Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 12-13. szám · / · Tersánszky J. Jenő: A csóka

Tersánszky J. Jenő: A csóka
- regény - Második rész
20. fejezet

Mindössze állattársaim maradtak ebből most is kivételnek. Hallottam, hogy fitymálva vonogatják szájukat működésemre és diadalaimra:

- Ez semmi! - mondták, - Bodri is tud apportírozni. De ez csak komédia. Mert hasznot ezzel semmi sem hajt a gazdájának. Mint ez az erdővégi fekete moré! A dicsőségből még nem lakott jól senki sem.

Ez teljes igazság volt, sajnos. De épp ezért bizonyítottam be nekik, hogy a hasznosságban sem maradok mögöttük.

Úgy kezdődött a dolog, hogy Miska gazdám észrevette, hogy különös vonzalmaim vannak a fényes tárgyak iránt.

Hát egyszer, amint a kaszárnya udvarán csavargunk együtt, véletlen benéztünk a számvevő őrmesterék nyitott ablakán.

Odabenn, a számvevőné, az asztalnál ülve, gombokat varrt éppen férje nadrágjára.

De a kis gazdám figyelmét velem együtt nem ez ragadta meg, hanem egy csomó vadonatúj hatos, ami sorba volt rakva egy kis tükrös szekrényen.

- Nézd csak tyákó! - mutatott be nekem Miska a szobába. - Röppenj csak be és csípj el azokból a piculákból egyet.

Kissé haboztam. Mert tudtam, hogy az emberek egészen másféle törvényeknek hódolnak, mint az állattársadalom. Ők csak bizonyos szertartások keretén belül lophatnak büntetés nélkül egymástól, amiknek a szentélyeit börzének s több effélének hívják.

Úgy tudom, hogy egyetlen egy országa volt csak az embereknek, ahol nyíltan tanították az iskolákban az ifjúságnak, hogy az ügyes tolvajlást is szentesíti a törvény: már azzal, hogy amiről nem tud, az szabad. Ebből legalább annyi igazságérzet sugárzik, hogy ott nem kellett szégyenkezniük nyomorult csirke tolvajoknak, akik a betevőért vétkeznek, a nagyobb gazemberekkel szemben, akik hamis bukásokkal, közéleti panamáikkal, a csömörön túl is tömni akarják magukat.

Ez az ország Spárta volt és fiait az egészség fiainak hívták az emberek. De kipusztították őket s velük az egész fajtájukat. Csak a jogról, az igazságról, a szépségről való elsikkasztott és elferdített elveiket használják most is a népek.

Hát tétováztam mondom. Miska azonban félretette tétováimat és így biztatott:

- Ha lopsz nekem egy hatost, veszek neked is belőle büdös májat a mészárszékből.

Tudjátok, hogy ez a legkedvesebb csemegém. Nem bírtam hát ellenállni a csábításnak és beröppentem az ablakon.

Csakhogy miután kihoztam a hatost Miska gazdám teljesen elfeledkezett az ígéretéről. Medvecukorba és cigarettába fektette az egész hatost a maga számára.

Hát ez igazságtalanság volt! De bizonyára nem első és nem utolsó a világon a munkaadó részéről, az alkalmazott irányában.

Nem mondom, hogy nem forrongott bennem bizonyos felháborodás, de hogy úgy szóljak, jégre tettem azt az ígért büdös májat. És jobb alkalomra vártam a kivasalásával.

Ez nem is késett soká. Mert gondolhatjátok, hogy Miska gazdám nem maradt meg ennél az első kísérletnél.

Mikor végére járt a hatosnak, megint visszatért velem a számvevő lakhoz és dologra szólított.

Most már az első szóra beröppentem az ablakon. A kis gazdám láthatólag nagyon örült tanulékonyságomnak.

Csupán akkor érte egy kis meglepetés, mikor a szobából visszajövet, hatos helyett egy nadrággombot pottyantottam a markába, amit az őrmesterné varrókészségéből csentem.

- Ejnye, te csőrös denevér! - káromkodott rám Miska. - Hát elfelejtetted, hogy piculát hozzál?

Nem mondhattam neki, hogy ő is ilyen feledékeny volt a májjal, de úgy látszik elértette. Mert mikor most visszaküldött megint a szobába, megígérte újra a májat. Mire aztán én is hatost hoztam a csőrömben. De ezúttal megkaptam belőle a részemet.

Merném ezt némi jó például hozni úgy a zsarnoki tehetetlenségnek, mint az elnyomottság dühvakultságának.

Kis gazdámmal attól fogva mindenesetre ennek a szép elvnek az értelmében kötöttünk mi is hallgatólagos paktumot s mondhatom egész széltében kiterjesztettük az üzletünket.

Hogy egyebet ne említsek, oda settenkedtem zsoldfizetésnél az őrmester úr asztalához, amin sorban álltak a hatosok, akár előtte is kifizetendő katonák.

Kis gazdám illő távolban várt rám. És engem persze senki sem gyanúsított meg tilalmas szándékokkal, ha odaröppentem az asztalra.

Így sokszor három-négy hatost is elcsíptem s odavittem kis gazdámnak. Az őrmester úr nem tudta mire vélni, hogy akárhogy kiszámolta a pénzt, mindig hiánya van a végén.

- Hát itt csak nem járt senki, csak én magam. És én magam számoltam meg ezt a pénzt. Azt a hét-fel-sé-ges!... hívta tanúságul az őrmester úr a jóistent és egy kalendáriumra való szentet, olyan hangon, hogy a kaszárnya ablakai ijedtükben az üveges tótért sikoltoztak.

- Ugyan ne ordítson így! - csitította a szakaszvezető. De az én öreg gazdám leintette:

- Nahát, hogyan gondolja maga? Ha az őrmester úr a jóistent és a szenteket szólítja az égből, nem beszélhet suttogva, mert nem hallanák meg a hangját olyan messziről.