Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 22. szám · / · Figyelő · / · Zenei Figyelő

Tóth Aladár: Modern szerzők a hangversenyteremben

A filharmonikusok legutóbbi két hangversenyén végre helyet kaptak a modern zeneszerzők. Az egyik hangversenyen csupa Respighi-alkotás került műsorra, a szerző személyes vezetésével, a másikon Sztravinszki Pulcinelláját hallottuk. Mi természetesen jobban szerettük volna, ha Sztravinszki-művek töltenek be egy egész estét és Respighi jut csak egyetlen egy műsorszámmal szóhoz. Respighi ugyan kiváló mester, az olasz festők hagyományos ragyogó színérzékének zenei fajfenntartója, de egyéni mondanivalója nagyon kevés s mint új utakat mutató művész sem jöhet a mai Európában számításba. Mint a legtöbb modern olasz zeneszerző, Respighi is szívesen fordul a Múlthoz, a XVIII. század előtti Olaszországhoz. Meg kell vallanunk, amit a múltból hozott, az még ma is sokkal újabb, mint amit önmagából merített. A múlt és jelen hatalmas egyéni összefoglalását hiába keressük nála. Antik táncai, régi egyházi hangnemekben írt hegedűversenye és vonósnégyese csak azért kényszerületlen harmonikus alkotások, mert Raspighi semmihez sem áll annyira közel, hogy valamitől nagyon távol álljon. Sokoldalú eklekticizmusa a szélrózsa minden irányában, mondhatnánk "egyenlő sebességgel" terjeszkedik. Ezért harmonikus. Archaizálása csak annyit mond, hogy régi kastélyokban is lehet nyaralni, ha az ember ízlésesen modern berendezéssel látja el azokat. Még mindig rokonszenvesebb az ilyen archaizálás, mint például Reger régieskedése, mikor is a húszadik század embere, megvetve a szappant és villanyvilágítást, beköltözik egy régi házba, melynek félig leomlott falairól még a pókhálót sem szedi le s kijelenti, hogy ő egy régi lovag s ez az egyedüli üdvözítő élet. A régi épület recseg, ropog az új vendég illetlenül döngő léptei alatt, a sarkokban egerek cincognak, a kemence a rosszul szelelő kémény miatt füstöl, s ha a hajlék régi, igazi ura hirtelen belépne, elborzadva menekülne már a dohos szagtól is: ó, jaj, mi lett az én hajdani nagyszerű házamból! Reger azonban hősiesen kitart. Ő Bachban, a zeneművészetnek talán legnagyszerűbb szellemi épületében, csak egy ilyen ósdi kastélyt fedezett fel. A Székesfővárosi Énekkar hálátlan feladatra vállalkozott, mikor az "O Haupt voll Blut und Wunden" korálkantátát megszólaltatta. Szerencsére a komoly törekvésű énekkar hangversenyén akadtak olyan műsorszámok is, melyek alaposan felrázták a közönséget a régi elkényszeredett unalomból. Itt volt például Kodály női kórusa a "Hegyi éjszakák"-ból. Kodály is merít a múltból; de milyen más ez őnála! Itt a grandiózus költő áll előttünk, aki nem archaizál, nem is modernizál, mert egyéniségével éppúgy betölti a múltat, mint a jelent, az egyikben éppúgy otthon érzi magát, mint a másikban. A magyar élet ezernyi elágazása, időben és térben, egyszersmind az ő egyéni életének elágazása. A magyar korok és tájak az ő művészetében éppolyan szervesen simulnak egymáshoz, mint az életben, mert itt is egy élet, egy alkotó és újjáalkotó egyéni élet kapcsolja össze őket. A Hegyi éjszakák női kórusa Kodály tájköltészetének egyik legnagyszerűbb megnyilatkozása. Páratlan ízléssel és ökonómiával kidolgozott, kristályosan tiszta a capella tétel, mely az énekhang-anyag művészi kezelésében a vokális zene legnagyobb olasz mestereit juttatja eszünkbe, a hangszín hatások világában pedig (bár a "Summchor" ismert eszközét használja) egészen új lehetőségeket mutat. Ez a gyönyörű formai tökéletesség, ez a maradéktalan "jó hangzás" önmagában csak a külalak erénye lenne, erény, de még nem belső erő. Kodály kórusában éppen az a csodálatos, hogy az artisztikus, finom zenei szerkezetből szinte démonikusan lenyűgöző, elemi erejű költői vízió bontakozik ki. Milyen hallatlan fantáziával éreztetik meg a zenei pauzák azt a csendet, melyen ez a muzsika megszólal. Előttünk az elhagyott, hideg hegyvidék, melyben egyszerre csak az éjjeli szél halkan, de mágikus erővel felemeli hárfáját. Vagy az a szél talán a hegyi szellemek hangja, mely csak akkor zendíti meg költészetét, mikor minden egyéb hang a csendben elpihent? Először egy, azután kettő, három, egymásután válnak ki a szellemhangok a halk zúgásból, mint ólmosódó szürke ködből a kísértetek fehér alakjai. Mindig többen és többen, már az egész hangfelhő egy nagy szellemhad, hívogató, integető alakok jennek meg a költő szeme előtt; egy pillanatra mintha felé tolulnának, de ismét vissza enyésznek, a ködbe; egyetlen szellem még utolsónak visszamarad, szava mint lírai epilógus hangzik el s a látomás szétfoszlik az éjszaka csendjében. A természet ezer meg ezer hírnököt küld hozzám az élet rejtelmes üzenetével. Régi ismerőseinkké lesznek ezek a hírnökök, mindegyikről sejtjük miféle üzenetet hoz; a hajnal, az alkonyat, a csillagok, a felhők, a madárdal üzenetében mindig van valami régi ismerős, de van új is, hisz mindig újabb és újabb alakban tűnnek fel előttünk. Ismerjük őket s amelyik a legkedvesebb hírt hozza, azt megtesszük kedvencünknek. Kodálynak egyik ilyen kedvenc hírnöke a szél. Meg-megjelenik szerzeményeiben, hogy leadja az élet rábízott titkait. Gondoljuk csak a "Búsan csörög", "Kárpát kebeléből a szél fú" verssorának, vagy a Kölcsey-bordal "Fordulhat a szél" szavainak megzenésítésére! Aki ismeri ezt a két dalt, aki hallotta a Hegyi éjszakákat (akár a szélzúgást, akár hegyi szellemek énekét halotta ki belőlük,) az megérti, hogy a természeti jelenségek megszemélyesítése éppannyira lehetséges a zenében, mint akár a festészetben vagy irodalomba; vagy még finomabban, hiszen itt nem kell szavakat adni szájukba, nem kell emberalakba öltöztetni őket.

Kodály kórusától a filharmonikusok Sztravinszki-újdonságáig, a Pulcinelláig, meg kell hagynunk, jó nagy az ugrás. Pedig ez a szerzemény is olyasvalami, mint a régi és az új összefoglalása. A "régit" persze csak a pergolese-témák képviselik. Hogy itt se maradjunk adósok egy hasonlattal: Sztravinszki úgy van ezzel a régi melódiával, mind a híres messze lövő, aki eldobja modern angol fegyverét és felkap egy régi mordályt, hogy megmutassa. Ő ezzel is le tudja lőni az agyaggalambot. Sztravinszki azóta különben rájött, hogy a régi elöltöltőssel folytatott mesterlövéseit a modern francia zenei ízlés különösen szíves figyelemmel kíséri s ezért újabban Bach és Händel lineáris művészetének jelszavával reformálja önmagát és az őutána induló nyugateurópai titánokat. Sztravinszkinek egy dolog feltétlenül sikerült: meg akart lepni bennünket és valóban meg is lepett bennünket, mert mi a "Sacre de printemps" szerzőjétől nem ezt vártuk. Mi nem "meglepetéseket" várunk, legfeljebb a művészi elmélyülés, a benső kibontakozás meglepetéseit. Ha Sztarvinszki nagyobb meggyőződéssel továbbjárja azt az utat, melyen első főműveiben elindult, akkor hatásában és hivatásában egy új Liszt Ferencet látunk, aki újjáteremti a zene nyelvezetét és páratlanul gazdag ösztönzéseket ad kortársainak. Kettejükben, ami művészetük szerepét és külső jellegét illeti, sok rokon vonást találunk. Mindegyikük visz valamit magával szülőhazájából. Liszt, igaz, csak másodlagos értékeket, Sztravinszki már egy Musszorgszkitól kiásott oroszságot. Mindegyik külföldre megy és külföldi iskolát alapít. Liszt (bár művészetében kevés az igazi germán és sok a bastard-francia vonás) az új-német iskolát, Sztravinszki az új-francia iskolát. Mindkettejük művészetét elsősorban a démonikus erejű, lázas, vad, bámulatosan merész fantázia irányítja. Képzeletük forradalmi újításokban tombolja ki magát és amellett a felidézett képe, víziók, élesen körvonalazott, eredeti egyéniségre mutatnak. Tűz ég bennük, de hideg tűz, égi lángjuk száraz villáma. A líra, az őszinte, mély líra (a közvetlenségről nem is szólva) hiányzik belőlük. Ezért, bár leigáznak, elkápráztatnak ,magukkal ragadnak, teljesen meggyőzni még sem tudnak. Értékek, de problematikus értékek voltak és lesznek is mindig. Még egy különös, szinte tragikomikus hasonlóság van művészi sorsukban: azok a zenei újítások és forradalmi vívmányok, melyeknek legmerészebb harcosai ők voltak, nem az ő művészetükben, hanem egy az övéknél mélyebb, igazabb művészetben találták meg, igazi poétikus feldolgozásukat. Liszt Ferenc mellett feltűnt Wagner Richárd, Sztravinszki Igor mellett feltűnik Bartók Béla mélyen költői alakja.

Bartók Béla orchestrális szerzeményeit (természetesen nem számítva ide színpadi műveit,) mióta e sorok írója figyelemmel kíséri zeneéletünket, tehát tíz éve, egyetlen egyszer sem hallottuk kifogástalan és igazán megértő interpretációban. Az utóbbi években Bartók művei teljesen eltűntek filharmonikusaink bérleti hangversenyeinek műsoráról. Nem bélyegezhető meg eléggé az a példátlan nemtörödőmség, az a nem éppen hazafias és művészi magatartás, mellyel korunk leginternacionálisabb nevű magyar művészét "hivatalos"zenei intézményeink lekezelték. Ennek a vétkes nemtörődömségnek köszönhetjük, hogy megértjük azt a szégyent, hogy egy "ellenséges" állam orchesztere mutatta meg nekünk, magyaroknak, miképpen kell Bartók zenekari művészetét méltóan megszólaltatni. A prágai filharmonikusok kitűnő zenekara, melyet a nagy legkiválóbb tolmácsolóinak sorába emelt, frenetikus sikerrel mutatta be Bartók nagyszerű Táncszvitjét. A közönség csak most látta igazán, mi az a Bartók-zenekar! Csak most érezhette teljesen, micsoda rettenetes erejű költő energiák feszülnek ebben az orgiasztikus partitúrában. A magyar zenekarok vezetői pedig láthatták, hogy milyen nagy közönségsikert jelent egy tökéletesen megszólaltatott Bartók-szerzemény, láthatták, hogy a nagyközönség nem hogy nem akarja, hanem kétszer egymásután akarja hallani nagy zeneköltője művét ) a Táncszvitet teljes egészében megismételtették,) láthatták a magyar zene Rómáját, ahová ők maguk, nem törődve művészi kötelességükkel, nem akartak elzarándokolni.