Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 19. szám · / · Móricz Zsigmond: Kamaszok

Móricz Zsigmond: Kamaszok
Regény (2. közlemény) II. fejezet
1.

- Adj egy cigarettát.

- Nincs.

- Adj egy cigarettát, ne legyél olyan fösvény.

- Nincs.

- Na adj egy cigarettát, meghalok érte.

- Nincs, ha mondom.

- Adj egy cigarettát, amit akarsz, azt csinálok érte.

- Nincs.

- Csak egyet, csak egyetlenegyet, a nyelvem kilóg.

- Nincs, nincs.

- Na adj egy cigarettát, ne legyél olyan.

És ez egész nap így megy az egész vakáción keresztül az iskolakert kapujában, a korláton ülve.

Szemben a nagy kollégium, dupla tetejével, százados, mohos falaival, valami egészen különös, égő napsütésben, hogy a falaira nem lehet ránézni, mintha idegen fényt verne vissza a megvakult fehér malterszín, a szemek mind összehunyorítva néznek s a hátuk mögött a nagy fák, a mély árnyas utakkal, a végtelen hosszú fősétával, mely az állomásig megy.

Fiatal fiúk, középgimnazisták nyaralóhelye az a vastag rúd, mely a kert rácskapuját egy kőoszlophoz köti. Egy hajdan kiásott, aztán elmúlt árok sekély vályúja fut a kert kőfala mellett s ezen egy kis híd van, de már alatta a föld teljesen betöltötte az árkot, úgyhogy a gerendák s deszkák a földön fekszenek s amint bekorhadt a vastag tölgydeszka, csak épp annyira szakadt be, hogy meg lehet botlani benne, ha nem vigyáz az ember. Itt lógnak unalmukban a gyerekek, itt ácsorognak, kuncsorognak s egymást nyúzzák dologtalanul, a vakáció zsibbadt maznaságában.

De megállnak itt az akadémisták is a felsőbb diákok s este, mikor a közönség jön korzózni a fák alá, a tanárlányok párosan sétálni, olyankor az efféle apróbbaknak tisztulni kell innen: de a forró napon ők az urak, negyed-ötöd-hatod gimnazisták dégálnak a mafla sarkon s egymáson élősködve húzzák lomha bámészkodással a hosszú vakációt.

Szeplősök a nyári hőségben, a térdük ki van térdelve, a könyökük kikönyökölve, a ruhájuk durva s olcsó pamutszövet, de a szalmakalapot hetykén teszik a fejükre s hetekig elvárnak, míg egy cigarettára rá tudnak gyújtani, de akkor aztán úgy fújják a füstöt, mint egy gróf.

Lajoska futva s kimelegedve jött feléjük. Mindnyájan kíváncsian nézték, mit történt, hiszen az előbb hazament, mert nem mert elmaradni egészen ebédig...Ahogy közeledett, egyre izgatottabbak lettek, Albert lekezdett táncolni egyik lábáról a másikra, alig várta, hogy megtudja. Ez az Albert egy iparos fia volt, s csupa tűz, csak úgy lobogott minden pillanatban, olyan elfutó fiú volt, minduntalan elment s visszajött, mindig dolga volt, mindig halaszthatatlan, egy pillanat alatt már a Kovács-utca végén látták s még rá sem gondoltak, már jött vissza nagy sietve. Énekes Albertnek hívták, az anyja varrta a kis micisapkáját s azt folyton a kezében tartotta, s nyúzta, feltette, levette s a port azzal verte le a cipőjéről s mégis örökké nyakig poros volt. Ez volt Lajoskának a legjobb barátja s már messziről kiáltott is elé:

- Mi történt?

Két tenyerét a szája elé tette s tölcsért csinált belőle, úgy kiáltott újra:

- Lajoska!...mi történt?... s elindult elé.

Lajos integetett s röstellte a feltűnést.

- Semmi!

Sajnálta, hogy így elragadta a tűz, mint egy kisfiút, megcsendesedett s egész lassan ért be a célba.

- Nincs itt Sarkadi? - kérdezte lihegve.

- Nincs. Minek?

- Majd megmondom, a könyveit meg akarom venni.

Ez nagyon váratlan volt s nevetni kezdtek. A harmadik fiú volt Pali, Ambrózi Pali, aki mindig kettőjükön lógott. Ez egy olyan szeplős kullancs gyerek volt, semmi akarata s célja az életben, mindig másokon élősködött, egy özvegy papné fia volt, s diáktartásból éltek. Valamihez azért éppen a kapaszkodó természete miatt nagyszerűen értett, szeptember elsején, amikor diákok jöttek a vasútról, ő volt az első, aki ott volt az állomáson s nem szégyellt minden szülőhöz odacsatlakozni s megkérdezni "van-e már helye a kisfiúnak?" Ha csak valami kész helyre nem ment a szülő, azt ő hazavitte a mamájához. Tele is volt mindig minden szobájuk kisdiákkal, mindig csak apróval, mert azokkal könnyebb bánni, ez egy könnyen nevető fiú volt, aki a feltartott kisujjat is megnevette s rajta is lehetett nevetni, a butaságán, semmiért se haragudott meg.

- Mire neked olyan hamar a könyv?

- Édesapa...

Elhallgatott, valami belső érzés megállította, hogy ne tálalja ki rögtön a nagy tervet, hátha semmi se lesz belőle.

Egyet nyelt s csak azt mondta:

- ...meg akarja nézni a hatod osztályos könyveket.

- Nem is láttam ma Sarkadit, - mondta egy negyedik fiú, aki nem tartozott közéjük s kissé odébb állt a másik karfán. Ez egy vaksi fiú volt, fekete pápaszemmel s Pali mindjárt nevetni kezdett, hogy ő nem látta Sarkadit, éppen ő nem látta!

Lajoska intett titokban Albertnek, aki megértette s megelőzve azt mondta:

- Valamit akarok mondani! - ezzel karon fogta Lajoskát s sietve mentek be a kertbe a fák alá. A többi fiú irigyen nézett utánuk, hogy sugdolóznak.

- Édesapa azt akarja, hogy letegyem a hatodikat.

- Akkor én is.

- Jaj de jó, könnyebben is megy a tanulás.

- Persze.

Albert villámló szemmel nézett maga elé, az arca lekezdett piroslani a szeme alatt, sovány, barna arcbőre volt, vagy inkább csak sápadt, rosszul táplált, a Lajoska puha, fehér arca mellett olyan volt, mint a viasz.

- A könyveket én beszerzem, - mondta határozottan.

- Sarkadi ugye a hatodikat végezte?

- Majd én tudom.

Visszajöttek a fiúkhoz s Albert olyan gondterhelt arccal, mint akire óriási felelősség szakadt, ellenben Lajoska megkönnyebbülve, mert neki valóban ez volt a legnehezebb. Sokkal nagyobb feladat volt beszerezni a könyveket, mint megtanulni.

Albert pár pillanatig állt, akkor azt mondta:

- Mindjárt jövök - s elment.

Utána néztek, még két fiú volt ott. Mátyási, egy kisebb diák, aki piros arcú volt, olyan kerek s gömbölyű arc, mintha luftballon volna az egész fejecskéje, a nadrágja térdig ért, de hosszú nadrágnak volt szabva s a haja olyan göndör volt, mint egy négeré.

- Nagyszerű fiú! - mondta.

- Fiú, - szólt megsértődve Kállnoki, a vaksi hatodikos, aki idetartozott az e pillanatba előtérbe került klikkbe, mint velük egy osztályos, bár alig voltak beszélő viszonyban, pedig nem volt semmi ok rá, hogy ez a Kállnoki olyan lehetetlen alak volt, vak is volt s mindig úgy tüntetett az okosságával. Most is fölényesen védte meg egy hatodikos tacskó előtt az osztály tekintélyét.

- Hogy beszélnek ezek a gyerekek, - mondta nevetősen, - fiú! Ez magának barátom már nem fiú!

Mindenki nevetett és a kis Mátyási nyakig vörös lett, mert az a két esztendő egy világ.

- Egyszer úgy drukkoltam miatta, - mondta Pali s most az eltávozott Albert lett a hős, - barátom, fel kellett olvasni a házi dolgozatot, és tiszta papírról olvasta fel!...

Mindnyájan nevettek s odafigyeltek. A kertből most jött ki két diák, egy sápadt hosszú ötödikes és egy negyedikes tömzsi, Páger és Wimmer.

- Mit, mit?

- Énekes Albert! Tiszta füzetből olvasta fel Kóródynak a magyart! Úgy drukkoltam, az volt a legjobb, hogy azt mondja egyszer Kóródy: "nem értettem kérem ezt a mondatot, olvassa csak még egyszer!"

Nagy nevetés lett.

- Hű, volt pácba s nem akarta újra olvasni, úgyhogy a tanár még egyszer rászólt: "még egyszer, még egyszer!" "miért olvassa olyan nehezen?" "Nagyon sötét van tanár úr!..."

Már közeledett az ebédidő, csak az idő, nem az ebéd, úgyhogy mindnyájan éhesek voltak, ezt lehetett hallani a nevetésükön s ahogy a könnyüket törülték utána.

- De az volt a legjobb, mikor fordított a másik oldalra...Majd megdöglöttünk...ilyen pofa...s végig olvasta!

- És valami egyszerű volt - kérdezte az ötödikes - a feladat?

- Dehogy, valami komplikált, Toldi tartalma.

- Az nem komplikált.

- A jellemzése! nem emlékszem már rá!

Albert már jött is vissza s most mindnyájan kíváncsian nézték, mit hoz.

- Voltam Sarkadinál, már eladta a könyveit, hanem megvannak a jegyzetei, ki fogja keresni s ideadja. Gyere csak Lajoska, valamit akarok mondani:

Elhúzta s komolyan mondta:

- Sarkadi már eladta a könyveit, de a jegyzeteit holnapra kikeresi. Gyere ebédig meg lehet fürödni, addig megbeszéljük az egészet.

- Jó.

De most Pali utánuk kullogott, mert ő tulajdonkép tartotta magát hozzájuk, bár ők most nagyon szerették volna, ha vinné az ördög a pokolba. Csak összenéztek s szemmel értesítették egymást arról, hogy Palinak nem szabad semmit se tudni.

De ha már itt van a nyakukon, nem lehetett elküldeni, sem lerázni, hallgatva mentek be a kollégium kapuján s döngött a sarkuk alatt a tölgyfa kockás padló. Az iskola udvarán kellett átmenni a Bodrog felé.

- Nem kell neked hazamenni még? - Palit Albert.

- Én nem megyek, - mondta Pali dünnyögve, ellenségesen.

- Aztán anyád majd szid.

- Bánom én.

Otthon mosás volt s Palinak segíteni kellene, mert semmi cselédjük sincs a az anyja maga húzza a kutat, de Pali fiam megszökött. Egy kicsit Lajoskában is bűnbánat volt s lelkiismeret furdalás, mert anyuka nem engedi ugyan, hogy ő segítsen, de szereti, ha körülötte van s felolvas neki...Albert tudta, hogy az anyja úgy dolgozik, mint egy befogott ló. De nem volt kedvük dolgozni.

Megrántották a nyakukat s úgy tettek, mint aki a háta mögé veti a bajt és él a jelennek.

2.

Lábuk alatt csikorgott a kavics. Albert előreszaladt, aztán a tölgygruppnál bevárta őket. Nem bírt olyan lassan menni, mint ők.

- Csak ez a Pali itt ne volna, - mondta magában kényelmetlen s hangosan azt mondta:

- Egy fiú leszakított egy tölgyfalevelet a gruppról, s egy forintot kellett érte fizetni...

Pali körül lesett, nincs-e a közelben a Kopó, a háznagy, vagy tanár, vagy szolga s mikor látta, hogy minden üres, sietve leszakított egy levelet a tölgyfa surjánból.

Lajoska nevetett rajta csendesen, ő nem mert ilyen csínyeket tenni, de a vére mindjárt, mindjárt felforrt, érzelmessé lett és ő izgult a másik helyett.

Albertnek ez nem számított, mit neki egy tilos tölgyfalevél, abból neki semmi haszna.

- Ennek is meg kellene a sarkát csináltatni - mondta, mikor a nagy hátulsó vaskapuhoz értek, amely ki volt esve a felső sarkából s el volt görbülve és rozsdásodva.

De ahogy Lajoskára nézett helyeslésért, látta annak az arcán a kényes zavarodottságot s a pillantása után nézett: két cselédlány jött pléhkannával vízért az iskolakútra. Az egyik lány alacsony kis tótlány volt, szőke és varkocsos, a másik nagy melles, széles, ezt ismerte, a szomszédjukban lakott Kótainénál, az öreg diáktartó asszonynál; minden diákkal cicázott, aki az udvarban lakott, erre ő is nagyon fente a fogát.

Hallgattak mind a hárman; míg a lányok mellett elmentek, mindhármuknak szorult a szívük, Albert az utolsó percben, hogy észrevette a lányokon is ugyanazt a zavarodottságot, ami bennük volt, hirtelen a karjával meglökte a Kótainé cselédjét. Az nem számított erre s a lökést tovább adta a másik lánynak, aki a kannáját a kőkerítéshez koccantotta.

- Nézd csak, - mondta a lány nagy szemet meresztve.

Lajoska elsápadt s úgy reszketett, alig bírt tovább lépni, Pali lesütött fejjel, szélesen vigyorgott, de Albert megállt, mint egy kis kakas, hegyesen felemelte a fejét s szembenézett a lánnyal.

Nem történt semmi, a lány megzavarodott a fiú vakmerő fellépésétől s továbbment, csak egy pillanat múlva hallatszott kitörő hangos kacagásuk.

Ők sem szóltak semmit, hanem a zugon befordultak a Bodrog felé s elkezdtek vágtatni a meredeken le, szinte a nyakukat törték.

Egy perc alatt lenn voltak a folyóparton s már bokorba is húzódtak s vetkőzni kezdtek.

- Azért nem szeretek fürödni járni, - mondta Lajoska, mert nincs uszoda jegyem.

- Az semmi, - mondta Albert, - én meg fogom venni az uszodát.

- Te?

- Igen.

A másik két fiú elkezdett nevetni.

- Mit röhögsz, abba nincsen semmi nevetni való - pattant fel Albert. - Megveszem az uszodát, felemelem a fürdési díjat s a szolgabíróval megtiltatom, hogy a szabadban bárki is fürödni merjen.

A másik két fiú úgy nevetett, hogy nem bírták lehúzni a cipőjüket.

- Miért? - szólt Albert villogva, - a Bodrogban olyan veszélyes a fürdés, hogy nem is volna szabad megengedni szabadban.

- Hát az nem mindegy, ha valaki az uszodában vetkőzik, kijön belefulladni?

- Én tartani fogok egy úszómestert, aki mindenkit megtanít úszni.

Már kész is volt s komikus volt a kis fürdőnadrágban s rögtön belevetette magát a nagy vízbe.

- Hahó, hahó.

A vízben prüszköltek, csapkodtak, ficánkoltak, egyszerre csak mindhárman ott ültek a tutajon.

Az uszoda mellett ki volt kötve egy tutaj, amit felülről hoztak le a tótok és a fakereskedő, akié volt az uszoda, megvette s egész nyáron ott ázott a vízben a hosszú fenyőfa szálak lepedője.

Ebben az órában női fürdés ideje volt, délelőtt tizenegytől ebéd után egyig férfiaknak tilos volt az uszoda környékén megjelenni, lányok hangja sikoltozott bent az uszodában, óriási csapkodást, viháncolást vittek végbe.

- Barátom, - mondta Albert s éppen úgy szorult a szíve a sok fürdő lány közelségétől, mint a másik két fiúnak, - az volt a szép idő, mikor még a kurucok laktak a várban.

Mind a hárman a vár felé néztek, amely négyszögletű, háromtornyú komor épület a Bodrogparton. Lejjebb, a víz folyása fölött.

- Martalóc kapitány szerettem volna lenni, - mondta Albert, - Barátom, lecsaptam volna egy csapat fegyveressel s mind elraboltam volna a fürdőből a lányokat.

Hangosan kacagtak, Pali hempergett a szálfákon és süttette hasát a nappal, Lajoska összegubbaszkodott s nagy szemekkel nézett, a két térde közé eresztett fejjel a fürdő mellett el a füzesek felé, Albert nem tudott nevetni, csak egy-egy kurtát s folyton valami hajmeresztőt gondolt s mondott.

- Nézd, nézd - szólt hirtelen.

Mindhárman odanéztek. Az uszoda is fenyőgerendákon állt a víz színén, a hátsó oldalán négy-öt szál gerenda is volt, egész kis tutaj, oda ki lehetett lépni egy hátsó ajtón s vízbe ugrani, a szabad, nagy vízbe. Két vagy három nagy lány jött ki s hallani lehetett őket, mert az uszoda eltakarta a szemük elől.

Albert körülnézett a Bodrogparton, honnan lehetne odalátni az uszoda hátsó falára?

- A füzestől lehet, - suttogta Pali.

- Az messze van.

Némán meglapultak, elfeküdtek a tutajon s várták, hogy csak kivillanna legalább a fürdőruhák piros fodra...

- Gyertek utánam, - mondta Albert a bevetette magát a vízbe, gyertek át a másik partra, ott szemközt megbújunk a füzesekben, onnan lehet látni.

A másik két fiú nem volt olyan jó úszó. De Pali mégis beereszkedett s lassan kezdett evezni a vízben. Lajoska is elszánta magát s utánuk indult.

A víz roppant erős sodrú, messze levitte őket a túlsó parton, egész Kispatakig s Albert már jött felfelé mezítláb, lihegve, mikor a másik kettő még messzebb partra evickélt.

De végre együtt voltak a fürdővel szemben, belefeküdtek az iszapba, minta malacok s leskelődtek.

- Ismered? - kérdezte Albert.

- Ez a fizikatanár lánya, - suttogta Lajoska.

Sokáig nézték. A lány vékony volt és magas, nagy ,fekete szemöldöke volt, a szívük dobogott. Nyújtózkodott a napfényen, piros fodros ruha volt rajta s torna gyakorlatokat végzett, aztán hírtelen leült s belelógatta a lábát a vízbe.

Sajnos, nagyon messze voltak, mert itt a Bodrog igen széles, hirtelen egy csapat lány szökött ki az uszodából s csintalan hancúrozással lármáztak a gerendákon.

- Ez az ügyvéd lánya, ez a főbíróé, az ott, az a csíkos, az unokatestvérem, a Manci.

- Melyik a Manci, melyik a Manci? - kérdezte Albert.

- Az a piroscsíkos.

Ez volt a legszebb lány, kár, hogy ilyen messze vannak, az arcát alig lehet kivenni.

Szótlanul feküdtek egymás mellett a sárban s néztek, csak néztek.

- A te apád nagyon derék ember, - mondta Albert s a közös titkukra gondolt. Hirtelen kijavította: - a te édesapád Lajoska.

- Az én apukám! - mondta Lajoska és kigyúlt a szeme. - Olyan ember nincs több...

- Okos ember.

- Okos?...Lángész.

- Lángész?

Lajoska elpirult. Félt, hogy kinevetik, de úgy tele volt a szíve.

- Csak a sors akadályozta meg benne.

Hanyatt feküdt a sárban s az eget nézze. Jupiter lakóhelyét.

- Ha a szerencse kedvezett volna neki, akkor most az ő nevét az egész ország tisztelettel emlegetné, miniszterelnök lehetne vagy legalább is egyetemi tanár. Ezért engem ki fogsz nevetni...

- Dehogy nevetlek Lajoskám, hiszen olyan feje van édesapádnak, csak rá kell nézni, remek feje...

- Mint Jupiternek, - mondta elpirulva Lajos.

- De igazán, Zeus Olimpikos.

- Ugye hogy olyan. Barátom, ha te tudnád, milyen boldog vagyok, hogy te is észrevetted, ő nem olyan szigorú, mint ahogy néz, ő nagyon, nagyon jó ember.

És könnyek fakadtak szívében a szeretettől és meghatottságtól.

- Miért sírsz? - mondta Albert megindulva.

- Én nem sírok, - mondta zokogva Lajoska, - de azt senki se tudja, hogy apukám milyen ember...jó ember, becsület istenemre mondom, hogy a legjobb.

- Hisz mindenki annak tartja.

- Igen... hiszen én nem mondom... mondta Lajos és újra sírt s arra a sok veszekedésre gondolt, ami apja s anyja között mindennapos volt. A szíve úgy elfacsarodott, hogy nem bírt uralkodni magán s nem mondhatta meg a titkát, még a legjobb barátjának sem. Még jó, hogy itt van ez a Pali, ezt úgy utálja, minek is van itt. De mégis jó, hogy itt van, mert ha magukban volnának, talán még ki is mondana valamit, hogy mi a baja... - Ő a sors áldozata, ismételte, nem itt kellene neki lenni...

- Az én apám is nagy jellem, - mondta büszkén s komoran Albert. - Az, hogy mesterember nem jelent semmit, én tudom, hogy ő a legnagyobb jellem. Plutarchosban meg lehetne írni. Csak gondold meg, egyszerű parasztember volt, gatyás paraszt, elemi iskolát végzett és ma első vállalkozó és hét fiút nevelt fel gimnáziumban. Ezek a piszok jellemek - s a városra mutatott - mit tudják ezek. Csak nagyon bízik az emberekben és e miatt sokszor veszít. De az nem baj. A múltkor az olaszliszkai állomáson jól megmondta a magáét a szolgabírónak.

- Apukámnak is az a baja, hogy egyáltalán nem teszi véka alá a gondolatait. Neki nincs semmi titkolni valója s így őt nem lehet megfélemlíteni. Egyház kerületi közgyűlésen a püspök dolgait is mind nyíltan letárgyalta. Félnek is tőle. Azt hiszem, ha a szerencse kedvezett volna neki, ő volna a legnagyobb szónok ma az országban. De nem is ambicionálja, a családja körében él.

- Az én apám bejárja az egész vármegyét munkáért. Mindenütt úgy ismerik, az alispán is úgy beszél vele, mintha összevalók volnának: "adjonisten alispán úr! no nagyságos uram!" nagyszerű mikor megszólal, már mindenki nevet, csak iskolákat járt volna, ma vezető politikus lenne. Vagy olyan nagyvállalkozó, aki, nem tudom én, vasútépítő...

Most megszólal Pali:

- Az én apám meghalt régen, ezer rózsafát ültetett a parókián és jött a következő pap és kivágta mind az ezret és kukoricát ültetett helyette.

Erre Lajos és Albert elkezdett kacagni. Kíváncsi szemmel néztek Palira s egy kicsit jobban szerették, mint előbb.

- Ezer rózsafát?

- Igen és most krumpli van a helyén, meg kukorica.

- Jaj, milyen állat ez a pap.

- Én is fogok ültetni, én ha pap leszek, a hegyeket is teleültetem rózsával, a vadrózsát is mind beoltom az erődben, - mondta Pali.

- Fogsz tudni oltani?

- Tudok is.

- Komolyan? Nagyszerű, Gömörnyiken a nagybátyámnál én szoktam beoltani a rózsákat. Nézd csak a lányokat...

Most sok lány volt az uszoda előtt. Nézték.

Aztán nyújtózkodtak.

- Csak egy cigarettám volna.

- Jézusom, - kiáltott Lajoska, - a ruhám!

- Van benne?

- Ma reggel tíz krajcárt...szereztem...a konyhában, - pirulva nevetett Lajoska, - vettem négy darab magyart kettőért.

- Benne van?

- Igen, ha el nem lopta még valaki az egész ruhámat.

Szemmel keresték a túlsó parton a ruhát, de nem láttak semmit, nem látták a fehér ingeket a parton, ahol letették.

Borzasztóan megijedtek.

- Megállj, én átmegyek - kiáltotta Albert s már szalad is felfelé a parton, mert jó messze föl kellett menni, hogy a víz sodra éppen odáig hozza le a túlparton, ahol a ruhájuk van.

A másik két fiú habozott, menjenek-e utána vagy ne.

- Várjak még egy kicsit - mondta Pali s a lányokra intett, akik észrevették a futó fiút s mindnyájan nézték.

Róla beszéltek s idehallatszott a sikoltozó kacagásuk, őket is izgatta bizonyára a meztelen fiú, aki eszeveszetten rohan felfelé az iszapban.

Egyszerre mindnyájan vízbe ugrottak, mint a békák, ha megijeszti őket valami, az ügyetlenebbek befutottak az uszodába, elmondani, hogy meglesték őket. De akik vízbe ugrottak azok is csak ott maradtak az uszodánál s fél kézzel a fenyőkbe kapaszkodva lubickoltak.

Albert nemsokára már a vízben volt s nagy erővel harcolt az árral, a feje mint egy kis fekete golyó úszott a víz tetején. A fiúk nagyon meglapultak, Lajoska rettegett, hogy Manci beárulja otthon s úgy meghúzódott, mint egy vizipatkány.

Albertet nagyon lehozta a víz, egészen az uszodáig, már attól féltek, hogy besodorja az uszoda alá, de aztán mégiscsak kievickélt a partra.

Meztelenkedve fölment a ruhák felé s látni lehetett, hogy megtalálta azokat az első bokrok alatt, kikereste a cigarettát és ott maradt ülve.

Pali úgy vélte, hogy füstöt is lát s Albert csak nem mozdult, csak nem jött visszafelé.

- Betyár - mondta Pali, - rágyújtott.

Lajoska is ijedten szemlélte, közben egészen elfelejtkezett a lányokról is, csak a cigarettafüstöt lesték.

- Gyere menjünk érte, ez képes elszívni mind a három cigarettát, amilyen gazember - indítványozta Pali.

El is indultak ők is felfelé a parton.

Lajoska nagyon bánta, hogy átjött erre a partra, gyenge úszó volt, s meg volt ijedve, hogy fog átjutni. A víz igen nagy volt és sebes, a túlsó partot szemlélte gyáván, olyan távol látszott, olyan reménytelen volt. De a hídra lemenni? az lehetetlen. Nagyon messze van lent a piacnál s ilyen meztelen nem is lehet s aztán azokon az éles köveken feljönni a takai parton...mezítláb...Sokáig tanakodtak Palival, mit csináljanak.

De egyszer csak úgy látták, hogy már a második cigarettára gyújt Albert, mintha a gyufa villanását látták volna. Ez döntött. Bemásztak a vízbe s elkezdtek úszni.

Lajoska érezte, hogy baj van, megijedt s vissza akart fordulni, de a víz megint elkapta s vitte tovább lefelé. Pali nem vette észre, haladt ki a partnak s szerencsésen ki is ért, csak akkor nézett vissza s látta, hogy merült el Lajoska az uszoda gerendánál.

Nagyon megijedt s torka szakadtából ordítani kezdett:

"Lajos! Lajos!"

Albert odafutott.

Pali remegő ujjakkal mutatott az eltűnt Lajos után.

Hamar futni kezdtek elfelé az uszoda irányában, túl az uszodán keresték a vízen az úszó fejet.

Sehol sem látták s szívdobogva nézték a habot; rettenetes, ez most belefulladt.

Egyszer csak Albert felkiáltott:

- Nézd!

Pali is odanéz: hát Lajoska ott fekszik az uszoda gerendáin a deszkafalhoz tapadva s valami résen kukucskál befelé.

Irigykedve, szinte elkeseredve nézték a szemtelent, akinek ilyen szerencséje van: benézhet a paradicsomba.

Lajoska abban a pillanatban hátraesett a vízbe s csak nagy üggyel-bajjal tudott úszásba kezdeni.

Egész sápadt volt, mint a halál, mikor kijött hozzájuk.

- Barátom - mondta dideregve s vacogó foggal, - csak az isten őrzött: egy ilyen hosszú kalaptűt szúrtak ki a lyukon, ahol benéztem. Ha észre nem veszem, kiszúrták volna a szememet.

Mindhárman átborzongva néztek össze.

- Hát hova láttál be?

- Egy kabinba, ahol öltöznek.

- S mit láttál?

- Semmit, mert nagyon sötét volt odabenn.

Idegesen kacagtak s elindultak a ruhájuk után.

Lajoska kínosan ment az éles köveken, csak mikor felöltözött, akkor jutott eszébe a cigaretta.

- Mind elszívtad?

- Nem, csak kettőt.

Lajoska boldogan gyújtott rá a harmadikra.

- Barátom, most kétszer menekültem meg a haláltól. Ha ott nem lett volna az uszoda, akkor biztos, hogy elvitt volna a víz s belefulladtam volna és ha észre nem vettem volna és a szememet el nem kaptam volna, akkor a szememet kiszúrták volna.

Felöltöztek s felkapaszkodtak a parton.

- Délután kijöttök az iskolakert kapujába?

- Ki.

Mostmár mindenki ment haza ebédelni. Igaz ugyan, hogy Albertéknél nem lesz ma semmi ebéd, mert csak este jön haza az apja s csak vacsorát főz az anyja, de talán valami aludttejet fog kapni, Paliéknál pedig még annyi se lesz, mert az anyja csak akkor főz, míg itt vannak a kosztos diákok, most nincs szegénynek még annyi pénze se, hogy köménymagot vegyen. Lajoséknál van ebéd rendesen s ő nem is sejti, hogy a másik kettő, hogy él.

És mégis ő a leggyengébb, a leggyámoltalanabb s tudja a csuda, mégis neki van a legtöbb szerencséje evvel az élettel...

3.

- Barátom, ha kiszúrta volna a szememet, most nem látnék.

Újra ott ültek a korláton a kis kapu mellett, Lajoska csendesen rebegte a szavakat s konokul magába húzódott.

- Rettenetes gazság - mondta Albert s dühösen leugrott

- Nem tudtam ebédelni miatta, bizonyisten.

- Ilyen hosszú volt a kalaptű! - s Lajoska megmutatta a kezén.

- Nem tudtam ebédelni miatta, mert ha én lettem volna ott, én nem kaptam volna el a szememet, nem én.

- Sárga volt, hosszú sárga kalaptű.

- Sárga?

- Sárgaréz.

- Gaz lány.

- Kifolyt volna a szemem, pedig én csak a jobb szememmel látok, ha azt kiszúrta volna, örökre megvakultam volna, mert a másik szememmel nem látok.

- Csitt.

Egy nagyobb diák jött feléjük, nyolcadik gimnazista, az arca tele volt pattanással, különben igen okos fiú, most alighanem ő lesz az Erdélyi Önképzőkör elnöke.

- Nem látták még a kertbe bemenni Sz. Potyorit?

- Nem.

Énekes Albert utána szólt.

- Mondja kérem Szabó úr, nem tudja kinek van sárgaréz kalaptűje?

- Mi?

- Valamelyik kisasszonynak sárgaréz kalaptűje van a városban.

Szabó úr nevetett.

- Maga már a kalaptűket nézi?

Nem volt sértő a hangja, inkább megbecsülő volt, kíváncsian nézett a kisebb diákra, aki még csak a hatodik gimnáziumba megy s a lányok kalaptűje iránt érdeklődik.

Turfalvy jött, a lovag Turfalvy fia, nagy heccmajszter, erre Szabó úr, aki a legkomolyabb diákok közé tartozott, szó nélkül bement a kertbe, nem akart Turfalvyval találkozni, a szegény ember kitérése volt ez a kihívó gazdag fiú elől. Turfalvy nagyon elegáns volt szürke vászon ruhájában, sétapálcájával s gúnyos nézésével.

- No fiúk, van-e cigarettájuk? - köszönt hozzájuk s megállt, mindjárt elő is vette ezüst cigaretta tárcáját.

A három fiú gyanakodva nézett rá s hallgattak.

- Ja? - mondta Turfalvy s kivett egy cigarettát, rágyújtott.

Kínos csönd volt, szerettek volna cigarettát szívni, de mindhárman büszkébbek voltak, mint hogy megalázni engedjék magukat, azt pedig tudták, hogy Turfalvy csak heccért mondta.

Turfalvy az égő cigarettával megállt a kertkapuban, szembefordult a kollégiummal s hol szippantott, hol fütyörészett s a pálcáját elegánsan lóbálta.

- Hányadik gimnazisták maguk?

Pali nagy vártatva, hogy a másik kettő nem szólt, megmondta:

- Hatodikosok.

- Mikor én hatodikba jártam, már úgy fújtam a füstöt, mint egy tanár.

Gúnyosan nézett a fiúkra s eltette a tárcáját.

Most egy kisfiú szaladt elő, ez is tanárgyerek, az egész kollégium kedvence, mert nagyon szájas volt s vakmerően csintalan gyerek.

- Szervusz Matyi, - mondta neki Turfalvy.

- Szervusz, - mondta a kicsi, aki mindenkit tegezett, aki őt tegezte.

Ez még csak most ment az első gimnáziumba, eddig csak porgimnáziumba járt, olyan kicsi volt, hogy még ott is a legkisebb volt.

- Kell egy cigaretta, Matyi?

- Kell.

- Nohát akkor vágd hátba egy röggel azt a zsidót.

Matyi nem kérette magát, kapott egy rögöt az útfélről s két hosszú és göndör pajeszes fiú után futott, akik egymás mellett mentek az út közepén, hosszú fekete kaftánban, bócherek voltak s mikor beérte őket, zsupsz, közéjük vágta a rögöt. A két zsidó fiú visszafordult, az egyiket érintette a rög s mikor meglátták a kis tökmagot, az egyik a hosszú lábaival utána ugrott s felemelte rá a kezét, de nem érintette meg.

Turfalvy nevetett, de mikor látta, hogy a zsidó mindjárt nyakon vágja a kisfiút, kiugrott.

- Hogy meri maga azt a diákot bántani? - kiáltott rá nagy hangon.

- Bocsánatot kérek, megdobott.

- Ne hazudjon, szemtelen piszok, mert összetöröm magán a botomat.

A bócher elszántan szembenézett a nála magasabb, hetyke úrfival.

Turfalvy magasra emelete a botját s így néztek egymásra egy darabig, de nem történt semmi, a másik bócher sápadt volt, mint a fal s remegett.

Végre eltelt a kellő pillanat, a két zsidó fiú megfordult s elindult.

Mikor már jó messzire voltak, még egy kő repült utánuk. Matyi, mint a kis kutya a nagy komondor árnyékában, nekibátorodott s egy jókora kővel vágott utánuk, de a kő nem ért el hozzájuk, csak gurulva. A bátrabbik zsidó fiú visszafordult újra s megint szembenézett hátrafeszített két ököllel.

- Gyere Matyi, itt a cigaretta! - mondta Turfalvy lovag s kivette a cigaretta tárcáját, abból kikapart egy cigarettát s a gyerek szájába nyomta. - Eredj be a kertbe, mert jön Buzogány.

Matyi kacagva, idegesen ugrálva szaladt be a kert kapuján a cigarettával, Turfalvy utána.

- Alávaló zsidója; még meg meri fogni a diákot. Csak volna itt a kutyakorbácsom...Matyi, add csak egy kicsit a cigarettát!

Elvette tőle s ő szívta tovább.

A három kisdiák, akik ijedt feszültséggel nézték a jelenetet és elszántan, hogy a kollégium becsületét megvédik, ha arra kerül a sor, most felnevettek a lovag Turfalvi kölyökségén.

Egyelőre elhallgattak, Sághy tanár méltóságos és csöndes léptekkel közeledett hosszú, szürke szalon kabátjában, kalapját kézben vitte, széles vállai a hajdani előtornászt ma is megmutatták s karja is úgy feszült, mintha erőszakkal fojtaná le testi erejét, szép férfi volt, kemény, markáns arc, pedrett bajusz s arcán mindig valami nagy komolyság volt, mintha ország gondja volna rajta, voltaképen azonban ez csak üres póz volt, amihez hozzászokott, hogy a diákok előtt tekintélyt tartson.

Tisztelettel köszöntötték, amit ő komoly főbólintással fogadott.

Mikro elment, Turfalvy gúnyosan mondta:

- Jobb volna, ha a feleségedre vigyáznál, vén szamár.

Hangosan kacagott, a kacagását alighanem meghallotta a tanár, mert kicsit mintha visszafordította volna az arcát és összevonta a szemöldökét, de aztán méltóságosan alulinak tartotta, hogy odanézzen a diákokra.

- Csont Imre a szeretője a feleségének, - mondta Turfalvy komolyan, - de most beleszeretett Keserű professzor, ez majd kiveti a nyeregből. - Azzal bement az iskolakertbe, ahol Matyi mint egy kiskutya lesett minden mozdulata után, s szívta a cigarettát.

A három fiú megsemmisülve hallgatott. Turfalvy nem tudja, hogy Lajoska a keserű professzor fia? vagy elfelejtette? vagy szándékosan?...

Csont Imrét mindenki ismerte, ez volt az iskola díszjogásza, jó tornász, de nem szép fiú, hanem volt valami különös képessége, nagyszerűen tudott fütyölni s erről az egész város ismerte. A télen fel is lépett egy iskolai koncerten s egy opera áriát fütyölt olyan bravúrosan, hogy másról se beszéltek. Így került Sághyékhoz is, mert az asszony nagyon szépen énekelt...

Lajoska sápadtan állt, Albert érezte, hogy véget kell vetni ennek a zavarnak s megszólalt:

- Micsoda egy pimasz fráter ez az úr. Fene egye meg a pofáját, úgy tudtam volna képen vágni, hogy felfordul.

- Olyan szép asszony az a Sághyné? - kérdezte Pali suttogva.

- Marha - felelt Albert.

Erre még Lajoska is felnevetett.

- Nem hiszek egy szót sem, hiszen agyonvágná Buzogány Csont Imrét - szólt Albert.

- Pletykafráterek. Hogy nem ég meg a nyelve.

De szörnyű idegesek voltak mind a hárman, mintha meggyújtottak volna bennük valami máglyát.

- Az már nagyon gaz asszony volna, - szólt Albert - aki tanárné létére szeretőt tartana.

Még ezt a szót sohasem mondta ki életében, el is pirultak tőle mind a hárman.

Most kocsi robogott végig az utcán, két nagyszerű lóval jött Kovács Pali a malom tulajdonos, akiről azt beszélik, hogy valaha bakonyi betyár volt s ott rabolta azt a pénzt, amin megvette a veres malmot. Pirosképű, nagy ember volt, széles, nagy kalapot viselt s mindenkinek, még a cigányoknak is köszönt, nagy, széles mozdulattal, mintha az egész világ előtt kitárná magát. A diákok nem köszöntek neki, mert nem ismerték, de ő odanézett rájuk s várta, aztán elkedvetlenedett, hogy hiába néz, mégse köszönnek, elfordította a szemét s a kocsija robogott, csak úgy fellegzett a kerekek alól a por.

- Megy Újhelybe, - mondta Albert, - ez egy nagy gazember.

A másik kettő utána nézett a kocsinak.

- Ennek van csak sok szeretője, minden pénzt az asszonyokra költ, - szólt Pali.

Hallgattak, akkor újra Albert szólalt meg.

- Nekem is sok pénzem lesz.

Nevettek.

- Csont Imrének nincs pénze, - mondta Pali nevetve.

- Neked még megvan a nyolc krajcárod? - kérdezte Albert Lajoskát.

Ez hallgatott s mosolygott. Kár volt odaát a Bodrogparton kivallani.

- Vegyél két Drámát, - mondta Albert s vágy csillogott a szemében, - bizonyisten vegyél három cigarettát, én ki fogom neked nyomozni a sárga kalaptűt.

Ez hatott. Lajoska megmozdult s leszállt a korlátról.

- Várjatok, mindjárt hozok.

Átment az utcán a túlsó oldalra, a kollégiumon túl van a papírkereskedés, ahol trafikot is árulnak. Előbb elsétált a bolt előtt, belesett, hogy nincs-e odabenn valami tanár, mikor látta, hogy nincs, visszajött s bement. A másik két fiú éhes szemekkel leste, egy szót sem szóltak, míg ki nem jött s vissza nem ért hozzájuk, akkor rögtön befordultak az iskolakertbe s elsiettek összebújva, hárman a fák alá, jó messzire bent, hogy észre ne vegye valamiféle tanár, hogy cigarettáznak, mert igaz ugyan, hogy jog szerint már felgimnazisták, de azért megvan tiltva a cigarettázás és

(Folyt. köv.)