Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 16-17. szám

Elek Artúr: Bezerédi Gyula
(1885-1925)

Csöndesen élt, ritkán esett szó róla, amíg élt - és szótlanul ment el Bezerédi Gyula. A kevésbeszédű, a nagyokat hallgató magyarok közül való volt. Jól megépült, izmos férfiú, sötét szakáll keretezte be napon pirult vadász-arcát, hatalmas markában a ceruza, mellyel a művészkávéház asztalára rajzolgatott nevetségesen törékeny jószágnak tetszett.

A múlt század nyolcvanas éveinek elején kezdett itthon föltűnni. Nagy építkezésekkel készült akkor Budapest az 1885-i országos kiállításra és a lassú léptekkel közeledő millenniumra. A fiatal szobrászok számára bőven akadt az épülőfélben levő nagy monumentális épületeken dekoratív feladat. A mai Keleti pályaház, (melynek akkor még "Központi indóház" volt a neve) 1883-ban állványok sűrű erdejéből volt kiemelkedőben. A homlokán ma is álló allegóriás szobrok közül hármat, a Bányászat, a Gazdászat és a Kereskedelem szobrát a huszonöt éves Bezerédi Gyula mintázta, ki csak egy évvel előbb került haza Bécsből. Ott Kundmann, majd Weyr műtermében tanult s mint az utóbbinak egyik fiatal segédje, az akkor épülő Kunsthitorisches Museum dekoratív szobrászati munkáiból is kivette részét.

A dekoratív szobor többnyire, háládatlan feladat, mert rendszerint igen nagy magasság számára készül, amelyben már csupán a tömege, vagyis a silhouette hatása érvényesül. Épp azért nem is szoktak a mi korunk szobrászai igazi nagy ambícióval neki feküdni, nem úgy, mint a régiek, kik az ilyen feladatokban is megtalálták az örök alkotások alkalmát. A dekoratív szobrász munkássága jóformán figyelemébresztés nélkül múlik el, a nagy magasságban az építészet rendjébe illeszkedő tömeghatású szobrok szerzője iránt csak igen kevesen érdeklődnek. Névtelen szobrászkodás az, melyből hír vagy anyagi előny csak ritkán szeretik. Ezért is szeretik a már gyökeret eresztett szobrászok a fiataloknak és kezdőknek átengedni az ilyen feladatokat.

Bezerédi Gyulának, kezdő korában bőven jutott bennük része. Az új Operaház palotájába, melynek szintén a kiállítás esztendején kellett elkészülnie, ő mintázta a király-lépcső két Mátyás korabeli apródjának bronzalakját. Egy évvel utóbb (1884-ben), a mehádai Szapáry-fürdő épületét díszítette Herkules és Psyche szobrával.

Ezeken a munkáin sokat tanult, nagyot fejlődött, de ismertté nem lett általuk a neve. Ekkor kezdett a potrait-szobrászattal próbálkozni s faragott fejei meghozták számára az első sikereket. Munkáival megjelent a Műcsarnok kiállításain és figyelmet keltett fejeinek kitűnő anatómiájával és a jellemet kidolgozó megmintázásával. De hírre, dicsőségre és anyagi boldogulásra szobrászművészetünknek abban a korszakában csak nyilvános szoborpályázatokon tehetett szert a fiatal művész. A fővárosban és még inkább a vidék városaiban évről-évre újabb szobrokkal népesítették be a köztereket. Európai járvány volt az a 70-80-as években s az eredménye: a rossz szobrok sokadalma Európa szerte. A kor még nem volt érett a monumentális szobrászat nagy feladatainak megoldására, a szobrászoknak sejtelmük sem volt azokról a problémákról, melyeknek helyes megoldása szükséges ahhoz, hogy a szabad ég alá állított szobormű és építészeti, vagy kertészeti környezete között egymás hatását kölcsönösen fokozó vagy kiegészítő összhang fejlődjék.

Az első nyilvános pályázat, amelyen Bezerédi föltűnt, a bajai Tóth Kálmán szobor pályázata volt. Bezerédi az első díjat és a megbízást nyerte új tervével. 1894-ben már le is leplezték művét a dunamenti kedves kis alföldi városban. Munkája fiatal ember alkotása. Arányaiban félszeg, mozdulatában monumentális súly nélkül való. A későbbi Bezerédinek egyik értékes kvalitása azonban már megvan benne: az anyag természetével számoló komponálás érzéke. Alakja széjjelbontott mozdulatával, kiszabadított tagjaival kiválóan bronz-szerű. Olyan tulajdonsága ez Bezerédinek, melynek szobrászaink túlnyomó része máig is híjával van.

Az első siker után következett a pályázatok hosszú sora, a szörnyű energiaőrlés és életkedv-pusztítás, amely annyi tehetséges szobrászunkat mindenkorra megrontotta. Bezerédit nem egy csalódás érte rajtok. Sok idejét, kedvét, erejét elfogyasztották. A kolozsvári Mátyás-szobor pályázatán Fadrusz után ő kapta a legtöbb szavazatot és a második díjat. De díj és kitüntetés a szobrászt nem viszi előbbre, csak a megbízás, amely alkalmat ad neki, hogy összezsugorított tervét nagyra és véglegessé fejlessze.

A millennium és a befejezéshez közeledő Országházának épülete közben munkához juttatta, de nem olyan feladatokhoz, melyek ambícióját nagy cselekvésre szították volna fel. Ő készítette a munkácsi, a zimonyi és a pannonhalmi millenniumi emlék szobrászati díszét, az Országház épületére pedig Werbőczy, Losonczy István és Dobó István kőszobrát. Megannyi dekoratív feladat, holott ő monumentális alkotásokra vágyott volna.

Művészkörökben abban az időkben sokat beszéltek elkedvetlenedéséről. Művésztársai különben is azt tartották róla, hogy keveset dolgozó, sokat tétlenkedő ember. S éppen akkor szedte össze erejét Bezerédi egy nagy nekilendülésre. Az egyhelyben megülni szerető magyar hirtelenül fölkerekedett és átment Amerikába. Odavaló magyarok hívták, kik vele akarták elkészíttetni Washington budapesti szobrát. Az amerikai magyarok pénzén hamarosan meg is csinálta itthon Bezerédi a Washington-szobrot. 1906-ban leplezték le ott, ahol ma is áll: a városligeti tó partján, zöld gyep és zöld fák között az égre terülő silhouette-jével.

Ez a szobor lett Bezerédi főműve és Budapest újabb monumentális szobrainak a legkülönbje. Szerencsés egyensúlyhelyzetű a mozdulata, kiválóan bronz-szerű a kompozíciója és plasztikusan ízes, ha a kelleténél kissé részletezőbb is a megmintázása. Nemes és harmóniás alkotás, a legjava annak, amire a kor magyar szobrászművészete képes volt. Évtizedek óta az volt az első teljesen megcsinált, minden részletéig végigérzett nyilvános szoborművünk. S máig is az.

Hozzá képest az egy évvel később készült Tinódi-szobor visszaesés. Ennek a művének a szerencsétlen talapzat volt a kártevője. A főalak rajta is kiváló, éppen abban kiváló, amivel Bezerédi művészete kortársaitól különbözött. De az építészet nem hogy megnagyítaná a kicsire szabott alakot, inkább elnyeli. S a fríz-alakban körbefutó relief sem szerencsés munka.

E két jelentős alkotása után mintha kifogyott volna Bezerédiből a munkakedv. A nyilvánosság előtt alig szerepelt s alakját szépen-szépen betakarta ritkán jóindulatú szövedékével a művészpletyka.

Úgy látszik, teljesen megkeseredett. Sűrű vérű ember volt, kemény és büszke férfiú, ki sohasem tülekedett és görbe utakon nem járt. Ökölbe szorított kézzel hallgatott éveken át s talán ökölbe szorított kézzel ment át az öröklétbe is. Nem közönséges művész volt. Meglátszott ez rajzain is, még azokon a gondtalan és gyors vázlatain is, melyekkel a művészkávéház asztalának fehér márványát befuttatta csöndes beszélgetés közben. A múló idő bizonyosan igazságot szolgáltat még neki.