Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 16-17. szám · / · Tersánszky J. Jenő: A csóka

Tersánszky J. Jenő: A csóka
- regény - Negyedik rész (4. Befejező közlemény)
39. fejezet

Természetes, hogy a mi kaszárnyánk fordult fel legjobban fenekestül az első harci riadóra.

Az őrjöngés általános volt. Az nem ismeri az emberek lelkét, aki azt hiszi, hogy a leggyávább lélek mélyén is ott nem táncolt a vad zajlásnak, a változásnak ujjongó helyeslése. Még a bölcsek szemét is magával ragyogtatta, ha a szívét nem is s ha voltak teljes kivételek, legföljebb a nők közül voltak.

A férfiak a halál igazi zsoldosai. Akárcsak ott volna titkon mindenkiben annak a tudata, hogy valójában megszűnt feltétlen szükségességük, miután lerótták adójukat az élet folytatódásának a nők ölébe.

Állt ez szűkebb otthonomra is. Nem tudom, nagy gazdám mennyire lelkesedett. Kis gazdámmal szinte bírni nem lehetett. Gazdasszonyom azonban inkább keserves sóhajokkal és kisírt szemmel járt-kelt.

Mozgósításra a zenekarnak is mennie kellett az ezreddel Galiciába. Hantunyek őrmesternek, a nagybotosnak, éppenséggel. Kivételek csak a kiskorú zenészek voltak, 17, vagy mennyi életévükig.

Miska gazdám persze nem volt még 15 éves sem. De mikor meghallotta az ordrét, hát egy düh és elkeseredés lett: hogy ő ne menjen a háborúba?

Ki is jelentette a karmester úrnak:

- Ha nem visznek szépszerével, akkor majd meglássák, hogy maguk után szököm.

- Ez már nem az én dolgom fiam! - mondta rá ámen gyanánt Kappelmeiszter.

Hanem, aki ismerte az én kis gazdámat, az tudhatta, hogy nem tréfál, ha valamit a fejébe vett.

Nem is hadrikált többet senki előtt. Hanem egy egészséges haditervet eszelt ki.

Mikor indulandóban volt a zenekar, megkérte édesanyját, hogy kísérhesse el legalább édesapját a vonaton, a legközelebbi városig.

Abban lakott a Miska gazdám nagynénije, akinél már vakációban is mindig töltött néhány napot. Ezúttal pedig éppenséggel kijárhatott neki, hogy a zenekar elbúcsúzott. Hát édesanyja bele is egyezett.

Természetes, hogy az útra kis gazdám engem is magával szándékozott vinni. Persze, én is csak úgy tudtam, hogy a nagynénijéhez.

Azért tehát csak épp a másnapi viszontlátásig búcsúztam el Gürinkától. A másik város néhány ezer szárnycsapásra volt csak s így Gürinkát bármikor meglátogathattam. Őneki már kissé feltűnőbb lett volna ekkora kirándulás a torony körletéből, szülei miatt is, ha a többi rokonunkat nem is vesszük.

Sohasem sejtettem, mi következik.

Hogy micsoda út volt? Hisz emlékezhettek. A banda rotyogott, a legénység nem bírt lépni a virágtól. Nem volt hely a legrücskösebb baka képén sem, ahová csók és könny ne ejtődött volna. A civilek még a vagonokat is úgy teledobálták kaláccsal meg szivarral, hogy valóságos alom támadt a padlójukon, amilyenen a tündérkirály táltosai sem tapodtak.

Így indultunk el.

A következő városnál aztán a kis gazdám, ahogy illik, nagy csókok, ölelések, vigasztalások, intelmek közt elbúcsúzott édesapjától és még a vonatindulás előtt elindult velem a város felé.

Hanem egyszerre csak a kis gazdám a vonat körül tolongó sokaságban megfordult velem és átmászott a vagonok alatt. Majd kissé keresgélve, hirtelen megint felkapott egy echós trénkocsira, ott aztán nagy suttyomban megbújtunk a trén szekér saraglyájában két óriási láda közé, a puha szénába.

El fogjátok hinni, hogy négy napot és négy éjjelt kuncorogtunk ott megbújva.

Hallottuk mindig a nagy zenebonát körülöttünk és nagyokat vesztegeltünk a vonattorlódás miatt. De senki sem fedezett fel bennünket. Élelem volt bőven körülöttünk. Csak néha osontunk ki vízért. Meg aztán egyszer azért szállt le a kis gazdám, hogy egy levelet adott át egy civilnek, hogy dobja be a postaszekrénybe egy állomáson.

Az édesanyjának küldte, hogy majd ne essen kétségbe miatta, ha nem jelentkezik nagynénjétől. Mikor persze kétségbeeshet azon is, hogy a drága, féltett kis fia megy a harctérre.