Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 2. szám

Mihály Dezső: Szeressétek egymást!

A férfi ott ült a szobában a tükör előtt. Erős, nagy munkáskezével hajkefét markolt és fényesre vizezett fekete haját simítgatta vele. Ingujjban volt, a mellénye kigomboltan lógott széles és izmos vállán, fehér ing simult mellére s vaskos térdén vasárnapi öltözetének nadrágja feszült.

Az asszony is ott volt, mérgesen és duzzogva mozgott, elégedetlenkedő természete egyre több kivetnivalót fedezett föl a házi törvények körül: délig aludni, ki látott már ilyet, most aztán tessék, készen vár az ebéd és még takarítva sincs.

- Hallja, Józsi, ha nem akarja, hogy köztünk veszekedés legyen - kezdte el szép szóval és látszólag nyugodt, lágyra fogott hangon, de sovány, csöpp arca sápadt volt a dühtől és ideges pillantású, barna szeme a harag fényében csillámlott meg.

A tükör előtt fésülködő férfi kezének gyors mozgása hirtelen megszakadt: hátrakapta fejét és gúnyos-utánzón, ingerkedve mondta:

- Hallja, Monoriné nagysád!...

Valami elváltozott, vékony hangot hallatott, finomkodó és kellető volt, különös fintor nyúlt el az arcán. Húsos, vörös ajkát összébbvonta kissé, aztán hangos, nagy torokkal jót nevetett hosszan. Elégedett volt önmagával, hogy kis tréfával le tudja szerelni az asszonyt, ha az veszekedni akar.

Az asszony is elnevette magát. Hirtelen buggyant ki a nevetés a torkán, haragvó kis arcát széles mosoly rángatta szét: pár pillanatra mintha megenyhült volna. Pedig bosszankodott, hogy a nevetést nem tudta elfojtani, hogy ki engedte csalni magából, mint egy szép titkot, amit féltve rejteget az ember. De olyan kedves volt most Józsi, úgy eltalálta, amit mondani akart. Aztán meg önmagán is kacagott az asszony: tényleg, három hónapja, hogy a felesége, mégse tudja megszokni a tegeződést, olyan furcsa neki, többször megpróbálta, sehogyse megy.

- Nézze csak, Józsi - folytatta aztán, csak azért is magázódva és arcára előbbi szigorát erőltetve -, mondom, ha nem akarja, hogy köztünk veszekedés legyen, akkor tessék vasárnap is fölkelni idejibe. Untig elég, ha kilencig fekszik, nem muszáj tizenegyig... majd mit mondtam - harapta el a szót és gyorsan elfordult, a székeket rakosgatta s keze a törlőronggyal sietőn elfutkosott a bútorok egyszerű hajlásain.

Rossz és fájdalmas gondolatok keserű íze keveredett a szájában: eszébe jutotta a szombat esték, melyeken Józsi mindig kimarad, ki tudja, mifélével?...

Monori Józsi az asszonyra nézett.

- Maris! - mondta kurtán-keményen és elhallgatott.

Sok szó jött a torkára, de nem mondta ki őket, hanem lenyelte inkább és elfordult ő is. Fölkelt a székről és folytatta az öltözködést: sorra vette a gallért, nyakkendőt, ami mind oda volt készítve az asztalra, csak utána kellett nyúlni és magára szedni. De közben szemmel kísérte asszonya minden mozdulatát. Nem tetszett most neki, csúnyának és elviselhetetlennek találta és néma kérdések tolultak föl benne szívétől az agyáig: hogy' is lehetett feleségül venni ezt a vézna kis teremtést, mit is szeretett rajta?! Az arca szeplős, az orra vékony és hegyes, még a haja se szép. Se alakja, se húsa, csontos és csöpp, sovány, csúnya, méreggel teli. Mi lesz ebből húsz esztendő múlva, ha máris így kezdi.

Dühös volt Monostori Józsi, hogy a jószándékú tréfa nem sikerült: az asszony mindenáron veszekedni akar.

- Te Maris! - szólalt meg aztán, mikor egy pillanatra egymásnak szaladt a tekintetük. - Mondtam már, hogy a vasárnap az enyim, az istenedet! Nem hagyok én abba beleszólni, hogy meddig dögöljek, vagy meddig ne dögöljek azon az egy rongyos vasárnapon.

Az asszony bátran állt meg az ember előtt, nagyra tágította szemét és úgy nézett az arcába elszántan, mindenre készen.

- Tessék szombat este idejibe hazajönni, úgy mint máskor, és ne hajnalba, akkor nem kell délig dögleni, kedves! - mondta élesen és szaporán pislogott hozzá.

Monori Józsi csak rázta a fejét: - Persze, a szombat este, az fáj neki, hiszen ezt amúgy is gondolhattam volna. Hát még ennyit se! Pár barátjával a heti robot után kicsit kimaradni, szolidan, csöndben diskurálni, két, legfeljebb három spriccer, hát még ennyit se?! No az istenit, szép kis életbe csöppent! Pedig senki más asszonyra nem gondolt eddig, nyugodtan akar élni, békében, mért nem engedi hát! Minden vasárnap egy és ugyanaz a jelenet, hiába igyekszik tréfával elütni a dolgot, csak komolyra fordul. Nem ilyennek képzelte, ez a csalódás, most tudja csak, hogy ez a csalódás a házaséletben, amiről annyit beszélnek az emberek.

- Minek nősül az ilyen szoknyabetyár - szólalt meg újra az asszony, mintegy jelezve, hogy a mondókájával nem végzett még.

- Te Maris, nyugodhass, mondom, nyugodhass, amíg jó kedvem van - vetette oda Monori Józsi fenyegetőn: érezte, amint a vére megiramlik az ereiben és forrni kezd benne.

Maris nagyon vont a vállán, felé se fordult, úgy mondta:

- Szóljon magához a tűz, kedves!

Már ez sok volt az embernek, már alig bírta tartani magát. Ideges, nagy léptekkel odafutott az asszonyhoz. Fenyegető közelségben állt meg a háta mögött, a fejét átdugta a vállán és úgy hajolt az arcába. Fergeteges szavak záporoztak az ajkáról nedvesen és mégis tüzesen és égetőn, mintha szájából forró víz bugyborékja ömlene ki.

- Te Maris, te! Megjárod, hagyj fel, mert megjárod, ha mondom!...

Nagy vörösség ült ki az arcára, amely felpuffadt, mint a levegővel megtelő hólyag, s a szeme vörös lett és kidagadt, mintha ki akarna esni az üregéből.

Maris hátranézett rá és megrettent tőle. Még így nem látta, el se tudta volna képzelni, hogy ilyen is lehet. S a szívét a borzalom szurdalta össze, de nem akarta elárulni magát, inkább belehal, de bátran, önérzettel állt elé.

- Ha meg akar verni, tessék! - mondta megvetőn, és egykedvűn rángatta vértelen ajka lefittyent, s egész testében megremegett.

Aztán ösztönszerűen mégis menekülni próbált. Fölszalad a szoba másik sarkába s ott keresett munkát a vaskályha körül.

- Szipirtyó! Boszorka! - ordított utána Monori Józsi.

- Az öreganyja - vágott vissza az asszony.

A férfi utánalépett, megint mögötte volt, égető közelségben.

- Az anyámat ne szidd, ebadta ringyó!

- Az öreganyja - mondta mégegyszer az asszony, de most sokkal keményebben az előbbinél.

- Te! - hördült rá az ember alig érthető hangon, de már akkor vaskos két keze lesújtott Maris csontos és sovány vállaira.

Rövid pillanat műve volt, nagyot lökött a vézna, rongy testen, s a kezében összefutó sok erő szinte megszégyenült a semmi kis anyagtól, amit elsöpörni készült.

Maris arccal a vaskályhának esett. Megtántorodott s a padlóra bukott. De rögtön fölemelkedett és egyazon pillanatban kezét az egyik szeméhez kapta.

*

Monori Józsi megkövülten állt a vergődőn feltápászkodó asszony előtt. Kifejezhetetlenül zavart, megbánó érzése volt: nem is tudta: ő volt-e az, aki Marist a kályhának lökte.

Maris fölszisszent, de hang semmi több nem jött ki a torkán. Leült a díványra, kezébe temette arcát, hallgatott. S az ujjai valami furcsa dudort tapintottak, nagy homály borult rá a szemére, szédült, cifra kis csillagok keringtek a légben, ezüstösen.

- Jaj, Maris, látod! - szaladt hozzá az ember és leült a díványra, szorosan a felesége mellé. S a karját ölelőn tette át a vállán, s a másik kezével rásimított az iszonyú ütésre, amely kékesvörös, éktelen dudorban ágaskodott a sovány kis arcon: a szem lezárult s a szemhéj földagadt, a homlok megpúposodott a szemöldök fölött.

- Mondd Maris, fáj? - kérdezte a férfi ijedt és bánatos hangon.

Nem kapott feleletet.

- No mondd, Maris... Mariskám, fáj?

- Nem fáj, Józsi, nem fáj - mondta ki végre szelíden Maris és halkan sóhajtott.

És tényleg nem érzett fájdalmat az asszony. Valami nyugodt, jóleső bánaton pihent a lelke és csöndes, halk öröm csobogott a szíve körül: a férfi gyöngéd, nagy szeretete, amely kicsordult a mérges ütésen át.

- Ne haragudj, Maris - szólalt meg kérlelőn a férfi -, ne haragudj.

S a hangja sírósan megrezgő volt, elcsuklott, félig a torkán akadt, s csak nehezen hozta fel, kínnal, vergődve, mint egy beteg öklendezést, amitől fuldoklik az ember. Úgy érezte, most már hiába beszél: az ütés ott él a felesége arcán.

- Borogatni kéne, vizes ruhát rárakni, Maris! - mondta félénken később.

- Nem kell, Józsi, semmi se kell.

- Ne csacsiskodj, majd én megcsinálom neked. - És azzal máris a konyha felé tartott, benedvesített egy törülközőt és szaladt vissza vele. S az asszony félarcát türelmesen borogatta, s a törülközőt bizonyos időközönként frissen bevizezte, újra rárakta, babusgatta, lágyan nyomogatta, mint kis darab foszladozó selymet, amit emlékként őriz az ember. Közben pedig különös érzések nyilalltak át a lelkén. Eleinte jólesett neki, hogy az asszonyt ápolni kell az ütés után. Az az érzése volt, mintha ezzel mindent jóvá tenne és nagy-nagy buzgalommal rakosgatta a borogatást. De kis idő múlva, mikor látta, hogy a szorgalmasan alkalmazott vizes ruha semmit sem használ, nyugtalan lett és félelem fogta el: hátha elveszti félszeme világát az asszony, hátha örökre úgy marad a lezárult szemhéj és soha-soha nem tudja kinyitni többé! Lehajolt hozzá, megnézte közelről, mint az orvosok teszik. Borzalmas volt. Különösen a lezárult szemhéj nem tetszett neki, a fájdalmasan rebbenő szempilla, amint megnyíló igyekezettel rezgett a csúf ütés kékesvörös daganatának otromba súlyával küszködve, mint egy megkínzott vonagló emberi test, amit leomló házfalak temetnek be.

- Most még csúnyább, mint volt, Maris. Nem kéne orvoshoz menni? - kérdezte félénken az asszonyt.

- Á, hagyjad Józsi, elmúlik - felelt Maris egészen megbékélt hangon.

Aztán a vizes ruhát ő maga vette a kezébe és egész félarcát bekötötte vele a tükör előtt. Így ment ki a konyhába nyugodtan, mintha mi sem történt volna és az ebéd tálalásához fogott.

Monori Józsi a szoba nyitott ablakán keresztül látta, hogy Maris az egyik szomszédasszonnyal beszélget a gangon és hallotta, amint azt mondja: - Pókhálóztam a partvissal a kályha mellett, képzelje csak, a székre akarok hágni és a szoknyámba elbotlok valahogy' és neki a kályhának egyenesen...

- Hogy' tagad a lelkem - gondolta Monori Józsi és érezte, amint a szeme nedves lett kissé.

Furcsa nyomást érzett a szíve táján, sírni szeretett volna, hogy Maris is hallja.

Az asszony megterített, föltálalt, asztalhoz ültek. Szótlanul megették a levest, de se a húshoz, se a főzelékhez nem tudtak nyúlni.

- Nem ízlik.

- Nekem se - mondták egymásnak és hallgattak rá.

Az asszony lerámolta az asztalt s a férfi pipára gyújtott. Erősen pampogott, nagy füstöket eregetett, pár pillanatra csillapultak az idegei. De Marist szakadatlanul ott hordozta önmagában, minden érzése és minden gondolata ő volt. Odahajolt hozzá, az arcán a kötést félrevonta és újra nézegette a szörnyű daganatot.

- Nem javult semmit - mondta nyugtalanul. - Feküdj le, pihend ki magad, talán az jót tesz.

Az asszony szót fogadott. Megvetette ágyát, csak úgy félig, nappalian. De Józsi rászólt: feküdjön a díványra, jobb lesz ott. Maris nem hallgatott rá, hanem azt felelte: feküdjön csak ő oda, éppúgy, mint máskor.

Józsi megint elérzékenyült: - Milyen jó asszony szegény, nem akar a díványra feküdni, mert az az én helyem - gondolta fájón, s kedvetlenül a díványhoz vánszorgott, ráhevert, lustán elnyújtózott rajta, kezét a feje alá rakta s a plafonra nézett. Félfüllel és félszemmel az ágyában összekuporodó asszonyra figyelt, a teste forró volt s a fejében kusza képek zagyvasága rémlett. Sok minden gondolata támadt, s az emlékezete: az összeveszés jelenetét újra fölidézte: ha ő nem kezdi ki olyan gorombán az asszonyt, akkor az egész elmaradt volna. Vagy fogta volna magát és rohant volna el, de megütni nem kellett volna... úgy bánni vele... megütni... mégse kellett volna... Szereti Marist, mégis szereti, most látja csak, mennyire szereti szegényt.

Így bíbelődött Monori József a megtörtént valósággal: szerette volna visszacsinálni valamiképp. S a helyéből kibillent szörnyű Idővel viaskodott, amely megállt előtte mozdulatlanul s egy eltorzított asszonyfejet mutatott elé.

Lehunyta szemét, enyhe lázszender ringatta el, fáradt félálomba mélyedt. És csakhamar a Temetőben járt, egyre mélyebben, úri, szép, kastélyszerű kripták maradtak el a háta mögött, fejfák, sírhantok, nagy csönd, sehol egy lélek, valahol megáll egy fakereszt előtt s a saját nevét olvassa rajta. Aztán leborul a sírra és zokog, rettenetesen zokog a saját sírja fölött... de akkor gyönge kéz érinti a vállát, hátranéz, a félszeme csukott, a félarca vörös és puffadt és ő is zokog, nagyon zokog...

- Józsi!... Józsi!... - hallotta zsibbatagon.

- Rosszat álmodtál, Józsi? Sírtál! - mondta csöndesen az asszony, s a homlokát lassan simogatni kezdte.

Kába, kóválygó aggyal nézett föl az ember. A szája rossz ízű volt és keserű nyál futott le az ajkán, kilelte a hideg, megborzongott. A fölé hajoló, bekötött fejű Mariska rettentő volt: nem tudta megkülönböztetni az álmot a valóságtól, olyan egyforma volt mindkettő e percben. A levegőbe bámult üres nézésű üveges szemmel, egy sírt látott még mindig nagy temető mélyén, s a való élet messzi elködlött tőle.

Nehezen eszmélt és vontatottan mondta:

- Fáj a fejem, Mariska!

Az asszony ápolni kezdte. Most ő hozott vizes ruhát s egy nagy darab nyers krumplit kerekded szeletekre vágott, aztán a vizes ruhát kirakta velük és úgy borította a férfi homlokára.

Eleinte beteg megadással tűrte Monori Józsi, hogy az asszony kedvére bánjon vele. De aztán valami önmaga ellen lázadó indulat fogta el: fölugrott a díványról, megrázta magát, a kötést letépte a homlokáról, a krumpliszeletek messzire gurulva szétestek a padlón s a vizes ruha összegyűrve és megnyomorítva egy sarokba repült.

Maga se tudta, mi történik vele, csak dühöngött nagyon, csupa idegen, soha nem érzett érzései voltak: nem ismerte őket s ez megzavarta, kínozta, égette belül.

- Menj a levegőre Józsi, hátha ott jobb lesz - tanácsolta Maris, aki komolyan kezdett aggódni érte.

És Józsi mohón kapott e tanács után. Hálásan nézett Marisra, megcsókolta, kabátot öltött, kalapját a fejébe nyomta és tétova, ingatag léptekkel útnak indult.

*

Meleg őszi délután volt, élénk vidámság az utcán, ünneplő emberek raja.

- Tényleg jót tesz a séta - gondolta Monori Józsi, amint megfrissülten lépkedett az emberek között.

De alig haladt egy utcasarkot, hirtelen megállt s a szeme bámész, üres tekintettel valami céltalan, semmi ürességbe meredt. Hová menjen? Egyedül, mostan, így, hová menjen? Embereket látott, családapák a gyerekeikkel, férjek a feleségükkel, úgy tetszett neki, mintha csak ő volna egyedül itten.

Marisra gondolt.

Ha az nem történt volna, akkor most ők is együtt lehetnének, sétálnának és elmennének valahová, ki a ligetbe vagy rokonhoz, vagy jó baráthoz úgy, mint máskor, minden vasárnapon. Elszomorodott és újra megindult, de a lábai oly nehezen vitték, mintha sűrű, olvasztott ólom folydogálna bennük. Nem is bírta soká. A Tisza Kálmán téren leült egy padra, karjait széttárva fektette rá a pad támlájára, a kalapja erősen a homlokába csúszott, a lábait egymásra rakta. Úgy ült ott magába roskadtan, a feje fájt még mindig, betegnek érezte magát.

- Le kellett volna hívni Marist is - gondolta és az az ötlete támadt, hogy visszamegy érte.

De már a következő pillanatban elejtette tervét: nem lehet, azzal az arccal mégse lehet az utcára jönni. S a borzalmasan összezúzott kékesvörös, dagadt csúf arcot újra maga előtt látta, egészen közel volt hozzá, mintha egy láthatatlan kéz örökkön ott tartaná a szeme előtt és vinné utána, bármerre fordul és egyre mutogatná neki.

Fölkelt a padról, mozogni vágyott.

Nem fog rágondolni többé, mert megőrül belé. Hiszen hát megtörtént az már mással is, hogy megcsapta az asszonyt amúgy alaposan, hogy utána hetekig viselte a nyomát. Ismerőseire gondolt, szomszédokra, akikről bizonyosan tudta, hogy megverték a feleségüket, de azok nem csináltak olyan nagy dolgot belőle, ilyen a világ és hátha ilyennek kell lenni. Aztán még sok hasonló esetet merített a tapasztalatából és hosszan elmélkedett róluk, ami kissé megnyugtatta.

Többször megkerülte a Tisza Kálmán teret, széltében, hosszában, keresztül-kasul bolyongott rajta. Elfáradt, újra leült: elhullott, megsárgult falevelek zörögtek a talpa alatt. Ez a különös, fájó muzsika jól esett a fülének, a lábát nyújtogatta a falevelek után, egész kis halmot söpört így össze belőlük maga elé, aztán rátaposott és összemorzsolta, érdeklődőn nézdelte őket, figyelte a porladozást.

Megunta ezt is, fölnézett az égre: jóságos és fönséges volt - végtelen! Kicsit elfelejtette Marist, a háta mögül hangokat hallott.

A pad mögött elterülő kis tisztáson gyerekek játszadoztak: a megkeményedett homoktalajba hosszú nagy vonalakat véstek, azokat kockákra osztották és közéjük kis kavicsot hajítottak, aztán féllábra állva ugrándoztak a vonalak között. Négyen, öten lehettek, nyolc, tíz évesek, fiúk és lányok.

- Nem ér! - kiáltott az egyik - a vonásra léptél!

- Nem léptem a vonásra, ne hazudj!

- Nem hazudok, pofonváglak mindjárt, nem hazudok!

- Kupán ütlek, hogy fölfordulsz.

És máris egymásnak rontottak, kis mellük nekifeszült, egyetlen pillanat csupán...

...de akkor Monori Józsi közöttük termett.

- Ne merjétek bántani egymást - mondta ideges, reszkető hangon.

A gyerekek fölnéztek rá, félénken, respektussal.

Monori Józsi nem folytatta mindjárt, csak szigorún a szemükbe nézett. Roppant rossz érzése volt, nem tudta, mi azt, de úgy érezte, mintha a két gyerek máris verekednek s az egyikük arca szörnyen földagadna...

- Nem szabad verekedni - szólalt meg aztán félig kérlelő, félig fenyegető hangon.

Megszeppent a két gyerek: Monori Józsi nagytermetű férfi volt és mérges arcú.

- Bácsi kérem, nem én...

- Bácsi kérem, ő volt... - hadarták gyorsan.

- No, majd én igazságot teszek. Mi bajotok egymással, kölkek? - kérdezte komoly, bíráskodó ábrázattal.

Most az egész kis társaság köréje sereglett s egymás szavába vágva magyarázták, hogy a kavicsot bele kell hajítani az egyik kockába és féllábon kell érte menni, de úgy, hogy a vonalra nem szabad lépni.

- No, és te ráléptél? - kérdezte Monori Józsi az egyik verekedőt.

Nagy hangzavar keletkezett, két párt volt: az egyik azt állította, hogy igen, a másik pedig, hogy nem. Kicsit zavarba jött Monori Józsi: valami felelősségteljes bírói érzés léleksúlya nehezedett rá. De kevés gondolkodás után mégis megszólalt:

- Nahát, nézzétek, mondok valamit. Ti most elkezditek a játékot elölről és úgy tesztek, mintha ott tartanátok, mint mikor még nem vesztetek össze. Értitek? - Furcsán nézett a gyerekekre, úgy érezte, mintha nem magyarázta volna meg kellően azt, amit mondani akart.

De a gyerekek okos tekintetű bólintással válaszoltak neki és rögtön játékba fogtak. Az kezdte el újra, akinek a játéka ellen a társa óvást emelt: fogta a kavicsot, belehajította az egyik földkockába és féllábon elugrált érte anélkül, hogy a piciny lábával vonalat érintette volna.

- Naccerű! - ujjongott Monori Józsi. - Na, meg vagy elégedve most? - fordult oda hirtelen ahhoz, aki verekedni akart.

Csöndesen mosolygott a fiú, meg a többiek is. Mindannyian örültek, hogy a szigorú idegen bácsi olyan jóságosan bíráskodott, és egyetértő örömben folytatták játékukat.

Monori Józsi pár percig figyelte őket, mondhatatlan megnyugvás töltötte el.

- No, szervusztok - mondta aztán a gyerekek felé búcsút mosolygó barátságos arccal -, de nehogy megint eszetekbe jusson verekedni! - Fölemelte kezét, az ujjával megintette őket.

- Szolgája bácsi, jó napot! - zúgott föl kácsongva a gyerekcsapat.

Monori Józsi el akart lépni, de az utolsó pillanatban gondolt még egyet. Ingerkedő volt az ötlet, játékos és furcsa, de jóságos is egyben, mintha valaki az agyába lopta volna: visszaállt a gyerekek közé, rátette egy-egy kezét annak a kettőnek a vállára, akik meg akarták pofozni egymást.

- Testvérek vagytok ti? - kérdezte tőlük s az arcukba hajolt.

- Á, dehogy - felelték mások a kérdezettek helyett.

- No, nem baj, csak csókoljátok meg egymást - mondta biztatón Monori Józsi, komolyan a szemükbe nézve.

S a két gyerek csak mosolygott bambán, kissé idegenkedve néztek egymásra: a rájuk rótt feladattal igyekeztek barátkozni.

- No, szaporán, ha mondom - türelmetlenkedett Monori Józsi.

S a két gyerekarc megadón és testvérkedőn egymásnak borult.

- Cip, cup - hangzott fel kétszer, háromszor is. A többiek nevettek rá, ő is nevetett velük.

- Úgy la, szeressétek egymást! - mondta elégedetten, megsimogatta a két gyerek fejét és mégegyszer búcsút intett nekik.

Mikor pár lépést elhaladt tőlük, kíváncsian visszanézett rájuk, a gyerekek meg ő utána lestek. De amint meglátták visszafordult fejét, újra játékukba mélyedtek el, mintha meg akarták volna őrizni az idegent attól, hogy csalódás érje.

Monori Józsi lassú ütemben szedte lábait, ingatag járással kódorgott tovább, és igen jó érzések ura volt. Szerette volna szavakba foglalni ezeket az érzéseket, elmondani valakinek, hogy két verekedni akaró gyereket kibékített és milyen jól esik ez neki, sohase hitte volna, hogy vannak az életben ilyen örömök is. Aztán még sokáig elmélkedett ezen, nagyon szép gondolatok támadtak az agyában, mindig a világra s az emberekre gondolt, akik veszekszenek és verekesznek: miért, hogy nem tudnak élni békességben. És gyönyörű elbeszélések szivárványa csillant fel az eszméletén, álmodó agyveleje olyan volt, mint egy gyerekszoba: jóságos szép világot épített belé: világot, ahol csupa mosolygó jóember az ember, békés hangú, szelíd szavú, boldog arcú világot, ahol nem bántják egymást, nem ütik egymást, nem ölik egymást - szeretik egymást!

Aztán önmagára gondolt. A bűnre, amit elkövetett. Úgy érzete, mintha fekete nagy testétől megszabadult volna. Távolinak látta, elmúltnak, megváltottnak. csöndesen fájt még neki és visszaködlött enyhén, de most nem érezte rettentő kínját, inkább önmagát sajnálta csak, nagyon sokat szenvedett miatta, szegény Maris, ha tudná... Talán még többet, talán még jobban szenvedett, mint Maris. Így van ez, persze...

És egyszerre valami nagy, váratlan hirtelenséggel szavakba ömlöttek az érzései, gondolat hasadt ki az agyán és formába szökkent:

- Nem szabad bántani senkit, nem szabad! Mert önmagát veri meg az, aki másokat megver! - gondolta csöndben, önmagának, de az az érzése volt, mintha hangosan beszélne sok ember előtt.

Tetszett neki ez az igazság, amelyről azt hitte, hogy rajta kívül senki se ismeri, s az agyát sokáig pihentette rajta. Nagyon nyugodt volt és egészen a régi - hazafelé indult. Eleget sétált, a fejfájása elmúlt, Maris bizonnyal várja már.

Pár perc alatt a Madách utcába ért és rápillantott az omlatag falú, sárgásszürke emeletes házra, melyben a lakása volt. Pár lépés és otthon lehetne - de akkor Monori Józsi megrázkódott belül és megállt a kapu előtt, mintha valaki ráparancsolt volna. És úgy tett, mintha gondolkozna valami fölött, pedig nem volt jóformán egyetlen gondolata sem, csak egy rémült nagy, megütött arc vágódott a látása elé iszonyú hirtelenül, megint az az arc kékesvörös és egyre dagadó dudorával, megint...

- Kicsit később, sétálok még egyet - gondolta Monori Józsi és megfordult, betért a legközelebbi keresztutcán. - később, hátha meglohad addig - gondolta sokszor.

És Monori Józsi megszédült lelki életének e váratlan fordulata után: úgy érzete, mintha valaki a saját otthonából száműzte volna. És egyetlen szűk kis cella lett a világ. Monori Józsi nem tudott elférni benne. Ha megszólíthatná a legközelebbi embert és megkérdezhetné tőle: mi az, ami történik vele. Hiszen már megbánta tettét, megfogadta, hogy nem teszi többé, meg aztán Maris is megbocsátott, jóban váltak el, bátran hazamehetne, mit akar többet? Mindezt nagyon tisztán és rendszeresen át tudta gondolni Monori Józsi, mégis láz fogta el az agyát és forróság lobbant ki a testén, szörnyű sötétségbe bukott, amelyből nem tudott kiutat lelni.

Meggyorsította járását, nagy lépteket mért ki önmagának, szeretett volna eljutni valahová, ahol nincs emlékezés. De megint csak odabukkant, ahol az előbb is volt már: a Tisza Kálmán térre. Csakhogy most hamar hátat fordított a nagy térségnek: barátságtalannak találta és gonosznak, amiért olyan nyugodtan terül el a keskeny utcák között, ő pedig minél tovább nézi, annál kavargóbb lesz az agyveleje s a lelke annál nyugtalanabb.

Átvágott a Nagyfuvaros utcán, annak végében megint egy térségre bukkant. Ez a Mátyás tér volt, jól ismerte, innen nyílik a Madách utca is...

A torka kiszáradt, tikkadtan nyeldesett, rendkívül nagy szomjúságot érzett. A tér egyik sarkán: alacsony, sárga meszelésű, földszintes ház homlokzatán egy kocsma cégére hívogatón integetett felé...

- Hej, az úristenit! - mondta félhangon és kalapján a homlokába húzta. Azzal egyenesen a kocsmának tartott, pár lépcsőt fölfelé hágott és gyorsan benyitott az ajtón.

*

Leült egy sarokasztalhoz, bort rendelt, fél litert mindjárt. Ivott, két pohárral egymás után, a harmadiknál rövid pihenőt tartott. Kezével a bajusza alját törölgette, a nyelve többször kicsusszant a száján, s az ajkát nyaldosta ínyenckedőn. Kifejezhetetlenül jól érezte magát, boldog mámorcsöppek szaladtak szét az ereiben, testének súlya lebegő könnyedségbe lendült. Kiürítette a harmadszor megtöltött poharat is, utána újabb fél litert rendelt. Kékkötényű csaposlegény szolgálta ki - Monori Józsi jókedvűn a szemébe mosolygott és mámorra biztatón integetett felé:

- A javábúl, testvér, a javábúl, ha mondom...

És hozták a bort és Monori Józsi ivott csak tovább, részeg-lustán forgatta fejét, ide-oda tekintgetett, előre, hátra, oldalt, föl a levegőbe, le a lábai elé. De mindegy volt az, bármerre nézett, a megütött, csúf arcú Marist mindenütt látta. És mennél élénkebben mutatkozott Marisnak torzra vert arca, annál vigyorgóbb ábrázattal merült el a kocsmagőzben: valami fekete átokkal birkózott és mindenáron győzni akart.

Egyre-másra emelte szájához a poharat reszkető kézzel. Beszélni szeretett volna és figyelte a kocsma ajtaján bejövő embereket. Barátságosan mosolygott rájuk és szinte válogatott köztük: megszólít egyet és leülteti maga mellé, elmondja baját, panaszkodni fog és sírni, sírni, jaj, ha elbőghetné magát.

Nagyon ellágyult most, nedves meleg futotta el szemét és furcsa nyomást érzett a szíve körül, ami jó is volt, meg rossz is, olyan, mint a bársony, mikor simogatják, majd meg olyan, mintha késsel beledöftek volna. Intett a csaposlegénynek és az rögtön odaszaladt, szótlan nyúlt a boros üveg után, de Monori Józsi rátette a kezét:

- Nem én, apám, nem iszok többet, apuskám, nem iszok...

Förtelmes utálatot érzett, öklendező undor csuklott fel a torkán, a szavakat részegen köpte, menekülni akart. Keze a zsebébe csúszott, lassan kotorászott benne s marokra gyűrve kis csomó papírbankót dobott a legény elé. Meg se várta, hogy az elszámoljon vele, fölemelkedett és indulni készült. A lábai inogtak és érezte, amint az estéből nagy hullámban tolul föl az ital és elönti az agyát, a tárgyak összetáncoltak a szeme előtt, a kocsma lármája mint messzi mennydörgés zúgott a fülében, rossz érzés fogta el. Megfeszítette lábát, erőt merített belé. Aztán megindult bukdácsolón, a háta meggörnyedt, a lába megroggyant, távoli nevetések értek a füléhez, gúnyosan mosolygó arcokat látott. Kereste az ajtót, támolygott egyre, míg végül a kilincsre akadt.

Kint az utcán hűvös őszi szél csapott rá: ellépdelt a házfalak mentén. És meg-megállt itt-ott, háttal nekidőlt a falnak s a feje a vállára bukott. A szemét lehunyta és úgy maradt kissé: nagyon nagy fáradtságot érzett. Aztán megemelte fejét és szétnézett: utcák és házak forogtak vele, lassan és szédítőn, álmatagon. A szemben levő ablakból mosolygó asszonyfej meredt rá... Pár pillanattal később tiszta és finom öltözetű úr haladt el az utcán: látta, amint kikerüli őt és nagyot kanyarodva távolodik tőle, és féloldalt ránéz és mosolyog az is. Aztán pár rongyos gyerek jött felé: megálltak előtte a gyalogjáró szélén és ingerkedve röhögtek és nyihogtak éles, szívet maró hangon. És jöttek tovább innen is, onnan is az utcák szögletei mögül és ijesztően sokasodtak egyre...

Gonoszul vékony, kölykösen hápogó hangokat hallott.

Ferde kis mosoly húzta szét az arcát, nem tudta, mit beszélnek hozzá, a szavak s az arcok összegubancolódtak az agya körül, elhomályosodó öntudata síró erőfeszítéssel kapaszkodott az értelem után: magyarázni akart, beszélni, fölfedni magát, a lelkét megmutatni, a lelkét, akárkinek.

Szőkéshajú, sovány arcú kislányt pillantott meg a gyerekek közt: úgy tetszett neki, hogy az arca olyan, mint a Marisé, egészen olyan, csak az ütés nincs rajta... És nehézkesen megemelte karját, rámutatott:

- Gyere te, Maris, ölembe veszlek!

Zajló röhintés zúgott fel, a maszatos képű rongyos utcai apróságok vihogva ugrándoztak és éktelen grimaszokat vágva szinte arcul köpték a jókedvükkel, mintha lisztes pofájú cirkuszi pojácán mulattak volna.

- Menj oda, Maris!

- Menj csak no, ne félj!

- Menj, te, nem bánt, alaposan bekáfolt az öreg - biztatták páran a kislányt és röhögve tuszkolták a részeg felé.

De a Marishoz hasonlatos búsarcú gyerek makacsul húzódozott és félénken hátrálni kezdett.

Monori Józsi bambán pislantott rá: úgy látta, mintha messzi-messzi távolodna tőle s minden lépéssel, amit hátrál, egyre nagyobb lesz a kislány, nől és nől, magosodik, szélesedik, lassan-lassan a ruhája is olyan lesz, mint a Marisé, amelyben délelőtt volt, mikor törölgetett a kályha körül...

Hirtelen összerezzent: behunyta szemét s a feje féloldalt újra a vállára bukott. roppant félelem fogta el és ijedtség szállta meg. Mámoros eszmélete fölött egy vaskályha táncolt, meg egy vézna kis asszony és ő maga...

Vészes nagy sikolyokat hallott, pedig a gyerekek visongtak csupán. Nem tudta fölnyitni szemhéjait: sötét, rossz látomások zárták el őket össze és szörnyű súllyal nehezedtek rá. Álomszerűn érezte, hogy veszett iramban emeli meg karját és gyilkolón lesújt vele...

Megborzongott és utána felcsuklott, erőtlenül.

Aztán azt látta, hogy térdre rogy és összeteszi kezét, mint templomban az imánál szokás, aztán sír és tördeli a kezét és jajongva tépdesi a haját, majd a lábát csókolja Marisnak és úgy kér tőle bocsánatot...

- Mariskám - mormolta hörgőn a részeg Monori József. - Ne bánts már, Maris!

De a lihegő hangú részeg ember szavát nem értette senki: mocskos, vigyorgó arcokra nyílt fel a szeme, s egy pöttöm kis kölyök repedezett zománcú gömbölyded bádogedényt tolt az arca elé.

Hangos nagy vihogás támadt, páran tapsoltak is.

Megmozdult Monori Józsi: a kölyök elugrott a lábai elől.

- No, csak no, maradj - nyugtatta meg a gyereket szelíd hangú szóval.

Röhögtek és nyihogtak újra, némelyek a hasukat fogták és pukkadozva hajlongtak a részeg körül.

És Monori Józsit nagy bánat tépte, tompult agyára halvány értelem lobbant: érezte már, hogy az utcán van és nevetnek rajta. könnyek marták a szemét, mit akarnak tőle!

Szembenézett a kis tömeggel, nagy fájdalmat érzett. A szőke hajú, sovány arcú kislány ott állt még mindig: az egyetlen, aki hallgatag bámulta csak és nem mulatott rajta: újra ráesett a tekintete. Nem tudott emlékezni rá, hogy látta már az előbb, hogy szerette volna megcsókolni: az arca s a nézése jóságról beszélt.

És elindult hozzá, megemelte erőtlen lábát, nagyot lódított rajta s a tömeg felé lépett.

Csakhogy a járda szélén hirtelen megbotlott és arccal a földre zuhant. Tompán koppanó hang rezgett át a fülén és loccsanni érezte az agyvelejét. Fájdalmas ütés kalimpált az arcán, a szeme körül s a homloka táján. A kalapja leröppent, egész arcát nyúlós, ragadós sár fröcskölte be, zilált haja imbolygott a szélben. Kezével megtámaszkodott a kövezeten s pár pillanatig azon tartotta magát. Hideg nedvesség ömlött el a térdén, a keze fekete pocsolyában fürdött.

Nem érzett semmi rosszat, inkább valami nagy-nagy nyugalom szállta meg. Az ütés se fájt neki, jóleső meleg fakadt a nyomán, mintha langyvizes ruhával borogatnák ott. És szeretett volna úgy maradni, hosszan, sokáig, valami tiszta jó ébredésig békés szép álom után...

Bambán fölpislantott: a tömeg szétugrott kissé, mintegy utat engedve a zuhanó testnek, de rögtön megint félkör alakban tömörülni kezdett a sárban fetrengő részeg körül.

Üvöltő zenebona zúgott, az egész iszonyú világ valami torzonborz egyarcú röffenés volt. Lassan föltápászkodott s a járda szélére ült. A homlokán s az arcán erős horzsolás látszott: vér serkedt ki rajta lassú ütemben és pirosló vékony vonalban folydogálni kezdett. Pár csöpp a kabátjára hullt.

Téveteg, rimánkodó tekintettel nézett szét, mintha valakit keresett volna. És ügyetlen, meg-megszakadó mozdulattal föltápászkodott, kezével a vért csorgató ütést törülgette arcán. Megint szétnézett, rábukkant végre.

Ott állt a kislány, azt kereste úgy Monori Józsi.

Hozzá akart lépni, hogy megcsókolja, de valaki útját állta most.

Kistermetű asszonyka volt. - Maris, az igazi Maris, félarca bekötve nagy darab kendővel, amely fehéren fogta át a fejét.

- Józsi!

- Maris! - kiáltott a két ember egymásnak dőlve.

És Monori Józsi az asszony vállára borulva fölzokogott. Olyasmit érzett, hogy minden úgy van jól, ahogyan történt: hazamehet most már.

- Józsikám, lelkem! - nyögte sírva az asszony - olyan régen kereslek, mi történt veled? - Rettenetesen elszörnyedt tőle, sáros és vérző homlokára zsebkendőt tapasztott és pocsolyafoltos ruháját tisztogatni kezdte.

Köröttük pedig a kölyöktömeg kissé csudálkozón oszladozott. De a röhögés nem szűnt meg most se, füttyök hangzottak élesen s egy apró kavics röpült el, közel a fejük fölött.