Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 3-4. szám

Tóth Aladár: Lőwe Ferdinánd

Az előadóművész halála kétszeres halál: az életé, mely az ember ereiben lüktetett s a világé, melyet a művész teremtett. Az előbbivel visszahozhatatlanul elsüllyed az utóbbi is, nem marad belőle semmi sem, csak a szintén rövid életű kortársak lelkében hátrahagyott emlék. Ezt az emléket lerögzíteni, a kevés menthetőt az elsüllyedt világból, legalább mint halvány leírást az utókorra átmenteni, tehát kétszeres kötelesség.

A nagy előadó-muzsikustól őrzött legközelfekvőbb emlékünk, mely mintegy egyszerre tolul fel lelkünkben a művész nevével, mindig egy sajátos hang, helyesebben hangszín, a művész hangszerének (legyen az hegedű, zongora vagy zenekar) sajátos, egyéni tónusa, ebben a hangban ugyancsak valami egészen sajátos, egyéni hullámzást, lüktetést érezünk, a művész alapritmusát s a hullámzásban vonalak úsznak szemünk előtt, melódia-, szólamvonalak, amilyeneket egyedül az írt le, akinek emlékét idézzük. Minden nagy előadó muzsikusegyéniségről magunkban őrizünk egy ilyen sajátos szenzuális képet, mely az egész művészembert jelenti.

Ebből a legelemibb s egyúttal legátfogóbb első benyomásból aztán egymás után megfoghatóbb, hozzáférhetőbb és bomolhatóbb képek bontakoznak ki, mint az ismerősebb, barátságosabb tárgyak a világ rejtelmes egészéből. Lezárt költői alakok, hangulatok, az előadó szellemében újjáteremtett, előadott szerzemények képei. Az emlékezetünkben így másodsorban feltoluló képeknél már megjelenésük sorrendje is jellemző. Ismerünk előadóművészeket, akiknél első tónus-, ritmus- és vonalbenyomásaink mindjárt előadott kompozíciókká mintázódnak, másoknál az első benyomásokból csak speciális hangulatok válnak ki. Az előbbi eset annak a jele, hogy a művész teljesen az előadott szerzeményekben élt, minden egyéni vágya, törekvése, akarata az előadott darabra irányult, hogy saját egyéniségét csak a megszólaltatott műben érezte teljesnek, megformált egésznek. Az ilyen művész emléke együtt él bennünk is a művel, az előadót és az előadottat együtt emlegetjük, mint Burrián Károlyt és a Tristant, vagy Nikisch Artúrt és a IX. szimfóniát.

Lőwe Ferdinánd, az előadó zeneművészet legújabb nagy halottja a másik típushoz tartozott. Fülünkben cseng zenekarának egyéni tónusa, lüktetése, szólammintázása, de ezeknek a hangoknak emléke nem fonódik össze mindjárt valamely előadott zenemű emlékével, ezek a hangok először csak hangulatokba sűrűsödnek s az előadott művek, melyekhez ezek a hangulatok hozzátapadtak, csak később, mintegy mellékesen jelennek meg emlékezetünkben.

Lőwe Ferdinánd lelke nem volt bezárva a karmesteri állványán fekvő partitúrába. Úgy nézett a vezérkönyvbe, mint valami misekönyvbe, melyből áhítatot és emelkedettséget kell merítenünk, melynek betűi azonban, bár szent és sérthetetlen betűk, csak arra jók, hogy mindazt, amit magunkban szépnek és nemesnek érezünk, áhítattal közéjük fonjuk. Valahányszor magam elé képzelem Lőwe Ferdinánd alacsony, papos alakját, amint karmesterpálcája és szeme valósággal beszélget az orchesterrel, de tartása és pátosza a celebráló pap, mindannyiszor úgy gondolok az éppen műsoron levő szerzeményre, mint valami áldozati kehelyre, melyben egy kiválasztott ember nyújtja a legkedvesebb érzelmeit a művészet oltárára.

Lőwe Ferdinánd nem az előadandó műből indult ki. A zeneszerzeményben nem művészi álmainak beteljesülését üdvözölte, hanem csak egy mennyei kalauzt, aki, ha kezét elfogadja, olyan vidékre vezeti, hol álmaiból virágok nyílnak. Nem a szerzemény tartalma itt a lényeg, hanem az a képzeletvilág, melybe a művész azt beágyazta. Amit a műből "kihozott“, vajmi kevés, amit a műhöz "hozzáálmodott“, igazi mély költészet volt. Rendkívül gazdag világot teremtett képzelete minden szerzemény körül, s ezt a világot végtelenül érzékeny képzelőtehetségek asszociáló erejével fűzte magához a műhöz. Ezért a vaskalapos német szakmuzsikusok rányomhatták művészetére az "aussermusikalisch“ jelzőt, az "abszolút zene“ esztétája ráolvashatta, hogy "irodalmi“ vagy "festő“-karmester. Lőwe világa tényleg csupa asszociációból alakult ki, s képzeltársításai nemcsak messze, hanem egyenesen a végtelenbe vezették. Parttalanok voltak, részt vett bennük a legintimebb egyéni élménytől kezdve a mindent magába ölelő Weltgefühl-ig minden. Valahogy mindig azt éreztem zenekarának hangjainál, hogy ennek a művésznek lelkében teljesen épen él és mosolyog annak a lánynak az arca, akin öt perccel a hangverseny megkezdése előtt szeme megakadt, mondom, ott mosolyog ez a kis szubjektív élmény és részt vesz a fantázia munkájában akkor is, mikor az a legáltalánosabb szerelemről festi ragyogó freskóit a IX. szimfóniában, s viszont úgy éreztem, Lőwe a világ parttalan, misztikus végtelenbe tárulására gondolt akkor is, mikor Mendelssohnnak valamelyik apró, szellemes Scherzóját dirigálta.

De hiszen - mondhatná valaki - minden nagy művész végeredményben ezt csinálja! - Ne feledjük azonban, hogy Lőwe művészetében ezek a szubjektív, a fantáziát az élet friss élményeivel megtermékenyítő képzettársítások, nem a mű szellemébe való teljesebb behatolásnak az eszközei. A mű szelleme támasztotta fel, de nem a mű szelleme rendezte szerves egészbe őket, ellenkezőleg: Lőwe önrendelkezési jogot adott nekik, hogy egészen önmagukból alakítsanak ki szerves, költői világot.

A művészi alkotás az ember szubjektív élményeinek szálaiból szövődik össze. Azonban ezek a szálak, amint a remekműben összetalálkoznak, már el is szakadnak az élettől, új, zárt világot alkotnak s bár ez az új szövet is élet, de egy másfajta élet, mint az, amelyben mi élünk. - Lőwe Ferdinánd a művészi alkotás szövetének szálait visszavezeti az élethez, azokat a hangulatokat akarja megragadni, melyekből a műalkotás kijegecesedett. Karmesterünk azt a hangulati atmoszférát idézi fel a műben, amelyben a mű megszületett. A zárt műalkotásnak az élet parttalanul hullámzó hangulataiba való feloldása azonban ismét csak újabb művészi formát követel. És Lőwe művész: mialatt a mű zárt világából az élet határtalansága felé tör, törekvését határozott, zárt, művészi formában valósítja meg. Milyen az interpretáció képe ebben az új, zárt formában? Az éles körvonalak, melyek a kompozícióban az életből kiszakadt élmények és hangulatok új hazáját jelölik meg, természetszerűleg elmosódnak. Az életben a hangulatok és érzelmek mindig parttalanok, határozatlanok s így annak, aki, mint Lőwe, szerelmesen az élet felé törtet, szükségképpen az élet végtelenségét kell a mű zárt formáiba beoltania. A ritmus ilyenkor hullámos, szárnycsapásszerű, a melódiák ezer dinamikai és színárnyalattal vágyakoznak ki a "vonalrajz“ kérlelhetetlen pregnanciájából, a zenekar mint villódzó kozmikus áradat veszi körül őket. Lőwe orchesztere valósággal "lélegzik“. S mégis, milyen formás, milyen finoman diszponált itt minden! A műből az életbe szétágazó szálak milyen tökéletes pontossággal és határozottsággal futnak össze Lőwe kezében! Sehol semmi felesleges nyújtás, torzítás vagy önkényes "túlfrazírozás“, Lőwe szinte arisztokratikus ízléssel érzi, hogy a sejtető rámutatás a végtelenre, a mindent magába ölelőre, többet fejez ki, mint a szélsőségek formátlansága.

Hogy az ilyen művészet szédületes karmesteri technikát követel: talán mondanunk sem kellene. A merev, a zenekart szinte önmagától összetartó zenei ritmust megbontani, a taktusvonalakat az élet lüktető hullámzásával elmosni s mindezt a zavar és kaotikusság veszélye nélkül, csak a legbiztosabb karmesterpálcának sikerülhet. Lőwe Ferdinánd neve tényleg korának talán legfinomabb, legcsiszoltabb karmesterpálca-kultúráját jelenti. - Ilyen magasrendű technika mindig igazi költői tartalom kísérőjelensége. Lőwe költészetének tartalmát pedig csak úgy érthetjük meg, ha művészetének legjellemzőbb tulajdonsághoz (a műnek az élet hangulati élményeihez való visszavezetése) hozzákeressük a mögötte rejlő világnézetet.

Mondottuk, Lőwe az élet romantikus szerelmese. De az élet, amely köré szerelme fonódik, nem a jelenségvilág élete. Igaz karmesterünk a Pastoral szimfóniát visszavezeti a patakcsobogásig és az erdőzsongásig. Ez a patakcsobogás és erdőzsongás azonban nem a programzenészek hangfestése. Ő a patakot és az erdőt abban a hangulatban, abban az érzelmi elmerülésben látja, mely mint valami isteni kinyilatkoztatás, azt közli a természet vándorával, amit a patak csobog, amit az erdő zsong. Lőwe a világ igazi képét saját lelkében keresi, az élet az ember szívében találja meg azt a végtelenséget, mely a külvilágot harmonikus perspektívába oldja fel. A "hangulat“ tehát valami szent, a német misztikusok elmerülésére emlékeztető végső igazságlátás Lőwe művészetében. Megnemesítője, felemelője mindennek. Belső kisugárzás. Lőwe művészetében csak "szép“ hangulat létezik. Ezért hámozza ki Lőwe a mű zárt formáiból az élet végtelen kisugárzó hangulatait, ezért vezet vissza mindet a szubjektív élményre, ezért lesz az előadott mű az ő kezében csak áldozati kehely, melyben a művész vallásos áhítattal legszebb érzelmeit nyújtja, ezért Lőwe művészete kissé mindig szertartásos istentisztelet, hol a "zene“ csak "kíséret“.

Ez a világnézet határozza meg Lőwe viszonyát a nagy zeneköltőkhöz. Szívéhez legközelebb a német romantika fekszik. De nem az újnémet iskola romantikája. Liszt, Berlioz programzenéje csakúgy távol áll egyéniségétől, mint Wagner ösztönös, nyers, pogány-germán szenvedélyessége, mely a színpadon gigantikus alakokba szobrozódik. Lőwe végtelenbe lendülő lelke általában semmiféle kapcsolatot sem talál a színpad világával. A színpad, legyen bár vízió vagy testetlen álomkép, szóval a kulisszák kereteit szétdobó illúzió, mégis az élet határozott alakjaihoz való kifelé fordulás és így a karmesteri székben ülő dirigensnek valami határozottan körvonalazott, reális keret, melyet az olyan végtelenbe néző temperamentum, mint Lőwe, korlátnak érez. - Lőwe mint színpadi karmester, tényleg csúfosan megbukott.

Az elhunyt karmester igazi hazája a késő német romantika volt, annak is misztikus-vallásos oldalhajtása. Így történhetett, hogy Lőwét, kinek művészetében az előadott mű aránylag oly kevés szerepet játszott, mégis együtt emlegetik egy névvel, melyet éppen ő emelt magasra, Bruckner Antal nevével. Bruckner és Lőwe művészetének belső rokonságát, a kiváló karmester jellemzése után, felesleges magyaráznunk. Lőwe Bruckner műveinek formáit éppúgy feloldotta, mint más művekét. Csakhogy Bruckner formái szinte megkívánják ezt a feloldást: azt az áhítatot akarják felkelteni, mellyel az egyszerű osztrák orgonistát a beléje sugárzó világ eltöltötte.

Lőwe még megérte Bruckner születésnapjának idei százéves évfordulóját, Bécs közönségének lelkes ovációi közepette a Bruckner-ünnepen elvezényelhette a IX. szimfóniát. Lőwe művészete az emberrel együtt sírba szállt. De Bruckner szimfóniái megőrzik az utókor számára azt a szellemet, melynek az elhunyt nagy karmester egyik legnagyobb képviselője volt.