Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 7. szám

Lengyel Menyhért: Csillagok

Nem a darabbal akarok vitatkozni, hanem a szerzővel.

A darab?... Majd később, mikor elmúlik a láz, ami az írót hevítette, miközben írta (s amit az ember beleképzel, beleálmodik egy témába), s ha a színházi aktualitás forrósága is szűnik, akkor Zilahy Lajos maga is be fogja látni, hogy vannak elképzelések - sokszor a legjobbak -, melyek alig írhatók meg. Helyesebben: vagy túl korán fog neki az ember, vagy túl későn. Nagyon meg kell töltődni az évek keserű és vidám borával, hogy bizonyos dolgokat oly könnyen tudjon kifejezni az író, ahogy elképzelésében álmodta... De a Csillagok azért mindig tiszteletreméltó kísérlet marad, olyan, aminőre némi büszkeséggel tekint vissza az ember: "egykor ilyenre gondoltam". (És van néhány nagyon erős jelenete.)

De nem a darabról akarok beszélni.

Hanem ami az írása közben foglalkoztatta a szerzőt. S ami eredményt próbált kivonni belőle. (Amit mondani akart.)

Hit... tudomány... szeretet...

Valamikor, egy régi fogalmazásban, mely akkor sem volt igaz, inkább csak hatásos írói beállítás volt, azt mondták: egyik oldalon a tudomány, másik oldalon a hit.

Vagy: tudomány, és szeretet.

És ebből fejlesztették a konfliktust (Zilahy is így próbálja).

De hát: én azt hiszem, ez a félreértés már régen kiderült - ez a beállítás már régen a múlté. Azok a dráma- és regényhősök (csillagászok, matematikusok, nagy orvosok, felfedezők, technikusok) miért kellettek, hogy ateisták legyenek? (Bár a korszellem a múlt században kissé afelé hajtotta őket.) Nem lehet egy csillagász - akármilyen nagy tudós - egyben vallásos, hívő lélek? Vagy egy orvos? Nem lehet gyöngéd, szerető ember? Élete problémáját úgy kell felállítania, hogy: itt a tudomány, ott a vallás?

Régi fogalmazás. Ma, azt hiszem, világos, hogy: mentől nagyobb tudós, mentől inkább befelé halad a világmisztérium titkaiba (pláne csillagász!), annál inkább kell, hogy érezze a mindenség rejtélyének leheletét, és ha nem is hívője a dogmának, de sokkal inkább hívője az isteni csodának, ami a létezés (tehát hívője Istennek).

Felicián atyának nem kellett szerzetesnek lennie, mert csillagászati számításaiban csalódott. Megmaradhatott volna csillagásznak és amellett hívő léleknek - akár a vallás minden formalitásai mellett is.

Isten nem ellensége a csillagászoknak.

Isten nem ellensége annak, aki az ő titkait kutatja és a természet titkait kutatja, még akkor sem, ha kutatása közben olyasvalamire jön rá a tudós, ami ellentmond a vallás formalizmusainak és merev dogmáinak.

Afelől a tudós még a legtisztább és leghívőbb lélek lehet (Renan).

Rákosi Jenő, akinek fiatalságát és szabadröptű szellemét csodálom, a múltkoriban Karinthy Frigyes szerzői estjén egy remek kis bevezető beszédet mondott, amelyben azt a tételt formálta meg, hogy Isten a költőket használja fel arra, hogy kinyilatkoztassa magát - a költők az ő kürtjei és harsonásai, a költőkön keresztül vigasztalja, deríti, ostorozza, javítja az emberiséget.

Azt hisszük - ugyanez mondható a tudósokra, a tudományra.

A Zilahy Lajos hősei, Sylvester Tamás és Felicián csalódnak a csillagászatban.

Az egyik, Felicián, szerzetes lesz - visszatér a hithez.

A másik, Tamás - jó férj lesz - visszatér a feleségéhez (a szeretethez).

Amint Felicián hívő lélek maradhatott volna mint csillagász - éppúgy Tamás is gyöngéd és szerelmes férj maradhatott volna - s amellett jó csillagász. (Vagy: a nagyon elfoglalt és egyoldalú ambícióra beállított s feleségét ez okból elhanyagoló ember kis problémája lehetett volna a darab, de emiatt nem lett volna szükséges hadat üzenni a tudománynak. Egy politikus vagy egy bankár ugyanígy járhatott volna.)

Tamás és Felicián nem a csillagászatban csalódtak.

A csillagászat csalódott bennük.

Tamás, a főhős, házi problémája elől a csillagok felé menekül.

Egy repülőgépet szerkeszt, amelyen - számítása szerint - túl tud majd menni a föld légkörén s ezáltal korszakos tudományos felfedezést fog tenni. Világhírű lesz - és a siker, a világhír majd visszaszerzi számára a felesége szívét.

De a számítás hibás volt - a gép visszazuhant.

Igazi tudós számára: a negatívum is eredmény.

Tamás akkor is tudomány igazi hőse, ha megkísérelte, megpróbálta a lehetetlent - ha félelmet nem ismerő szívvel beleült a gépbe és nekiiramodott az égnek és bebizonyította, hogy a tudomány mai állása szerint nem lehet túlhatolni a föld légkörén.

Erről gyönyörű felolvasást tarthatott volna az Akadémián. Mert ez a bátor kísérlet maga is világszenzáció, ha még negatívummal is végződött.

Ez még: nem csalódás a tudományban.

Ösztökélés. Újabb erőfeszítések felé.

Ismétlem: nem a darabról beszélek, melynek van néhány szép és erős jelenete.

Hanem: a belőle kihangzó tendenciáról - a tudomány ellen.

A repülőgép, a rádió korszakában.

Időszerűtlen.

Lehet, hogy a szerző lírai hangulata ez: el a komplikált mai civilizációtól, a gépektől, a teljes egyszerűségbe, a nyugodt boldogságba, a szerető feleség mellé, ahol hibás csillagászati számítások nem zavarják a boldogságot.

Ilyen vágy sokunk lelkében él. Magam is álmodtam egyszer egy hősről, aki a boldog vad szigetre menekül.

De: ez a lírai vágy, ez a szép téma nem lehet fegyver a tudomány ellen. (Inkább a mai társadalom ellen.)

Ha jól emlékszem, a csillagászból szerzetessé lett Felicián a régi boldog korról beszél, mikor gépek még nem komplikálták az ember életét és ez az egész őrült, kattogó iram nem zavarta az emberi szelíd boldogságot.

Hellászról.

Ahol sportoltak, fürödtek, beszélgettek - a nyájas ég alatt - pásztori egyszerűségben.

S ahol - filozofáltak.

S ahonnan az örök tudomány első sugarai kezdték felderíteni az égboltot.

Amellett, mint az újabb tudományos kutatások kiderítették, az a híres görög derű sem volt olyan napfényes. Tele volt szorongó félelemmel, megrendülésekkel, babonákkal, amelyek a görög tragédiákban visszfénylenek.

S a sportoló, fürdő, filozofáló kiváltságosok kis csoportja mellett a helóták sötét élete s a rettenetes, folytonos háborúk.

Igaz: a tudomány ezen nem segített. Ami gépet kitalált a tudós emberi elme, azt menten öldöklésre és rombolásra használja a gyökerében civilizálatlan, barbár ember. De ezért nem a tudomány felelős. Hanem az ember maga ősi, gonosz ösztöneivel, amelyen még a vallás legszelídebb tanításai sem tudtak segíteni.

A gép - maga nem tesz boldogtalanná.

A gép az ember legnagyobb segítője. Felszabadítja a baromi munka alól.

És a tudomány, a technika egyszer majd kérlelhetetlenül rávezeti az embert arra, hogy muszáj a munka szolidaritásában békésen együtt élnie, ha nem akar vadállati civakodásban nyomorultul elpusztulni. Mert a szeretet fellángol és csodákat tesz az egyesekben - de a tömegeket, a népeket a célszerűség vastörvényei fogják a békés együttélésre kényszeríteni. Majd egyszer. Később. És ebben a tudománynak döntő szerepe lesz.

A költő azonban hirdesse a szeretetet, a békét, a hitet, az örömet e földön.

De ne a tudománnyal szemben. Mert a mai drámai téma szerint is a tudós alázatos szívű és hittel teljes, ha igaz ember - és igaz tudós. Ha pedig nem az, hanem perzsaszőnyegekkel borított obszervatóriumában (honnan vette ezt a Vígszínház?) csak világszenzációra vadászik, hogy egy nő elhidegült szívét visszaszerezze, akkor... akkor az ilyen tudós nem is nagyon érdekel.