Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 16-17. szám

Nagy Lajos: Idegen regények garmadái

Minthogy ez a cikk irodalmi életünk egyik legfontosabb ügyével foglalkozik felkérésünkre, hogy a felvett kérdés teljesebben megvilágítassék, a magyar könyvkiadás vezető emberei közül Ranschburg Viktor és Révay Mór János már ebben a számban teszik meg észrevételeiket. A hozzászólások közlését folytatjuk.

A magyar író anyagai helyezte egyre rosszabb és rosszabb, kedve és munkalehetősége is csökken, - a magyar könyvpiacon pedig az idegen regények tömegei jelennek meg, sűrű egymásutánban, esztendők óta. Az írók maguk, akikkel e témáról beszéltem, szégyennek, csapásnak, szörnyű igazságtalanságnak tartják ezt az állapotot. Az írókon kívül azonban senki sem törődik vele, hogy mi történik a magyar irodalommal.

A magyar írók olcsó honoráriumért napilapokba írják a tárcanovellákat, e novellákból talán soha nem lesz novelláskönyv. A magyar írók meg sem írhatják a regényeiket, hisz tárcanovellákat kell írniuk, mondom még hozzá különféle eszmekörben élő s mindenkor prepotens igényű napilapokba, az igazi irodalomnak az éppenséggel nem eszményi orgánumaiba, szerkesztői ceruza alá, színeiket kaméleonszerűen váltogatva, mert nem tudják megszerezni a regényíráshoz az "üzemi költséget" sem, - de azért napilapjaink is még mindig előszeretettel közölnek idegen íróktól regényeket. A magyar írók novelláit egyáltalában nem, a regényeiket is csak elvétve - csakugyan: "elvétve", azaz írót is, regényt is rosszul, a külső (politikai és zsurnalisztikai) hatalmi viszonyok s nem a belső érték alapján megválasztva - adják ki ugyanazok a kiadók, akik a világ minden kultúrnyelvén működő íróknak sorozatos műveivel árasztják el a közönséget.

Közönség és irodalom értékelés szerint vitán felül álló magyar íróknak, például Móricznak, Karinthynak, Herczegnek 1500-2000 példányban nyomják a regényeit, kérdés, hogy ez a példányszám is nem nagy-e, viszonyítva a fogyás mértékéhez és tempójához, - de ugyanakkor olyan Hugok és Mereskovszklijk rogyasztják a könyves kirakatok polcait, hogy siralom rájuk nézni.

Ugyan mit vétett a magyar író, hogy így büntetik? Mert ez már valóságos büntetés, exkommunikálás és deportálás ez!

A tények, amelyeket itt leírtam, közismertek. Mindenki tudja a könyvkiadók jegyzékeiből, lapoknak a hozzájuk érkezett könyveket regisztráló felsorolásaiból, az utcai oszlopokra s a villamosok ablakaira ragasztott hivalkodó plakátokból, végül a könyvkereskedések kirakataiból, hogy esztendők óta garmadával jelennek meg az idegen nyelvekből fordított regények, nemcsak a világirodalom elhalt és élő nagyjainak csaknem valamennyi művét kiadták már magyarul, - a neveket és címeket fölösleges felsorolnom, - hanem az angol, német, francia, orosz, dán, olasz, spanyol, lengyel sőt indus nyelven író másod, harmad és többrendű regényírók termékei is, még a soha nem hallott nevűeké is, szorgalmasan, hétről-hétre vagy napról-napra teszik tiszteletüket, ha kell, hát két-három kötetben, kötetenként 400-500 oldalon is. Bámulatos!

Statisztikát kellene csinálni! Számszerűleg meg kellene állapítani, persze más nemzetek irodalmi viszonyaival egybevetve, hogy mennyi idegenből fordított mű jelent meg magyarul az elmúlt öt esztendő alatt. Bizonyos, hogy e mértéknél fogva már bűnné vált nemzetietlenségében a világ valamennyi nemzete közt elsők vagyunk.

Nem lenne csodálnivaló, ha a magyar író kétségbeesve felkiáltana: segítség! De a probléma rendkívül komplikált, a magyar író ezt bölcsen tudja, s nem kiálthat, mert vajon kitől, mitől várhatná a segítséget? Szervezkedés, küldöttség, kultuszminiszter, memorandum, képviselők, interpelláció, kormány?! Minden lehetőség csaknem lehetetlenség a mai viszonyok között, de különben is az a gyanúm, hogy a védelem még rosszabb lenne, mint a korlátlanul szabadjára engedett nekivadulás. Mert a mai külső és belső erők bármily beavatkozása alighanem csak azt eredményezné, hogy például H. G. Wellsnek egy műve sem jelenhetne meg többé magyarul, ellenben megjelennének teszem Pekár Gyulának összes művei - a fiókjaiban csücsülő további 20-30 regénnyel kiegészítve és valamely Milotay kötet, mondjuk arról, hogy a zsidók gáncsolták el Amudsent, 50000 példányban, díszkötésben. Ennél minden esetre jobb, ha a könyvkiadók korlátlanul azt teszik, amit akarnak.

Nyolc-tíz idegen nyelv csaknem valamennyi írójának csaknem valamennyi művével boldogítanak bennünket a magyar kiadók. Örömmel üdvözöljük őket és kiadványaikat mint olvasók, mint a magyar kultúra, a magyar irodalom és a magyar nyelv szent ügyétől önzően függetlenült mohó érdeklődők, - de még így is azt kell mondanunk:

- Elég már! Hiszen annyi már az okvetlenül elolvasnivaló könyv, hogy ha száz évig élünk is és minden időnket olvasással tölthetjük is, még akkor is marad további száz évre való restanciánk. Elég már, hisz a neveket és a címeket sem tudjuk már emlékezetünkben tartani. Sok lesz már - s a jóból is megárt a sok! (A rosszból még a kevés is megárt.)

Az önző olvasó talán örül, - de szabad-e kiszolgálni a korlátlan individualistát? Szabad-e eleget tenni annak, aki nem törődik a magyar kultúra, a magyar irodalom, a magyar nyelv sorsával, aki azt tartja, hogy vesszen Karinthy, károsodjék Móricz, - de neki Mereskovszkijt kell olvasnia, még pedig sorozatosan, a "nagy" Mereskovszkij összes műveit.

Az idegen regények garmadáit a magyar könyvkiadók adták és adják ki, de a kórtünetért ők csak részben és nem száz százalékban felelősek. A kiadók a közönségre hivatkoznak, amely szívesebben vásárol és olvas idegen írókat, mint magyarokat. A hivatkozás helyes és pontosan megfelel a tényeknek. A kiadók azonban azt hiszik, hogy ezzel a kijelentéssel a "maguk részéről" elintézték ezt az egész ügyet, felelős a közönség. A közönség előzetes megfontolás nélkül cselekszik, átengedve magát mintegy ösztönös hajlandóságának, - de ha alkotóelemeit, az egyes olvasókat, meginterjúvolja az érdeklődő, ezek azzal magyarázkodnak, hogy a francia, orosz, angol, dán, stb. írók általában jobbak, mint a magyarok, minden esetre pedig érdekesebb miliőbe, szimpatikusabb és magasabb rendű világba visznek bennünket. Hisz a mozgóképszínházban is tapasztalható, hogy a pesti ember föllélegzik, amikor megjelenik a vásznon az első néhány kép s a főhős autója Párizs vagy New York útjain robog, jobbról-balról new yorki házak vagy párizsi fák, idegen, idealizált, még idealizálható emberek. A közönség az idegen regény áradat okául a magyar írót jelöli meg, azaz magyar irodalomnak viszonylagos alacsonyabb nívóját, "szürkébb", "érdektelenebb" mivoltját.

Igen ám, csakhogy ha igaz, hogy a kiadók csakis azért ontják az idegen műveket, mert a közönség a magyarokat nem vásárolja, ha igaz az, hogy a magyar irodalom átlagban gyengébb, mint a külföldi, - akkor is circulus vitiosussal állunk szemben, mert:

hogyan legyen a magyar irodalom erős, magasröptű, érdekes, hogyan állja a versenyt a franciával, orosszal, dánnal, - ha a magyar írót veszni hagyják, ha mesterségesen testét-lelkét sorvasztó aszályt idéznek a feje fölé?!

De még ezen felül is sok szó fér itt minden egyes tényállításhoz. Sorra veszem még egyszer valamennyit.

A könyvkiadó egy kicsit rosszhiszeműen hivatkozik a közönségre. Mert az egyik szempontja mégis csak az, hogy az idegen író általában olcsóbb. Az idegen művek egy részéért például nem kell honoráriumot fizetni, mert a szerzői jog nem védi a művet. Más idegen íróknál, legalább egyes kiadók, nevetségesen kis összegre alkudták le a honoráriumot. A francia íróknak például egy regényért 50-1000 frankot szoktak fizetni, ami megfelel két-négy millió mai magyar koronának. A francia író bele bocsátkozik az üzletbe, mert azt, hogy műve egyel több nyelven jelenik meg, elkönyveli erkölcsi haszonnak, egy létrafoknak a világhírhez, - a pénzzel pedig nem is törődik, mert ötször annyi sem igen számít nála. A francia és angol és dán íróknak nem jut eszébe, hogy ő ezzel az olcsó árral inkollegalitást követ el a porba sújtott magyar író ellen, hogy ő hozzájárul egy mesterséges kifullasztási manőverhez. Sőt, a francai író azt hiszi, hogy jót tesz, mert a kiadók egy része a magyar nemzet tragédiájára, az ország feldarabolására s elszegényedésére hivatkozva kér tőle méltányosságot. És a francia, angol, dán író nagylelkű! Tudom például, hogy Kuprintól, aki maga is nagy szegénységben él Párizsban, egészen nevetséges kis összegre könyörögte le az egyik magyar kiadó valamely művének a honoráriumát. Ugyanezt más kiadó megtette Jerome K. Jeromemal. Jerome K. Jerome a szerencsétlenül járt "magyar nemzet"-nek ajándékul adta egy műve kiadási jogát. Gondoljuk tehát végig: a kiadó a magyar nemzet szerencsétlenségére hivatkozik, arra a szerencsétlenségére, melynek egyik következménye, hogy a magyar írónak meg kell halnia, az idegen író nagylelkű s félig ajándékot ad - nem a szerencsétlen magyar nemzetnek, nem a haladó, kétségbeesett magyar írónak, hanem a kiadónak s így támogat egy folyamatot, amely anyagi haszon lehet a kiadónak, gyönyörűség lehet a kultúrsmokknak, a magyartalan és nemzetietlen olvasási kéj hajhászónak, de végpusztulás a magyar írónak. És itt ne hivatkozzék senki a fordítás honoráriumára! Mert a fordítás honoráriuma együtt az írói honoráriummal nem teszik annyit, amennyi egy regényért minden emberi méltányosság szerint minimálisan jár, azaz nem fedezné a magyar regényíró által regénye megírása alatt konzumált összeget. Nem lehet a fordítási honoráriumokra azzal az okfejtéssel sem hivatkozni, hogy a magyar író a fordító, ő él a fordítási honoráriumokból, - mert: először a magyar író nem fordítani akar, hanem írni, másodszor a magyar irodalom a magyar kultúra, nem pedig a hevenyészve fordított regények ezrei.

A közönség szívesebben olvassa az idegen írókat, - ez igaz. De nem lehet a közönségre való hivatkozással minden káros tevékenységet mentesíteni. A közönséget nemcsak kiszolgálni, hanem irányítani, tanítani, nevelni is kell. A Duna fürdők közönsége is közönség és bizonyára mindenki helyesli, hogy rendőr űzi el ezt a közönséget onnan, ahol örvényes a víz s a fürdőzés emberáldozatot követelne. A közönség kegyének féktelen hajszolása eredményezhetné például, hogy valamely napilap csak gyilkossági ügyekkel foglalkozzék, azokat minden kínos és undorító részleteivel együtt tálalja föl, csak családi botrányokkal foglalkozzék, emberek intim dolgait túrja föl és minden szükséges ok s magasabb rendű cél nélkül teregesse ki azokat, nevekkel, konkrét esetekkel, szerelmi viszonyokkal, azoknak pénzbeli árával s minden vonatkozásával együtt. A közönségre való hivatkozással egészen aljas dolgokat is lehetne védelmezni. Hacsak az volna az egyetlen irányító szempont, hogy mi kell a közönségnek, akkor akár a Bovaryné sem jelenhetett volna meg mindmáig, mert valami ordináré úgynevezett "erotikával", vagy bűnügyi regénnyel szemben bizonyára kevésbé kellett bármikor is a "közönségnek".

De mi az a közönség? Ez olyan fogalom, amelynek konkrét tartalma nincs. Az olvasók összessége nagyon is sokféle egyént foglal magában s ezek közt vannak olyanok is, akiknek egészen magasrendű szellemi termékekre is van igényük. A könyvkiadó az ő tevékenységét soha nem magyarázhatja azzal, hogy ez vagy az kell a közönségnek. A könyvkiadás nemcsak üzlet, hanem kultúr tevékenység. A könyvkiadó fontos faktora a magyar irodalmi és kultúréletnek.

A magyar "közönséget" évek óta agyontanulmányozzák és egyúttal agyonkompromittálják szellemi életének irányítói: a kiadók s lektoraik, a színházigazgatók, szerkesztők. Erre a közönségre már minden rosszat ráfogtak - és sorra kiderül, hogy itt jár Titta Ruffo, a világ legkiválóbb operaénekese s a közönség minden fellépése alkalmával megtölti a színházat, itt jár Moissi, a világ egyik legkiválóbb színésze, a közönség el van tőle ragadtatva, vendégszerepel egy orosz színtársulat, mindenki aki játszani látja őket, könnyekig meg van hatva, megjelenik H. G. Wells világtörténete, igazi remekmű - s több példányban fogy el minden szemétnél. Hát igaz lenne mégis az a mindenféle rossz, amit a "közönségre" ráfognak? Nem, a közönség sokféle rétegből áll, sokféle mű iránt van felvevő képessége, azokat a rétegeit pedig, amelyeknek egészen alacsony rendűek az igényei, nem kell kielégíteni, hanem nevelni kell, rá kell szorítani a nemesebbre. Feltehető, hogy azért falja az ordinárét, mert még nem nyújtottak neki mást. Magam tudok döntő bizonyítékokat. Láttam heteken keresztül igen sok ostoba, népbutító, mozgóképdarabokat. A közönség persze megtöltötte a mozgóképszínházat. Az "igazgató urak" szerint tehát a közönségnek "kellett" az ostobaság. De véletlenül valami jó is vászonra került: például a "J'accuse", vagy a "Fáraó hitvese". Nos, a "közönség" el volt ragadtatva és sokkal jobban tetszett neki a jó, mint az a szemét, amivel addig traktálták.

Feltehető, hogy a "közönség" olyan képeskönyvet kíván a kiadótól, mely a testi szerelem különféle variánsait mutatja be neki. Ugye, a kiadó nem szolgálhat ilyennel, - pedig ez a képeskönyv üzletnek bizonyára elsőrangú lenne. Ez a példa szélsőséges, de annál jobban igazolja tételemet: Van egy határvonal, ameddig a kiadó a közönség hajlandóságát követheti, de szerintem ezt a határvonalat jóval előbb kell megvonni, mint az ilyen képeskönyvproblémájánál. Például a magyar, különösen a pesti közönség idegen imádatát nem kell száz százalékban kiszolgálni. Magyartalanság ez az idegen imádat, s abban a mértékben, amelyben dúl, már valóságos bűn. Aki minden áron csak idegen regényírótól akar olvasni, az tanulja meg sorra az idegen nyelveket s olvassa eredetiben óhajtott szerzőit, ebben őt senki meg nem akadályozhatja. De az ilyen közönség kedvteléséért elvenni a magyar író alól e földet, előle a levegőt, feje fölül az eget, - ezt talán még sem lehet megtenni azzal az indoklással, hogy: a közönség így szereti. Bizonyos, hogy ha csak a harmada jelent volna meg az utolsó öt év alatt kiadott idegen regényeknek, akkor a Tündérkert vagy a Capillária tízszer annyi példányban fogyott volna el, mint amennyiben csakugyan elfogyott.

A közönségnek az ízlése azért alapjában véve jó, csupán az idegen szeretet s a magyar élettől való elfordulást viszi túlzásba, tehát rosszul van nevelve, sőt azt hiszem, hogy ez az attitude mindennel szemben, ami magyar, mesterségesen előidézett tulajdonság benne. Tagadhatatlan, hogy a magyar élet - a magyar író anyaga - ma szörnyű, szegény és szegényes, gyűlölettől izzó, igazságtalanságokkal burjánzó, kedvtelen, letört csaknem remény nélkül való, legalább is azok számára, akik nem üdvösségüket várják a majdan szükségképpen elkövetkező változásoktól. Tehát az önző magyar olvasó boldog, ha angol könyvet vesz a kezébe s már az első oldalon London kellő közepébe kerül képzeletével s az utolsó oldalig egy szebb, emberibb és boldogabb világban élhet. A jó ösztönű olvasó - aki végre is normális, okos ember - ha azt olvassa, hogy George azt kérdezi Marytől:

- Szeretsz?

És Mary azt feleli:

- Szeretlek! - az olvasó ezt elhiszi, de ha János vagy Simon ugyanezt a kérdést intézi Mariskához vagy Szidihez, már nem is intézi!), akkor az olvasó érzése szerint minden más durva hazugság ezen az ellenkérdésen kívül: "attól függ, mennyi pénzed van?" Azaz: az idegen, gazdag és demokratikus országok élete lehet ideális, de a magyar élet többé nem idealizálható! A magyar olvasó már ott tart, hogy a hozzá hasonló embert nem fogadja el irodalmi figurának, a saját regényanyagnak a nem tűri irodalmi mű levegőjéül azt az atmoszférát, amelyben a valóságos életét vonszolja.

Csakhogy az olvasás nemcsak olyanforma gyönyörök keresése, amelyeket legeszményibben talán mégis egy meleg lábfürdővel lehet elintézni. Nem, az olvasás: tanulás is, az élettel való bátor találkozás a komoly és súlyos problémákkal való szembenézés, a bajok kiküszöbölésére és a boldogabb világ elérésére irányuló tevékenység, a szörnyű magyar élettel a magyar író akar valamit, ezt az akarást az olvasó vagy fölveszi vagy elveti, de meg kell ismernie! A magyar írót a magyar embernek olvasnia kell! A magyar ember tudja meg, hogy neki igazában csaknem annyira nincs köze George-hoz és Mary-hez amennyire George és Mary nem törődik ő vele.

A közönségben van eredendő hiba is, de a közönséget sokkal inkább elhanyagolták - azaz nem nevelték, nem irányították, mert dominált a kegyeit hajhászó kalmárszellem! - sőt nemcsak elhanyagolták, hanem döbbenetes szorgalommal züllesztették. Fáradhatatlanul dolgozott ezen a züllesztésen a magyar szellemi életnek legtöbb faktora. Napi politika nívójáról, eszközével s erkölcsével a magyar írót taszították egyesek a sárba. Szomorú, ahogyan magyar írókkal s irodalmi művekkel bántak különösen az úgynevezett "keresztény-nemzeti" kurzus orgánumai s vezérférfiai. Erre csak azért mutatok rá, hogy okfejtésem teljes legyen, különben semmi rekriminálni valóm nincsen, mert ehhez az erkölcsi ágazathoz nincs szavam, sem rossz, sem jó. - Züllesztette az állapotokat, hogy nincs komoly kritika, hanem csak otromba támadások s még otrombább pajtáskodások. Új orgánumok, - folyóiratok és napilapok - százával fedezik fel a gyenge dilettánsokat, mert a dilettáns mindig alkalmasabb eszköz irodalmatlan célok szolgálatára, mint a tehetséges író, annyira, hogy például az igaz író már ilyesmire egészen alkalmatlan.

Összefoglalva az eddigieket, megállapítottam, hogy a magyar irodalom s a magyar író pusztulásában a kiadók, - akik a pusztulást az idegen regények végeláthatatlan áradatával előidézték - részben hibásak, hibás azután a közönség is, - de hibás-e a magyar író? Ó ige, hogyne. Minden tehetségtelen író rettentően hibás, azáltal, hogy van. De vannak azután tehetséges, kitűnő írók is, - ezt a legszigorúbbak is, a legbotfülübbek is, a legnemzetietlenebbek is elismerik. Nos, ezek számára nem adatott meg a lehetőség, hogy a maguk képességeinek nívójára emelkedjenek. Ebben pedig ők aligha hibásak. Írnák ők a regények, novelláskönyvek - de nem ám a napilap-tárcák, a szerkesztők irodalmatlan sejtéseihez mérten rendelésszerűen készült tárcák - és színdarabok tömegeit, köztük bizonyára mesterműveket is. Sőt bizonyos, hogy vannak fiatalok, soha nem olvasottak, nem látottak, újak és pompásak, - de nem adatik meg nekik a lehetőség, hogy megmutatkozzanak.

A kiadók precedensekre hivatkoznak. Azt mondják, hogy kiadtak már kísérletképpen s "kötelességérzésből" magyar regényt is, de pórul jártak vele, a nyakukon maradt. Sablont adtak ki! - mondom én. Nem akarnak és nem mernek mást kiadni, mint sablont. Zsurnalizmust adtak ki, legtöbbnyire újságírók regényeit. Ez azután méltán nem kell a közönségnek. Miért teszik ezt? Nyílván a napilapok kritikáit és reklámcikkeit akarják ezzel biztosítani. Csakhogy a régi jó írók által elmondottakat rosszul, vagy legalább is gyengébben megismétlő, a vezércikkek rutinján és perspektíváján túl nem terjeszkedő műveket a napilapok kritikái, ezek a tízezerszer kompromittált kritikák, nem mentik meg. Ezekkel a kritikákkal - hála Istennek - ma már tisztában vannak az olvasók, Jack London nevét senki sem ismerte Magyarországon, amikor az "Ádám előtt" című kis regénye megjelent a "Világosság" könyvtárban, nem is írtak róla - és mégis vették a füzetet, amikor pedig a "Vadon szava" jelent meg, idegen író fordított művéről lévén szó, megint csak egy lap sem írt róla, - mégis sok ezer példányszámban kelt el a könyv egy-két hét alatt, úgy, hogy csakhamar nem is volt a kereskedésekben kapható. Példa ez arra, hogy a jó is tetszik, hogy a közönség fölfedezi a jót, hogy függetleníteni tudja magát a kritika, aza úgy a pajtáskodás, mint a politikai s más alapon történő acsarkodás alól. Természetes tehát, hogy a "belső munkatársunk" regényéről hiába követ el 10-15 lap áradozó nagyíróvá avatást, a "ma neked, holnap nekem", avagy a "kéz kezet mos" elvei alapján.

A kiadók, ha kiadnak is, gyenge és félénk regényeket adnak ki. Jó regényt írni, - ehhez igazi írói talentum, hivatottság, prófétai szent lélek kell, nem pedig törtető ambíció és kitűnő rutin. Úgy látszik, a jó regények ma ismeretlen íróasztalok fiókjaiban hevernek, egyelőre reménytelenül. Az igazi írói tehetség többféle alkatelemből van gyúrva, de ezek közül egyik alighanem: a bátorság. Bátorság: látni, gondolkodni s a gondolatot kimondani! Az író, ha nem akarja elhivatottságát kijátszani, legyen bátor, vállaljon minden következményt. Az elhivatottságot ki lehet kerülni úgy, hogy az író sutba dobja a tollat s elmegy könyvügynöknek - s a "nagy" Mereskovszkij könyveit árulja ismerősei körében részletre -, de nem úgy, hogy mást írjunk, mint ami hatalmas erővel feszíti mellünket s csak alkalomra vár, hogy kitörjön belőlünk.

Persze, bátornak lenni dőreség, ha a bátor írót senki nem követi s magára marad. Legyen bátor a kiadó is! Azok az írók, akiket a rutinierk föllagymatagítanak, a maguk idejében szintén bátrak voltak, azok az idegen írók, akiket - mint "veszélyteleneket" - a nyakunkba öntenek, a maguk országában ma is bátrak. Miért van az, - ki tud erre megfelelni? - hogy rajonganak nálunk az új és merész gondolatért, hogy idegenek írók gondolatokkal és bátor akarással izzásig telített műveit, például Wells "Álom" című regényét, oly szívesen adják ki, a közönség falja, - a magyar írótól mégis csak alkalmazkodást, a kipróbált ártatlan komédiák variálását, a semmit-mondást tűrik?

Azt nem tudom, hogy azután a bátor gondolat és akarás hogyan bukna el a mai magyar világ védekező bástyáin, de azt tudom, hogy egyelőre az ilyen elbukás nem aktuális, mert a bástyák közül elő-elő rohanó védőcsoportok, - a kiadók, lektorok, szerkesztők, igazgatók stb. - minden merészséget visszavernek, kipróbált patrónokon való kérődzésre akarják szorítani az írót s aligha szabad a magyar írónak - talán a legsúlyosabb egy-két név kivételével - megtenni azt, ami szabad Wellsnek, Hamsunnak, Hauklandnak: jó regényt írni.