Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 19. szám

Béky Zoltán: Örök kaland

Medina del Campo-ból mindössze két perccel indult előbb a dél atlanti expressz, hogy én az állomásra értem. Ez a két perc kerek huszonnégy órát jelentett: s ha nem is siettem, mégis bosszantott és nem nyelhettem el egy rövid káromkodást. Gondolkodni és káromkodni külföldön is magyarul szoktam s csak kevéssé csodálkoztam el, mikor egy magas, hercegnek vagy magyar szélhámosnak öltözött tökéletes úr állt elém. Bocsánatot kért, de tizenöt év óta nem beszélt magyar emberrel s a pár szó, amit ugyan nem hallott tisztán, idehajtotta hozzám. Reméli még egyszer, megbocsátok érte.

Biztosítottam, hogy nagyon örülök a találkozásnak, hiszen elég ritkán látok idekint magyar embert. És gratuláltam, hogy tizenöt év után is majdnem tökéletesen beszél magyarul.

Mosolygott. Nagyon sajnálja, hogy csalódást okoz, de nem honfitársam, francia. Huszonöt éve Párizsban két-három magyar úrral került össze. Nagyon összebarátkoztak. Sokat beszéltek, nagyon sok szépet Magyarországról és biztatásukra meg is tanult magyarul.

- Tizenöt éve - folytatta aztán - Önöknél jártam.

Most megállt kissé és messze bámult.

- Úgy tizenöt éve - mondta lassan, - csak Budapesten. Talán egy hónapig. Azóta nem.

Megint előre nézett. Én tudtam, ő is Budapestre gondol, én - igen, én is és elfelejtettük, elvesztettük egymást a vágyaink városában.

Fölrezzentem.

- Azóta? ...Ismerem az íróikat, újságokat járatok onnan és Magyarországról sok a hír. - Elhallgatott.

Másnap együtt utaztunk tovább. Én némileg író, nagyon világcsavargó s ő, akinek egy volt, Grönladtól Afrikáig, föld és ég. Volt pénzem és volt időm. Ő is így volt és nem kötötte semmi.

Akkor a Níluson mentünk lefelé. Ringatta a víz a csillagos éjszakát. Nagy béke volt a világ pillanatnyi nyugalma. Lusta mosoly bujkált a homály mögött és ültünk és szó nélkül lestük a végtelent.

Akkor kezdte el.

- Tizenöt éve volt. Előbb hat-hét év alatt végigcsináltam háromszor annyi esztendőt és elfáradtam. Talán megért, az akaratom fáradt bele az örökös hajszába. Fizikailag még bírtam valahogy, de a gépből mégis hiányzott a mi eleven szenünk, az akarat. Megálltam és vártam valamire. Ami véletlenül vetődik elém, valami nagy és szép és lélegzetfojtó csodára. Mindenki vár.

- Természetes, hogy semmi nem jött. Egy nagyon szomorú, esős napon valami belém ütött és vonatra ültem Budapest felé. Nyár volt, július s egy órával azután, hogy megérkeztem, nekivágtam az utcáknak. Másnap újra; harmadnapon messze bent jártam Budán és valami hihetetlen keskeny és meredek útra leltem. Ahogy fölértem rajta, erdőt, erdőt láttam arra-erre a nagy világos tisztásokat. Kis fehér villa állt jobbról, előtte mező, három oldalról erdő karolta át. Odamentem, az alacsony fehér drótkerítésen tábla lógott. Hirdette, hogy a villa eladó.

- Azután megvettem berendezéssel együtt. Pár dolgot vásároltam még, a szállodai szobáimat fölmondtam és kiköltöztem az erdőbe. Esténként lejártam vacsorázni. Húsz perc se volt az út, ha embereket akartam látni. Különben mézet és vajat ettem, hideg húst és gyümölcsöt. Mondom, este odalent vacsoráztam, de azt se mindig.

- Nagy nyugalom volt és én csak vártam. S ez jóleső nyugtalanság volt a nyugalomban. Mentem az erdőn, mentem és vártam. Minden fatörzs mögül, hátha most bukkan elő. Feküdtem a füvön és néztem az égre, vártam. Hogy valaki lefogja a szemem. S ahogy mentem haza - mindig tárva állt minden ajtóm - vártam. Hogy valaki vár odabent.

- Már augusztusban lángolt a nyár. Emlékszem a késő, világos délutánra. Száz lépésre a háztól megálltam. Így szoktam mindig s azután lassan szürcsöltem az utat, hátha mire a végére érek...azután beléptem a házba s a lélegzetem elakadt az első szobánál, máskor is. És most is semmi.

- A második szobában egy meztelen nő aludt a bordó pamlagon. Az ablaka függönye szőkére szűrte a nap alkonyodó fényét s ahol érte a nőt a szőke sugár, ott elefántcsont színre változott a teste. A két melle elefántcsont, elefántcsontból a térde, művész faragta mind a kettőt és tökéletest alkotott.

- Ahogy visszaemlékszem, s azóta mindig, ha rágondoltam, egy cseppet se csodálkoztam akkor. Annyit, annyiszor és olyan nagyon vártam, hogy szinte természetes volt. De mégis néztem meredten, ittam és úgy mondtam magam elé: az én csodám, az én csodám. Fölrázkódtam. Egy sötétvörös selyemkendőt terítettem rá. Akkor láttam meg először az arcát. Bomlott fekete haj fogta körül. A vékony egyenes orr a homlokkal egyvonalban szaladt a szájig. A száj vékony és kissé szigorúra zárja az álom, de a lágy tiszta áll engedelmes s a két vonal, ahogy egybefoglalja, szomorú. Szűz és gyerek, a homloka hűvösen trónol fölül s hosszú pillák bársonya zárja a szemét.

- Kimentem a szobából és leültem. Néztem magam elé sokáig. S a szívem verni kezdett hangosan és mindig hangosabban. - Ültem.

- Odabent megmozdult a pamlag. Fölálltam. Pár perc és a küszöbre lépett. Elé mentem, meghajoltam mélyen. Bevallhatom, kevés póz is volt abban a meghajlásban. Már eltakarta a vörös selyem.

- Ő szólt először. Fáradt volt, égette a nap és az ajtók nyitva álltak. A pamlagon, ahová leült, elnyomta az álom.

- Én is csak így. - Nagyon örülök. Rendelkezzen a házammal és velem. - Leültünk kinn a verandán. Este lett. Meggyújtottam a vörös ernyős kerti lámpát és nem tudtam, hol vagyok és mi van velem. Olyan álom a ház előtt a holdas mező és távolabb az erdő, feketén. És itt a fehér abroszra a lámpa vörös világa hull és mi ketten, ő a bordó palástban - csak álmodtam egyszer, valahol.

- Néha fölriadtam és úr akartam lenni a helyzeten. Cinikus lenni, lerázni a csodák kábulatát. Egyszer valami távoli célzást tettem a ruhájára. Akkor finoman megremegett a válla, a fejét hirtelen fölvetette és úgy nézett rám, olyan messziről és megközelíthetetlen, mintha a csillagokból nézne.

- Vacsora után kint maradtunk. Beszéltünk, miről?...Mindenről. Az erdő zúgott, a hold a földre folyt és én már belenyugodtam mindenbe. Már semmit sem akartam tudni. nagy volt a csönd és ő sokszor a szemembe nézett. És én a csöndre néztem, az erdőre, a csillagokra, rá.

- Egyszerre könnyen megborzongott. Valami gyenge szél szakadt az égről. Akkor felállt és én eloltottam a lámpát. És én, hogy a sötétben el ne essen, hogy az éjszakán meg ne fázzon, az ölembe vetem és a szobánkba vittem őt...

- Reggel - reggel volt. Késő nyári reggel. Én néztem az erdőt és jó lett volna rohanni és kiáltozni a napba. Vagy nevetni hangosan és sokáig. Mosoly játszott a számon, szép és bátor mosoly s még egy pillantásban összefogtam az eget és az erdőt és visszafordultam a szobába. A bordó selyem palást a szőnyegen hevert. Fölvettem és a mellemre gyűrtem. Majd lassan nyitottam be az ajtón. Mosolyogva és boldogan aludt. A kendőt az ágyra ejtettem és néztem és leestem térdre az ágy előtt. Megcsókoltam a kezét. Kitámolyogtam, nem, most se szégyenlem, sírtam.

- Hogy meddig ültem, nem tudom. Arra ébredtem, hogy valaki köhög a szobában. Fölnéztem. Egyenruhás ember állt előttem és zavartan nézett rám. Sok pillanatig figyeltünk egymásra, akkor fölálltam és megkérdeztem mit akar.

- Bocsánatot kért, egy nőt keres. Valahogy elállt a szívem és hallgattam, hogy a nő innen szökött el a tébolydából tegnap délután. A ruháját megtalálták az erdőben s ez az egy lakóház van erre, tudakozódni jött, nem találkoztam-e véletlenül vele.

- Mereven bámultam a nyugodt paraszti arcot. A térdem remegett és visszaültem a székre. Valahogy, valaki kérdezte, mi baj van és én nem tudtam egy szót mondani. Akkor megnyílt az ajtó és a vörös palást csak úgy volt rajta mint este, tegnap este. Fel akartam állni, de nem ment és a férfira lestem, igent bólintott felém. És néztem őt, ahogy fölemelt fejjel állt, azután még egyszer ideadta a szemét melegen és alázatosan és én már nem tudtam többet semmiről.

- Azután sokára mentem az erdőn és a fatörzsek mögül senkit se vártam. A füvön feküdtem és senki le nem fogta a szemem. Indultam haza és száz lépésre megálltam a háztól, sokáig álltam ott, hangyák mozogtak az úton, siettek, éltek és én futottam, hogy mégis vár talán. Selyemkendő hevert a széken. Fölemeltem és úgy nyitottam a másik szobába. Néztem a pamlagot és - betakartam a vörös selyemmel.

- És összeszorítottam a fogam. Csak egy bolond volt, a tébolydából szökött el és meztelenül kóborolt az erdőn. Csavargók, akárki is megtalálhatta volna és akkor azok...megrándult a szám.

- Újra este lett és hajnalig néztem az erdőt. Délelőtt a tébolydához mentem. Az igazgatóval akartam beszélni. De a kaputól visszafordultam. És sok napon át órákig álltam a kert rácsa előtt. Talán meglátom egyszer. Röhögtek és kurjongattak a bolondok, sétáltak csöndben, sírtak és énekeltek, de őt nem láttam egyszer sem és soha többé.

- Nem bírtam sokáig. Otthagytam mindent, csak a kendőt vittem haza Párizsba. Lassan megnyugodtam, de nőre nem néztem azóta. Tizenöt éve volt. Élek, visznek előre az évek, de vannak órák és helyek, hogy megkérdezem, miért?...

Mentünk a Níluson lefelé és nem feleltek rá a csillagok.