Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 18. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi Figyelő

Gyergyai Albert: A múlt szerelmese
Jean Mistler d`Auriol regénye

Révay József fordításában

a Genius kiadása

Milyen irigylésre méltó pálya a Jean Mistler d`Auriol-é! Fiatalon, harmincon innen, bejárta már a fél világot, egyetemi előadó, világfi a diplomata egy személyben, a könyvtárakban Staelné leveleit, a zöldasztalnál Európa egyensúlyát tanulmányozza, nem utasít el magától semmit az élet változatos örömeiből, fogékonyan figyeli országok és egyének furcsaságait, mindenre jut ideje, mindenre van hajlama s ráadásul még regényt is ír, formásat, nagy sikerűt, élvezeteset! Ez az eleven kíváncsiság, az a rugalmas sokoldalúság, ez a szinte szédítő aktivitás, a megannyi jellemző vonása annak a pompás embertípusnak, amelyet ma Európában egyedül a franciák tenyésztenek s amely ragyogó keveréke s egyben újmódi változata a reneszánsz humanistáinak és a spanyol conquistadoroknak. Jean Mistler is, e legelső regényével, az irodalmi hódítók közé szökkent, akik, míg élnek, játszva bonyolítják az életet a holt betűvel, az élményt a hagyományos romantikával, a személyes megfigyelést a kor kötelező áramlataival, - s jó szeme legyen az olvasónak, ha egy ilyen író műveiben szét szeretné választani a nyersanyagot és a formát, a művészetet és az élményt, az író egyéni érdekességét s a mű keltette személytelen érdeklődést. A Múlt Szerelmesé-ben is maga a téma a legvonzóbb: a nagy romantikus közhely az első és egyetlen kamaszkori szerelemről, a soha vissza nem térő múltnak reménytelen újraéléséről, a valóságnak és az emlékképnek bánatos ellentétéről - amit aztán a békeidő és a háború utáni korszak, a Gretchen-idill és a nagyvárosi jazzband rikító különbsége is súlyosít, sőt: két fajnak, két országnak mindenütt jelenvaló harca, mivel a szőke Elsa német, Jacques, a hős, pedig francia. Az író mindezt igen hatásosan s igen megvesztegetően meséli el, itt-ott némi szatirikus éllel, ami szabad helyzetének, elfogulatlan szemének s franciás bíráló-kedvének az érdeme, másutt, az érzelmes részletekben, azzal a sokat sejtető férfi-búval, amely a csábítás egy eszköze, sokszor kissé banális áriákkal, akár a holdvilágos Germániáról, amelyhez úgy ragaszkodik - ma is! - egynémely javíthatatlan francia, akár bizonyos társadalmi vagy politikai problémákról, melyeket csak a francia diplomata érezhetett szükségesnek, - s mindvégig, ha rejtve, ha kétkedő is, azzal az igen érthető s igen nemes óhajtással, amely két nagy nemzetnek - Athénnak és Spártának, mondja Mistler - mielőbbi kibékülését egyengetné...Kár, hogy a regény befejezése, Jacques és Elsa szétválása, semmiképp se hat meggyőzően, - bár Jean-Jacques Mistler az egész Ruhr-megszállást s Berlin minden háború-utáni mocskát teregeti köréje igazolásul; az ilyen válás fatális, még ha nem is bonyolódik két különböző faj küzdelmével s érzi azt kissé az író is, amikor, a válság előtt, Stendhalt és Constant Adolpheját emlegeti, - akiket tisztelettel idéz, de nem követ, pedig, üres óráikban, ezek is csak diplomaták s a cselekvés emberei voltak...Van valami furcsa lágyság, valami könnyű szentimentalizmus Jean Mistlerben, amely, talán az élmény uralma, talán a cselekvő élet ellentéte képen, - Napóleon rajongott Wertherért s a cselekvők, ha tollat fognak, olyakor érzelmes kamaszokká fiatalodnak - nemcsak a regény történését, alakjait s helyzeteit, hanem sokszor a stílusát, mondatkötését, szavait is szétmállasztja. Amellett - póz-e? kacérság-e? agy a "magas életnek velejárója - mintha ezt az egész könyvet csak mesteri ötletképpen, fogadásból, fél kézzel írta volna, hogy megmutassa. erre is képes, erre is van ideje, hajlama, élménye, tehetsége, csakúgy, mint a céhbelieknek, vagy az ifjú irodalomnak szentel Mistler; ha tudná, milyen hálátlan! A kereső, vergődő, elsősorban harcoló írók közül nem mindegyik jut el az olvasóig; sokszor csak a mögöttük állók látják hasznát eredményeiknek; s amikor Mistler, lankadt gráciával, egy-egy merészebb párhuzamnak, egy-egy szokatlanabb képnek, a lélek egy bonyolultabb hangjának ad kifejezést, olyankor az olvasó, Mistler könnyen élveshető, kellemes és üdítő felhígításában, egy-egy Giraudoux vagy Proust, egy-egy Jacob vagy Aragon sűrű, nehéz esszenciáit ízlelheti...

A regény magyar fordítása néhol határozottan szép, egyhelyütt - egy lírai betét átültetésében - valósággal remekel, másutt meg, mint a mai fordítások nagy átlaga, sietős, hevenyészett, pongyola. Itt-ott egy-egy vaskosabb tévedés; így école de natation egyszerűen uszodát, nem pedig "hajózási iskolát" jelent; cuvette csak mosdótál, nem hordó; géranium nem "gólyahír," hanem egyszerűen muskátli; dais vermoulu csak szúrágta, nem pedig "bíbormennyezet"; embusqué-nek nem a "púpost", hanem a lógóst hívták a háborúban;... songe a Olympio, au Lac, au retour de Werther...mondja Jacques, amit a magyar fordítás, kissé merészen, így von össze:...gondolj Olympiora Lamartine Lac-jában, gondolj Werther visszatérésére; talán nem is kell mondanom, hogy Olimpo nem Lamartine-nak, hanem Hugo Tristesse d`Olympio-jának hőse s itt talán csak a nyomda hibás? Boucheé á la Reine semmi egyéb, mint vajas tészta vagdalékkal töltve, nem rétes, hanem pogácsa-formában, - s ezt a zamatos konkrétumot a fordító ilyen felemás általánossággal pótolja: "étvágygerjesztő falatka á la Reine", ami bűn a magyar nyelv s bűn a francia konyha ellen! A fordítást eleven, de kissé himnikus bevezetés előzi meg. E csinos könyvvel kapcsolatban, amelynek sikere épp abban rejlik, hogy kellemes, frissen folyó és főképpen igénytelen, - kivételes "euródiciót," nagyszerű "írásművészetet," Régnier-t, Loti-t, Hamsun-t emleget, amin talán még Jean Mistler is mosolyogna vagy bosszankodna. Az ilyen túlságos széptevések ártanak a közönségnek, amely, szegény, jó pár éve, már-már csak "zsenit" kap és "szenzációt" - s ártanak az írónak, akire, az ilyen ódák után, a legszelídebb olvasó is igényesen, kritikai kedvvel s kinyilatkoztatást várva tekint - s aki talán nem akart mást, mint egy romantikus élmény irodalmi formába való rögzítését, hogy aztán annál szabadabban lendülhessen új kalandok és új tájak felé...