Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 19. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi Figyelő

Nagy Lajos: Curwood:A farkasember

Genus-kiadás

Akit a napi gond túlságosan meggyötör, aki a mindenkinek mindenki ellen való komplikált és ma már idealizálhatatlanul rút harcából menekülni akar néhány órára, menekülni, mert már az idegen soha-nem-látott emberre sem tud jó szemmel nézni, mert már a házak formái, az utcák színei, a holt tárgyak is nyugtalanító emlékek felidézői, - az olvasson néha napján olyan regényt, mint ez a "Farkasember." Mert hiába menekül az üzletéből, a munkahelyéről, a kávéházból, az utcáról az otthonába. Ma már az otthon aligha nyugodalmas és békés, bele van ékelve a rettentő zűrzavar kellő közepébe, négy vékony fal nem védelem, a szoba nem külön világ, a rettentő zűrzavar, mint valami eleven szörnyeteg, minden résen át, falon át, ablakon át bebocsátja bűzét, fenyegető zaját, ezer kínzó csápját.

A menekülő, hogy egy kissé megpihenjen, olvasson le afféle regényt, mint ez a "Farkasember," - kiszáll az otthonából s csakhamar távoli világban adatik élnie, idegenfajta, emberibb, legalább is emberibbnek látható életkörülmények között, új harcban, melynek győztesei is vannak, melynek ő, a menekülő, esetleg csak szemlélője, esetleg, a győztes hírrel azonosítván magát, még diadalmasa is lehet. Nem úgy, mint itt, Budapesten, 1925-ben, "szanálva" és közgazdasági lassú leromlás folyamában, mindenképp vesztesen.

A menekülő, néhány bekezdés rövid útján, Canada északi rengetegeibe jut, örök-hó borította tájakra, közel a sarkvidékhez. Bram Johnsonnal ismerkedik meg, a kétméteres elvadult emberóriással, aki gyilkosságok miatt magát a társadalomból kiszakítva, a farkasok világába távozik és ott éli félig állati életét. Csakhamar érdeklődési körében vonhatja azután a menekülő - mostmár szerencsés olvasó - Philip Brantet, a csendőrt, aki értesülvén, hogy az öt esztendő előtt letűnt gyilkos él, azonnal elindul kézrekerítésére. Még pedig egyedül, nekivágva a havas rengetegnek, körülbelül akkora területen, mint negyed Európa. Persze nekimegy egyenesen Bramnak, a legkisebb kitérés nélkül. Megtalálja őt az őserdőben, de Bram ejti őt foglyul s elviszi a kunyhójába, ahol még egy emberi lényt talál Brant, egy szép fiatal leányt. A leányba már is szerelmes, mert "romantikus" regény hőséhez illően, mondhatnám, hivatalból lett szerelmes a leányba, még mielőtt látta volna. Már akkor lett szerelmes, amikor Pierre Breault átadott neki egy szőke fürtből készült hurkot, amit az erdőben Bram elvesztett s amit ő viszont megtalált.

Következik ezután a kalandok hosszú sorozata. Harc Brammal, a farkasokkal, a viharral, a tűzzel, a hideggel, a távolsággal, dárdás eszkimókkal s egy másik kunyhóban talált Blake nevű újabb szörnyeteggel. Kaland alatt leginkább az értendő, hogy egyik ember agyon akarja ütni a másikat. Ez rendkívül mulatságos dolog, kevésbé akkor, mikor mindkét fél épp bőrrel menekül. Brant minden harcban diadalmaskodik, mert "romantikus" hős lévén, ugyebár, a legképtelenebb helyzetekben is számít az íróra, aki őt, legalább is a regény végéig, veszni nem hagyhatja. Ezért és csakis ezért megmenekül az óriás és óriáserejű Blake karjaiból is, akivel élet-halálra birkózik - ennél olcsóbban ilyen "romantikus" regényben nem is szoktak birkózni, - Blake már a torkát szorítja Brantnak s a helyzet általában olyan mintha Ön, tisztelt olvasó, teszem Padubnival, a birkózás 130 kilógrammos csupa izom egykori világbajnokával küzdene s Padubni már az Ön torkát szorítaná! A helyzet ilyen, de azért Brant győz és a többi.

Aki naiv és hisz, az ebben a kis regényben is üdvözül, az az egész történetet idegfeszítőnek találja. Aki pedig átlát a csináltságán, szinte férfiasan bátor csináltságán, az túlteheti magát a valószínűség követelményén s élvezheti a folyamatos előadást, a miliőrajzot, a táj és a természet északi zord szépségeit, különösen pedig a hómezők pompásan tiszta levegőjét, mely legalább is a tüdejének igen jót tesz. A szép fiatal leány a regény végén természetesen Branté lesz, azt pedig mondanom sem kell, hogy ő is minden kalandját Brammal, Blake-kel, eszkimókkal, hogy úgy mondjam, érintetlenül úszta meg, hiszen ez igazán természetes.

Brant jó, bátor, okos, csinos, méltó a rokonszenvünkre, hisz a királyi lovas őrség egy tagja ó, - akiket pedig agyonüt úgy en passant, azok közönséges gazemberek, nem kár értük; - mondhatnám, csak az agyonütések is méltóak a rokonszenvünkre s így lesz azután mulatságunk teljes.