Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 22. szám · / · Figyelő · / · Szinházi Figyelő

Nagy Lajos: Pántlika
(Földes Imre vígjátéka a Belvárosi Színházban)

Rossz színdarabról nem mindenkor mutatható ki meggyőzően, hogy rossz. Mert a rossz színdarab gyakran nem is rossz, csupán gyenge; olyan gyenge, mint a mezők lilioma, olyan gyenge szellemi tápláléknak, lelki élménynek, mint például az állott víz kedvderítő italnak.

Könnyű azt mondani, hogy ez az asztal rossz mert az egyik lába tíz centivel rövidebb, mint a másik három, ezen felül még túl magas is, mert ha mellé ül az ember, egész a homlokáig ér. De nehéz az érvelés akkor, amikor a "rossz" színdarab hibátlan, nem is érdektelen a cselekménye s jól van fölépítve, sőt hatásos jelenetekben bővelkedik, elmések a dialógusai és így tovább.

A "Pántliká"-ban semmi hiba nincs, pompás kis darab az, de csak az ordináré érdeklődés számára. A témája például határozottan érdekes, sőt izgalmasan érdekfeszítő annak, aki nem unja. Persze az olyan rosszindulatú ember, aki tudja, hogy milyen irreális, milyen lehetetlen, mondvacsinált, a hajánál fogva felelőtlenül az űrből előcibált "mache" a két csecsemő esete, már hogy az igazi Baásthy-babához belefektették a bölcsőbe a talált gyereket, akit azonban egy pántlikával megjelöltek, mely pántlikát is a szél, az a gonosz intrikus, tetszik már tudni? - az olyan rosszindulatú ember unatkozik, de úgy kell neki.

A felépítésről aztán ne is essék szó. Mert mondjuk-e a kártyavárra, hogy hát fel van építve, vagy jól van felépítve? A kártyavárra, amely nyolc elemből, sőt még rosszabb: nyolc kártyából készült s az elemek maguk is nem előkelőbbek, mint a makk-ász és a tök-hetes.

A hatásos jelenteknek viszont mindig kétféle az ő hatásuk: csakugyan frappírozzák azt, aki nem érzi élménytelen külső eltanultságukat; aki azonban csak a belső átélést, a belső feszültségek kirobbanását fogadja el hatásnak, arra, az ilyen bivalybőrűre, a "Pántlika" egyes gondosan összeeszkábált jelentei inkább csak hideg zuhanyként hatnak.

A dialógusok pedig, ó a dialógusok az ábécés-könyv nívóján mozognak. Folyamatosak, mert folynak, azaz kezdet után csak úgy három óra múlva szűnnek meg; világosak, szabatosak és érthetőek, mert hiszen pontos értelmük van, miután csak annak az egynek nincs értelme, hogy mondják őket.

Aki azt tartja, hogy a színház arra való, hogy ő mulasson benne, az mivel tudná megmagyarázni, hogy a "Pántlika" helyett nem a "Liliomfit", vagy a "Peleskei nótáriust" adják? Talán, hogy ezeket már látta? Hát nézze meg ötödször! Még mindig kedvesebb mulatság ez, mert valóban kedves.

De persze, itt az "Untergang des Abendlandes," ennek keretén belül az irodalom elposványosodása, ennek keretén belül színházi publikum nívójának folytonos esése világszerte, ennek keretén belül a siker erőszakos hajszolása. Még örülnünk kell, hogy nincs a darabban cigányzene, jazzband, vendéglő, nóta, tánc, pezsgő, és dal arról, hogy "Kicsi még a királyunk, azért nincs ő minálunk, majd megnő a királyunk, akkor, akkor, akkor lesz ő minálunk."

A szerző a kor "szelleméhez" való gyengéd hozzásimulás tekintetében egészen szerény apróságokkal beérte. Például a cím: Pántlika! Ehelyett, hogy: "Szalag," vagy "Band", vagy "Rejtelmes történet az elcserélt gyermekről." Pántlika! - azért, mert ez magyaros, sőt nemzeti. Viszont a "szentatya," aki a talált gyermeket hozza, az "keresztény", a "nemzeti" mellé. A probléma pedig (pribli, prubli, vagy probléma, hogy egy csecsemő-korában talált paraszt gyereket egy földbirtokos családban nevelnek s diplomás ügyvéddé taníttatnak s egy kis családi örökség is kinéz rá és nem is egészen bizonyos, hogy paraszt, - hogy hát az némi erős jóakarattal "ember"-nek is tekinthető, ez egészen korszerű és magasrendű, pláne, ha meggondoljuk, hogy ebben a problémában szándéktalanul is benne foglaltatik az a döntés, hogy: ha azonban az a parasztgyerek megmarad földműves-napszámosnak, vagy esetleg munkás lesz belőle, na ja, hogy akkor nem ember.

Hát a közönségnek ez az egész szerkezet nagyon tetszett. A színház tele volt, amely tény organikus összefüggésben áll azzal a másik ténnyel, hogy például Ibsen "Vadkacsá"-ját láttam három hét előtt a Kamaraszínházban s ott legföljebb negyvenen voltak.

Egy jelenetnél valaki felhördült a hátam mögött, de úgy ám, hogy haldokló a halálos ágyon nem hörög különben: ja-aj de szé-ép! Hátranéztem, mert kíváncsi voltam a szerény és boldog lélek exteriőrére. Szabályos, rendes, jól öltözött úriember volt, akit látásból régóta ismerek. Az illető a leghevesebb érdeklődésemet keltette fel, meg fogom tudni a foglalkozását. És ezen felül egyebeket is, mert hallatlanul érdekel, mi minden előfeltétel kell ahhoz, hogy valakinek egy ilyen korszerű magyaros pesti darab tessen.