Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 16-17. szám · / · Tersánszky J. Jenő: A csóka

Tersánszky J. Jenő: A csóka
- regény - Negyedik rész (4. Befejező közlemény)
41. fejezet

De hogy magamról is beszéljek, hát sok helyt haladtunk át olyan helyeken, ahol emberi és állati hullák hevertek még szanaszét temetetlen. Olyik akkorára volt puffadva már, mint egy hordó.

Nincs mit szépítenem. A finom dögillat már mérföldekről itt-ott hogy el nem szöktetett kis gazdám mellől, hogy belevágjam a csőröm a kész pecsenyébe. De mintha valami eleve súgta volna, hogy nem rendjén való dolgot művelnék. Mindig tusakodtam ősi ösztöneimmel.

Végre is egy napon nem bírtam ellenállni. A menettől kis távolra egy szegény bosnyák vitéz teteme feküdt egy tarlón. Lecsaptam rá kis gazdám válláról.

Épp amint a szemébe kóstolnék azonban, csak látom, hogy kis gazdám szörnyen felháborodva rohan felém a kocsiról. És elkerget és korhol, gonosz, elvetemült gazfickónak.

Azt hiszem, dicséretemre mondom, hogy tüstént megértettem a haragja okát. Utóvégre is az emberi kultúra osztályosának tekinthettem már magam, amely a legszörnyűbb bűnnek minősíti az emberevést. Viszont magamon sem csodálkoztam, hogy meginogtam. Nem azért, mert, hogy ahhoz képest, hogy minket állatokat lelkifurdalás nélkül faltok fel ti kedves emberek, hát kölcsönbe mi sem érezhetünk nagy bűntudatot, ha utánzunk benneteket. De nem ezért mondom. Inkább azért, mivel abszolúte nem vehettem észre, hogy olyan nagy becsben tartanátok az emberi életet, mint ahogy a hullámok adjátok meg a kíméletet és tisztességet.

De hogyan mernék berzenkedni felsőbbségetek ellen az értelem terén? Elég, ha megjegyzem még ehhez a kis epizódhoz, hogy egyáltalán nem volt nehéz aztán betartanom a tilalmat. Ugyanis megértettem, hogy az csak az emberhúsra vonatkozik feltétlen. Mert, ha tán nem is nagyon szívesen, de azért azt elnézte kis gazdám, ha állati dögre szállok.

Be is laktam néhányszor mondhatom ebből a csemegéből.

De ez unalmas nektek. Szívesebben veszitek bizonyára, ha egy hamisítatlanul pikáns hadikalanddal szolgálok inkább ugyanitt.

Még a saját területünkön jártunk. De mindenütt el volt terjedve azért köztünk, hogy körülöttünk az egész lakosság csupa áruló.

Egy kis városkán keresztül menet, három, négy középület erkélyéről is lóbált felettünk a szél akasztott embereket.

Ezek kémek voltak. A muszkákkal cimboráltak.

De így aztán nem csodálni, ha a katonáik nem valami nagy bizalommal és gyöngédséggel bántak ezekkel a derék csujesekkel.

Hát egyszer az én kis gazdám és két zenész társa nagyon megáhították a tejes kávét.

Egy reggel lemaradtak a csapattól és eliramodtak egy félreeső majorságba, hogy egy kis tejet szerezzenek a fekete kávéjukba.

Mikor belépünk a házba, ott csak három némbert leltünk.

Kettő csúf, vén boszorka volt közülük, a harmadik elég csinos, kékszemű, menyecske féle. De szörnyen meg volt rémülve mind a három.

Elkezdik nekik magyarázni az én zenészeim kézzel-lábbal, hogy mit akarunk tőlük.

De minél jobban cirógatták őket, (persze inkább a fiatalt, mint a véneket) annál jobban sápítozott mind a három.

Jól láttuk, hogy az istállójukban van tehenük. De hiába mutatnak a zenészek nekik pénzt is, csak a magukét hadrikálták.

Erre már méregbe jöttek a jámbor zenészek is és elkezdtek káromkodni. Hisz azt hitték, nem akarnak nekik tejet adni az asszonyok.

Nos, egyszerre, a két vénasszony körülfogja a fiatalt és elkezdenek neki siránkozni. Kérlelik, simogatják. Végül is ravasz pillantást vetnek ránk és kimennek a szobából.

Hát ez mi? A fiatal asszony, a legnagyobb csudánkra egy szó nélkül, búsan odamegy az ágyhoz, hanyatt fekszik rajta, lehunyja a szemét és úgy marad.

Csak bámulunk egymásra.

De mikor mégsem mozdulunk, végre a nő is felveszi a fejét a párnáról és ő is kérdőn és várakozva bámul ránk.

Akkor egyszerre megértettük, hogy mit gondoltak ezek a nénik a rezonérozásunkra és milyen tejjel akarnak szolgálni nekünk.

Az én zenészeim elkezdenek rettenetesen kacagni.

Hát ekkor a menyecske egyszerre felugrik az ágyról.

A nagy szemrehányás helyett dühös pillantást vet ránk egyet. Sőt zagyvál is felénk valamit csujesül. Biztosan, hogy: járjatok csúfot a nagyanyátokkal!

Azzal megfordul és ő is otthagy bennünket. De ugyan bevágja maga mögött az ajtót.

Ez történt. No meg még az, hogy saját kezűleg kellett aztán megfejni kis gazdámnak a csajkájába társaival a tehenet az istállóban.

De láthatjátok, hogy milyen furcsa kis móresre voltak szoktatva a civilek. Nos hát! ilyen a háború!