Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 20. szám · / · Figyelő · / · Zenei Figyelő

Tóth Aladár: Strauss-centenárium az Operaházban

Ha Strauss János nem lett volna több ragyogóan szellemes, pompás temperamentum táncdarabok, s belőlük szőtt nagysikerű operett szerzőjénél, akkor ma, száz esztendővel születése után aligha ünnepelnék művészetét operaszínpadokon és hangversenydobogókon. Elfeledték volna őt is, mint ahogy a tánctermek elfeledték a régi Schleif- és Geschwind valcert. - De a nagy Johann nem táncdarabokat költött: ő táncdarabokkal költött. Az ő művészete nem szűnt meg a szellemes, talpat csiklandozó ritmusnál, az érzéki kellemével elbájoló és feltüzelő valcer melódiánál. Ő ott kezdte, ahol elődei: Lanner, az idősebb Straus és Fahrbach, ahol utódai: az ifjabb Fahrbach, Waldteufel, Strauss Eduart s az újabb keringő-komponisták végezték. Mert Strauss nemcsak valcereket teremtett, hanem valcereivel egy teljes, egyéni világot teremtett, amilyen csak az igazi művész fantáziájában születhet. Amiben kortársai csak a szórakozást, vagy szórakoztatást, a földi élet megszépítését és kedélyes mámorba ringatását látták, abban, a bécsi valcerben, ő az emberi életnek, a belső életnek értékes és teljes megnyilatkozását fedezte fel. Ezért aztán Strauss művészetében a táncdarabok megnyitották keblüket az érzelmek gazdag skálájának befogadására, egy világot zárhattak magukban, bár ez a világ csak a korabeli bécsi világ volt. Strauss valcere tehát nem kisérő-jelensége, hanem valódi kifejezője az életnek. Az a muzsika, mely csak kiséri az életet, hamar kifullad. Az idő szekerének fullajtárjai gyors egymásutánban kénytelenek felváltani egymást. De Strauss fenn ült az idő szekerén, a változó változhatott. Strauss művészete változatlanul velünk maradt.

A korok ízlésén túlszárnyaló művészetet arról is felismerhetjük, hogy nincsen egyes korok sajátos előadó művészetéhez kötve. Akkor is élvezzük, mikor az a színész- és énekes-típus, mely diadalra vitte, régen letűnt. A Porpora-operákat talán ma is ünnepelné a közönség, ha élne Farinelli és sikert aratna a legsilányabb magyar népszínmű is, ha benne Blaha Lujza énekelné a főszerepet. De az igazi műremekhez minden kor előadó művésze megtalálja a maga sajátos útját., az igazi művészi alkotás stílusa sokkal mélyebb, korvonalai sokkal titkosabbak, hogysem egy divatos előadó stílus egyszer s mindenkorra bilincseibe verhetné. A Boregér nem halt meg Girardival, a Cigánybáró túlélte Hegyi Arankát. A mai Strauss-operett ezért természetesen másképp néz ki a színpadon, mint Girardi, hegyi Aranka vagy Pálmai Ilka idejében. Másképpen kell megjelennie az operaszínpadon, mint egykor az operettszínpadon, különben a réginek csak halvány, beteges másolata lenne. De szelleme ugyanaz legyen, ami régen volt: a Strauss-muzsikának szelleme. Bécs megváltozhatott, de amit Strauss meglátott benne, a lényeg, az maradandó s ezért annak sértetlennek kell maradnia.

Operaházunk, sajnos, nem jár elől a legjobb példával, a Strauss színpad mai megjavulását illetőleg. A Cigánybáró ünnepi előadásából éppen Strauss szelleme hiányzott. A prózai részek friss megelevenítésében, a színjátszás természetes könnyed lendületében az operaénekes nem igen veheti fel a versenyt az operett játékosokkal. De amivel itt az opera színpad adósunk marad, azt bőven visszafizetheti a zenei részben .Az operának rendelkezésére áll a jobb hanganyag, a fölényesebb énektechnika, a fejlettebb zenekar, az erőteljesebb kórus, a kultúráltabb karmester. Ami a librettóból esetleg a színpadon elfakul, az kétszeres színpompára gyulladhat a partitúra zenei megoldásában. Ez a főszerepcsere a zene és a színészet között egy Strauss-operettben inkább előnyös, mint hátrányos. Strauss, mint minden igazi színpadi muzsikus, a színpad világát a zenéből építi fel. Azt a teljes, eleven világot, melyet a valcerjei, polkái, mazurkái és francaiseei magukba fogadtak, ezek a táncok páratlan plasztikussággal, zseniális jellem-, helyzet- és hangulat-festő erővel vetítik a színpadra. Ami ott él, az a partitúra által él. Ki álmodta volna Strauss előtt, hogy egyetlen keringő keretében egy teljes életé bontakozhat ki a színpadon. gondoljunk csak a híres "Schatz-Walzer"-re! A fő téma: a megtalált kincs csillogó, szikrázó fényében fürdő lélek túláradó örömtánca, az első rövid nyolcad hang boldog megdöbbenése, azután a földet dobbantó jókedv ritmusa, melyre az elragadtatás ujjongása válaszol: óh mennyi pompa! Utána az első epizód, mikor a szerelmesek felsorolják, hogy mi mindent vásárolnak csengő aranyaikon: milyen karakterisztikus itt a kissé nyárspolgári ugrándozó ritmus! Azután a vén cigányasszony figyelmeztetése: ne bánjatok tékozlóan a talált szerencsével: nyugodtabb, ellassúdó visszavezetés a fő téma ismétléséhez, majd egy hirtelen átmenet és megcsendül a második epizód, az elsőnek pompás kontrasztja, halk "sich selig wiegend" "Liebeswalzer": "doh mehr als Gold und Geld is Lieb` und Treu gesellt." S végül újra a bacchantikus valcer főtétel! A költő a megtalált kincs ujjongó pillanatából kiindulva, az élet két egymással ellentétes nagy perspektíváját tárja fel, hogy újra visszatérjen a pillanathoz.

Hogy a Cigánybárónak ezek a finom drámai mozzanatai Operaházunk előadásában elsikkadtak, azt elsősorban Tittel Bernát karmester pálcájának rovására kell írnunk. Egy született bécsi muzsikustól mást vártunk. A kórusok, az ensembleok elmosódott, bizonytalan szereplése semmiképpen sem menthető. A tempók élettelenek; a ritartandók, az agókikának Straussnál olyan fontos ritmikus élete, lépten-nyomon megakasztja a darab tovagördülését. Ezért nem kárpótolhat egy-két ügyesen megfogott polka és a temperamentumos Rákóczi-induló.

A Cigánybáró igazi romantikus operett. A karmesteri vezetésből teljesen hiányzó romantikát Márkus László rendezői munkája is csak a gyönyörű színpadi díszletekben és festői tablókban hívta életre. A Cigánybáró nem "vígopera". Márkus ezúttal nem találta fején a szöget, mikor a vígoperaszerű elemeket húzta alá legerősebben.

A szereplők? Három szereposztást is olvasunk a műsoron, melyből kettő már bemutatkozott. Azok a közreműködők, akik nem énekükre, hanem színjátékukra építették sikerüket, elhibázták a dolgukat: még a kis vidéki városok színészei mellett is eltörpültek. Ha valaki vaskosan humoros maszkjával megnevetteti a közönséget, az még nem Zsupán. Ezért Vencell Zsupánjának Osminszerű vérszomja, Dalnokinénak Bekmesser szerű zsémbeskedése: "ugye be rossz!" Bársony Dóra Ciprája kissé prózai és túlságosan hangos, Budanovics Mária már sikeresebben burkolja rejtélyes félhomályba ezt az alakot. Saffit Tihanyi Vilma kitűnően énekli. Itt perzselni kell a szenvedélynek, megindítani a bensőséges lírának. Sándor Erzsi, a hűvösen csillogó, pompás koloratúrdíva, nem barátkozhatott meg ezzel a szereppel. A két Barinkay közül Patay szép tenorhangja viszi el a pálmát. Feladata teljes magaslatán tulajdonképpen egyedül a két Arzéna állt: Halász Gitta és Relle Gabriella. Itt a megjelenés és játék bája egyesült az énekszólam finom és költői kidolgozásával.