Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 1. szám · / · Kardos László: Karinthy Frigyes

Kardos László: Karinthy Frigyes
(A Nyugat tanulmánypályázatán II. díjjal kitüntetett pályamű)
III.

Az értékek és az értékelés természetének kutatója előtt ezernyi emberi fonákság világosodik meg. Az eltérő szempontokból induló eltérő ítéletek, amelyek mind az "egyetlen igazság" igényével lépnek fel, komikus káosszá zsúfolódnak. Egymásról mit se tudva, dönthetetlenségük gőgjétől eltelve hasonlatosak a piperkőchöz, aki feltartott orral lépked a falu piacán, s mikor a pocsolyás árokba pottyan, hahotáz rajta az utcai gyerekhad. Karinthy humorának egyik forrása éppen e tárgyilagos szemlélet: mindenütt felismeri a relatív érték fura dölyfét, amellyel abszolútummá szeretne dagadni. Az örökkévalóság árjában hömpölygő törpeségek maguk-tudatlan pöffeszkedése mosolyra költi a bölcset, de rémületet is költ benne. S ez a rémület e komplikált humor második forrása. Mert a mindőnkön átcsapó Idő és a mindőnkre kiszabott Halál árnyékában csak kínos és együgyű grimasz lehet e mosoly, ránkfagyott vigyorgás, amely mulandó mivoltában épp oly tehetetlen és épp oly nagyképű, mint maga a felfuvalkodott relatívum, amely arcunkra csalta. Nincs, "bölcs felülemelkedés", mert nem emelkedhetünk túl a halálom! Nem kacaghatunk másokon, magunk is kacagnivaló férgek! Karinthy humora e két elem ritka vegyülete. Csiklandja az ezer szempontú itéletraj bukdácsoló szembekötősdije, de ugyanekkor átnyilallik rajta a bús sejtés, hogy az ő élvező, objektív fölénye is egy ezeregyedik szempont igazsága csupán, nem jobb s nem örökebb a többinél. Azért ez a humor nem "mosoly könnyek között", inkább fanyar és rekedt kacagás, amely néha úgy éri a fület, mint a kín sikolya.

A belső, szkeptikus izzás ad ízt Karinthy szatíráinak is. Szatirikus író nem képzelhető súlyos erkölcsi tartalom nélkül. Aki bűnöket ostoroz, abban egy bűntelen, jobb világ lakozik - s a szatíra célja éppen az, hogy a való világot az ideális fikció képére teremtse át. Aki a fösvényt szapulja, annak a bőkezű az eszménye, aki csepüli a rútat, az lelkesül a szépért. Juvenalis komor indignatio-ja fölött a Domitianus gyűlölt kényuralmának ellenformája lebeg eszményként, s Petőfi pontosan elképzeli a tökéletes embertipust, mikor végigver a nemesség hibáin. A szatíra klasszikus fokán elengedhetetlen az erkölcsi útmutatás.

Karinthy modern szatirikus. Az erkölcsi tartalomnak nincs híjával, az bizonyos. Könyveiből telített és mély etikai potencia áramlik szerte. Érezzük, hogy az író lelkén szent parancsok és szent tilalmak uralkodnak, cinizmus és gyávaság nem vet árnyat, a költői jóhiszeműség harsonásan némít el minden gyanút. És mégsem klasszikusan teljesek e szatírák. Kettős ok miatt. Először: az ostorozott hibáktól nem mentes maga az ostorozó sem - másodszor: e szatírák nem adnak erkölcsi útmutatást. E kettős hiány komplikálja Karinthy írásait oly jellegzetes modernekké.

Az első fogyatkozás tompítja a szatírák élét, gyengíti az erkölcsi ráhatás erejét, de átmelegíti a költő hangját, emberi közelségbe hozza őt magát. Ne legyetek önzők - halljuk a tilalmat, - mert az önzés csúf és nevetséges. S halljuk ezt is, rögtön utána: ... és csúf és nevetséges vagyok én is. Az erkölcsi hatás gyöngült a vallomástól (ki bízik beteg orvosban!), de szívünkbe fogadtunk valakit, aki nem jobb nálunk, de szeretne megjavulni és bennünket is megjavítani. Amit vesztettünk a réven, megtérül a vámon. A második fogyatkozás - hogy nem kapunk határozott útmutatást - megint csak kamatoztatható. Karinthyban felismertük az erkölcsi erőt, mint potenciát, de nem látjuk ennek az erőnek az irányát. Ez is mélyen modern vonás. Előtte nem lebegnek tiszta ideál-konstrukciók, amelyekre rámutathatna: kövessétek! Aki bizonytalanságok közt hánytorog, az mindig csak negatívumokig jut: ez rossz és nevetséges, ne tegyétek, - de rossz és nevetséges az ellenkezője is, azt se tegyétek. Az ilyen szatirikus nem találhat követőkre. (Ki bízik az orvosban, aki így szól: Ön súlyos beteg, ez bizonyos, de nem ismerem a medicináját!) S mégis közelebb áll hozzánk, mint a hideg prédikátor, aki mindenre tud pontos kádenciát és homonkuluszt állít elénk mintául. Világos, hogy Karinthy a szatírák e rokonszenves tökéletlenségeiben is a relativista volna, a minden-mindegy álláspontján, megtagadva az etikai értékskála érvényét, nem venne ostort a kezébe. ha teljes hittel állana az abszolút törvények mellett, szilárd célt, egyenes utakat mutatna embertársainak. Minthogy azonban két vallás elegyedik benne, csak olyanná lehetett, amilyen: fájóan emberi keverékké, aki önnönhúsába mar. Heautontimoroumenos.

Karinthynak tehát nincs etikai rendszere, amelyet rá próbálna tukmálni a világra. Csapongva szól erről-arról, cáfolva néha önmagát is keveset időzik egy jelenségnél, éppen hogy kihuzigálja a belek kócát s odábbáll. Csupán két probléma köti le tartósabban. Ezeknél makacsul elidőzik, vissza-visszatér hozzájuk, nyugtalanul és szenvedélyesen. Mindkettő ezeréves sebe az emberiségnek: az egyik a nő, a másik a háború. Mindkettőnek külön kötetet szentel (Capillaria, Krisztus, vagy Barabbás?) s úgy tetszik, végül is e két terület valamelyikén fogja megtalálni azt a rögzött pontot, amely köré egész erkölcsi szisztémát jegecesíthet, irányt szabva a vakon gomolygó, nemes potenciának. A nő-kérdésben Karinthy csüggedt férfipesszimizmussal ítél. A nő rossz, a férfi szerencsétlen. A nő arra való, hogy hivalkodjék és pompázzon, a férfi arra, hogy küzdjön és elvesszen. Isten arca a nőben tükrözik, a férfi szomorú féreg csak, fáradt és csúnya. A férfi-lelkek bolygórendszere a hitvány nő-lélek napja körül kering, bután és tehetetlenül. A "gyöngébb nem" és "erősebb nem" dajkameséje nem ámítja el őt. A férfi-fölény hazugsága becsali kelepce. (Na végre egy egészen könnyű futó viszonyt fogok kötni.) A nő silány, mindnyájan tudjuk, de nincs ellene orvosság. (Május, A szerelem az élet...) Megvetjük őt és meghalunk érte. (Ballada a néma férfiakról, Melankólia, Jó vicc.) Jól látjuk, hogy nem több festéknél és selyemnél, és mégis érte cseréljük java erőnket (Festék). A Capillaria fényes kísérlet annak a tüzetes kimutatására, hogy a nőnek az élet minden vonatkozásában sikerült magát a terhektől mentesíteni. Sikerült a férfit a bódult rabszolgaság szintjéig igáznia, úgyannyira, hogy a nő ma már az élet egyedüli uralkodója, királyi élvezője. Amikor Karinthy ezt megállapítja, nemcsak keserűséget érez, hanem erős csodálatot és irigységet is. ("Szép nőnek születni - igen, ez lett volna egyetlen esélyem" - írja másutt, korábban.) Ez a pesszimizmus nem eredeti lelemény; századvégi közhely, amelynek filozofikusabb fogalmazását Weininger adta. De Karinthynál új erőt kap a nyűtt gondolat, a lírai megbuggyanás forrósága érzik rajta s gyötrelmes élmények derengenek a háttérben. Csak legújabban enyhül a keserű lidércnyomás abban a meggondolásban, hogy a női hitványság nem lényegbeli, hanem egy torz pedagógia járuléka, amelyet gyógyítani lehet és kell. (Levél H. G. Wellshez.)

Leghatározottabb és legvéglegesebb állásfoglalását a háborúval szemben tapasztaljuk. A háborút, a vérontást szinte fenntartás nélkül, teljes hittel ellenzi. Idevonatkozó cikkeiben alig van nyoma szkepszisnek. A Krisztus vagy Barabás kötete a béke harcosát mutatja, a fanatikus pacifistát, aki fáradhatatlan abban, hogy feltárja a háború eszméjének beteg, ártó, istentelen és embertelen mivoltát. Itt nem töri meg lendületét relativista töprengés, egyirányú marad mindvégig, a békesség kirajzolódott ideálja pillanatra sem ködösödik el szeme előtt.

Egyébként hasadozó, megnyugodni nem képes szatirikus. Kifigurázza az öregek értetlenségét, de kifigurázza a fiatalok komikus hetykélkedését is. Kineveti az ideges embert, de irtózik a halvérű megfontolótól. A nagyképű hazugot éppoly kevéssé szenvedheti, mint a bizalmaskodó őszintét. Mindenütt az igazságot keresi és mindenütt az igazság-arcú hazugságra lel.