Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 3. szám

Ignotus: Blaháné halálára

Blahánéról el lehet mondani, hogy a legdrágább teremtés volt, ki valaha emberek gyönyörűségére színpadon állott... Ez nem saját elfogultságom - ezt olyanok vallották róla, mint VII. Edward király vagy Henrik Ibsen, kik ismerősek voltak a világban s tudtak a színpadhoz. Nem volt az a világra szóló netovább, még kevésbé az a kísérteties mesterember, mint az elsőnek Eleonora Duse, a másodiknak, mondjuk, Madame Réjane. De mikor egyszer Duse Eleonora egy velencei Goldoni-népszínműben kocsmárosnét adott: a magyar nézőnek Blaháné jutott eszébe, viszont mikor úgy esett, hogy Mme Réjane Budapestre a Sardou Madame Sans-Géne-ját, a párizsi mosónéből lett napoleoni udvari dámát adja: ettől a virtuóz városi ordenáréságtól a budapesti néző visszahonvágyott a Blaháné Szókimondó Asszonysága után. Ki persze nem volt sem párizsi, sem mosónő, sem udvarhölgy csak az az édes, szemérmetes magyar parasztmenyecske, aki Blaháné mindig volt s mint ahogy Blaháné nem is tudott más lenni - de éppen ez volt benne a gyönyörű, az elragadó, az imádnivaló. Az, hogy csakugyan: annyiban igazán a Duse Eleonorák külön színész-fajtájából volt való, hogy ő is mindig ő volt s őbele is, amint kilépett a színpadra, menten beleszeretett az ember, s nyomban rá már nem is mérte, ítélte vagy figyelte játékát, csak révületben éldelte. S még ezenfelül annyiban, hogy őbenne is, mint Eleonora Dusében és minden igen szép és igen egyéni emberben, a fajtája típusa vált ki egyéniség gyanánt. Eleonora Duséban a halászi és hercegi Velence, Blaha Lujzában a paraszti magyar, s ebben a magyar fajtának abbeli különössége, hogy minél mélyebbjére szállnak, annál tartózkodóbb, megkötöttebb, szemérmetesebb. Nincs még egy oly erkölcsös költészet, mint Petőfié, Arany Jánosé, Jókaié, kikkel a paraszti magyarság felhatása kristályosodik művészetté. Jókai, bár gentry létére, még személyében, még délceg aggastyán korában is olyan volt, olyan zavart és piruló, mint a fiatal lyányok, s Blahánénak a huncutsága is virági volt, halkan hímporos, gyenge lehelletű. Egész játéka, legszélesebb gazdagságában, legmagasabb emelkedésében, az ő édes testére szabott ártatlan-hazug népszíműveken túl még a francia operettek nadrágszerepeiben is annak az egyetlen mozdulatnak volt áttétele, ahogy a lyány leszegett fővel emeli szájacskájához a köténye csücskét, s barna szeme úgy nevet ki kitüzesedett képéből, Hogy ez a szemérmetesség mint nevelődött? Lehet, hogy két nyomás alatt. Az első, ahogy az urak keménysége ránehezedik a népre, s illusztrált történelem volt, ahogy a Blaháné szemérmetessége után Fedák Sári a kirobbanó jukkerságot vitte a magyar színpadra, a gentry töretlenségét. (Még történelmebb persze mind kettejük előtt a Prielle Kornélia rococo-alakja, édesen pötyögő beszédjével, mely mintha az erdélyi fejedelmi udvarból maradt volna meg, igézetes előkelőségével, mely nem szemérmes volt, hanem főúrian ízléses, magabízóan felsőséges.) A másik nevelő: a népbeli férfinak mindenhatósága a népbeli asszony felett: "Nekem", danolja a magyar nótában a férfi: "Nekem olyan asszony kell, ha beteg is keljen fel, Főzze meg a vacsorát, Úgy várja-várja az urát..." A lyány meg azt mondja a legénynek: "jaj de szennyes a kend ünge-gatyája, Talán nincsen kigyelmednek babája? Adja ide, kimosom én fehérre, Leszek én még a kelmed szeretője..." Ez az alázatos elveszés a férfiban: ez a magyar parasztmenyecske sorsa, típusa, egyénisége, s ezt sugározta a Blaháné drága meghatósága. Egy nemzedék múlva majd szabadabban írhatni magánéletéről, mint most, de annyit ravatalánál is el lehet mondani, mert bizony nem szégyene, hogy az a két törvényes ura, kihez a gyönyörű teremtés már asszonyfővel ment hozzá, mindkettő híres szép gavallér volt, ki házhoz mindent hozott, csak pénzt nem...

Blahánénak saját hozománya (mert minden egyéni ember s minden tehetséges ember hozománnyal születik) - a Blaháné hozománya életben, színpadon, mindenütt, mindenben és, mint halálos ágya mellől hallatszott, utolsó lehelletéig az ő páratlan kellemessége volt. Amely sajátja ezenfelül kiteljesedett az időkével is, melyekből származott. Mikor a múlt század hatvanas éveiben lyánnyá serdült, akkor volt virágjában a bas-empire, a második császárság, a szép Eugénia, az a polgári kecsesség, mely Párizsból széjjelömölve, még a nyolcvanas évek világát is átitta, s Párizsban a Coquelin, Bécsben a Sonnenthal, Budapesten a korán elhalt Halmi figurájában a bájos férfi kategóriáját is megteremtette. Ez idők utolsó nagy soubretteje, Mme Judic, már közel a hatvanhoz és gombóccá hízva: mulatságosan csöpp kezével-lábával s gödröcskés arcával, megejtően bájos volt. Persze nyoma nélkül a szemérmetességnek - inkább: ájtatosan orcátlan s képmutatóan komisz, ahogy Blaháné se lenni, se tenni nem tudott, nyilván nem is akart. Ő: ő volt, a magyar paraszti Mignon, s mikor gangos járású s kibökött szavú komorbika partnerjával, az egyetlen parasztregiszterű, de ebben aztán tökéletes Tamássy Józseffel künnállt a színpadon: elveszett úriasság, parasztiság, gázfény, veres bársony s tizenkilencedik század, s időtelen örökkévalóságban mintha Toldi Miklós s a szép Piroska állt volna a budapestiek előtt. (Montjuk: a Daliás Idők Toldija és Piroskája, mert a Toldi Szerelmét csak évekkel ezután mutatta be Szász Károly a Kisfaludy-Társaságban.) Titus császárról mondták volt az ő idejében, hogy amor et deliciae generis humani, hogy szerelme és gyönyörűsége az emberi fajzatnak. Így volt Blaháné szerelme és gyönyörűsége a magyarnak, s egyben megszemélyesedése is. Mint egyszer Bródy Sándor írta róla: mintha ez a drága teremtés lett volna az a sokat emlegetett magyar géniusz, ártatlan egyszerűségében is mintegy húga annak a lyánykorabeli, hatvanas évekbeli magyar férfinemzedéknek, melynél becsesebbet és reprezentánsabbat sem azelőttől, sem azóta a magyar történelem nem ismer. Halálával szinte a magyar lélegzet szakad meg.