Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 3-4. szám · / · Hajnik Miklós: Egy kisleány

Hajnik Miklós: Egy kisleány
- Regény -
I.

- Az nem úgy van - mondta Ilonka határozottan. - Anyuka, maga nem ért az ilyesmikhez.

Özvegy Domokos Károlyné korán megfonnyadt arcán aggódó határozatlanság látszott. S aztán csendesen, majdnem félénken mondta:

- Különben tégy, ahogy jónak látod.

Némi keserűséggel hozzátette:

- Rólam nem is vehetsz példát. Az én fejemmel nem sokra jutottam, igazán. És aztán most már egész más világ van amúgy is...

- Ugye? - mondta élénken és fölényesen Ilonka. - Ugye? Anyuka is belátja, hogy egészen más világ van, mint amikor anyuka fiatal volt? Hagyjon csak engem a magam módja szerint, én jól elintézem a dolgaimat, majd meglátja, anyuka.

S a tizenhétesztendős kisleány büszkén mosolygott. Csak úgy sugárzott belőle az önbizalom, a fölény, fiatal korának természetes merészsége az élettel szemben, melyet nem ismer, melytől sok mindent vár, melyről sok mindent hisz, melyről már majdnem mindent tud, csak azt nem tudja még, hogy az élet nem ad semmit és kérlelhetetlen. Elnyüvi az emberi testeket egymás után, a szépét, a csúnyáét, a jóét, a rosszét, a bátorét és a remegőét egyaránt. Vakon, kegyetlenül, válogatás nélkül. S halad tovább az élet a maga rejtelmes útján. Előtte virágok nyílnak, kis gyermekek játszadoznak, fiatal szüzek és forróvérű ifjak várják jöttét, mögötte pedig gyász, lemondás, szétfoszlott álmok, pusztuló hullák.

Ilonka csak a közelgő életet érezte, várta, kívánta. Hogy az élet szép és jó, azt hitte. És fölényes bizalommal nézte a jövőt.

Özvegy Domokos Károlyné pedig már csak az elmenő életet látta, amely annyi mindent elvitt tőle és ami megmaradt, azt is még elviszi. Ő már nagyon félt az élettől. Minél többet tapasztalt meg belőle, csak annál félénkebb lett s csak annál kevésbé tudott kiokosodni belőle. S azután, hogy a férjét elvesztette s most, hogy a kisleánya lassan felnőtt s mindinkább annak megújult ifjúi világa nyomult előtérbe az ő közös életükben, teljesen tanácstalan volt. Ilonka fiatal lánysága, szokásai, hajlamai egészen mások voltak szerinte, mint az övéi annak idején. A szegény özvegy asszony lelke mélyén sok mindent nem helyeselt a leányában, de minthogy már nem volt biztos abban, hogy csak az a helyes, amit ő annak lát, így hát, ha a leánya valamit nagyon akart, azt ráhagyta. Ilonka jobban tudja, hogy mit kell csinálnia és hogyan kell viselkednie, mint ő.

Gyönge asszony volt özvegy Domokos Károlyné, legalábbis a leányával szemben az volt. Egyébként még jó erőben volt s a házmesternéval és a szomszédokkal szemben erélyesen is fel tudott lépni s nem kímélte ilyenkor a hangját, sőt nyelve olykor még a külvárosban is szokatlanul erősen ható harcias szólásmódokban gyakorlottnak bizonyult. A sok keserves esztendő, özvegysége nélkülözései kifejlesztették benne az emberekkel szemben való védekezés ezen szükséges eszközét is. Otthon azonban, a leányával szemben, csak a szelíd, aggódó, gondos édesanya volt, aki gyermekében csak a szépet és a kedveset akarta látni, s kényeztette, amennyiben módjában állt.

Ilonka bájos kisleány volt. Magas növésű, karcsú, arányosan fejlett, kedves arcú szőke leány. Értelmes volt korához képest és tizenhét esztendejének öntudatlan fölényében rózsásnak látta a világot. S igaza is volt, mert hisz a világ olyan, mint egy tükör, úgy néz vissza, mint ahogy belenéznek, mosolygásra mosolyt küld vissza, napfényre napfényt. Csak amikor adnia kell valamit, akkor változik meg a világ arculatja. Hiába a mosolygós bizalom, kegyetlen, rideg, elzárkózott arcok fogadnak mindenütt s uzsorás módra megkérik mindennek az árát.

Ilonka mosolyogva nézett a világba s hitte, hogy az egészen szép, egynéhány apróbb kellemetlenségtől eltekintve. Úgy gondolta, hogy ami nem kellemes az életben, azt az emberek önhibája, ügyetlensége és élni nem tudása okozza, de ő majd jól berendezi magának az életét. Pontos tervei még nem voltak, de egynéhány dologhoz egészen határozottan ragaszkodott. Így például természetesnek találta, hogy nagyon gazdag lesz - hogy hogyan, azon nem gondolkozott -, de az kétségtelennek látszott előtte, hogy neki nagyon gazdagnak kell lennie ahhoz a fajta életmódhoz, amit elképzelt. Az is okvetlenül szükséges, hogy független legyen, azt tehesse mindig, amit akar és senki az ő dolgaiba ne avatkozzon.

Ezt a két életfeltételt, a gazdagságot és a teljes egyéni függetlenséget sziklaszilárdan eltökélte és ha jövőjéről ábrándozott, már csak úgy szövögette a terveket, mintha ő mérhetetlenül gazdag s teljesen korlátlan hatalmú lenne. S nagyon sok öröme volt az így lefestett jövendőjében, melytől a jelene lényegesen különbözött.

Mert bizony jelenleg éppen csak ez a kettője nem volt meg neki: a gazdagság és az önállóság, s persze minden egyéb, ami e kettőnek természetes következménye az életben.

Nagyon szerény életmódot folytattak. A külvárosi lakás egyik szobáját lakták csak, s az rozoga berendezésével, az időnként összeroskadó ággyal, a hepehupás lyukas pamlaggal és az elromlott zárú szekrényekkel, melyeknek ajtaja ez okból mindig félig nyitva volt, a bicegő lábú megrepedezett asztallal igazán feltűnően különbözött attól a berendezéstől, ahogy Ilonka jövendő hálószobáját, ebédlőjét, szalonját, budoárját és nagy fogadótermét képzeletben berendezte. Igen bajos is lett volna mindazt a sok bútort és képet, de kivált a nagy gobelineket abban a kis szobában elhelyezni.

Egyelőre jó volt ez így is. Majd aztán, majd később...

Ilonka nem volt türelmetlen. Olyan egészen biztosan tudta, hogy majd úgyis minden úgy lesz, ahogy elképzelte, hogy a meglevő nyomor egyáltalán nem foglalkoztatta, még csak észre sem vette. Az ő korában még büntetlenül lehet egy megroskadt pamlag tört rugói fölött is édes álmokat aludni és szépet álmodni.

A második szoba albérletbe volt adva Pepi néninek, aki a megboldogult Domokos Károlynak volt a nővére, tehát Ilonka nagynénje volt. E címen a lehető legkevesebb bért fizette a szobáért, a jobbik ágyban aludt, a kiszolgálás tekintetében magasabb igényei voltak és szükségét érezte olykor, hogy Ilonkának, valamint özvegy sógornőjének erkölcsös és mélyérzésű előadásokat tartson, melyekben nem kímélve sem időt, sem fáradságot, sem hangot, órák hosszan magyarázott összevissza, a saját életéből vett példákkal világítva meg mondanivalóit. Így persze nemigen lehetett neki ellentmondani, sem a szóáradatát félbeszakítani, mert azt Pepi néni személyes sértésnek vette és kegyetlenségnek azon rég meghalt szeretettjei iránt, akiket, mint követendő mintákat, folyton felemlített.

Egyébként nagyon jó lélek volt Pepi néni, csak ne avatkozott volna bele mindenbe és ne erőszakoskodott volna folyton a szegény özvegyasszonnyal. Ezen apró hibáitól és az ezekből keletkező kisebb-nagyobb súrlódásoktól eltekintve azért elég jól megfértek vele Ilonka és az anyja.

Persze, ha Ilonka a jövőjéről gondolkozott, Pepi nénit a leendő kastély túlsó végén levő kis lakosztályba helyezte el véglegesen, ahol egész külön élhet majd a saját gusztusa szerint és csak meglátogatják egymást időnként, amikor is csak udvariasságokkal fognak kedveskedni egymásnak. Addig is nem baj éppen, hogy itt van folyton mellette és mindig kifogásol valamit vagy panaszkodik. Lesz ez még egészen másként...

Valójában sem az édesanyja, sem Pepi néni nem akadályozta Ilonkát. A sok beszédet türelmesen és ártatlan arccal végighallgatta s aztán úgy cselekedett, ahogy jónak látta. Nagyon is független volt és szabadnak is érezte magát. Persze, néha voltak e tekintetben is bajok, amikor özvegy Domokosné megpróbálta anyai tekintélyét érvényesíteni. Ilyenkor azonban Ilonka következetesen erélyes volt s rövidebb vagy hosszabb vitatkozás után sikerült újra cselekvési szabadságát teljes egészében helyreállítani.

Mint ahogy éppen most is sikerült Ilonkának az édesanyját meggyőznie arról, hogy abban igazán nincsen semmi, hogy ő Krémer Magduskával barátkozik, s naponta több órát tölt vele együtt. Sőt inkább örülnie kellene a mamának, hogy a leányának egy ilyen ügyes és életre való barátnője van, akit igazán minden öntudatos úrileány mintául választhatna. A mama azért kifogásolja talán, mert szabadon sétálgat idegen fiatalemberekkel? Ugyan! Ez egész régimódi gondolkozás, még abból az időből, amikor a leányok egész nap otthon ültek s mindenféle színű pamutból harisnyákat kötögettek s éppen olyan buták voltak, mint a libák. De manapság! Ugyan!... Ha Krémer Magduskának kedve van este idegen fiúval sétálgatnia, miért ne sétáljon? Ugye, ez csak világos?

Özvegy Domokos Károlyné ugyan mindezeket nem találta annyira egyszerűeknek és világosaknak, sem olyan ártatlanoknak, mint ahogy Ilonka könnyedén előadta, de nem akart már ellenkezni. A jó Isten tudja csak, hogy mi igaz és mi nem, hogy mi a helyes és mi a helytelen, valahogyan csak lesz, tegyen Ilonka úgy, ahogy jónak látja, hisz Ilonka olyan okos, derék kisleány, igazán nem kell féltenie. Sokkal életrevalóbb, mint amilyen ő volt kisleány korában.

Bizony, ő harisnyákat kötött annakidején, úgy huszonöt esztendeje Kassán, a Mészáros utca kis földszintes házának mindig elfüggönyzött ablaka mögött. Mindenféle színű pamutból, mint ahogy Ilonka éppen most mondta, igen, vastag pamutfonálból téli harisnyákat, amelyekben ugyan a láb és a boka karcsúsága nem érvényesült, de bizony jó melegek voltak azok és sokáig eltartottak. Persze, egész más idők voltak azok, akkoriban az emberek még megbecsülték a jó holmit, de manapság... Hisz nem is lehet pamutot kapni, amióta ez a háború tart. Persze, persze... Csak hadd szórakozzék Ilonka kedve szerint. Hiszen egész más időket élünk s más idők más szokásokat hoznak magukkal.

Ilonka már a tükör előtt állt és fehér bársonysapkáját igazgatta a fején. Aztán felvette viseltes kék kabátját, köszönt és kiszaladt a szobából.

A folyosó végén levő üvegajtón halkan kopogott. Az ajtó kinyílt s Magda gyorsan kilépett rajta. Nem szóltak semmit egymáshoz s mind a ketten majdnem futva a kapu felé tartottak.

Mikor kiértek az utcára s túljutottak az első lámpán, Magda karonfogta Ilonkát s most már lassan sétáltak a város felé.

Hat óra lehetett, de már egészen sötét volt ez a februári délután. Hideg volt és Ilonka fázósan dugta kabátja zsebébe vékonykesztyűs kezét.

Magda nagyon izgatott volt. Erőltetetten beszélt, sokat nevetett, az elkezdett mondatokat sokszor minden ok nélkül félbeszakította és nem fejezte be. Különös és idegenszerű volt ma este Magda, Ilonkában a bizalmatlanság folyton nőtt iránta, mint közeledtek céluk felé.

Mert már a Krisztina körúton jártak s feléjük világított az Eldorádó mozi színes reklámlámpája.

- Nagyszerű lesz - mondta Magda -, nagyon érdekes film. És... ha véletlenül ott volna egy ismerősöm... Különben, majd meglátjuk.

Beléptek az előcsarnokba.

Ilonka állva maradt mindjárt az ajtóban s félénken lesütötte szemeit. Nagyon világos volt itt az utca sötétsége után.

Az emberek nyüzsögtek a szűk kis várócsarnokban. Magda elszántan előrefurakodott közöttük s csakhamar megpillantott egy diák formájú fiút.

- No, hál' isten, hogy itt van. Én egy kicsit elkéstem. De azért még jókor jöttem, ugye?

- A jegyek megvannak - mondta a fiatalember.

- Három egymás mellett?

- Igen, úgy, ahogy mondta. De ki lesz a harmadik?

- Egy kis barátnőm jött velem. Él-hal a moziért. Nem lesz alkalmatlan - mondta gyorsan Magda.

Az ajtók feltárultak és a várakozó közönség ömlött be a terembe. Az előcsarnok kiürült s Ilonka megpillantotta Magdát a bejáratnál s hozzá sietett.

- Újvári Pityu, joghallgató - mutatta be a fiatalembert Magda.

Kezet fogtak s Újvári Pityu egy rendkívül hosszú kézszorítással fejezte ki, hogy ez az új ismeretség tetszik neki. Ilonka a haja tövéig elpirult s valami furcsa érzés vett rajta erőt úgy, hogy könnyek jöttek a szemébe.

Magda bosszúsan rászólt:

- Mi bajod?

Bementek a helyükre. Három üres szék várta őket a legutolsó sorban. Újvári Pityu a középsőre akart ülni, Magda azonban gyorsan beosztotta:

- Középen én ülök, maga üljön be a sarokba, Ilonka pedig üljön ide a szélire, innen jobban lát.

Ilonka hálás pillantást vetett Magdára, örült, hogy nem kell a kellemetlen fiatalember mellett ülnie.

A terem elsötétedett. A vásznon reklámképek tűntek fel egymás után: egy napilap, egy hentes, egy vendéglő és egy drogéria plakátjai. majd megszólalt a zongorából és két hegedűből álló zenekar, a torreádor belépőjét játszotta a Carmenből s a vásznon egy szívtelen, nagyszakállas bankár az aranyait számlálta. Megható szerelmi történet játszódott le aztán. A bankár leánya, kit a szegény úriemberhez nem akar feleségül adni a papája, elhagyja a dús otthont s két kezével keresi meg kenyerét mint varrónő, egy padlásszobában. Munka közben időnként elmereng s könnytelt arcával a varrógépre borul. Az úriember természetesen többé feléje se néz. Megszületik a szerelem gyermeke, szegény kicsi féreg, olyan aranyos. Neveli, neveli, növekszik a gyermek az évek során. Az öreg uzsorás végül magába száll és meghal, a nő gyermekével együtt újra dúsgazdag lesz Az úriember, a gyermek apja pedig időközben rossz társaságba keveredik, elkártyázza mindenét, s már-már a bűn útjára tér, de mardossa a lelkiismeret s felkeresi az elhagyott leányt, aki a gyermek kedvéért végre mindent megbocsát.

Igazán megható volt. Ilonka feszült figyelemmel nézte, de a megoldással nem volt megelégedve. Ő ugyan sohasem bocsátott volna meg ennek a hitvány fráternek.

A lámpák kigyúltak. Most egy kis szünet után következett volna a detektívdráma: A hétarcú ember.

- Menjünk ki a büfébe - indítványozta Újvári Pityu.

- Nem, maradjunk itt, nem szeretem a tolongást - mondta Magda.

Ilonka a barátnőjére pillantott. Az kipirult arccal fészkelődött a helyén.

Magda idegesen nevetett:

- Különben Ilonka, tudod mit, hagyjuk itt ezt a bódét, olyan fülledt a levegő... - s meg sem várva a feleletet, felkelt s megindult az utcára nyitva álló ajtó felé.

Ilonka és Pityu követték.

Az ajtó becsukódott utánuk s ők kint álltak a sötét mellékutcában.

- Hazamegyünk? - kérdezte félénken Ilona.

- Igen... Azaz még korán van, sétálhatnánk egy negyedórácskát.

Karonfogta Ilonkát s gyors léptekkel megindult. Pityu pedig mellette baktatott szótlanul.

Nagyon hideg volt. A megfagyott hó ropogott lépteik alatt.

Az utca sötét volt és néptelen. Szótlanul lépkedtek. Lehangoltan, maguk sem tudták, hogy miért.

- Butaság - szólalt meg Magda. - Többé nem megyek moziba.

- Ilyen hülye film, az ritka - mondta Pityu.

- Szerelem, istenem, szerelem! - nevetett Magda idegesen. - Istenem! Szerelem! Az már a divatját múlta, igazán!

- Azt éppen nem mondhatnám - jegyezte meg Pityu.

- Mit? Maga mer még beszélni? Maga? Egy közönséges csirkefogó! - kiáltotta Magda.

Ilonka önkéntelenül megállt s meglepetve nézett Magdára. Azt hitte, hogy nem jól hallott. Az ifjú pedig vérvörös lett s dühösen kérdezte:

- Rám értette kegyed?

Magda megvetően végigmérte s hidegen, szótagolva ismételte:

- Egy ilyen csirkefogó, mint maga, maga mer szerelemről beszélni?

Pityu visszanyerte önuralmát s gúnyosan mondta:

- Maga meg egy... egy... egy... Különben, minek sértegessem? Én vagyok a hibás, minek ismerkedem ilyen külvárosi rongyos népséggel. Aki a korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók. Nohát, alászolgája.

Megbillentette kalapját, sarkonfordult és otthagyta őket. Magda gúnyos nevetése követte az üres utcán.

Ilonka egész idő alatt riadtan állott. Érthetetlen volt neki ez a jelenet. Aztán eszébe jutott Magda különös izgatottsága a moziban. S kérdezte bizalmasan:

- Te, Magda, talán szemtelenkedett veled ez az alak?

- Nem - mondta Magda -, csak olyan hülye pofa. Ha még szemtelenkedett volna legalább... De olyan halálosan unalmas... most, azt hiszem, végre megszabadultam tőle. Nahát...

És nevetett minden ok nélkül, erőltetetten, durván, közönségesen.

Hazafelé mentek. Rossz kedvük volt. Nem szóltak egy szót sem. Magda idegesen fütyürészgetett, Ilonka most már egész határozottan tudta, hogy Magda közönséges és ő utálja Magdát.

Hideg volt, az utca sötét, közeledtek már a házhoz, melyben laktak. Ilonka azt kívánta, hogy most ne találkozzanak ismerőssel. Nem is jött velük szembe senki, se ismerős, se idegen. Üres volt a külvárosi utca és csendes. Csak a megfagyott hó ropogott talpuk alatt.