Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 12-13. szám

Schöpflin Aladár: A Vörösmarty akadémiáról

Érdemes-e, okos dolog-e vitatkozni rosszindulatúakkal, akiknek egész érvelése abból áll, hogy megfontolt ítéletükhöz utólag keresik az argumentumokat, a módszere abból, hogy önkényesen, minden tárgyi alap nélkül imputálnak valamit, az imputált dolgot aztán ténynek tüntetik fel és ebből vonnak le ítéleteket? Író, tehát hivatása szerint igazságkereső, hogy szálljon harcba azokkal, akiknek szándéka és egyúttal fegyvere is az igazság elferdítése? Húsz éve álljuk már ezt a harcot itt a Nyugatban, hol a meggyőzés becsületes, de hasztalan kísérleteivel, hol önérzetes hallgatással és nem jutottunk egy tapodtat sem odább. Az első csetepatékban megformáztak ellenünk néhány vádat és hiába bizonyítottuk be százszor ezeknek tarthatatlanságát, hiába mutattunk rá a körünkből kikerült könyvek százaira, hiába tény az, hogy ami a magyar irodalomban jelentős előrelépés történt húsz év óta, az kevés kivétellel mind innen indult ki, a vádaskodás nem fárad bele az örökös kérődzésbe. Nincs szívósabb, mint az improduktivitás gyűlölete a produktivitás, a tehetetlenség haragja a tehetség ellen. Ezzel le kell számolni vagy fölényesen, kinek-kinek a temperamentuma szerint, - elhallgattatni a vádaskodókat úgysem lehet. Új gondolatokat nem fognak találni, de sajtóorgánumot, amelyek megpróbálják a közönséggel komolyan vétetni őket, mindig találnak. Most a Vörösmarty Akadémián van a sor. Vagyunk néhányan, akik nem bírjuk tétlenül nézni a magyar irodalom mai állapotát, azt a tespedést, amelybe kerültünk, a közönség és az irodalom közti kapcsoknak szétlazulását, az idegen irodalmak selejtjének az eldudvásodást a magyar író munkájának rovására, szükségét éreztük, hogy ezzel a mai helyzettel szervezetten szembeszálljunk, legalább próbáljunk valamit tenni ellene. Megpróbáltuk és eddig nem eredménytelenül, összegyűjteni a mai aktív életet élő írók színe-javát az irodalom érdekében való közös munkára. E célból felélesztettük a Vörösmarty Akadémia évek óta szunnyadó tervét, kimondva alapelvül, hogy semmiképpen sem akarunk politikát belekeverni a dolgunkba. Természetes, hogy támadások értek minket ép úgy, mint a Vörösmarty Akadémiát és pedig kizárólag politikai szempontokból. Azt mégsem mondhatták, hogy rossz, tehetségtelen írók vagyunk, tehát imputáltak nekünk valamiféle politikai célt vagy pártállást, még pedig olyat, amely a közönség bizonyos, mennél nagyobb részében ellenszenv keltésére alkalmas és ebből a mesterkélten a valósággal ellentétben álló álláspontokból szórják már merev és élettelen konvencióvá vált vádjaikat. Ilyen vádlókkal és ilyen alapokra épített vádakkal szemben argumentálni nem érdemes, de a közönség tájékoztatása végett mégis meg kell állapítani néhány nyilvánvaló tényt.

A Vörösmarty Akadémia 1918. December 1-én alakult meg. Akkor már forradalom volt, a háború rettentő rázkódással összeomlott, Magyarország katasztrófájának körvonalai élesen bontakoztak ki a fullasztó ködből. A magyar írók egy kis, de súlyos és tehetségre nem jelentéktelen csoportja, amely ép úgy szenvedett a nagy nemzeti szerencsétlenségtől, mint mindenki, talán még jobban is, mert világosabb ítélettel látta az elkövetkezendő végzetet, kötelességének érezte, hogy munkába lépjen annak megmentésére, ami még megmenthető volt. A létező szervezetekben nem bírt elhelyezkedni, a munkához szervezet kellett, tehát új szervezetet létesített. Ez az új szervezet volt a Vörösmarty Akadémia. Alapítói Vörösmartyról nevezték el azért, mert ezzel is meg akarták mutatni a magyar irodalmi hagyományokkal való kapcsolatokat, mert Vörösmartyban látták legtökéletesebben megvalósítva a magyarság és a világkultúra harmóniáját és talán nem is egészen programszerűen azért, mert hangulatuk azokban a napokban egyezett "A vén cigány" költőjének hangulatával. Adyt választották első elnöküknek, mert Adyban látták a magyar írói szellem legnagyobb és magyarságában is legmélyebb, legtragikusabb megnyilvánulását. Céljuknak tűzték ki a magyarság irodalmi értékeinek megmentésére való munkát. Politikáról, akár forradalmi, akár ellenforradalmi politikáról sohasem volt köztük szó. A Vörösmarty Akadémia tagjainak első névsora minden politikai szelekciós szempont nélkül volt összeállítva, a legkülönbözőbb politikai állásfoglalású írók voltak benne. Első terve, mely még a szervezkedés első stádiumában fölmerült: Molnár Ferenc ötletéből kiindulva, egy magyar bibliai kiadása volt. Hatalmas könyv lett volna, ez amely magában foglalja mindazt, ami a magyar irodalom múltjából ma is minden magyar embernek, az egyszerű embertől a legműveltebbig, a szívéhez szól. Akkor már elkerülhetetlenül küszöbön volt az ország szétdarabolása s a cél az volt, hogy minden eszközzel igyekezzünk megmenteni a nemzeti egységet: a magyar kultúra és a magyar lélek egységét. E cél szolgálatára való eszköz lett volna a Vörösmarty Akadémia magyar bibliája, amelyet olcsón, ahol kell ingyen terjesztettünk volna mindenfelé, különösen az elszakított országrészekben, hogy föléje hajolva minden magyar házban egy érzésben egyesüljenek a magyar lelkek. E szép terv megvalósításán már meg is kezdtük az előkészítő munkát: ez volt tanácskozásaink, gondjaink legfőbb tárgya. Ezenkívül foglalkoztattak, természetesen, a szervezeti kérdések: az alapszabályok, az ügyrend stb. megállapítása. Ebben merült ki tevékenységünk, melyet most mint valami tudja isten miféle forradalmi tevékenységet igyekeznek feltüntetni. Meg kell állapítani most az egyszer, a Vörösmarty Akadémia nem csinált sem forradalmat, sem ellenforradalmat, a Vörösmarty Akadémia csak irodalmat csinált akkor is, amikor a többi irodalmi szervezetek bénultan hallgattak vagy csak nagyon halkan merték a szavukat hallatni. Segíteni akart abban, hogy a magyar nemzet politikai összeomlása ne jelentse a magyar nemzet kulturális összeomlását is.

A Vörösmarty Akadémia szervezkedésének és terveinek a proletárdiktatúra kitörése vetett véget. A népbiztosok csak úgy bántak el vele, mint a többi irodalmi szervezetekkel: működését eltiltották. A diktatúra utáni időket nem tartottuk alkalmasnak, hogy a Vörösmarty Akadémia működését újra megkezdjük. Hiányzott ekkor az a közéleti levegő, amely lehetővé tette volna vélemény-szabadságunk zavartalan nyilvánítását s hiányoztak a munkához szükséges eszközök is. Most azonban elérkezettnek látjuk az időt a munka újra kezdésére és el is fogjuk kezdeni a munkát, a magyar irodalom érdekében.

Babits Mihály vezette be a Vörösmarty Akadémia újrakezdését a Nyugatban megjelent cikkével. Ezzel magára vonta a támadásokat. Vajon szükséges-e védelembe venni ezekkel a mondvacsinált rosszindulatú kitalálásokra és rosszhiszemű félremagyarázásokra alapított vádakkal szemben Babits Mihályt, Dante, Shakespeare és más nagy szellemek tolmácsát, a magyar költői nyelv legnagyobb élő mesterét, a magyar költői szellem legnemesebb élő reprezentálóját, a tiszta embert és tiszta magyart? Szóba álljunk azokkal, akik kiragadnak egy élet munkájából egy erőltetetten félremagyarázott mondatot és ezzel akarják letépni a költő homlokáról a babért? Sértés volna Babits ellen minden védelem ilyen vádak ellen. Az ő lelke olyan magasságokban jár, ahova nem érnek el az ilyen kötekedések s az ő tiszta köntöséről visszahull a sár azokra, akik dobálóznak vele.

S a többiek, akiket szintén megtámadtak? Egyiket sem írói mivoltában támadták meg, hanem politikai vagy másféle vádakkal fordultak ellenük. S ez egyúttal a vádak céltalansága is: írókról szóltak, de meg sem merték kísérelni, hogy írói mivoltukat kétségbe vonják. Megmarad az a tény: hogy a Vörösmarty Akadémia magában foglalja a mai magyar irodalom legjobb neveit, azokat, akiknek tehetsége szerezte meg a magyar irodalmi szellemnek mai súlyát a világban. S ha ez a csapata a kiváló embereknek komoly, szervezett munkába fog: lehetetlen, hogy ennek mély nyomai ne maradjanak a magyar irodalmi kultúrában.