Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 3-4. szám · / · Hajnik Miklós: Egy kisleány

Hajnik Miklós: Egy kisleány
- Regény -
IX.

A Belváros utcáin nyüzsögtek az emberek.

Szép idő volt, dél volt, telve voltak az utcák.

A Kristóf tér sarkán egy tengerésztiszt állott. A furcsa világ, hamis világ rikítóan kavargott körülötte. Ő is beletartozott abba. Kifogástalanul szabott, aranygombos kék kabát, újdonatúj fehér kesztyűk, aranyos kardkosár, lakkcipők. Szemében monokli, szájában angol matróz pipa. Arca borotvált, nézése fölényes. Egészen olyan volt, mint egy óceánokat járó brit tengerész. A valójában pedig...

De hisz majd úgyis kiderül róla, hogy mi ő igazában. Viszontlátjuk őt is, mint a többi itt lézengőt, a délutáni lapok szenzációs cikkében, mint sikkasztót, házasságszédelgőt vagy más hasonló szerepben. Vagy pedig szerényen meghúzódva a rendőri rovatban, az öngyilkosok között. Vagy a házassági hírek között, gazdag nő neve mellett. Vagy a politikában... De biztos, hogy találkozni fogunk még a nevükkel, mert szerepelniök kell az ilyenfajta embereknek, hogy fenntarthassák magukat.

A tengerésztiszt állt a forgalmas utca sarkán s csendes unalommal nézte az embereket. Őt már nem nagyon érdekelte semmi sem. Tudta, hogy a végét járja már s előbb vagy utóbb le kell vetni ezt a szép aranygombos kabátot. És azután... Azután következik a...

De különben minek mindjárt a legrosszabbra gondolni! Hisz sok minden jöhet közbe. Megszűnhet a háború, máról holnapra. Kitörhet a forradalom máról holnapra s elseper mindent, a múltat is. Valahonnan nyakába szakadhat pénz is, lehet szerencséje is, s akkor rendben van minden, megint.

Minek mindjárt a legrosszabbra gondolni! Hisz annyi minden történhetik. Bízni kell a szerencsében. Aki nem bízik benne, az már előre elvesztette azt a nagy szerencsejátékot, amit úgy hívnak, hogy élet.

A tengerésztiszt ugyanis szerencsejátéknak tekintette az életet s aszerint élte. A tét az élete volt.

Így is lehet élni és lehet nyerni is. Csakhogy egyre kell nagyon vigyázni: nem szabad soha elérzékenyülni. Nem szabad elgyöngülni, hanem mindig és mindenkit csak tétnek kell tekinteni és a játékban felhasználni.

Jól csinálta eddig a dolgát a tengerésztiszt. De most közeledett valaki feléje.

A tengerésztiszt arca felragyogott. S nem is tudta, hogy ebben a pillanatban határozott a sorsa fölött s elvesztette a játékot.

Ilonka közeledett feléje az utcán. Ment jéghideg arccal e tömegben, maga sem tudta, hová.

A tengerésztiszt megismerte. S hozzálépett, köszönt.

- Nem ismer meg? - kérdezte a tengerésztiszt mosolyogva. - Málcsikáéknál találkoztunk egyszer.

- Igen... Igen... - mondta Ilonka zavartan.

- Igen... Igen... - ismételte.

És a vér elöntötte arcát. Maga sem tudta, miért?

A tengerész csatlakozott hozzá. Együtt mentek a nyüzsgő tömegben, a szemközt jövőktől folyton szétválasztva.

Ilonka zavart volt. Annyira váratlan volt számára ez a találkozás! És a ma reggeli otthoni jelenetek... A céltalan bolyongás a közönyös utcákon, egyedül, egészen egyedül! És most... Most itt van, itt mellette van... Ő!

Szemeit lesütötte. Csak ment előre, a járókelőktől lökdösve. Most már igazán nem tudta, hogy hová.

De most már nem is törődött vele. Hisz itt megy mellette valaki. Nincs már egyedül. Itt van a közelében valaki. Az egyetlen ember, aki eddigi életében tetszett neki.

A tengerésztiszt megszólalt bizalmasan:

- Tudja, Ilonka... A legjobb volna, ha kikászálódnánk ebből a népségből... Így még beszélgetni se lehet. Forduljunk be a mellékutcába.

Ilonka bólintott. S a tengerésztiszt karonfogta s bekanyarodtak az első mellékutcába.

- Így ni! - mondta megelégedetten, mikor a néptelen kis utcába jutottak. - Látja, itt mindjárt szabadabban lélegzik az ember.

Ilonka nem szólt semmit.

Mentek a Dunapart felé.

- Ne a korzóra menjünk, ugye? - mondta a tengerész. - Menjünk inkább le a rakpartra. Úgy szeretem nézni a vizet és a hajókat.

Ilonka engedelmesen ment mellette.

- A víz és a hajók - mondta lelkesen a tengerész -, látja, ezek... Ezeket szeretem. Kisgyerek koromban Pozsonyban éltem. Amikor csak tehettem, mindig a Dunánál csavarogtam. Néztem ezt a szép vizet, amely szakadatlanul ömlik a tengerbe. És néztem a hajókat, amelyeket hordoz a víz. Azok is eljutnak a tengerre. És én is oda akartam eljutni. Nem akartam kisvárosban élni. A tenger, igen, az végtelen. Annak nem parancsol senki. Megy a hajó, viszi a szél, dagadnak a vitorlák. Aztán partot érnek, kikötnek. És csodálatos országokat látnak és csodálatos népeket. És csodaszép nőket.

A kis propeller éppen kikötött az Eskü téri állomásnál.

A tengerész megvető mosollyal nézte.

- Ilyen rongyos kis gőzbárka, ez is tetszett nekem akkor, kisfiú koromban. Pedig mi ez az igazi tengeri hajókhoz képest!

Ilonka is elmosolyodott:

- Bizony, mi az...

- Mert az egészen más - folytatta a tengerész lelkesülten -, ott kint, a szabad tengeren! A végtelen víz, az óriási páncélos hajó! Ott mindig az az érzésem, hogy enyém a világ!

- Enyém a világ... - ismételte Ilonka önmagában, hangtalanul. És felragyogott a szeme. Új életerőt érzett. Újra hitt, újra bízott!

- Ott - folytatta a férfi -, ott nem kell törődni senkivel sem. Az egy külön világ. Amelyben minden lehetséges.

- Minden lehetséges... - visszhangzott Ilonkában.

- Nincsenek ezek a szűk korlátok mindenütt, kopott házak, keskeny utcák, sok-sok fölösleges ember, fülledtség, por, piszok. A tengeren szabad a levegő. Ott nincs más, csak víz és égboltozat. És aztán kiköt a hajó, csodálatos országban. Olyan, mintha álom volna.

- Mintha álom volna... - visszhangzott Ilonka lelkében.

Hirtelen összerázkódott s riadtan nézett a férfira. Ki ez, aki így beszél vele? Hogy került ide? Hogy kerültek össze? Miért beszél úgy, ahogy vele még senki se beszélt? És miért beszél úgy, mintha az ő lelke mélyéből beszélne? Istenem... Hisz ez...

- Hisz ez olyan, mint egy álom... - suttogta.

- Mi az? - kérdezte a tengerésztiszt mohón. - Mit mondott kegyed?

Ilonka zavartan lesütötte a szemét és nem felelt.

A tengerésztiszt elgondolkozott, egy pillanatig. Aztán új hangnembe csapott át:

- Talán nem érdekli magát az én ostoba fecsegésem - mondta kissé unottan. - Nem is csodálom. Sok mindenfélét szoktam én összebeszélni. Kivált, ha vizet látok és hajót... De ha unja...

Ilonka ijedten bámult reá. Istenem, mit követhetett el ő, hogy ez a férfi így megneheztelt?

- Ha unja, elmehetek - mondta a férfi közönyösen.

- Ne... Ne! - kiáltotta Ilonka. - Én... Én... Engem nagyon érdekel, amit mondott.

A tengerész szeme megvillant. Aztán mosolyogva, udvarias hangon mondta:

- Nagyon kedves...

Álltak szótlanul egymással szemközt. A leány a rakodópart kőkockájára szegezte szemét. A férfi most zavartalanul szemügyre vehette s azt találta, hogy ez a kisleány nagyon bájos. Igazán, nagyon kedves kisleány. Ugyan ki lehet? Miért követte őt oly gyorsan? Vannak-e tervei?

Nem, nincsenek tervei. Egészen ártatlan, szende kisleány. Rajongó, tapasztalatlan...

S hirtelen eszébe jutott a férfinak, hogy hisz evvel...

De aztán, mikor újra erre a szelíd kisleányra tekintett, nem csekély erőfeszítéssel, de mégis elhessegette magától a csúnya gondolatokat. Nem, nem, nem fogja bántani...

Valami különös és nála szokatlan gyöngédség fogta el őt eziránt az ügyetlen, rajongó, tapasztalatlan friss kisleány iránt.

Úgy érezte, hogy ő most nagyon finom, nagyon lovagias, nagyon jó, hogy nem él vissza a helyzettel. És csodálatosképpen olyan jól esett neki jónak lennie!

Újszerű volt neki, aki mindig romlott, züllött emberek között élt hozzájuk hasonlóan, ez a romlatlanság, frissesség.

Vonzotta ez a kisleány. Különös érzés fogta el, ha ránézett. Furcsa, ismeretlen érzés. Most érezte először életében. Nem is tudta, mi az? Csak nagyon jó érzés volt. Megfelejtkezett terveiről, számításairól, ügyes fogásairól, kipróbált modoráról. Tanácstalanul állt, szívében az ismeretlen meleg érzéssel. Mint egy szerelmes gimnazista. Szólani akart, de először életében, nem tudta, hogy mit mondjon?

A leány feltekintett, még mindig zavartan. Tekintetük egy pillantásra összetalálkozott. S a férfi megzavarodottan sütötte le szemeit, először életében. S mire összeszedte magát s hideg arckifejezést erőltetetten nagynehezen újra felnézett, egy boldogságtól sugárzó leányarc mosolygott reá.

Mentek egymás mellett, az üres rakodóparton, szótlanul. Mindketten kétségbeesetten küzdöttek önmagukkal, feltörekvő szerelmi ujjongásukkal. Rózsás köd szállt agyukra. Ideges forróság egész testükben. Kavarogtak gondolataik kuszán, vadul, ernyedten, boldogan. Mentek és észre se vették, hogy merre? És eszükbe se jutott azon gondolkodni, hogy hová mennek? Csak mentek, mert lehetetlen lett volna állniok egymással szemközt, egymás szemébe nézve.

Felkanyarodott a rakpart a Lánchídhoz. S ők újra emberek közé jutottak. Idegenül, bizalmatlanul néztek körül, mintha valamely távoli világból csöppentek volna ide, a sürgő-forgó emberek közé.

Ilonka fázósan húzta fel vállait. A tengerésztiszt idegesen nézett körül. Nem látja-e őket valaki?
Ilonka megállt. A férfi anélkül, hogy ránézett volna, halkan mondta:

- És most?

Ilonka nem felelt.

A tengerész újra megszólalt, kissé türelmetlenül:

- Merre megy?

Ilonka feleszmélt.

- Merre?... Hát haza.

- És merre van az a haza? - kérdezte a tengerész csaknem mogorván.

- Oh, az nagyon messze van - mondta Ilonka s kedvesen nevetett.

A férfi most már megszelídülten folytatta:

- Messze? Ugyan, mi lehet az a messze?

- A Városmajor.

- Ugyan? Ott lakik? Hisz az innét csak egy ugrás. Megengedi, hogy elkísérjem?

Ilonka boldogan igent intett a fejével.

Átmentek a hídon. A szűk járdán a korlátok között a sok ember előttük-mögöttük zavarta őket a beszélgetésben.

Közvetlenül előttük egy vidéki házaspár ment. Gyönyörködtek a királyi palotában, a Halászbástyában, a budai hegyek festői képében. Az asszonyka folyton fecsegett. Megkérdezte a férjét, hogy a királyi palotán az a nagy korona igazi aranyból van-e? Az ura békés, gazdálkodó ember, nemigen tudta, hogy mit feleljen, hát csak hümmögött.

- Ezt a hidat csak a láncok tartják? - kérdezte egyszer az asszonyka.

- A bizony - mondta a férje.

- Jézus Mária, hisz akkor ez minden percben leszakadhat!

S az asszonyka önkéntelenül is gyorsabban szedte a lábait.

- Bár leszakadna! - mondta a tengerésztiszt félig hangosan. S keserűen elmosolyodott.

Ilonka ijedten nézett reá. Miért mondta?

- Csak untatott ennek a vidéki libának a fecsegése - jelentette ki megnyugtatásul a tengerész.

Pedig önkéntelenül is helyesen gondolta akkor, hogy bár szakadna le ez a híd alattuk. Néhány kellemetlen pillanat, egy kis víz a torokban s megszűnt élni. És azzal vége volna.

Mert lehet ennél sokkal csúnyább vége is valakinek...

A Várból jövő és a Várba rohanó automobilok között szerencsésen átvergődtek és beértek az Alagútba.

Dohos, hűvös levegő csapta meg őket. A tengerésztiszt összerázkódott.

- Utálatos ez az alagút - mormolta. - Mint egy kripta.

Ilonka csak a napsütötte fákat látta az alagút végében. Észre sem vette, hogy nyirkos, hűvös az alagút, amelyben járnak.

Kiértek a Krisztinavárosba. És mentek tovább. Hazafelé.

Ilonka fáradt volt már a sok járástól. A cipője is szorította.

De fáradtan is boldogan ment a férfi mellett, aki szótlan lett és szórakozott. Alig-alig felelt Ilonka kérdéseire. Csak ment gépiesen, fáradtan, ernyedten a ragyogó arcú kisleány mellett s nagyon öregnek és feleslegesnek érezte magát. Minek megy evvel a leánnyal? Minek jött erre? Miért nem vált el hamarább? Hisz úgyis el kell válniok.

Csak ment, ment, mert a véletlen úgy hozta, hogy ő összekerült evvel a kisleánnyal. És neki amúgy sincs semmi dolga. Nem várja őt sehol senki. Mehet, amerre akar.

Mentek, mentek. S Ilonka egyszerre csak feleszmélt édes izgatottságából arra, hogy hisz mindjárt otthon lesz.

És nagyon megijedt. Mert hisz akkor elválnak... És vége.

Kétségbeesetten kereste magában a szavakat. Hogy mit mondjon az elváláskor? Hogy hogyan hívhatná meg?

És elérkeztek a ház kapujához.

A tengerész fáradtan szalutált és szó nélkül menni készült. S Ilonkából kitört a kérdés:

- Mikor... Mikor találkozunk?

És zavartan elpirult.

A férfi visszafordult. Végignézte a leányt, mintha utoljára látná. Nem tudott mit mondani. Habozott. Legjobban szeretett volna sarkonfordulni és elfutni. Minek neki ez a leányka? Ez nem neki való. És ő sem a leánynak. Miért találkozzanak? Nincs semmi értelme...

A leány szégyentől égő arccal kétségbeesetten meredt a férfira. Az végre megsajnálta és szórakozottan mondta:

- Hát majd egyszer...

- Nem! Nem! - kiáltotta hevesen Ilonka. - Nem!

És aztán lehajtotta a fejét s majdnem könyörögve mondta:

- Találkozzunk...

A tengerész keserűen elmosolyodott. Ő akarja! Hát... Hisz különben egészen mindegy.

És nagyon udvariasan mondta:

- Kérem, amikor akarja...

- Nem, nem! - mondta hevesen Ilonka. - Mondjon egy biztos napot...

- Kérem... bármikor és bárhol - mondta a férfi szolgálatkészen.

- Akkor... Akkor... Holnap.

- Kérem... És hol?

- Holnap... Itt... Itt... - mondta Ilonka határozatlanul.

És elgondolkozott.

- Nem... - kezdte újra félénken.

A tengerész arca elkomorult. Tréfál vele ez a kisleány?

Ilonka arca felragyogott:

- Ma! Még ma! Ugye? És itt, a Fogaskerekűnél, a padnál.

Pepi néni alakja tűnt fel a sarkon. Ilonka meg sem várta a feleletet, otthagyta a férfit s befutott a kapun.

A tengerész utána nézett. Aztán sarkonfordult és elment.