Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 1. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő · / · Nagy Endre: Reszonnanciák
Halleluja! Üdv néked ködoszlop, égő csipkebokor, tüzes kard, Messiás, Szabó Dezső! A porból emelem feléd szememet, amelyből a halálos fátylon át a reménység világol át újból. Erőtlenség, sorscsapás és a hitevesztett lélek a porba omlasztott bennünket; megadtuk magunkat már a halálnak és akkor jött a nagy magyar Tett, amit ezer év óta várt ez a szerencsétlen nemzet, jött a diadalmas megváltás: a Regény. Első szavunk a visszanyert élet örömszava, de második szavunk a hálás csudálkozás: Te Dicsőséges, te Isteni, te Végtelen, te Kimondhatatlan, Te... te...
Így is lehetne írnom Szabó Dezső új könyvéről és ezzel biztosítanám magamnak az ő kegyes elismerését, hogy van némi érzékem az irodalmi értékekhez. De két okból nem írhatok így erről a regényről.
Először: szomorú és csüggedt vagyok. Azt látom, hogy véresebb az élet, mint az őserdőben. Amíg sznob orvosok a tehetetlenség erejével még mindig betegségek gyógyító-szereit keresik laboratóriumaikban, minden állam gratulál magának a szerencsés műtéthez, ha néhány ezer embertől sikerül megszabadulnia. És nem a nyomorékoktól, a göthösektől, a betegektől iparkodik megszabadulni, hanem az erősektől, akik munkát akarnak, hogy munkabérükből tovább fűthessék munkaerejüket. A baj ezekkel van, félni ezektől kell és nem a betegektől, akik békességesen elfeküsznek a kórház vackán. És azt látom, hogy amikor leesik a hó, nem annak örvendezünk, hogy csilingelni fognak a szánok, hogy pufók gyerekek hemperegni fognak Isten dunyháján, hogy pirosképű, jókedvű kocsmázók hazafelé topogván, névjegyüket fogják rögtönözni a tiszta fehér lapra, - hanem annak, hogy lesz néhány ezer ember számára munkaalkalom. Megszületik az új testamentumi rege: amikor már nagy ínségben vala a nép, isten sűrű felhőt küldött vala, amelyből most már nem manna hull alá, hanem a hó, aminél nem az a fontos, hogy el kell, hanem hogy el lehet takaríttatni. Nem értek hozzá; lehet, hogy ilyenkor egy regény megfordíthatja a világ sorát, de ebben ne számítson az én segítségemre. Legyen vihar, nem bánom, legyen tüzes istennyila, de a maga dinamikájával hasson. Az én lelkem fásabb, tompultabb, semhogy esztétikai szépségek visszhangot tudnának fölverni benne.
De másodszor: azért nem írhatok így Szabó Dezső könyvéről, mert ez a könyv nekem nem tetszik.