindent elhomályosított szemei előtt; botladozott, mintha részeg lenne; szeretett volna lefeküdni a földre és pihenni - és csendesen kérte:

- Hallgass erről.

- Megmondtam: akárcsak ládába volna elzárva.

- Felejtsd el egészen. El ne szóld magad előtte.

- Nem beszélek vele... Miért is beszélnék?

És némán mentek egészen hazáig.

A púpos kék szemei nagyobbak, gömbölyűbbek és szomorúbbak lettek; nem az emberekre, mögéjük nézett; még hallgatagabbá és észrevehetetlenebbé vált. De Natáljának szemet szúrt viselkedése:

- Miért járkálsz olyan bánatosan? - kérdezte és Nyikíta felelt:

- Sok dolgom van, - s gyorsan odébbállt. Az asszony megsértődött; nem most érezte először, hogy sógora már nem olyan gyengéd hozzá, mint azelőtt volt. Életét unalmasnak találta. Négy év alatt két leánygyermeket szült és már megint állapotos volt.

- Mi az, hogy csak lányokat szülsz, mi hasznunk van belőlük? - dohogott az após, amikor a másodikat hozta a világra; semmi ajándékot sem adott az asszonynak, Pjótrnak pedig panaszkodott:

- Fiúunokákra van szükségem, nem ám vőkre. Talán idegenek számára fogtam a vállalathoz?

Apósának minden egyes szavából azt érezte ki az asszony, hogy őt tartja bűnösnek; tudta, hogy férje is elégedetlen vele. Éjszakánként, amint ott feküdt mellette, az ablakon kinézett a messzi csillagokra és hasát simogatva fohászkodott gondolataiban:

- Istenem, bárcsak fiút adnál... - néha azonban kedve lett volna belekiabálni férje és apósa arcába:

- Csak azért is lányokat fogok szülni, a ti bosszantásotokra! - és valami bámulatba ejtő, váratlan tettet szeretett volna véghez vinni, - valami jót, hogy mindenki gyengédebb legyen hozzá, vagy rosszat, hogy mindenki megrettenjen tőle. De sem jót, sem rosszat nem tudott kigondolni.

Hajnalban, mihelyt felkelt, lesietett a konyhába és a szakácsnővel együtt elkészítette a harapnivalókat a teához; felszaladt megetetni gyermekeit, aztán megteáztatta apósát, férjét sógorait; ismét megetette a leánykákat, azután varrt, fehérneműt foldozott az egész házra; ebéd után gyermekeivel kiment a kertbe és ott ült az esti teáig. A kerítésen takaros orsózólányok kandikáltak be és hízelgőn magasztalták a gyermekek szépségét; Natálja mosolygott, de nem hitt a dicséreteknek, - leányait csúnyáknak találta. Néha Nyikíta suhant el a fák között, az egyetlen ember, aki azelőtt gyengéd volt hozzá; de most, ha le akarta ültetni maga mellé, lehajtott fővel kitért a meghívás elől:

- Bocsáss meg, nincs időm.

Natáljában lassanként egy sértő gondolat érlelődött meg: a púpos gyengédsége iránta hamis volt; férje állította őrül mellé, hogy vigyázzon rá és Alekszéjre. Alekszéjtől félt, mert tetszett neki; tudta, hogy ha a szép sógor rávetné szemét, nem lenne képes ellenállni. De Alekszéj - nem akarta, még csak észre sem vette; ez sértette asszonyi hiúságát és ellenségévé tette a tettrekész és merész fellépésű legénynek.

Öt órakor teáztak, nyolckor vacsoráztak; utána Natálja megmosdatta, megetette, elaltatta a kicsinyeket, sokáig imádkozott térden, aztán lefeküdt férje mellé abban a reményben, hogy fiúgyermekkel terményül meg. Ha a férj kívánta és dohogni kezdett az ágyban:

- Elég lesz már. Gyere, - Natálja gyorsan keresztet vetett magára, félbeszakította imáját és engedelmesen lefeküdt. Néha, nagyon ritkán, Pjótr tréfálkozott:

- Miért imádkozol annyit? Mindent úgy sem imádkozhatsz ki magadnak: másoknak nem maradna...

Éjjelenként felverte álmából a csecsemő sírása; miután megszoptatta és elringatta, az ablakhoz állt és sokáig bámult a kertbe, az égbe, mialatt fejében szavakba nem kapcsolódó gondolatok jártak önmagáról, anyjáról, apósáról, férjéről, - mindarról, amit az észrevétlenül elmúlt nemkönnyű nap hozott számára. Különös volt nem hallania a megszokott hangzűrzavart: a munkásnők vidám vagy kesergő nótáit, a gyár százféle kopácsolását, zörejét, méhzümmögését, ezt a szakadatlan, siető morajt, amely betöltötte az egész napot s amelynek visszhangjai ott úszkáltak a szobákban, ott suhogtak a fák lombjai közt, hozzádörzsölőztek az ablakok üvegjeihez;- ez a munkazsivaj zavarta a gondolkodást, mert lekötötte a figyelmet.

De az éjszaka csöndjében, minden élő alvó némaságában, Natáljának eszébe jutottak Nyikíta elbeszélései a tatár fogságba hurcolt asszonyokról, a szent nőremetékről és vértanúkról, visszaemlékezett a boldog, vidám életről szóló mesékre is, de emlékezete leggyakrabban azt elevenítette fel, ami sértette.

Apósa úgy nézett rá, mint egy üres helyre és ez volt még a jobbik eset; nem ritkán azonban, ha a tornácon vagy a szobában négyszemközt találkozott vele, éles pillantásával szemérmetlenül végigtapogatta keblétől térdéig és ellenségesen fel-felszuszogott.

Férje száraz volt és hideg; az asszony érezte, hogy néha úgy néz rá, mintha akadályozná, hogy meglásson valami mást, háta mögött. Gyakran, levetkőzés után, Pjótr nem feküdt le, hanem sokáig elüldögélt az ágy szélén, egyik kezével a derékaljba támaszkodva, míg a másikkal fülét húzogatta, vagy szakállát dörzsölgette, akárcsak a foga fájna. Nem-szép arca majd szánalmatkeltően, majd haragosan ráncokba húzódott, -ilyenkor Natálja le sem mert feküdni. Keveset beszélt, csak házi ügyeikről és csupán néha-néha, mind ritkábban, emlékezett meg a paraszti, a fölbirtokos-létről, amely érthetetlen volt Natálja számára. Téli ünnepnapokon, karácsonykor és a vajhéten megkocsikáztatta a városban; a szánba fogott hatalmas, hollófekete mén, sárga, rézfényű, vérerekkel befutott szemekkel, dühösen hányta fejét és hangosan fújt; - Natálja félt ettől a vadállattól és még jobban megijedt Vjálov Tyihon szavaitól:

- Nemesi paripa; kapálózik az idegen hatalom ellen.

Anyja gyakran eljött; Natálja irígyelte szabad életét, szemeinek ünnepi csillogását. Ez az irígység még élesebbé és fájóbbá lett, amikor látta, hogy apósa milyen fiatalosan tréfálkozik Uljánával, milyen önelégülten símogatja, szeretőjében gyönyörködve, szakállát, míg az asszony úgy jár, akár a páva, csípőit riszálja és szemérmetlenül fitogtatja szépségét a férfi előtt. A város már régen tudott Iljával való viszonyáról, szigorúan elítélte érte, kerülte; a tehetősek leányaikat, Natálja barátnőit még el is tiltották attól, hogy eljárjanak hozzá, egy bűnös asszony leányához, egy idegen, homályos eredetű paraszt menyéhez, egy büszkeségében felfuvalkodott, mogorva férj feleségéhez; a leány-élet apró örömei most elérhetetlenül csillogóknak tűntek fel Natálja előtt.

Fájt látnia, hogy anyja, aki oly egyeneslelkű volt azelőtt, most ravaszul képmutatósodik mindenkivel; nyilván fél Pjótrtól, s hogy a vő meg ne sejtse, hízeleg neki és elragadtatással beszél képességeiről; kétségtelenül Alekszéj gúnyos szemeitől is fél, kedveskedve eltréfál és összesúg vele és gyakran megajándékozza: névnapjára porcelán-órát kapott, melyet juhok és egy virágfüzéres nőalak díszített s amelynek művészi munkáját mindenki megcsodálta.

- Adósság fejében maradt nálam az óra, - mindössze három rubelért; régimódi jószág, nem is jár, - magyarázgatta az anya. - Ha majd Aljósa megnősül, - dísznek használja szobájában...

- Én is elfogadnám, - gondolta Natálja.

Anyja aprólékosan kikérdezte a háztartásról és unalmasan oktatta:

- Hétköznapokon szalvétákat ne tégy az asztalra; a bajusztól és szakálltól mindjárt bepiszkolódnak.

Nyikítára, aki azelőtt tetszett neki, összehúzott ajkakkal nézett; úgy beszélt vele, mint egy alkalmazottal, akit valami becstelen dologgal gyanúsítanak és figyelmeztette leányát:

- Vigyázz, ne nagyon kedveskedj vele; a púposak ravaszak.

Nem egy ízben akarta Natálja elpanaszolni anyjának, hogy férje nem hisz neki és a púpossal megfigyelteti; de valami mindig megakadályozta, hogy gyanúját szóba hozza.

De mindennél rosszabb, amikor anyja, akit szintén nyugtalanított, hogy leánya nem tud fiúgyermeket szülni, kikérdezi férjével töltött éjszakákról; szemérmetlenül, kertelés nélkül teszi fel kérdéseit, nedves szemei mosolyogva hunyorgatnak, elfojtott hangja dorombol; - kíváncsisága fájdalmasan idegesíti Natálját, és megörül, amikor apósa beszól a szobába:

- Befogassak, napamasszony?

- Szívesebben mennék gyalog.

- Jól van; elkísérlek.

Férje elgondolkodva mondja:

- Okos asszony az anyós; ügyesen kordában tartja apát. Ha itt van, lágyabb hozzánk. Legjobb lenne, ha eladná házát és ide költöznék.

- Nem kell, - szeretné felelni Natálja, de nem meri és még jobban haragszik anyjára, mert szeretik és boldog.

Amint varrásával kezében a kertre nyíló ablaknál vagy a kertben ül, hallja Tyihon és Nyikíta beszélgetéseinek foszlányait; a málnás mögött, a fürdőháznál bíbelődnek valamivel és a gyár lágy zaján keresztül átszűrődnek az udvaros nyugodt szavai.

- Az unalom az emberektől ered; összesereglenek egy halomba és unatkozni kezdenek.

- Mennyire igaz! - gondolja Natálja, de Nyikíta kellemes hangja figyelmezteti:

- Badarságot beszélsz. Hát a körtáncok, játékok? Emberek nélkül nincs vidámság.

- És ez is igaz, - csodálkozik az asszony egyetértően.

Látja, hogy körülötte mindenki meggyőződéssel beszél, mindenki szakértő valamiben; világosan látja, hogyan határolnak el az egyszerű, kemény, szorosan egymáshoz fűződő szavak mindenki számára egy darabot valami szilárd igazságból, - épp a szavak különböztetik meg egymástól és ékesítik az embereket, akik úgy játszanak azok csilingelésével, akár arany és ezüst óraláncaikkal. Neki nincsenek ilyen szavai; neki nincs mibe öltöztetnie gondolatait, amelyek, megrögzíthetetlenül és őszi köd gyanánt zavarosan, csak terhére vannak és eltompítják; - és mind gyakrabban gondolja bánatosan és bosszúsan:

- Buta vagyok, semmit sem tudok, semmihez sem értek...

- A medvét méztudónak [*] hívjuk: tudja, hol a méz, - mormolja Tyihon a málnabokrok között.

- Úgy van, - gondolja Natálja és összeborzong, amikor eszébe jut, hogyan ölte meg Alekszéj kedvencét: a szelíd és hűséges medve, tizenhárom hónapos koráig, akár egy kutya kószált az udvaron; be-bemászott a konyhába, felállt hátsó lábaira és jámbor dörmögéssel, nevetséges szemeit hunyorgatva koldult kenyérért. Mulatságos állat volt; jámbor és a jóságot megértő. Mindenki szerette. Nyikíta ápolta: kifésülte sűrű, kócosodó gyapjúcsomóit, fürdette a folyóban és a medve annyira hozzája szokott, hogy amikor a púpos távol volt, magasra tartott orral nyugtalanul szaglászta a levegőt, nagyokat fújva futkározott az udvaron, berontott az irodába, gondozója szobájába, és nem egyszer nyomott be ablaktáblákat és tört ki ajtókat. Natálja szerette szirupos kenyérrel etetni; betanította, hogy maga mártogassa meg a kenyérdarabokat a szirupos csészében és az állat örömében dörmögve és bozontos lábain ringatózva dugdosta, a falatokat rózsás, élesfogú torkába; majd lenyaldosta ragadós, édes mancsait, s míg jólelkű apró szemei boldogan ragyogtak, fejével játékosan bökdösött Natálja térdeibe. Még beszélni is lehetett ezzel a kedves vaddal; - valamit már megértett.

Egyszer azonban Alekszéj leitatta vodkával; a részeg medve táncolt, bukfencet hányt, felmászott a fürdőház tetejére, szétszedte a kéményt és elkezdett téglákat gurítani lefelé, - egész tömeg munkás gyűlt össze és kacagott láttára. Ettől a naptól fogva Alekszéj csaknem minden ünnepnap leitatta az állatot az emberek mulatságára és a medve annyira hozzászokott a szeszhez, hogy utánaszaladt mindegyik munkásnak, akinek borszaga volt és Alekszéj nem mehetett keresztül az udvaron anélkül, hogy útjába ne állt volna. Láncra verték; de ólját széttörte és a lánccal nyakában, gerendával a lánc másik végén, kószálni kezdett az udvaron, mancsaival hadonászott és hatalmas fejét lóbálta. Meg akarták fogni; összekarmolta Tyihon lábát, feltaszított egy fiatal munkást, Morózovot és megsebezte Nyikítát, akit csípőjénél megragadott mancsával. Ekkor érkezett meg futva Alekszéj, egy vadászdárdával kezében, és erős lendülettel beledöfte a fegyvert az állat hasába; Natálja látta az ablakból, amint a medve leült hátsó lábaira és lóbálni kezdte mancsait, mintha bocsánatot kérne az emberektől, akik vadul kiáltoztak körülötte. Valaki szolgálatrakészen egy éles ács-baltát nyomott Alekszéj kezeibe; a hegyes szakállú sógor egy-két ugrással a medve előtt termett és rásújtott előbb az egyik, azután a másik mancsára; a medve felbődült és lerogyott összeszabdalt lábaira, amelyekből balra és jobbra patakzott a vér és sűrű vörös tócsákba sűrűsödött a kitapodott földön. Az állat panaszos üvöltéssel egy újabb csapás alá tartotta fejét: Alekszéj szélesen szétterpesztett lábakkal a baltát belevágta tarkójába, mint valami tuskóba; a medve orrával beletúrt vérébe, a balta pedig oly mélyen beleszorult a csontokba, hogy Alekszéj, aki lábával a bozontos hullába támaszkodott, alig tudta kirántani a koponyából. Natáljának fájt a medvét látnia, de még jobban fájt a tudat, hogy a félelmet nem ismerő, ügyes, vidám, kötekedő sógor egy jelentéktelen kislánnyal szűri össze a levet, őt pedig észre sem veszi.

Alekszéjt mindenki dicsérte ügyességéért és bátorságáért; apja megveregette vállát és felkiáltott:

- És még azt mondod, beteg vagy, mi? Ó, te gézengúz...

Nyikíta kifutott az udvarból, Natálja pedig úgy sírt, hogy férje csodálkozva és bosszúsan kérdezte meg:

- Hát akkor mit tennél, ha egy embert ölnének meg szemeid láttára? - majd rákiáltott, mint egy kisgyerekre:

- Hallgass el, hülye!

Natáljának úgy tetszett, hogy Pjótr meg akarja ütni és könnyeit visszatartva felidézte emlékezetében nászéjszakáját: milyen gyengéd és félénk volt férje azon az estén. Eszébe jutott, hogy Pjótr még nem verte meg, holott barátnőit kivétel nélkül verik férjeik és zokogását visszafojtva mondta:

- Bocsáss meg, nagyon sajnálom.

- Engem kell sajnálni és nem a medvét, - felet Pjótr halkan és már gyengédebben.

Amikor ugyanazon a napon Natálja először panaszkodott férje ridegsége miatt, anyja ezekkel az emlékezetébe vésődő szavakkal felelt:

- A férfi: méh; mi a férfi számára virágok vagyunk, amelyekről mézet szed; ezt ne feledd és tanulj tűrni, kedvesem. A férfiak mindennek urai; tele vannak gonddal, templomokat gyárakat építenek. Nézd csak mit teremtett apósod egy puszta helyen...

Artamónov Ilja mind eszeveszettebb gyorsasággal sietett kifejleszteni és szilárd alapokra fektetni vállalatát, mintha előre érezte volna, hogy már nincs sok ideje hátra. Májusban, nem sokkal Nyikolaj-nap előtt, egy gőzkazán érkezett meg a gyár második épülete részére; a bárka az oka homokos partján kötött ki, ahol lustán ömlött bele a zöld Vatataraksa mocsaras vize. Nehéz munka előtt álltak: a homokos talajon százötven szazseny távolságra kellett a kazánt szállítani. Nyikoláj-napon Artamónov kiadós ünnepi ebédet adott a munkásoknak, vodkával és cefrével; az udvaron felterített asztalokat a gyár női alkalmazottai fenyőgallyakkal, nyírfa-ágakkal és a tavasz első virágaiból kötött bokrétákkal díszítették fel, s maguk is úgy tarkálltak ünneplő ruháikban, akár a virágok. A gazda családjával és néhány vendégével az öreg takácsok asztalánál ült; borsosan eltréfált a merésznyelvű orsózólányokkal, sokat ivott, mindenképpen azon volt, hogy jókedvre hangolja a társaságot és szétborzolva őszbecsavarodott szakállát, felhevülten kiáltozott:

- Eh, gyerekek! Csak egyszer élünk!

Érezte, hogy vidámsága magával ragadja a többieket és még jobban megrészegedett sikere fölötti örömében. Csillogott és ragyogott, mint ez a tavaszi, verőfényes nap, mint az egész föld, amely ékesen beöltözött a füvek és lombok ifjú zöldjébe és a nyírfák és a fiatal fenyők illatát lélegzette, melyek már a kék égnek emelték aranyos gyertyáikat; - korán és forrón köszöntött be ebben az évben a tavasz, és a bengefa és orgona már kivirult. Minden tündökölt, minden ujjongott és mintha magukból az emberekből is mindaz a szép, ami csak volt bennük, kivirágzott volna.

Morózov Borisz, a matuzsálem-korú takács - egy töpörödött és vézna aggastyán, viaszszerű madárarccal, már zöldbe játszó bozontos ősz szakállal, tetőtől talpig fehérben és megmosottan, akár a hulla - legidősebb fiának, egy hatvanéves férfinak vállára támaszkodva felállt és csontos, hústalan kezével ide-oda hadonászva torkaszakadtából kiáltotta:

- Nézzetek rám: kilencven éves vagyok, már több is mint kilencven, úgy bizony! Katona voltam, Pugacsovot vertem, a pestises évben magam is részt vettem Moszkvában a lázadásban! Bonopartét vertem...

- Hát kit ölelgettél? - kiabált Artamónov fülébe, mert a takács süket volt.

- Két feleséget, másokon kívül. Hét legény, két leány, tizenkilenc unoka, öt dédunoka: eleget összeszőttem! Itt vannak, mint nálad élnek, amott ülnek, ni...

- Remélem lesz még belőlük! - kiáltotta Ilja.

- Lesz... Négy cárt és egy cárnőt éltem meg - nesze nektek! Ahány gazdánál csak voltam, mind meghaltak és én még mindig élek! Félszázadja szövök, vásznak versztáit összeszőttem. Te, Vasziljevics Ilja, különb vagy mindenki másnál; te soká fogsz élni. Igazi gazda vagy, szereted a munkát és az is téged. Embereidet nem rövidíted meg. Ág vagy a mi fánkról, - csak így folytasd! A siker törvényes feleséged, nem pedig a szeretőd, aki kényeztetett egy darabig s már el is tűnt! Csak tovább ezen az úton, minden erőddel. Légy egészséges, testvér, ez a fődolog! Légy egészséges, mondom...

Artamónov az öreget karjaira kapta, magához emelte, megcsókolta és elérzékenyülten kiáltotta:

- Köszönöm, fiacskám! Munkavezetővé teszlek...

A munkások ordítottak, hahotáztak, a magasan fejük fölé emelt öreg, kapatos takács pdig megrázta a csontváz-kezeit a levegőben és rikácsolva vihogta:

- Sajátságos egy ember...

Bajmakóva Uljána szégyenkezés nélkül törülte le arcáról a meghatottság könnyeit.

- Mennyi öröm, - mondta neki leánya; az asszony kifújta orrát és felelt:

- Bizony, már ilyen ember; Isten örömünkre teremtette...

- Tanuljátok meg, fiúk, hogyan kell megférni az emberekkel, - kiáltott Artamónov gyermekei felé. - Csak nézz, Petruha!

Az ebéd befejeztével, miután az asztalokat leszedték, az asszonyok énekelni kezdtek, a férfiak pedig erejüket próbálgatták: nyújtón húzódzkodtak, birkóztak; Artamónov ott volt mindenütt, táncolt, birkózott; hajnalig elmulattak, a nap első sugaraival pedig hetven részeg munkás, a gazdával élükön, lármás hordaként, énekelve és fütyülve, megindult az Okához, akárcsak rablókirándulásra készülnének, vállaikon vastag hengerekkel, tölgyfa-emelőrudakkal, kötelekkel. A menet után az öreg takács tipegett a homokban és odamotyogta Nyikítának:

- Keresztülviszi, amit maga elé kitűz! Ismerem az embereimet...

A fejetlen bikára hasonló, domború vörös szörnyeteget a bárkáról szerencsésen kiemelték a partra; körülcsavarták kötelekkel és teljes erejükből nekifeszülve, a hengerek segítségével vontatni kezdték a homokra fektetett deszkákon; a kazán ide-oda dülöngélve haladt előre és Nyikítának úgy tetszett, hogy kerek, buta torka tágranyílt a bámulattól a munkások vidám ereje felett. Az erősen kapatos apa szintén segített a katlant húzni és szuszogva kiáltozott:

- Lassabban, hej, lassabban! - És tenyerével megveregetve a vasszörny vörös oldalát, hozzátette:

- Gyerünk kazán, gyerünk!

Már nem is volt ötven szazseny a gyárig, amikor a kazán hirtelen-meredeken megingott és lassan lecsúszott az első hengerről, domború orrával belefúródva a homokba; - Nyikíta látta, amint kerek torka szürke porfelhőt okádott apja lábaihoz. A munkások dühösen tapadtak minden oldalról a nehéz testhez és egy hengert igyekeztek aládugni; de már kifáradtak, a kazán makacsul a homokba ragadt és minden erőfeszítésük ellenére mintegy még mélyebben beágyazódott. Artamónov egy emelőrúddal kezében bajlódott a munkások között és fel-felkiáltott:

- Rajta legények! Hó-rup...

A kazán kényszeredetten megmozdult, majd ismét súlyosan visszasüppedt és Nyikíta egyszerre csak azt látta, hogy apja ismeretlen járással, ismeretlen arccal lép ki a munkások tömegéből, egyik kezét szakálla alá dugja és torkát fogja vele, míg a másikkal a levegőt tapogatja, akár a vakok; az öreg takács, aki mögötte ugrándozik, unszolja:

- Földet egyél, földet...

Nyikíta apjához futott, aki felcsuklott, vért köpött ki lábai elé és tompán megszólalt:

- Vér.

Arca megszürkült, szemei ijedten hunyorogattak, állkapcsa remegett és egész nagy, erős teste rémülten magábaroskadt.

- Megsérültél? - kérdezte Nyikíta és megragadta kezét; apja megtántorodott, nekidőlt és halkan felelte:

- Talán egy ér pattant meg bennem...

- Földet egyél, mondom...

- Hagyj békét, pusztulj!

Ismét sűrű vért köpött és fejcsóválva dünnyögte:

- Vér... Hol van Uljána?

A púpos haza akart szaladni, de apja erősen vállába fogózott és meggörnyedve vonszolta maga után lábait, mintha a homoknak a munkások dühös lármájából alig kihallható süppedését és ropogását figyelné.

- Jeget adjatok, - kiáltott fel, amikor az apa, aki mind sűrűbben csuklott és köpött vért, leült a feljáró egyik lépcsőfokára és esetlenül maga alá húzta lábait. Nyikíta mintha álmában hallotta volna Tyihon hangját:

- A jég: víz; vízzel nem lehet a vért pótolni...

- Földet kell enni...

- Tyihon, vágtass a papért...

- Emeljétek fel és vigyétek be, - vezényelte Alekszéj; Nyikíta megfogta apját könyöke alatt, de valaki oly erősen rálépett lábujjaira, hogy egy pillanatra megvakult, - de azután szemei még élesebben kezdtek látni és beteges mohósággal vésődött emlékezetébe minden, ami a szorongásig megtelt apai szobában és az udvaron lejátszódott: az udvaron a nagy fekete mén toporzékolt, nyergében Tyihonnal, aki nem bírt úrrá lenni rajta, - a ló nem akart a kapun kimenni, táncolt, forgott, fel-feldobta dühös fejét, szétriasztotta az összeverődött embereket, - bizonyára a tűz ijesztette, amelyet a nap vakítóan lángralobbantott az égen; végül kiugrott az udvarból, vágtatni kezdett, de a katlan vörös tömege előtt teljesen megvadult, ledobta magáról Tyihont és horkolva, farkával csapkodva szaladt vissza istállójába.

Valaki kiabált:

- Fiúk, fussatok:

Az ablakpárkányon Alekszéj ül és fekete, hegyes kis szakállát sodorgatja; gonosz, nem-paraszt arca megnyúlt és mintegy porréteggel vonódott be; szemrebbenés nélkül, a többiek fejei felett néz az ágyban fekvő apjára, aki idegenszerű hangon dünnyögi:

- Ez hát a vég. Isten akarata. Gyerekek, megparancsolom: Uljánát úgy tekintsétek, mint anyátokat, halljátok? Ulja, az Isten szerelmére, légy segítségükre... Eh... Küldjétek ki a szobából az idegeneket...

- Hallgass, - nyögi Bajmakóva elnyújtottan és panaszosan, és jégdarabokat dugdos szájába. - Nincsenek benn idegenek.

Az apa jegel nyel, határozatlanul felsóhajt és folytatja:

- Bűnömnek nem vagytok bírái és Uljána ártatlan. Natálja, rideg voltam hozzád, ne vedd zokon. Fiúkat szülj. Petrúha, Aljósa, éljetek egyetértésben. A munkásokhoz legyetek lágyabbak. Mindannyi hű és válogatott. Te, Aljósa, csak vedd el azt a lányt... sebaj!

- Apánk, ne hagyj el bennünket, - kéri Pjótr és térdre ereszkedik, de Alekszéj hátába taszít és odasúgja:

- Mi ütött beléd? Nem hiszem...

Natálja egy konyhakéssel jeget darabol egy réztálban; a recsegő ütésekbe belevegyül a réz csörömpölése és az asszony zokogása. Nyikíta látja, amint könnyei a jégre hullnak. Egy sárga napsugár befúródott a szobába, visszaverődött a tükrön és alaktalan foltként remeg a falon, - igyekszik letörölni a vörös, hosszúbajszos kínai alakokat az éjszakai ég-kékségű tapétákról.

Nyikíta apja lábánál áll és várja, hogy róla is megemlékezzék. Bajmakóva Ilja sűrű, göndör haját fésülgeti, majd az ajkai sarkában szakadatlanul szivárgó vérerecskét és a homlokán és halántékain kiütő izzadságcseppeket törli le egy szalvétával; valamit suttog zavarossá vált szemeibe, suttog forrón, mint valami imádságot, Artamónov pedig egyik kezét vállán, másikat térdén nyugtatja és nehézzé vált nyelvvel forgatja utolsó szavait:

- Tudom. Krisztus legyen veled. A magunk temetőjében földeljetek el, ne a városban. Nem akarok ott feküdni, hogy... - és nagy, égető szomorúsággal suttogta:

- Eh, végem van, Istenem... végem van...

Megjött a magas, hajlottvállú, Krisztus-szakállú, bánatosszemű pap:

- Várj még, atyám, - mondta Artamónov és ismét gyermekeihez fordult:

- Gyerekek, a vagyont ne osszátok fel. Éljetek egyetértésben. Egy vállalkozás nem tűr ellenségeskedést. Pjótr, - te vagy a legidősebb, te felelsz mindenért, hallod? Menjetek...

- Nyikíta, - emlékeztette Bajmakóva.

- Nyikítát szeressétek. Hol van? Menjetek. Aztán... Natálja is...

Meghalt, elvérzett déli tizenkét óra után, amikor a nap még áldást osztva ragyogott a zeniten. Kissé felemelt fejjel, szigorú, gondterhes, viaszos arccal feküdt, és nem szorosan lehúnyt szemei mintha töprengve néztek volna a mellén engedelmesen keresztbefont széles kezeire.

Nyikítának úgy tetszett, hogy halála inkább bámulatba ejtett a házban mindenkit, mintsem lesújtott és megrémített. Mindenkiből ez az értelmetlen csodálkozás érződött, Bajmakóvát kivéve, aki némán, könnyek nélkül, mintegy megdermedten, minden iránt süketen, térdeire fektetett kezekkel ült az elhunyt mellett és egy pillanatra sem vette le szemeit kőszerű arcáról, melyet a szakáll hava díszített.

Pjótr emelt fővel járt és feleslegesen sokat és szükségtelenül hangosan beszélt. Amikor belépett a szobába, ahol apja feküdt és ahol, Nyikítával felváltva, egy kövér apáca énekelte a Zsoltárok könyvének siralmait, kérdő tekintettel nézett a halott arcába, keresztet vetett magára, két-három percig állva maradt, majd óvatosan kiment és tagbaszakadt alakja csakhamar feltűnt a kertben, az udvarban, mintha csak keresne valamit.

Alekszéj, aki a temetés felől intézkedett, fáradhatatlanul sürgött-forgott; lovát a városba hajszolta, visszatért, be-beszaladt a szobába és kérdezgette Uljánát a szertartás rendjéről és a halotti torról.

- Várj még egy keveset, - felelte az asszony és Alekszéj izzadtan, kimerülten eltűnt. Bejött Natálja; félénken és szánakozóan tanácsolta anyjának, hogy igyék egy pohár teát, egyék egy harapást, - az asszony figyelmesen végighallgatta és ezt felelte:

- Várj még egy keveset.

Nyikíta apja életében maga sem tudta, vajon szereti-e, - csak félt tőle, de félelme nem gátolta, hogy gyönyörűséget találjon annak az embernek lelkesült munkájában, aki semmi gyengédséget sem mutatott irányában és talán észre se vette, hogy púpos fia is van a világon. Most azonban Nyikítának úgy tetszett, hogy egyedül ő szerette apját mélyen és igazán; csordultig tele volt meghatározatlan szomorúsággal és úgy érezte, hogy az erős ember váratlan halála kíméletlenül és durván megsebezte, és szomorúsága és sebe torkát fojtogatták. A sarokban ült egy ládán s míg arra várt, hogy rá kerüljön a zsoltárok olvasásának sora, gondolataiban elismételgette azok ismerős szavait és körülnézett a szobában. A szobát meleg félhomály töltötte el, amelyben viaszgyertyák halaványsárga, élő virágai lobogtak. A falakra, cifra díszítések között, nagybajuszú kínaiak tapadtak és teás csomagok lógtak a vállaikra vetett hosszú rudakról; minden tapétacsíkon tizennyolc kínai volt, párosával egymás alatt; az egyik sor felfelé, a másik lefelé lépett. Az egyik falra ráesett a hold zsíros fénye; a kínaiak elevenebbek voltak benne és gyorsabban lépkedtek mindkét irányban.

A zsoltárok szavainak egyhangú mormolásán keresztül Nyikíta váratlanul egy halk, hitetlenkedő kérdést hallott:

- Lehetetlen; tényleg meghalt volna? Istenem!

A kérdező Uljána volt és hangja oly meglepően bánatosan csengett, hogy az apáca abbahagyta az olvasást és szinte bocsánatkérően válaszolt:

- Meghalt, kedvesem;meghalt Isten akarata szerint...

Nyikíta nem bírta ki tovább; felállt és hangos léptekkel kiment a szobából, dühös elkeseredéssel az apáca ellen.

A kapu melletti padon Tyihon ült; egy nagyobb fadarabról apró szilánkokat tördelt le, beszurkálta a homokba és lábával mélyebben beverdeste, míg teljesen el nem tűntek. Nyikíta leült melléje és némán nézte munkáját, amelyről eszébe jutott Antónuska, a város szorongástkeltő bolondja: ez a borzas, térdben kicsavart lábú, kerek fülesbagoly-szemű, sötétképű legény egy bottal köröket írt a homokban, középpontjukban fadarabkákból és vesszőkből valami kalitka-félét épített s amikor elkészült, lábával azonnal összenyomta művét, betaposta a homokba, a porba, közben pedig orrán keresztül énekelt:

Krisztus feltámadt, feltámadt!
A batár elvesztette kerekét.
Tente, tente Krisztus.

- Fura dolog, mi? - mondta Tyihon s egy hirtelen csapással megölt a nyakán egy szúnyogot;tenyerét betörülte térdébe, felnézett a holdra, amely a folyó felett beleakadt a füzek ágaiba, aztán szemeivel megállt a kazán húsos tömegén.

- Korán keltek ki idén a szúnyogok, - folytatta nyugodtan. - A szúnyog él...

A púpos, aki félt valamitől, nem engedte befejezni a mondatot; dühösen emlékeztette:

- Hiszen megölted a szúnyogot, - és sietve faképnél hagyta az udvarost; de sehol sem találta helyét és néhány perc múlva ismét megjelent apja szobájában, felváltotta az apácát és olvasni kezdett. Úgy beleöntözte bánatát a zsoltárok szavaiba, hogy nem hallotta meg, amikor Natálja bejött a szobába és háta mögött hirtelen csendült fel a nő hangjának halk csobogása. Valahányszor csak Natálja közelében volt, Nyikíta úgy érezte, hogy képes valami rendkívülit, sőt talán borzasztót mondani, vagy cselekedni és még ebben a percben is félt, hogy akarata ellenére szólni talál valamit. Fejét lehajtotta, púpja felhúzódott, el-elakadó hangja elhalkult - és a kilencedig zsoltárcsoport soraival együtt, két hang felzokogó szavai váltogatták egymást.

- Ime, - levettem nyakáról a keresztet; hordani fogom.

- Drága anyám, hiszen én is egyedül vagyok.

Nyikíta hangja ismét erősebbé vált, hogy túlkiabálja, ne hallja ezt a nedves suttogást, amelyre feszülten figyelt minden idegével:

- Az Úr nem tűrte a bűnt...

- Idegen fészekben, egyedül...

- Hova menjek arcod elől és hova fussak haragod elől? - énekelte hévvel Nyikíta a félelem, a kétségbeesés jajkiáltását és emlékezete egy szomorú közmondást juttatott eszébe:

"Szerelem nélkül élni - bánat, ha szerelmes vagy - kétszeresen az", és megdöbbenve érezte, hogy Natálja bánata a boldogság reményével világít jövőjébe.

Reggel kocsin megjöttek a városból Barszkij és a polgármester, Zityéjkin Jákov, egy kifejezéstelen szemű gömbölyű emberke, csúfnevén a "Félig sült", aki tényleg olyan volt, mintha nyers tésztából lenne gyúrva; amikor beléptek az elhunyt szobájába, mélyen meghajtották a ravatal előtt fejüket és félénken, hitetlenül néztek be a megfeketedett arcba; - Artamónov hirtelen halála nyilván őket is meglepte. Azután Zityéjkin csípő, maró hangon mondta Pjótrnak:

- Amint hallom, atyátokat saját temetőtökben akarjátok eltemetni, vagy nem? Ez, Iljics Pjótr, sértő ránk, a városra nézve; mintha nem kívánnátok velünk érintkezni és barátságban élni, vagy nem?

Alekszéj fogait vicsorgatva súgta fivérének:

- Tedd ki a szűrüket!

- Komaasszony, - búgta Barszkij és igyekezett Uljánát megkörnyékezni. - Hogyan lehetséges? Sértő!

Zsityéjkin vallatta Pjótrot:

- Nem Gljeb-pap adta a tanácsot? Nem, el kell állnotok szándékotoktól; atyátok az első gyáros volt a kerületben, egy új vállalkozás kezdeményezője, a város első személye és dísze. Még a kerületi parancsnok is csodálkozik; azt kérdezte, vajon igazhitűek vagytok-e?

Megállás nélkül beszélt és nem vette észre, hogy Pjótr félbeszakítani igyekszik; mikor azonban Pjótrnak sikerült végül is megmondania, hogy ez volt apja akarata, Zsityéjkin tüstént megnyugodott.

- Így, vagy úgy, - de a temetésre eljövünk.

És világos lett mindnyájuk előtt, hogy nem azért jött, amiről beszélt. A szoba sarka felé indult, ahova Barszkij beszorította Uljánát és valamit dünnyögött neki; mielőtt még azonban Zsityéjkin hozzájuk léphetett volna, Uljána felkiáltott:

- Bolond vagy, koma; eredj!

Ajkai és szemöldökei remegtek, amikor gőgösen felemelt fejjel közölte Pjótrral:

- Ezek ketten, meg Pomjalov és Voropónov arra kérnek, hogy beszéljelek rá benneteket, testvéreket, a gyár eladására; pénzt kínálnak fel segítségemért...

- Távozzatok... urak! - szólt Alekszéj és az ajtóra mutatott. Zsityéjkin köhécselve és mosolyogva taszigálta Barszkijt könyökénél az ajtó felé, míg Bajmakóva egy ládára ereszkedett és panaszosan sírvafakadt:

- Az emlékét akarnák eltörülni...

Alekszéj Artamónov arcába nézett és ünnepélyesen és dühtől eltorzultan mondta:

- Ha rosszabb is leszek nálad, olyan, mint ezek, mégsem leszek! Inkább magam töröm össze a fejem.

- Jó időt találtak az alkudozásra, - dörmögte Pjótr és ő is atyja felé sandított.

Natálja Nyikítához lépett és halkan megkérdezte:

- Hát te miért hallgatsz?

A púpost meghatotta, hogy róla is megemlékeztek, örömmel töltötte el, hogy Natáljának jutott eszébe és képtelenül visszatartani öröm-mosolyát, halkan visszafelelte:

- Minek beszéljek... Mi ketten...

De Natálja gondolataiba merült és elhúzódott tőle.

Artamónov Ilja temetésén a város csaknem egész színe-java megjelent; megérkezett a kerületi parancsnok is, egy magas, cingár, borotvált állú és ősz pofaszakállú férfi, aki fenséges bicegéssel lépkedett a homokon Pjótr mellett és kétszer is elismételte előtte egy és ugyanazon szavakat:

- Őfensége Ratszkij Georgij herceg mint kitűnő embert ajánlotta nekem az elhunytat, aki tökéletesen érdemesnek is bizonyult erre az ajánlásra.

De csakhamar kijelentette Pjótrnak:

- Nehéz hegynek felfelé vinni a halottakat! - és oldalvást kivergődött a tömegből, megállt egy fenyőfa árnyékában és akárcsak katonákat egy parádén, elvonultatta maga előtt a polgárok és munkások csapatát.

Verőfényes idő volt; a nap áldásthozóan ragyogott, rátűzve a sárga és zöld zsíros foltok között tarkálló embertömegre, amint két homokdomb között lassan kúszott fel egy harmadikra, amelyet már nem egy tucat, a kék égbe bevésődő és öreg, ferde fenyők széles mancsaitól beárnyékolt kereszt díszített. A homok gyémántszikrákkal csillogott és meg-megropogott a lábak alatt; a fejek felett a papok sűrű éneke rezgett; leghátul a bolond Antónuska botladozott és ugrált, szemöldök nélküli kerek szemeivel állandóan lábai elé nézett, le-lehajolt, vékony gallyakat szedett fel az útról, bedugta inge alá és fülsértően énekelte:

- Krisztus feltámadt, feltámadt,
A batár elvesztette kerekét...

Az istenfélő polgárok alaposan ráhúztak és eltiltották az énekléstől; most a kerületi parancsnok is rákiáltott és megfenyegette ujjával:

- Sicc, bolond...

A városban nem szerették Antónuskát: mordvin volt, vagy csuvas és így nem állhatta meg helyét, hogy csak tetteti magát hülyének, hogy Krisztus nevében kolduljon; de féltek tőle, szerencsétlenségek hírnökének tartották s amikor a tor alatt megjelent az Artamónovok udvarán, végigment a felállított asztalok között és efféle badar szavakat kiáltozott:

- Kujatür, kujatür; ördög a harangtoronyra; aj, jaj, eső lesz, nedves lesz; kajamasz feketén sír! - néhány találékony ember összesúgott:

- Nahát, az Artamónovoknak se lesz szerencséjük!

Pjótr figyelmét nem kerülte el ez a suttogás, nemsokára rá pedig látta, hogy Vjálov Tyihon a kert sarkába szorította be a bolondot és hallotta a udvaros nyugodt, de kíváncsi kérdését is:

- Mit jelent kajamasz? Te se tudod? Na, takarodj! Jó, jó- eredj...

(Az orosz kéziratból: Gellért Hugó)

(Folyt. köv.)

 

[*] Oroszul temető = pagoszt (goszty = vendég); célzás a temetőben tartott torra. - A ford. megj.

[*] Oroszul: medve = medvjegy; mjod= méz, Vjedáty = tudni. - A ford. megj.