Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 2. szám

Maxim Gorkij: Az Artamónovok
Regény (2. Közlemény)

Copyright by Nyugat

Egy szép napon azután Natálja barátnői, a város legelső családjainak leányai töltik be vendégszerető házát. Fehér fátyolszövetből és finom vászonból való, labda-ujjas és a csuklók körül csipkés ingeiket mordvin hímzésű selyemmel szegett, pompás családi brokát-szarafánok takarják; lábukra kecskebőr és szaffián cipellőket húztak; hosszú hajuk leányosan, szalaggal van befonva. A menyasszony nehéz ezüst-brokát szarafánban fuldoklik, amelyet nyakától aljáig aranyozott azsúrgombok díszítenek; vállain aranybrokát gallér van, hajában fehér és kék szalagok. Mozdulatlanná dermedve ül az ajtó melletti sarokban s mialatt csipkés keszkenőjével izzadt arcát törülgeti, kedvesen csengő hangon szólózik:

Rétek földjén, buja zöldjét,
Mezők ékét, virág kékjét,
Tavaszi ár lepi, mossa,
Hideg vizek zavarossa...

Barátnői dallamos karban kapják fel a leány-panasz elhaló sóhaját:

Fiatal lányt, engem küldtek,
Vizet hordjak, engem küldtek,
Meztélláb, cipellő nélkül,
Jaj, csupaszon, ruha nélkül...

Alekszéj, aki elbújt a leányok tömegében, hahotázik és felkiált:

- Ez aztán nagyszerű dal! Begyömöszöltek benneteket lányok, brokátba, mint valami pulykát pléh-vödörbe, és - azt éneklitek: csupaszon, ruha nélkül!

Nyikíta a menyasszony közelében ül; új kék pagyovkája torzul és nevetségesen tarkójára csúszott fel púpjáról; kék szemeit tágra mereszti és oly különös kifejezéssel nézi a leányt, mintha attól félne, hogy az tüstént szétfoszlik, eltűnik. Az ajtóban, egészen betöltve testével, Barszkaja Matrjóna áll s szemeit forgatva búgja mély basszusán:

- Nem énekeltek érzéssel, leányok.

Néhány széles ló-lépést tesz előre és szigorú oktatásba kezd, hogyan kell régi módra énekelni, milyen remegéssel kell házasságra készülni.

- A közmondás azt tartja: "a férj - kőfal", tudjátok meg: "erős a fal - nem lehet áttörni és magas - nem lehet átugrani".

A leányok azonban alig hallgatnak rá; a szobában nagy a tolongás, forró a levegő, - félretolják a vénasszonyt és kiszaladnak az udvarba, a kertbe. Mint méh a virágok között, olyan köztük Alekszéj, aranysárga selyemingben és bársonynadrágban; - hangos és vidám, mintha részeg volna.

Barszkaja sértődötten lebiggyeszti vastag ajkait, kimereszti szemeit, elöl magasra felhúzza szövetszoknyája alját és sűrű füstfelhőként felemelkedik az emeletre, Uljánához, kinek prófétaszerűen mondja:

- Nagyon vidám a lányod; nem ez a szabály, nem ez a szokás. Vidám kezdetnek - rossz a vége.

Bajmakóva egy nagy, megvasalt láda előtt térdel és gondterhesen keresgél benne; körülötte, a padlón, az ágyon, szövet-, taft- és moszkvai vörös-karton-darabok, kasmír-sálak, szalagok, kivarrt törülközők feküsznek szanaszét, mint valami vásári bódéban. Széles napsugár hull az élénk szövetekre, amelyek szivárványszínekben égnek, akárcsak felhő az esti pírban.

- Nincs rendjén, hogy a vőlegény a házasság előtt a menyasszony házában lakjon; az Artamónovoknak ki kellett volna költözniük...

- Szóltál volna előbb; most már késő erről beszélni, - dohogja Uljána és a láda fölé hajol, hogy elrejtse fájdalmas arcát; de a basszus folytatja:

- Rólad az a hír járta, hogy okos asszony vagy; azért hallgattam. Azt hittem - magadtól is rájössz. De mit is törődjem vele; Ami engem illet, - megmondom az igazat, ha nem is fogadják meg. Isten betudja.

Barszkaja úgy áll, mint egy szobor és a feje mozdulatlan, akár egy bölcsességgel színültig telt kehely; be sem várva a választ, kilép az ajtón, míg Uljána, aki ott térdel a szövetek színes tüzében, vágyakozással és rettegéssel suttogja maga elé:

- Uram, - segíts! Ne fossz meg eszemtől. Szabadíts meg a halálos bűntől.

Az ajtóban újból csoszogás hallatszik; az asszony sietve a ládába rejti fejét, hogy könnyeit titkolja. Nyikíta áll előtte:

- Jevszévna Natálja kérdezteti, nem kell-e segíteni valamit.

- Köszönöm, kedves...

- A konyhában Orlóva Olgunyka magára döntötte a mézet.

- Mit nem mondasz! Okos kislány, - jó menyasszony lenne számodra...

- Ki jönne hozzám...

A kertben pedig Artamónov Ilja, a menyasszony keresztapja: Barszkij Gavríla, Pomjalov, a kifejezéstelen szemű bőrkereskedő: Zsitvéjkin és a kocsigyártó Voropónov ülnek és söröznek a hársfa alatti kerek asztalnál; Pjótr, akinek sötét haja vastag zsírréteggel van bevonva, a fa törzséhez támaszkodik és tisztelettudóan hallgatja az idősebbek beszélgetését.

- Nálatok mások a szokások, - mondja az atya elgondolkozva és Pomjalov dicsekedni kezd:

- Hja, tősgyökeres fajta vagyunk, a Nagy Ruszj.

- Mi sem vagyunk holmi szedett-vedettek.

- Szokásaink ősrégiek...

- Sok bennük a mordvin, csuvasz...

Sikoltozva és nevetgélve, egymást lökve-taszigálva szaladtak le a leányok a kertbe és tarka szarafán-koszorúként állva körül: az asztalt, belekezdtek az üdvözlő énekbe:

A dicső örömapának,
Vasziljevics Iliának
Hőn kívánjuk:
Ha az első lépcsőre lép - lábát törje,
Másodikon - másik lába,
Harmadikon - nyakát törje.

- Ez aztán szép üdvözlés! - kiáltott fel csodálkozva Artamónov és Pjótr felé fordult, aki óvatosan elmosolyodva a leányokat nézte és fülcimpáját húzogatta.

- Csak hallgasd tovább! - tanácsolja Barszkij kacagva.

Még kevés is, úgy találjuk,
A dicső örömapának,
Szűzleány elrablójának...

- Még kevés is? - visszhangozza ingerülten Artamónov s látható zavarban ujjaival dobol az asztalon.

És a leányok teli tüdőből énekelik:

Ekevashoz csapjanak,
Sziklákról gurítsanak,
Hogy bennünket meg ne csalhass,
Ne dicsérhess, magasztalhass
Messzi-messzi mese-tájat,
Amit még madár se látott,
Bánattal van az kirakva,
A göröngyét könny itatja...

- Erre lyukadtunk ki? - kiáltott fel Artamónov sértődötten. - Pedig én, lányok, bosszantás nélkül, mégis csak dicsérem a magam vidékét: nálunk a szokások lágyabbak, a nép szívesebb. Még közmondás is van róla: "A Szvapa és az Uszozsa a Szejmbe folynak; hála istennek, hogy nem az Okába!"

- Várj, még nem ismersz bennünket, - mondta félig dicsekedőn, félig fenyegetve Barszkij. - De most ajándékozd meg a lányokat!

- Mennyit adjak vajon?

- Amennyit nem sajnálsz.

Mikor azonban Artamónov két ezüst-rubelt adott a leányoknak, Pomjalov haragosan jegyezte meg:

- Bőven adsz; pénzed fitogtatod.

- Na, nektek is nehéz kedvetekre cselekedni! - kiáltott Ilja ugyancsak haragosan, mire Barszky fölsiketítő kacagásba tört ki, míg Zsityejkin gyöngyöző és éles nevetésbe kezdett.

A leánybúcsúztató hajnalig tartott, a vendégek elszéledtek, a háziak már mind aludtak. Artamónov Pjótrral és Nyikítával a kertben ült; míg tekintetét körbe járatta és szemeivel rózsás felhőket tapogatta, így szólt halkan, szakállát simogatva:

- Fanyar fajta. Nem szíves emberek. Te aztán, Petrúha, csak fogadj szót mindenben, amit az anyós tanácsol; ha üres asszonyfecsegés is lesz, meg kell tenned! Alekszéj a lányokat kísérte haza? A lányok kedvelik, a legények - nem. Barszkij kölyke ellenségesen nézi... n-na igen! Te, Nyikíta, légy kedveskedőbb, értesz hozzá. Szolgálj gittül atyádnak; ahol repedés támad utánam, - tömd be.

Félszemmel a nagy, fa-söröskancsóba sandított, aztán mogorván folytatta:

- Mindent kihabzsoltak; isznak, mint a gödények. Mire gondolsz Pjótr?

Míg selyemövet, menyasszonya ajándékát, babrálta kezeiben, a fiú halkan felelte:

- Falun az élet egyszerűbb, nyugodalmasabb.

- Na... Mi egyszerűbb, mint a napot átaludni...

- Elnyújtják a lakodalmat...

- Tűrj egy keveset.

És végül felvirradt Pjótr nagy és nehéz napja is. A fogadószoba ajtó melletti sarkában ül és tudja, hogy szemöldökei komoran összehúzódtak, homloka ráncokba borul, érzi, hogy ez visszás, nem vet jó fényt menyasszonya szemeiben és mégis képtelen szemöldökeit kisimítani, akárcsak erős cérnával lennének összevarrva. Mialatt mogorván méri végig a vendégeket, megrázza fürtjeit, melyekből komló hull alá az asztalra és Natálja menyasszonyi fátylára, aki szintén szomorúan hajtja le fejét, fáradtan hunyja be szemeit, nagyon halavány, ijedt, mint egy kisgyerek és remeg szégyenében.

- Fanyar! - ordítják huszadszor, vörös, szőrös, fogaikat vicsorgató pofák.

Pjótr feléje fordul, mint egy farkas, anélkül, hogy nyakát megmozdítani, kissé felemeli Natálja fátylát, ajkai szárazak, orrával arcába túr, érzi a leány bőrének atlasz-hidegét, válla félénk remegését; sajnálja Natálját és ő is szégyelli magát, míg az ittas emberek szűk gyűrűje tovább ordítozik:

- Nem ért hozzá a legény!

- Az ajka a cél!

- Eh, én ugyan megcsókolnám...

Egy részeg női hang rikácsol:

- Engedjétek, megcsókolom!

- Fanyar! - bömböli Barszkij.

Pjótr összeharapja fogait és a leány nedves remegő ajkaihoz hajol? Natálja falfehér s mintha egész teste olvadna, akár a felhő a napon. Mindketten éhesek: tegnap óta nem ettek; az izgalomtól, a szeszes italok orrfacsaró szagától és két pohár cimljáni bortól Pjótr úgy érzi magát, mintha részeg lenne és attól fél, hogy a fiatalasszony észreveszi rajta. Minden hullámzik körülötte és majd egyetlen tarka foltba folyik össze, majd ellenszenves arcok vörös hólyagjaiba ömlik szét minden irányban. A fiú könyörgő tekintettel és haragosan néz apjára: Artamónov Ilja Bajmakóva kipirult arcába mered és felborzolt hajjal, tüzesen kiáltja:

- Napamasszony, koccintsunk egy pohárka mézessel! A mézes olyan édes nálad, akár a háziasszony...

Az özvegy kinyújtja fehér, gömbölyű karját; színes kövekkel kirakott arany karperece csillog a napfényben, magas keblén gyöngysor szivárványlik. Ő is sokat ivott; szürke szemeiben epedő mosoly ül, félig kinyílt ajkai csábítóan mozognak; miután koccintott, felhajtja poharát és biccent fejével az örömapa felé, aki megrázza kócos sörényét és elragadtatással ordítja:

- Te aztán tudod, mi az illem, napamasszony! Akár egy hercegnő; verjen meg az Isten, ha nem igaz!

Pjótr valahogyan érzi apja viselkedésének fonákságát; a vendégek részeg ordítozásából világosan csapják meg füleit Pomjalov csípős megjegyzései, Barszkaja basszus-szemrehányásai, Zsityéjkin éles, rövid nevetése.

- Nem lakodalom, - bíráskodás, - gondolja magában és hallja:

- Látjátok, hogyan néz az ördögfajzat Uljánára?

- Lesz itt még egy lakodalom, csakhogy papok nélkül...

Ezek a szavak egy pillanatra beleragadnak füleibe, de tüstént megfeledkezik róluk, mikor Natálja térde vagy könyöke hozzáér és egész testében nyugtalan vágyódást gerjeszt. Igyekszik nem nézni rá, fejét mozdulatlanul tartja, de nem tud uralkodni szemein, amelyek makacsul a leány felé sandítanak.

- Véget ér hamarosan a komédia? - suttogja és Natálja ugyanúgy feleli:

- Nem tudom.

- Szégyellem magam...

- Én is, - hallja és örül, hogy a fiatalasszony ugyanazt érzi, amit ő.

Alekszéj a leányok között van, akik a kertben mulatnak; Nyikíta egy hosszú pópa mellett ül, akinek nedves a szakálla és sárga, rézszemek ülnek himlőhelyes arcában. Az udvarról és az utcáról kíváncsiak néznek be a nyitott ablakokon; fejek tucatjai mozognak ide-oda a kék levegőben és cserélik fel egymást minden pillanatban; az ablakok, mint a zsákok, amelyekből ezek a lármás fejek, akárcsak dinnyék, mindjárt be fognak gurulni a szobába. Különösen erős benyomással volt Nyikítára egy földmunkás, Vjálov Tyihon, kiálló pofacsontú, sűrű rőt szakállú, pirosfoltos arca. Első pillanatra színtelennek látszó szemei különösen villóznak, hunyorgatva, - de a pupillák hunyorgattak, míg maguk a szempillák mozdulatlanok. És mozdulatlanok a nem nagy száj vékony, makacsul összeszorított ajkai is, amelyeket csak alig-alig fed a göndör bajusz; míg a fülek csúnyán hozzátapadnak a koponyához. Vjálov mellével rádűlt az ablakpárkányra és nem kiabált, nem szitkozódott, amikor mások megkísérelték ellökni helyéről: vállainak és könyökeinek könnyed rándításával szótlanul törülte le magáról a tolakodókat. Vállai meredeken gömbölyűek voltak, nyaka elrejtőzött bennük és feje mintegy közvetlenül melléből nőtt ki; ő is púposnak látszott és Nyikíta valami rokonszenveset, jót olvasott arcában.

Egy ferdevállú legény egyszerre csak erősen beleütött egy dobba és ujját keményen végighúzta bőrén; a dob búgni, döngeni kezdett, valaki füttyentett és széthúzta térdén kétsoros harmonikáját, - s a menyasszony gömbölyű, göndör hajú vőfélye, Barszkij Sztyepása megpenderült a szoba közepén, lábaival dobogva és fel-felkiáltva a zene ütemére:

Hej, leányok, álnokok,
Ravasz selymák, táncosok!
Cseng-peng a pénz a zsebemben,
Ide, aki szeret engem!

Atyja kifeszítette óriási alakját és elbődült:

- Sztyepka! Cserben ne hagyd a várost; mutasd meg a csibéknek! - Artamónov Ilja felugrott, kályhaseprőként borzas fejét felszegte, arcát vérhullám öntötte el, orra parázs-piros lett, - és belekiabálta Barszkij arcába:

- Nem csibék vagyunk nektek, hanem kakasok! Még meglátjuk, ki marad felül a táncban. Aljósa!

Alekszéj, akinek arca úgy ragyogott, mintha lakkal lett volna bevonva, mosolyogva mérte végig a drjómovi táncost; majd hirtelen elsápadva, utolérhetetlen gyorsasággal forogni kezdett, s közben leányosan fel-felsikított.

- Nem tudja énekkel kísérni magát! - kiáltották a drjómoviak és tüstént felhangzott Artamónov kétségbeesett üvöltése:

- Aljóska - megöllek!

Alekszéj, anélkül, hogy megállt volna, két ujját szájába dugta, fülsiketítően füttyentett és csengő hangon rákezdte, tisztán kiverve lábaival az ütemet:

Az uraság Nyikoláj
Szavát leste öt lakáj;
Ma már ez a Nyikoláj
Jómaga is csak lakáj!

- Nesztek! - ordított Artamónov győzelem-ittasan.

- Ohó! - kiáltott fel a pópa sokatmondóan s mutatóujját felemelve, fejét csóválta.

- Alekszéj túltesz a tiéteken, - mondta Pjótr Natáliának, aki félénken felelt:

- Könnyebb a másiknál.

Az apák úgy uszították gyermekeiket, mint viaskodó kakasokat; félig ittasan, váll váll mellett álltak; az egyik rengeteg-testű, de esetlen, akár egy tízpudos zaboszsák és szemhéjai alatti piros, keskeny réseiből bőven folynak a részeg lelkesedés könnyei; - a másik minden izmát megfeszíti, mintha ugrásra készülne, ide-oda hadonászik és combjait simogatja hosszú kezeivel, szemei - egy őrültéi. Pjótr, amikor látta, hogy apja szakálla mozog a pofacsontok körül, erre gondolt:

- Fogait csikorgatja. Mindjárt lesújt valakire...

- Siralmasan táncol az Artamónov-fiú! - hallatszik Barszkaja Matrjóna trombita-hangja. Figurák nélkül táncol! Szegényesen!

Artamónov Ilja belekacag az asszony sötét, serpenyő-kerek arcába és széles orrába, - Alekszéj győzött, Barszkijék fia tántorogva megy az ajtó felé, - majd durván megrántja Bajmakóva karját és parancsolóan mondja:

- Nosza napamasszony, járd velem!

Bajmakóva elsápad, védekezni próbál szabadon maradt karjával és haragosan és zavartan tiltakozik:

- Hová gondolsz? Táncolni az én sorsomban!

A vendégek elnémultak és mosolyognak; Pomjalov jelentős pillantást vált Barszkajával, akinek szavai zsírként sisteregnek:

- Ugyan, semmi! Csak vigasztalódj Uljának, perdülj táncra! Az Úr megbocsájt...

- A bűnt magamra veszem! - kiáltja Artamónov.

Mintha hirtelen kijózanodott volna, összeráncolja homlokát és előrelép, akárcsak viaskodásra indulna s akarata ellenére vinnék lábai. Bajmakóvát feléje taszítják, lába megbicsaklik, a kissé ittas asszony megtántorodik; de kiegyenesedik, felszegi fejét és megkezdi a kört. Pjótr hallja az ámult suttogást:

- Szentséges Atyám! Férje egy éve sem nyugszik a földben, már kiházasította leányát és maga is táncol.

Anélkül, hogy feleségére nézne, tudja, hogy az röstelkedik anyja miatt és maga elé dünnyögi:

- Nem kellene apának táncolnia.

- És anyának sem kellene, - feleli halkan és szomorúan Natálja, aki egy padon áll és a fejeken keresztül nézi a szoros ember-gyűrűt; most megszédül egy kissé és kezével belekapaszkodik férje vállába.

- Halkabban! - mondja az gyengéden, mialatt erősen tartja a fiatalasszonyt könyökénél.

A nyitott ablakon keresztül, a nézők fejei felett, beömlött az esti pír; - ebben a vöröses fényben keringtek vakok gyanánt a férfi és a nő. A kertben, az udvaron, az utcán kacagtak, kiáltoztak; a fülledt szoba fokozatosan elcsendesedett. A dob erősen megfeszített bőre tompán rezgett, a harmonika nyekergett, - a legények és leányok szűk gyűrűjében, mintha égéstől sebesek volnának, még mindig görcsösen dobálta magát a pár; a leányok és legények némán, komolyan figyelték táncukat, mint valami szokatlanul fontos eseményt, az idősebb vendégek egy része elhagyta a szobát, s csak a kábultak, a mozdulatlanul részegek maradtak helyükön.

Artamónov dobbantott lábával és megállt:

- Na, alaposan kifárasztottál, Ivánovna Uljána!

Az asszony összerázkódott és hirtelen, mint valami fal előtt, ő is állva maradt; majd körben meghajolt mindenki felé és megszólalt:

- Ne vegyétek zokon.

Kendőjével legyezgetve magát, azonnal kiment a szobából és Barszkaja tolakodott fel helyettesítésére:

- Válasszátok szét a fiatal párt! Nosza, Pjótr, gyere ide; vőfélyek, - fogjátok karon!

Az apa félretolta a násznagyokat és hosszú, nehéz kezeit fia vállaira tette:

- Menj hát; adjon Isten boldogságot! Öleljük meg egymást!

Eltaszította magától Pjótrt, akit most a vőfélyek ragadtak meg karjainál; a menet élén Barszkaja lépdelt és maga elé mormogta, ki-kiköpve minden irányban:

- Piha, piha! Se betegség, se bosszúság, se irigység, se aljasság, piha! Tűz és víz - kellő időre, ne csapásként, szerencsére!

Amikor mögötte Pjótr belépett Natálja szobájába, ahol párnáktól duzzadó ágy várta, a vénasszony nagyokat fújva ült le egy székre a szoba közepén.

- Figyelj ide és jegyezd meg jól! - mondta ünnepélyesen. - Itt van két félrubeles; tedd csizmáidba, a sarkak lám; amikor Natálja bejön, letérdel előtted és le akarja húzni csizmáid, - ne hagyd...

- Mire jó mindez? - kérdezte Pjótr mogorván.

- Semmi közöd hozzá. Három ízben - ne hagyd, de negyedszerre engedd meg; mikor azután az asszony háromszor megcsókol, add neki a félrubeleseket és mondd ezeket: neked ajándékozom, rabnőm, végzetem! El ne felejtsd! Aztán vetkőzz le és feküdj háttal az asszony felé, aki kérlelni fog, hogy veled tölthesse az éjszakát. Te azonban - hallgass; csak harmadszorra nyújts neki kezet - megértetted? Azután pedig...

Pjótr elámulva nézett tanítónője sötét, széles arcába, aki táguló orrlyukakkal és ajkait nyaldosva törülgette zsíros állát és nyakát kendőjével, majd ellentmondást nem tűrően, élesen hangsúlyozva folytatta a durva, szemérmetlen felvilágosítást. Mikor búcsúzóul még megismételte:

- Sikításnak - ne higgy, könnyeknek - ne higgy; - és dülöngélve kimászott a szobából, amelyben részeg-szag maradt vissza utána, - Pjótrt dühroham fogta el: összeharapott fogakkal, mint aki attól fél, hogy sírvafakad valami nagy bánattól, amely torkát fojtogatja, letépte lábairól és az ágy alá hajította csizmáit, gyorsan levetkőzött, s mintha lóra pattanna, az ágyba vetette magát.

- A vén boszorkány...

A puha ágyban nagyon melege volt; leugrott a padlóra, az ablakhoz lépett, kitárta, - a kertből ittas hang-zűrzavar, kacagás, leánysikoltozás hallatszott; a kékes szürkületben, a fák között, fekete emberi alakok imbolyogtak. A Nyikola-templom harangtornyának csúcsa réz-ujj gyanánt döfött az égbe; kereszt nem volt rajta, - leszedték, hogy bearanyozzák. A háztetők mögött szomorúan fénylett az Oka, felette egy darab hold olvadozott; távolabb fekete hóbuckákként feküdtek a végtelen erdők. Eszébe jutott egy másik föld, - az aranyos szántók korlátok nélküli földje;- a lépcsőkön léptek kopogtak, vihogás hallatszott, újból az ágyba ugrott, az ajtó kinyílt, selyemszalagok suhogtak, cipellők nyikorogtak, valaki fel-felzokogott, a zárjába tolt retesz megcsörrent. Pjótr óvatosan felemelte fejét: az ajtónál, a félhomályban, egy fehér alak állt és szabályos időközökben széttárta karjait, miközben csaknem a földig hajlongott.

- Imádkozik. Én - nem is imádkoztam.

De nem volt kedve imádkozni.

- Jevszéjevna Natálja, - kezdte el halkan, - ne féljen. Magam is félek, El vagyok kínozva.

Mindkét kezével haját simítgatta és fülcimpáját húzogatta, majd tovább dünnyögött:

- Nincs szükség semmi csizma-lehúzásra és más effélére. Badarság az egész. Nekem szívem sajog, Barszkaja pedig a bolondot járatja velünk. Ne sírjon.

Natálja óvatosan, oldalvást fordulva férje felé, az ablakhoz lépett és halkan megszólalt:

- Még vigadnak.

- Igen.

Mindketten fáradtak voltak, mindketten féltek valamitől, egyikük sem tudta elhatározni magát, hogy a másikhoz közelítsen, - és még sokáig elbeszélgettek céltalan szavakkal. Virradatkor megreccsentek a lépcsők, valaki tapogatózni kezdett kezével a falon; Natálja az ajtóhoz sietett.

- Barszkaját ne engedje be, - súgta Pjótr.

- Anya van itt, - mondta Natálja és kiment; Pjótr felült az ágyban, leeresztette lábait a padlóra és elégedetlenül, szomorúan gondolta magában:

- Fonákul viselkedtem, gyáva vagyok, ki fog nevetni, csak várok...

Az ajtó kinyílt és Natálja halkan mondta:

- Anya hívja.

A kályhához támaszkodott és csaknem láthatatlanná vált a fehér cserepeken; - Pjótr kilépett és a sötétben Bajmakóva sértődött, ijedt, forró suttogása csapott arcába:

- Mit csinálsz, Iljics Pjótr, mi van veled, - szégyenbe akarsz hozni bennünket? Hiszen közeledik a reggel, nemsokára itt lesznek, hogy felkeltsenek benneteket, az embereknek meg kell mutatnom a nászéji inget, hogy megbizonyosodjanak: leányom becsületes!

Míg beszélt, egyik kezével Pjótr vállát fogta, a másikkal eltaszította magától és feháborodva kérdezte:

- Mit jelentsen ez? Erőd nincs, kedved nincs? Ne rémíts, ne hallgass...

Pjótr tompán felelt:

- Sajnálom. Félek.

Nem látta anyósa arcát, de úgy tetszett neki, hogy az asszony röviden felnevetett.

- Nem; csak menj, menj; végezd el a magadét, férfikötelességed. Imádkozz Krisztofor vértanúhoz. Menj. Hadd csókoljalak meg...

Az asszony erősen átölelte nyakát, meleg borszagot lehelt arcába és megcsókolta édes, tapadós ajkaival; Pjótr, akinek nem volt ideje a csókra válaszolni, hangosan cuppantott a levegőbe. Mikor belépett a nagyablakú padlásszobába és bezárta az ajtót maga mögött, határozott mozdulattal nyújtotta ki kezeit; a leány a mellére borult, karjai gyűrűjében vergődött és remegő hangon megszólalt:

- Anya részeg egy kicsit.

Pjótr más szavakat várt. Az ágy felé hátrálva, maga elé dünnyögte:

- Ne félj. Nem vagyok szép, de jó vagyok...

Mind szorosabban hozzásimulva suttogta a leány:

- Nem bírnak a lábaim.

... Drjómovban szerettek mulatni; a lakodalom öt napig tartott, reggeltől éjfélig csoportosan jártak házról-házra az utcákon, dülöngéltek a szesz kábulatában. Különösen dús és fitogtató lakomát csaptak Barszkijék, de Alekszéj alaposan helybenhagyta fiukat, aki a fiatal Orlóva Olgát valamivel megsértette. Amikor az apa- és anya-Barszkij bepanaszolták Alekszéjt Artamónovnak, az elcsodálkozott:

- Hát láttatok-e már olyant, hogy a legények ne verekedjenek?

Bőkezűen megajándékozta a leányokat szalagokkal és csecsebecsékkel, a legényeket pénzzel, tökrészegre itatta az apákat és anyákat, mindenkit ölelgetett, össze-vissza rázott:

- Eh, emberek! Csak egyszer élünk!

Féktelenül viselkedett, sokat ivott, mintha csak a bensejében lángoló tüzet locsolná, ivott anélkül, hogy megrészegedett volna és szemmelláthatóan lesoványodott ezekben a napokban. Bajmakóva Uljánától távol tartotta magát, de gyermekei észrevették, hogy követelő, haragos pillantásokkal méregeti. Nagyon kérkedett erejével: a helyőrségi katonákkal nyújtón versenyezett, birkózásban már legyűrt egy tűzoltót és három kőművest. Utánuk Vjálov Tyihon, a földmunkás lépett elé és visszautasítást kizáró hangon mondta:

- Most velem próbáld meg.

Artamónov, akit a hang meglepett, felbecsülte tekintetével a földmunkás tagbaszakadt alakját.

- Hát te miféle szerzet vagy: erős, vagy szájhős?

- Nem tudom, - felelt az komolyan.

Megragadva egymást öveiknél, sokáig tapodtak egy helyben. Ilja Vjálov vállán keresztül az asszonyokat nézte és szemérmetlenül kacsingatott rájuk. Magasabb volt a földmunkásnál, de vékonyabb és valamivel arányosabb. Vjálov vállaival ellenfele mellébe támaszkodva igyekezett azt a földről felemelni és fején keresztüldobni; Ilja átlátott tervén és fel-felkiáltott:

- Nem vagy ravasz, testvér, nem vagy ravasz!

És nagyot fújva, hirtelen ő vetette át magán Tyihont, olyan erővel, hogy az a földre zuhantában erősen megsértette lábait. A földmunkás ülve maradt a füvön, arcáról a verejtéket törülgette és zavartan motyogta:

- Erős.

- Látjuk, - felelték neki gúnyosan.

- Alaposan elbánt velem.

Ilja kezét nyújtotta felé.

- Állj fel!

Anélkül, hogy a kézbe belefogózott volna, Tyihon megpróbálkozott felállni, de nem tudott; újból kinyújtotta lábait és különös, olvadó szemekkel nézett a tömeg után. Nyikíta hozzálépett, résztvevően megkérdezte:

- Fáj? Segítsek?

A földmunkás elmosolyodott.

- Csontjaim sajognak. Erősebb vagyok apádnál, de ő ügyesebb. Nohát, gyerünk utánuk, Iljics Nyikíta, te jó lélek!

És barátilag belekarolva a púposba, megindult vele a tömeg után, menet közben erősen kirúgva lábait, kétségtelenül abban a reményben, hogy ezzel fájdalmát enyhítheti.

A fiatal házasok, akiket az álmatlan éjszakák és a fáradtság kimerítettek, kelletlenül mutogatták magukat az utcákon a tarka, zajos, részeg tömeg közepette; ittak, ettek, zavarbajöttek; mikor végig kellett hallgatniok a szemérmetlen tréfálkozásokat, minden erejükből igyekeztek nem nézni egymásra és amikor karonfogva sétáltak, vagy egymás mellett üldögéltek, hallgattak mint idegenek. Barszkaja Matrjóna nagyon meg volt elégedve velük és kérkedve kérdezgette Ilját és Uljánát:

- Jól kioktattam fiad? Nézd csak, Uljának, hogyan kiiskoláztam leányod! Hát még a vőd! Úgy jár, mint a páva: én - nem vagyok én, feleségem -nem az enyém!

Mikor azonban szobájukban voltak végül és lefeküdtek, Pjótr és Natálja a ruhával együtt ledobtak magukról mindent, amit rájuk kényszerítettek, amibe engedelmesen belenyugodtak és elbeszélgettek az átélt napról:

- Mennyit isznak nálatok, - csodálkozott Pjótr.

- Nálatok talán kevesebbet? - kérdezte felesége.

- Parasztok nem is ihatnak annyit!

- Nem hasonlíttok parasztokhoz.

- Igaz, nemesi cselédség voltunk, ez majdnem annyi, mint nemesek.

Néha egymást átkarolva leültek az ablaknál, mélyen tüdejükbe szívták a kert ínycsiklandó illatát és hallgattak.

- Miért hallgatsz? - kérdezte halkan az asszony és férje ugyanúgy válaszolt:

- Nem akarózik közönséges szavakat mondanom.

Rendkívüli szavakat szeretett volna feleségétől is hallani, de Natálja ilyeneket nem ismert. Mikor pedig a végtelen és szabad aranyos sztyeppékről kezdett neki beszélni, az asszony megkérdezte:

- Még erdők sincsenek arra? Óh milyen félelmetes lehet!

- Félelmek - az erdőkben élnek, -mondta Pjótr unottan. - Mitől is lehetne félni a sztyeppéken? Ott csak föld van, meg ég, meg - én.

És egyszer, amikor így az ablaknál üldögéltek és a csillagos éjben gyönyörködtek, a kertből, a fürdőház felől, lárma hangzott fel; valaki szaladt, be-beakadt és kitördelte a málnás vesszőit, aztán visszafojtott, haragos felkiáltás lett hallhatóvá:

- Mit akarsz, ördög?

Natálja ijedten ugrott fel.

- Ez - anya!

Férje kihajolt az ablakon, elállva azt széles hátával; látta, hogy apja átöleli és a fürdőház falához szorítja anyósát, igyekszik ledönteni a földre, a nő pedig, karjai sűrű lendítésével, fejét öklözi és fulladozva, hangosan suttogja:

- Eressz, vagy kiáltok!

És idegenül csengő hangon teszi hozzá:

- Drágám - ne nyúlj hozzám. Légy szánalommal...

Pjótr nesztelenül betette az ablakot, felkapta feleségét és térdeire ültette.

- Ne nézz oda.

Az asszony a karjaiban vergődött, fel-felkiáltott:

- Ki volt az?

- Apa, - mondta Pjótr és erősen magához szorította Natálját. - Nem érted?...

- Óh, Istenem, - suttogta az asszony szégyenkezve és rémülettel; férje pedig az ágyra vitte és engedelmes fiúi érzéssel mondta:

- Nem vagyunk szüleink bírái.

Natálja kezeibe temette arcát és törzsét himbálva siránkozott:

- Micsoda bűn!

- Nem a mi bűnünk, - mondta Pjótr és visszaemlékezett atyja szavaira: - Az uraságok különbet is csinálnak. - Még jobb is így: legalább téged békén hagy. Az öregek - egyszerű erkölcsűek; nekik csak "madár-bűn", ha az ember a menyével enyeleg. Ne sírj.

Felesége könnyek között mondta:

- Már amikor együtt táncoltak, erre gondoltam... Ha erőszakoskodott vele, mi lesz velünk?

Az izgalomtól kimerülten gyorsan elaludt, még le sem vetkőzött; Pjótr kinyitotta az ablakot, tekintetével átkutatta a kertet, nem látott senki, beszívta mellébe a pirkadat előtti szelet; a fák kezdték lerázni magukról az illatos sötétséget. Az ablakot nyitva hagyta, lefeküdt felesége mellé, le sem hunyva szemét, elgondolkodott. Jó lenne kettesben élni Natáljával valamilyen kis tanyán...

... Natálja hamarosan felébredt; úgy tetszett neki, hogy szánakozása anyja iránt s miatta való sérelme keltették fel. Mezítláb, egy szál ingben, gyorsan lement a földszintre. Az anyja szobájába vezető ajtó, melyet az éjszakára mindig bezárt, most félig nyitva volt s ez még jobban megijesztette; de amikor benézett a szögletbe, ahol anyja ágya állt, meglátta a lepedő alatti test fehér körvonalait és a párnán széthulló sötét hajat.

- Alszik. Álomba sírta, álomba búsulta magát.

Valamit tennie kell, valamivel meg kell vigasztalnia a megbántott anyát. Kiment a kertbe; a harmattól úszó nedves fű hidegen csiklandozta lábait; a nap csak az imént emelkedett fel az erdő mögül és ferde, alig-meleg sugarai a szemet vakították. letépett egy lapulevelet, melyet a harmat beezüstözött, hozzászorította előbb egyik, majd másik orcájához s felüdülve piros ribiszkét csipdelt egy szőlőlevélre, harag nélkül gondolt apósára.

Egy nehéz kéz veregette meg vállán és Ilja mosolyogva kérdezte:

- Mos, mi újság - élsz? Lélegzel? Hát - csak élj!

Más szavai nyilván nem voltak az asszony számára, akit kissé sértettek a gyengéd hátbavágások, - lovakat szoktak így becézni.

- A rabló, - gondolta, de kényszerítenie kellett magát, hogy mint ellenség gondoljon Iljára.

Pintyőkék énekeltek, csízek csicseregtek, halkan, selymesen suhogtak a falevelek, messze a városszélen pásztor tilinkózott, és a Vataraksa partja felől, ahol a gyár nőtt, emberi hangok úsztak, lassan, a világos csöndben. Valami pattant; Natálja megrázkódott és felemelte fejét, - felette, egy almafa-ágon, madárcsapda lógott s egy csíz vergődött a vékony vesszők között.

- Ki madarászik vajon? Nyikíta?

Valahol megreccsent egy száraz ág.

Mikor visszatért a házba és benézett anyja szobájába, az már ébren feküdt, arccal felfelé, csodálkozástól felvont szemöldökökkel, feje alá fektetett karokkal.

- Ki az... mi van veled? - kérdezte nyugtalanul, kissé felemelkedve könyökén.

- Semmi; csak - egy kevés ribiszkét szedtem neked a teához.

Az ágy melletti asztalon nagy, csaknem üres kvaszos-kancsó állott; az ital kiömlött a terítőre, a kancsó dugója a földön feküdt. Az anya szigorú, világos szemeit kékes árnyék karikázza, de nem dagadtak a könnyektől, mint Natálja várta; mintegy maguk a szemek is megsötétedtek, mélyebbre ültek és máskor kissé fennhéjázó nézésük ma ismeretlennek, a messzeségből jövőnek, szórakozottnak látszott.

- Nem hagynak aludni a szúnyogok; ezentúl a hambárban fogok lefeküdni, - mondta az anya és befödte nyakát a lepedővel. - Össze-vissza csíptek. Hát te miért keltél fel ilyen korán? Miért jársz mezítláb a harmaton? Egész nedves az inged alja. Meghűlsz...

Gyengédség nélkül és erőltetetten beszélt, mintegy más gondolatokon keresztül. A leány aggodalma fokozatosan helyet adott a nő ellenséges és éles kíváncsiságának.

- Felébredtem - rád gondoltam... láttalak álmomban.

- És mit gondoltál? - kérdezősködött az anya és a mennyezetet nézte.

- Hogy egyedül kell aludnod, nélkülem...

Natáljának úgy tetszett, hogy anyja arca elvörösödött és hogy amikor így szólt mosolyogva:

- Nem vagyok félénk természetű, - mosolya kényszeredett volt.

- Menj már; a drágád felébredt, nem hallod a lépéseit? - parancsolta az anya, lehunyt szemekkel.

Natálja lassan ment fel a lépcsőkön, undorral és csaknem ellenségként gondolva anyjára.

- Nála töltötte az éjszakát; ő ivott kvaszt. Nyaka csupa folt; nem szúnyogcsípések, hanem csóknyomok. Petyának nem is szólok róla. A hambárban akar aludni. Pedig - kiabált...

- Hol voltál? - kérdezte Pjótr, kutató tekintetet vetve felesége arcába; az asszony lesütötte szemeit, mint aki bűnösnek érzi magát valamiben.

- Ribiszkét szedtem, aztán bementem anyához.

- Nos, mi van vele?

- Amint látszik, nincsen semmi baja...

- Úgy, - mondta Pjótr és fülcimpáját húzogatta, - úgy!

S felsóhajtott, elmosolyodva és sötétvörös állát dörzsölgetve:

- Nyilvánvaló, hogy a bolond Barszkajának igaza volt: sikításnak - ne higgy, könnyeknek - ne higgy.

Aztán szigorúan kérdezte:

- Nyikítát láttad?

- Nem.

- Nem láttad? Nézd csak, ott van - a kertben madarászik.

- Jaj, - kiáltott fel Natálja ijedten, - én meg így, egy szál ingben voltam.

- Azért is kérdeztem...

- És mikor alszik?

Pjótr felhúzta csizmáját és hangosan krákogott, felesége pedig rásandított, elmosolyodott és folytatta:

- Hiszen púpos; de azért kedves legény, kedvesebb Alekszéjnél...

Férje újból krákogott, de halkabban.

(Az orosz kéziratból: Gellért Hugó)

(Folyt. köv.)