Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 5-6. szám

Schöpflin Aladár: Színház

Ifjabb Gaál Mózes: Az idegen, a Renaissance Színházban. - Barrie: Alice, ülj a kandallóhoz, a Nemzeti Színház Kamaraszínházában. - Oszip Dümov: Nyu, a Vígszínházban. - Birabeu és Dolley: Menyasszonyi fátyol, a Renaissance Színházban. - Fodor László: A nagyságos asszonyt már láttam valahol, a Belvárosi Színházban.

Mikor ezt a cikket írom, ifjabb Gaál Mózes drámája, Az idegen, már nincs a Renaissance Színház műsorán. A kritika kegyetlenül elbánt vele s a közönség ez egyszer a kritikával volt egy párton: nem érdeklődött a darab iránt. Az én nézetem szerint igaza lehetett a közönségnek, de csak félig volt igaza a kritikának. A darab valóban nem arra való, hogy egy fiatal író sikeresen mutatkozzon be vele a színpadon. Nemcsak súlyos hibái vannak, hanem egyáltalán el van hibázva. Messze elveti a sulykot, olyan túlbuzgalommal, amely éppen azért művészietlen, mert túlbuzgalom. Érdekes és izgató akar lenni s éppen azért nem érdekes és izgató, mert túlságosan, keresve halmozza az izgalmakat. Már a téma megfogásával is túlfeszíti a dolgot. A civilizált világban érvényes kétféle erkölcsöt akarja konfliktusba hozni: azt, amelyet vallanak az emberek és azt, amely szerint valóban élnek. Az elsőt egy egzotikus férfiban - szamoai király, akit elűztek trónjáról, mert nagyon is idealista elvek szerint akart uralkodni - személyesíti meg, a másikat egy nőben, aki a civilizáció legromlottabb virága, minden modern bűnnel fertőzött teremtés. A kettő olyan messze áll egymástól, hogy igazi konfliktus nem is lehet köztük, csak annyi történhetik, hogy az idealista férfi az idealisták örök tehetetlen vakságával egy ideig nem látja meg a felesége elvetemültségét, amíg egyszerre kinyílik a szeme és akkor megbünteti a gonosz bestiát. Ez azonban magában álló, egyéni eset, nem általánosítható és ezért nem is következik belőle semmi érdekes. Sokkal többre, sőt sokra juthatott volna a szerző, ha a krisztusi idealistával egy átlagos, normálisan rossz, vagyis az emberek tényleg gyakorolt erkölcse szerint gondolkodó és élő partnert állított volna szembe. Akkor konfliktusba kerülhetett volna két világ, amely benne van minden emberben, és kijöhetett volna a dologból vagy az idealizmus tragédiája, vagy a közönséges átlagemberiség komédiája. Persze, akkor le kellett volna mondani az olyan külső hatáseszközökről, mint a nyílt színen végzett morfium-injekció, vagy az ártatlan muzsikusfiú halálba kergetése, de először is írónak tudni kell lemondani mindenről, ami nem organikusan jön ki a mondanivalójából, másodszor pedig a legerőszakosabb hatáseszközök is hatástalanok, ha nincsenek egy megfelelő konfliktus feszült levegőjébe bekapcsolva. Színdarabokba nem erőltetett kieszelések kellenek, hanem egy épkézláb témának kimerítő kiaknázása, a színpad által adott lehetőségek gazdaságos értékesítésével.

Mégis azt mondom, a kritikának csak félig volt igaza: azt a lebunkózást, amiben része volt, még sem érdemelte meg a darab, sem a szerző. Egy fiatal író első tévedéséről van szó, de ebben a tévedésben is tanúsít annyi intelligenciát, sőt tehetséget is, amelyért némi kíméletet érdemelt volna, ha nem is a lényegben, de legalább hangban. Vannak részletei a darabnak, melyek egy jó drámaírónak sem válnának szégyenére, mint például a dél-amerikai marhatenyésztő milliárdos alakja, és a dialógusából nem egyszer ki lehet hallani az író hangját, ha nem is a par excellence drámaíróét.

Somlay Artúr játszotta a darabban a fő férfiszerepet. Pontosan, szigorúan zárt alakítás volt ez , az alakot éles profilba állította és hiánytalanul töltötte be azokat a kereteket, melyeket a szerep adott. A fő női szerepben a színház egy új színésznőt mutatott be: Holló Klárit. Teljesen nyers még, a mesterség elemein sincs túl, még kevésbé tud egy szerepet egységesen összefogni. De vannak mozdulatai és megszólamlásai, melyekben tehetség árulja el magát. Némely helyzetben expresszionistás mozzanatai vannak s ilyenkor a legjobb. Nem kellene elejteni, hanem tanítani és fejleszteni, mert színésznőnek való anyag. Harsányi Rezső eleven, élesen beállított figurája vált még ki az előadásból.

*

Barrie, a legkitűnőbb élő angol írók egyike, az Egyenlőségben (The admirable Crichton) megfogott és teljesen kifejlesztett, kitűnő drámává egy érdekes témát: a társadalmi helyzetek relativitását. Ez volt a legjobb modern angol darab, amit évtizedek óta láttunk és Pethes Imre rendkívüli alakítása tette feledhetetlenné. Barrie másik darabja, melyet Alice, ülj a kandallóhoz cím alatt most mutatott be a Nemzeti Színház Kamaraszínháza, sokkal igénytelenebb és könnyebb fajsúlyú. Kellemes, ártatlan polgári vígjáték, közel a bohózathoz. Arról van szó, hogy az asszonyra, aki szeret vígan élni, fiatal férfiakkal mulatni, végre is eljön az idő, amikor ezeket a szórakozásokat abba kell hagyni. Ha erre nem jön rá magától, megtanítják a gyermekei, akik felnőnek és bírái lesznek anyjuk cselekedetének, bármily naiv és félszeg bírái, de mégis csak bírái. A téma színpadra hozásában az író azzal az ügyes fogással él, hogy színházat játszat a színházban. A túlságosan víg asszony süldő lánya túlságosan sokat jár színházba, át van itatva szentimentális színdarabok pátoszától, ezen keresztül nézi a világot s benne anyját is. Egy színpadi hősnő pózaival beavatkozik anyjának egy egészen ártatlan ügyébe egy fiatalemberrel, s ebből származik egy bonyolult és mégis egészen naiv bonyodalom. Házkenyér-ízű humor ez, némi, ránk nézve különös, köménymag-ízt vegyít bele néhány olyan speciális angol vonás, mint például, hogy a szülők csak most ismerkednek meg gyermekeikkel, akik Angliában nevelkedtek, mialatt ők Kelet-India Isten háta megetti garnizonjaiban hányódtak-vetődtek. A darabban a családi életükben jól élő emberek ártatlan derültsége ömlik el, amely elég őszinte és ízléses arra, hogy ne váljon unalmassá. Ezt a hangot az előadás is jól kihozza. Márkus Emília ízes vígjátéki humorát már rég nem élveztük úgy, mint most. Mellette igen jól állotta meg a helyét Nagy Adorján, aki újabban szerepeivel együtt nő. A fiatal Radó Máriáról most meggyőződtünk, hogy valóban színésznő, még sok jót fogunk tőle látni. Abonyi Géza, Beleznay Margit és Gyergyai István is hozzájárulnak az előadás sikeréhez, nemkülönben Horváth Árpád gondos és ötletes rendezői munkája.

*

Oszip Dümov drámája, a Nyu, minden megszokással szakító dramaturgia alapján készült. Nem vonalakban összefogott cselekvényt ad, hanem rövid, gyorsan lepergő képekre bont egy történetet, széles hézagokat hagyva benne, melyeket a néző fantáziájának kell kitölteni s a végén adja meg a történethez egy szerkezetileg szinte különálló képben a magyarázatot. Nem epikus módszer ez, inkább filmszerű.

Először bemutatja Nyut, a szép fiatalasszonyt, aki közömbös lett férjével szemben és kezd érdeklődni egy másik férfi, egy író iránt. Aztán új képben bemutatja a férjet, aki esengő érzéki szerelemmel közeledik feleségéhez akkor, amikor az a bál után az új férfiról ábrándozik. Új kép: hárman együtt, Nyu kiteljesedett szerelme, az udvarló hideg, fölényes csábítása, a férj hirtelen föleszmélő féltékenysége. A két férfi ökölre megy az asszonyért, leütik a lámpát, revolver durran a sötétben, de senki sem sebesül meg, a csábító hidegvére menti meg a külvilág előtt a helyzetet. És így tovább, képről-képre, csaknem a színpadon játszott film sebességével és szűkszavúságával. fölösleges szavak, tirádák nincsenek, a párbeszédek csaknem olyan tömören jelzők, mint a nagyon jó filmfeliratok. A szereplők éppen csakhogy elárulják karakterüket és indulataikat.

Ebben a formában azonban egy lelki dráma van elmondva. Egy nő drámája, akit nem elégít ki a szerelem. Az érzéki szerelemről, melyet a férje hoz neki, megcsömörlik. Keres tovább, egy másik férfinál, maga sem tudja, mit, valami végsőt, tökéleteset, kifejezhetetlent - nyilván a két lélek és test maradéktalan egyesülését. Ez elérhetetlen, a valóságban megvalósíthatatlan, tragikus. Nyunak el kell pusztulnia, el kellene pusztulnia akkor is, ha nem olyan korlátolt szívű férfival sodródott volna össze, mint az a regényíró, akiért elhagyta a férjét. Dümov itt megfogott valamit, ami az emberi élet nagy dolgaiból való, a lélek rejtelmeibe nyit bepillantó rést: a szerelmes nő vágyát a szerelemben való teljes feloldódásra és a nemek jóvátehetetlen inkompatibilitását, amely ezt a feloldódást lehetetlenné teszi. Ilyen dolgokat csak a poéták tudnak megfogni és mindvégig markukban tartani. Mert a Nyu drámája, látszólag laza és felaprózott szerkezete mellett is erősen kézben van tartva, a történet biztosan fejlődik nyomról-nyomra, a belső indítékok erőteljesen dolgoznak és a kifejlődés szükségszerű. ezenkívül a dráma színpadilag is hatásos, a pauzák pontosan vannak elosztva, a képek szigorúan és világosan megkonstruálva. Színpadilag nagyon jó az utolsó kép is, mikor a két öreg, Nyu szülei olvassák öngyilkos lányuk naplóját - pedig érzésem szerint e kép tartalma, Nyu halálának indokolása ("meg kellett halnom, mert gyermeket hordok a szívem alatt és nem tudom, ki az apja") fölösleges és zavaró, valahogy ellaposítja az egész tragédiát. Enélkül a magyarázat nélkül súlyosabb és mélyebb volna.

Az előadásban Darvas Lili, Kürti József és Lukács Pál vezetnek, mind a hárman művészetük magas színvonalán állnak. Kürtinek különösen igaz, emberi hangjai vannak a meggyötört szerelmes férfi jeleneteiben, Szerémy Zoltán és Vágóné pompás ízű két figurát mutatnak a zárójelenetben. A rendező, Jób Dániel biztos kézzel vezeti az előadást és a darab stílusához illeszkedő, újszerű díszleteket készíttetett hozzá.

*

A francia komédiának van egy gyakran használt, tipikus fogása: valaki elől titkolnak valamit, emiatt a szereplők kénytelenek másnak adni ki magukat, mint amik, amiből mindenféle bonyolultan komikus helyzetek származnak három felvonáson át, míg végre a titok kiderül. Birebeau és Dolley bohózata, a Menyasszonyi fátyol is ilyen szerkezet kacsalábán forog, de el kell ismerni, ötletesen és mulatságosan. A titkolandó dolog itt az, hogy a fiú házas ember, mégpedig olyan asszonyt vett feleségül, akinek egy kis múltja van. Aki elől ezt titkolni kell, az a fiú apja, a szigorú, pedáns ügyész, aki látogatóba jött a fiához. Már most: a feleséget úgy kell bemutatni, mint gépírónőt, a szegény szerelmes asszonykának meg ebben a minőségében végig kell nézni, hogy az apa menyasszonyt hoz a fiának. Mikor ennek a helyzetnek a komikuma ki van aknázva, akkor fordul a dolog: az apja rajtakapja a fiát, hogy csókolózik az állítólagos gépírónőjével. Felháborodva ráparancsol, hogy most már vegye el, ha elcsábította. Ez a fő vicc: a fiatal férjnek el kell jegyeznie a feleségét. A végén aztán, mikor már nagyon összebonyolódott a dolog, kimondják azt a szót, amit ha mindjárt kimondtak volna, nem lett volna szükség az egész bonyodalomra s így a darabra sem. Erre természetesen minden rendbejön, mert hiszen az ügyész pedáns és rideg szalonkabátja alatt becsületes, meleg szív dobog. És itt van egy kis melankólia: az embert még a hozzá legközelebb állók is csak a külső modoráról ismerik - a pedáns emberben a felesége, a fia harminc éven át nem ismerte meg a derék, jó embert.

Jóféle francia komédia ez, jól el lehet rajta mulatni három órán át. Jó szerepek vannak benne. Renaissance-beli előadásának különös szerencséje, hogy az ügyész szerepét Somlay Artúr játsza. Ez a nagyszerű művész új meg új példáit adja a próteuszi gazdagságának. A vidám felületességgel felvázolt szerepbe moliére-i perspektívákat visz bele. A beszéde, a járása, a kézmozdulatai, a nézése, amint fölteszi-leteszi a szemüvegét, keresztülnéz fölötte - minden pillanata, amíg a színpadon van, tökéletes karakterizálás és ellenállhatatlan humor. Példátlan valami ez: a színész maradandóbbat alkotott az írónál. A darab rég elmerül a feledésbe, sok más hasonló bohósággal együtt, de Somlaynak ez az alakítása sokáig az emlékezetünkben lesz még. Jóízű figurát ad Harsányi Rezső és Bacsányi Paula - Bérczy, Bóth Klári, Jankovich Magda, Turay Anna frissen, ötletesen csinálják dolgukat.

*

A francia eredeti után az utánzat. Fodor László kitanulta a francia iskolát, figuráival, helyzeteivel, bonyodalmaival együtt s írt egy bohózatot, melyben magyar nevű, állítólag pesti emberek csinálják a francia mókákat, némi pesti zsargonnal fűszerezve. Persze, amit szó nélkül el lehet fogadni a franciáktól, mert francia tradícióból és francia színpadi életnézetből természetesen folyik, ahhoz szó fér, ha magyar környezetben csinálják, annyival is inkább, mert a ravaszul összebonyolított helyzeteket francia szerző mégis csak elmésebb és főképp finomabb dialógussal fűzte volna. A nagyságos asszonyt már láttam valahol című bohózatból ugyanis éppen az hiányzik, ami a hasonló francia darabokban a fő dolog: az ötletek és a beszéd disztingváltsága, a fejlett és egyenletes társadalmi kultúra illata. Talán mégis jobb lenne, ha a francia darabokat tovább is franciák írnák.

Ha azonban a közönség mégis jól mulat Fodor darabján, ezt nem lehet tőle rossz néven venni. Bonyolult helyzetei közt vannak tagadhatatlanul mulatságosak, néhány ötlete csakugyan csattan, a színészek könnyen megjátszható szerepeket kapnak. Pálmay Ilkát örömmel látjuk viszony a színpadon. Makay Margit szép, vonzó és elegáns, Tóth Böske, Kertész Dezső, Tarnai Ernő frissen, jókedvűen pergetik szerepüket, Gárdonyi kis szerepben elsőrendű kabinetfigurát csinál. Az előadás gyors tempóban folyik le. A darab, az előadás a nagyközönség kegyeire pályázik, a kritikának nem sok szava lehet hozzá.