Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 16-17. szám · / · Tersánszky J. Jenő: A csóka

Tersánszky J. Jenő: A csóka
- regény - Negyedik rész (4. Befejező közlemény)
50. fejezet

Mondhatom nektek, az első tapasztalat, amit tettünk, az volt, hogy soha gyalázatosabb hazugságok nem keringtek ellenségről, mint a muszkákról.

Nem hogy kegyetlenek lettek volna hozzánk, de nem is láttunk magunk körül más mint csupa szíves és mosolygó arcot. Boldog volt akármelyik, ha a kulacsát vagy a cigarettáját nem vetették meg a katonáink, akár vendégeik lennénk.

Azonban csak egy darabig voltunk együtt mindnyájan, akiket elfogtak. Miután jegyzékbe vettek minket, a tiszt urakat külön vitték a legénységtől.

Kormos önkéntes úron némi vita folyt, aminek végén ő is a tiszti csoportba került. Vele együtt persze én is.

Így szállítottak el egy nagyobb idegen városba estére. Ott egy nagyon kényelmes barakkban szállásoltak el bennünket.

Itt nemcsak menázsit kaptunk, hanem még italt is. A tiszt urak épp úgy kezdték bánatukban a ferblit, ramslit a barakkban, akár a fedezékben. Kormos önkéntes pedig, kissé félrevonulva naplóját és verseit böngészte.

Egyszer aztán, amint nyilván hazagondolva rám nézett hirtelen így kiáltott a többinek:

- Uraim! Ki akar haza üzenni a világ legbiztosabb postájával Tyákóval, az ezredünk különc csókájával? Ez a Tyákó ezer muszka őrszemen is visszarepül Miskához a számvevő fiához. És meg se kottyan a szárnya alatt tíz levél. Én láttam, hogy a Miska sapkáját fél kilométerre elvitte. Én is küldök vele két költeményt a folyóiratomnak.

Erre hatalmas helyeslés támadt. Sőt, miután a tiszt urak mind papírt és ceruzát fogtak, egyikük azt ajánlotta, hogy várjanak velem egy-két napot, míg többet tudnak a sorsuk felől itt. Esetleg hadi titkokat is rám bízhatnak csapatmozdulatokról s így tovább... amit közben elleshetnek.

Így történt, hogy még majdnem egy hétig csatangoltam ellenséges földön.

Végre egy hajnalon, egy vasúti állomás barakkjában, egy csomó tudósítással a hónom alatt, Kormos önkéntes úr megcsókolt és észrevétlen kihajított az ablakon.

Tudtam a kötelességemet. Azt a hetes utazást pont három óra alatt szálltam be nyílegyenesen az orosz indóházból az 1001-es honvédezred 5-ik századának a konyhájáig.

Csakhogy itt szörnyű meglepetés ért. Az ismert helyen csupa idegen arcra leltem.

Szívembe nyílalt, hogy azt sem tudom kis gazdámról, él-e, hal-e? elfogták őt is vagy megugorhatott? Az ezredet leváltották mindenestül, csak ezt láthattam.

Nem tagadom, tusakodtam egy darabig magammal, mintegy sanyarú sorsom előérzetében: nem volna-e legjobb visszatérni és letelepedni végleg rokonaim közt az emberek szolgálatából? De győzött bennem a kötelességérzet, hogy mások is várnak valamit becsületességemtől. Hát elvetettem a kísértést.

A csókalogika azt súgta nekem, hogy Miska gazdámat sokkal nehezebben lelem meg, ha itt a harctéren kóborlok utána, mintha visszaszállok a tornyos-teleki kaszárnyába. A tizenötös gránát csapott volna ebbe a logikába! Nem hiába hallottam kinn annyi teremtettét a káderek felől.

De már határoztam és hasítottam is a levegőt a kaszárnya felé!

A többit igazán rövidre foghatom. Bár a hadijelentések ezt írták meg bővebben. Persze, hisz a tűzbeli cselekedeteimet nem jöttek oda megfigyelni írókollegáim. (Bocsánat a szerénytelenségért, már kicsúszott a tollamon.)

A kis Miska gazdámat nem leltem a karmesteri lakásban, csak édesanyját. Ő volt, aki szárnyaim alul elmetszette fogolybajtársaim papírmasétáját. Aztán, miután kisírta magát férje balszerencséjén, természetesen a többi irattal átszaladt a káderirodába.

Így lett azok tartalma közhírré. De persze nem a személyi hírek okoztak a levelekből feltűnést, hanem azok a tudósítások, amiket az ezredes úr az ellenséges front mögül küldött velem. Csapatfordulatokról, viszonyokról s így tovább.

De ezzel lettem én magam is máról-holnapra országos nevezetesség.