Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 12-13. szám

Schöpflin Aladár: A posthumus Gárdonyi

Gárdonyi Géza köztudomás szerint élete utolsó éveiben meghasonlott régi kiadójával, perben is állt vele. E miatt újabb műveit nem engedte át neki könyvben való kiadásra, más kiadóra pedig nem bízhatta, amíg szerződés kötötte régi kiadójához. Így esett, hogy több műve, mely újságokban még életében napvilágot látott, könyv alakban nem került a közönség elé. Ezeket most adják ki. Csaknem egyidejűleg négy ilyen könyve jelent meg. "A kürt", "Aggyisten, Biri" és "Te, Berkenye" című három regény a Dante könyvkiadó, a "Julcsa kútja" és "Leánynézőben" című két hosszabb elbeszélés - ahogy Gárdonyi elnevezte: "regényke" - egy kötetben, Dick Manó kiadásában.

Arról van szó, hogy egy leány, Zsuzsi nevű, megy fel a lépcsőn a toronyba.

"A keskeny, poros lépcső ide-oda szögletekben emelkedett előtte. Hosszúlábú embereknek szabhatták, mert ugyancsak meredek volt a hágó.

A torony közepe táján meg is állt Zsuzsi. A szíve dobogott, a melle zihált. Ablakocska világosodott ott. Kinézett rajta. Háztetők sokaságát látta.

Lassabbra fogta a lépést.

No, nem gondolta, hogy ennyire magas a torony.

Feljebb valami erős, egyenletes és lassú kattanás hallatszott egyre-másra. Mindjárt tudta, hogy a torony órája az. Onnan feljebb már alacsonyabbak voltak a lépcsőfokok, - látszott rajtuk, hogy nem régen újították. Avas olajszag terjengett ott a homályban, valami olyanféle szag, amilyenről a vakon járó a lakatosműhelyre ismer. S feljebb egy-két lépcsővel már láthatók voltak a nagy fekete fogaskerekek s a hordófenék nagyságú rozsdás ballagó. Katt, aztán megint katt, - lassú, hideg méltósággal.

Még feljebb teljesen megvilágosodott a lépcső. Az utolsó fokok látszottak ott s egy csapóajtócska, amely azonban fel volt támasztva a falnak".

Nem nagyon jelentékeny sorok ezek, nem is magukkal ragadók - A kürt című regényből vannak véve - de azt hiszem, hiánytalanul jellemzik Gárdonyi elbeszélő módszerét és stílusát. Olvasásuk közben az ember ezt gondolja: itt nem általánosságban valami toronyról van szó, hanem egy bizonyos toronyról, aki a sorokat írta, az járt ebben a toronyban, híven emlékezett rá s amikor le akarta írni, hogy mint ment fel Zsuzsika a toronyba, ebbe a konkrét emlékképébe applikálta bele a lány kitalált alakját. A torony leírása annyira hű, hogy aki nem sajnálná a fáradtságot, egész bizonyosan megtalálhatná, melyik toronyról van szó: az ide-oda szögletekben emelkedő poros lépcsőről, melyet hosszúlábú embereknek szabhattak, a közepe táján világosodó ablakocskák, a nemrég újított alacsonyabb lépcsőfokokról, a toronyóra pontos és részletes leírásáról, ahogy az a lépcső fölfelé haladó ember látása és szaglása számára megnyilatkozik. Egyetlen szó sincs, amely ne vonatkoznék konkrétumra, ami általánosság. Ez a torony él. És ezzel életet kap a történet is, amely a toronyban és körülötte látszik: a toronyőr és a kofaasszony lánya szerelmi története. A színhely eleven realitása a realitás relifjét adja a történetnek.

Az író mindig a konkrétumból, valóságból indul ki, de Gárdonyira ez különösen jellemző, mert neki minden színhely rajza, minden tájképe, sőt majd minden hasonlatképe is ilyen látott dolog emlékképe. Nála nincsenek olyasféle képzelt tájképek és színhely képek, amilyeneket régi festők szoktak volt festeni és amilyenekhez folyamodni szokott majd minden író, ha tárgyához, alakjaihoz vagy történeteihez illő milieure van szüksége. Sőt arra sincsen nála példa, hogy egy ilyen látott képet fantáziája vagy indulatai hozzáadásával felnagyít vagy másképp deformál, hogy hozzáillessze története hangulatához vagy szimbolikussá tegye. Ő mindent, mindig precízen ír le, röviden, józanul, a lényeges vonásokra szorítkozó rövidséggel. Ebben a tekintetben realista a szó legteljesebb értelmében. A torony neki csak torony, semmi egyéb, egy egyszerű, pontosan leírt torony. Gondoljunk csak más, különösen romantikus írók, például Victor Hugo toronyleírásaira.

Az ábrázolásnak ez a precizitása Gárdonyinál módszer, tudatos, néha nagyon is tudatos. A "Leánynézőben" című elbeszélésében például, amely egy vak muzsikus egyszerű szerelmi történetét mondja el egy kedves, jelentéktelen polgárlánykával, az író rendkívül ügyel arra, hogy a vak ember minden élménye vak szempontból legyen leírva, vagyis, hogy ne keveredjen bele semmi olyan vonás, amit vak ember nem vehet észre, semmi vizuális benyomás. Ez a figyelem azonban sokszor kínossá válik, mert érezteti a szándékosságot, érezteti azt, hogy az író ilyesféle elméleti meggondolásokból indul ki s ezekre figyelmezteti is az olvasót: a vak ember nem tud semmit a színekről, tehát azok nincsenek rá hatással, de annál elevenebbek rá nézve a szagok és - még hozzá muzsikusról is van szó - különösképpen a hangok, tehát vigyázzunk, hogy szagokkal és hangokkal jellemezzünk mindent. E közben azonban sokszor azokra az ismeretterjesztő előadásokra kell gondolnunk, amilyeneket mindenki olvasott vagy hallott a vakokról. Itt mutatkozik meg a Gárdonyi-fajta realitásnak a veszedelme: több vagy kevesebb az igazi realitásnál, hozzá van tapadva a valósághoz. Az író nem színezi, nem is fokozza méreteit a hangulat vagy a szimbólum irányában, - a leírás sokszor a fotográfia s száraz lélektelenségéhez közeledik.

De azért tagadhatatlan, hogy a leírásnak ez a pontos valószerűsége Gárdonyi írásmódjának elemi egyszerűségétől és kevés szavúságától is fokozva, különös reliefet ad elbeszélésének. Hitelessé teszi, bizalmat kelt az író szavahihetősége iránt, megveti az illúzió alapját ott is, ahol az író a kitalált dolgokat kezdi elbeszélni. Ez a törekvés a hitelességre - néha szintén túlzásig - megnyilvánul az alakok leírásában, beszédjük reprodukálásában is: a legtöbb alak külsejének leírásában észrevehetően valamely látott alak vonásaira emlékszik az író s a beszédjüket igyekszik valami egyéni furcsasággal - az "A kürt"-beli toronyőr hadaró beszéde, számos alak folyton ismétlődő kiszólásai és indulatszavai stb. - elkülöníteni, egyénivé tenni. A baj az, hogy sokszor valóban igyekszik, a szándékossága észrevehető s nem pótolja egy-egy szituációban a lélektani elmélyítés hiányát. Sőt sokszor éppen akadálya az elmélyítésnek, mert Gárdonyi szereti a belső indulatokat külső jelekkel, az arc elváltozásaival, a testtartással, mozdulattal ábrázolni, de ha ábrázolásában - gyakran - csak éppen erre szorítkozik, akkor a jellemzés felületes marad. De ez a ritkábbik eset. Gárdonyi egyszerű, tömör, erős szavakat tud találni az embereknek bizonyos szituációkban adni, ha indulatban beszélteti őket. Sokszor egészen köznapi, banális szavakat mondat velük nagy pillanatban, de éppen ebből lobban ki a hatás, a kicsiny emberben dolgozó nagy indulat ellentétéből. Mikor például a "Te Berkenye" című regényben a két fiatal lélek egy pillanatra összeér, mint két virágba borult faág, a holdfényes meleg Balaton parti éjszaka szépségében: a szerelmesek olyanokat beszélnek, mintha egy szerelmi levelező könyvből vennék a szavakat és mégis kicsap beszédükből a forróság s szinte maguktól, tudatukat elvesztve olvadnak bele a szerelmes természet gyönyörűségtől reszkető telítettségbe.

*

A kofaasszony lánya, polgáriba járó, úri sorsra, tanítónőségre készülő kisasszonyka, egyszer valahogy fölkerül a toronyba, megismerkedik a toronyőrrel. Szerelem támad közöttük, a lány lemond a tanítónőségről, ott hagyja anyját és fölmegy a toronyba, a toronyőrhöz lakni. Egy darabig úgy élnek, mint két galamb, de aztán jönnek a civakodások és a lány egy nap, mikor a toronyőr nagyon goromba volt vele, otthagyja a tornyot őrével együtt, szerelem nélküli csöndben, a toronyőr elment a háborúba, halottnak is hiszik, de visszatér fél karral, megint fújja a kürtöt a toronyból. Egyszer találkozik vele a lány és szó nélkül ott hagyja férjét, jólétét, mindent, megy vissza a toronyba, az első szerelem után. Ahogy olvassa az ember, nagyon is egyszerű történet ez, majdnem népmesei primitívséggel elbeszélve, sok szép finom részlettel, a félművelt emberek beszédmódjának, udvariaskodásának, udvarlásának kedves és meleg humorú reprodukálásával. Az az érzés marad utána, hogy az író egyszerűségre törekvésében nem aknázta ki és nem is merítette ki a témát. A kedves kis Zsuzsika öntudatlan lélek, de nem olyan komplikálatlan, amilyennek az írója tartja. Gazdag belső élete van, a torony fantasztikuma vonzza, a szíve tele van szerelmi éhséggel, érzékenysége finom bánásmódra vágyik, - mért nem mutat meg többet belőle az író, mért csak annyit, amennyi kívülről látszik belőle, holott mi szeretnénk egy kicsit beljebb pillantani a lelkébe? Mért siklik el szerelmi életének, a toronyőrrel való együttélésének részletei fölött, mért nem határozza meg pontosabban kettejük viszonyát? Hiszen eleinte a kislány felmegy aludni a felső szobába és maga után húzza a létrát, de ez nem marad mindig így, azt tudjuk. Hogy történt? Mi történt? Ez nem lényegtelen dolog, ezt ismernünk kellene, e nélkül nem ismerjük sem a szereplőket, sem cselekedeteiket. A zsörtölődésük, az összeveszésük mindjárt nem volna olyan kicsinyes s az egész történet nyomatékot kapna. Nagyon szép jelenet, mikor Zsuzsika lázas betegen éjjel felébred a toronyóra ütésére, észreveszi, hogy a toronyőrt elnyomta a buzgóság a sok virrasztás után s maga megy ki a toronyerkélyre a kürtöt fújni a hófúvásban, lázbetegen, egy szál ingben, amíg aléltan össze nem rogy a hóba. De mért nincs ez a szép jelenet mélyebbre beleágyazva a történetbe, a két szerelmes együttélésének talajába és mért nem következik belőle semmi? És mért nincs erősebben jelezve, mikor Zsuzsika már a harangozó felesége, hogy a szíve mégis fent maradt a toronyban? Az alak nincs elmélyítve és ezért történetének legfontosabb fordulatai meglepetésszerűek, nincs elég súlyuk, nem érezzük, ahogy kellene, az összefüggéseiket. Az író erős érdeklődést ébresztett témája iránt, de ezt az érdeklődést nem elégíti ki teljesen, mert nem meríti ki a témát.

A szerelmeseket elválasztó osztálykülönbségen fordul meg két regény, a "Te Berkenye" és a "Julcsa kútja" cselekménye. Az elsőben a gazdagodó paraszt diák fiának a gyermekkorban ébredt és az egész életre kiható szerelméről van szó a szegényedő földesúr finom és jóságos lánya iránt. Az osztálykülönbséget kiegyenlítené a fiatal vér pezsgése, de nem egyenlíti ki a temperamentum különbséget, a parasztfiú apáitól örökölt zsugoriskodásával elveszti a lányt s csak későn, az öregkorban találkoznak, a férfi gazdagon és sivár boldogtalanul, a nő szegényen és boldogan, mert mindig fölényben tudott maradni az élet anyagi részével szemben. Ez a szembeállítás elgondolásában nagyon szép, a leányban túl kevés vonással, de finoman van megjelenítve, a fiúban azonban a rajz nyers és egyenetlen, a zsugoriskodás jeleinek folytonos ismételgetése nagyon kigondoltnak hat s a befejező rész csaknem elkedvetlenítő. Gárdonyi egyszerűsítő módszere ebben az esetben nem bírja ki a kevert élet motívumokat, - hogy például egy fiatalemberben egy azon szituációban is megnyilvánulhat a szerelmi hév és a zsugoriság - külön kell választania elemeiket s ezzel az alakok elvesztik reliefjük domborúságát.

Megfordítva fogja meg a témát a "Julcsa kútja": itt a földesúri ifjú és a juhász számadó lánya közti szerelem a téma. Fülledt, forró szerelem ez, a lányban hevíti az ambíció is, hogy felemelkedjék a fiú színvonalára. Erősen és markánsan van ábrázolva. Gárdonyi oeuverejének legszebb lapjai közé tartoznak egyes részei, mikor például a kis diákfiú éjjel ki akarja próbálni a fülemüle hívogató sípot, kiszökik a szobájából és akaratlanul tanúja lesz bátyja és a juhász Julcsa éjszakai szerelmes találkozásának a temető szélen. Gárdonyinak kevés olyan fényesen koncipiált alakja van, mint ez a tragikus Julcsa. Csak itt is a befejezéssel van baj: ízetlenné teszi az alakot s tragédiája ezért nem kap elég nyomatékot.

A posthumus Gárdonyi regények közt a legjelentékenyebb az "Aggyisten, Biri". Ez a szerelembe átlágyuló gyűlölködés regénye, amelyben tiszta és egészséges művészettel van elmondva egy parasztlegény öntudatlanul komplikált érzelmi fejlődése. Egy Amerikába vetődött magyar parasztlegény rágondol falujára, eszébe jut a kis Biri, akivel régi családi harag miatt gyűlölködő harcban élt, sokszor megverte és megszégyenített. Ebből a rágondolásból szakad rá a honvágy. Milyen szép ez: a fejletlen öntudatú legény nem is sejti, mi az az érzés, amely a lány képét rajzolja elébe messze Amerikában. Hazajön a falujába, folytatni akarja a gyűlölködést a lánnyal és annak családjával és szép lassan epesztő, gyötrelmes szerelem lesz belőle. Ennek az átmenetnek a rajza csaknem tökéletes, az érzés pontról pontra formálódik kifogástalan árnyalással, a szerelmes legény egész belső világa föltárul. Még az a kis amerikaiaskodó szín is, amit az író ráfest, jól áll neki. Gárdonyi legszerencsésebb óráinak eredménye ennek a kis regénynek az első kétharmad része. A végét ennek is jobb volna elfelejteni. Ahogy a történet külső komplikációja megoldódik - a szerelmes legény előbb a háborúban megmenti Biri bátyjának az életét, később a megvadult lovak elé veti magát, ezzel megmenti a leány szüleit is, ami persze elég a két család közti gyűlölködés kiegyenlítésére és a leány szerelmének életre keltésére - ez nyilvánvalóan mutatja, hogy az írót írás közben elhagyta invenciója.

Ez az "Aggyisten, Biri" érdekes összehasonlításra ad alkalmat szituációinak és alakjainak hasonlóságai révén Móricz Zsigmond "Pillangó"-jával. Gárdonyi kettejük között az idillikusabb, - Móricz a telibb, szenvedélyesebb és forróbb. Gárdonyi az egyszerű, egyenes vonalakra igyekszik redukálni a dolgokat. Móricz vonalai izgatottabbak, többrétűek, mélyebb perspektívákból jövők.

*

Most már nyilvánvaló, hogy ez a négy szerelmi történet is Gárdonyi mindig visszatérő, csaknem egyetlen szerelmi témája köréből való: a fiatal szerelem gyöngéd és szenvedélyes hullámzása zajlik le bennük. Ezt láttuk a Zéta és Emőke szerelmében, a margitszigeti kertészlegény sóvárgásában az apáca királylány iránt, Gárdonyi sok más művében. Ezt a formáját a szerelemnek érti Gárdonyi, rokonszenvvel és beleérzéssel kíséri, - lehetetlen arra nem gondolni, hogy csak erről volt igazi élménye. Nyilvánvaló az is, hogy az öt mű egyike sem regény a szó igazi értelmében. Inkább ahhoz a műfajhoz tartoznak, melyet az angol irodalom "short strory" néven kedvel. Nincs meg bennük a cselekmény sokrétűsége, nem foglalják be az életnek széles ívű szegmentumát, nem nyitnak messze perspektívákat sem az emberi élet, sem a világnézet irányában. Korhátterük sem jelentékeny, - háromba közülük belejátszik a háború, de csak egészen mellékesen, a háború izgalma, tragikuma és félelmetessége nélkül, a "Te, Berkenye" a múlt század hatvanas éveiben játszik, de csak néhány anekdotikus vonását adja a történelmi kornak, a levegőjéből alig valamit. Ez a műfaj meghatározás természetesen egyaránt nem jelent értékmeghatározást. Talán kissé kevesebb hajlékonysággal és elbeszélő verve-vel, de Gárdonyi régi tulajdonságai - erői és gyöngeségei - vannak meg ezekben az elbeszélésekben is, amelyek nem adnak új vonást az író képéhez, de nem is homályosítanak el belőle semmit. Újra csak azt bizonyítják, hogy Gárdonyi művészetének legfőbb, utánozhatatlan ereje, amellyel mindig magához vonja az olvasót: az elbeszélni tudás ritka és gazdag adománya.

*

Itt említem meg, hogy az itt felsoroltakkal egyidejűleg Gárdonyinak három régebbi művét is új kiadásban bocsátotta közre a Dick Manó cég: a "Dávidkáné", "A báró lelke" és a "Két menyasszony" címűeket. Nem hagyhatom szó nélkül, hogy az utóbbi a címlapján regénynek van jelezve, holott csupa rövid elbeszélés van benne, a leghosszabb sincs 20 oldal.