Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 1. szám

Déry Tibor: Alkonyodik, a bárányok elvéreznek
- Regény - (6.)

Két napig, három napig, talán négy napig feküdtem a kórházban. Négy napig bámultam a mennyezetet. Küszködtem magamban mitévő legyek. Küszködtem magamban, elinduljak-e oda, ahova elhatároztam ... elhatároztam még akkor, amikor az égő ház alatt feküdtem, a mentőkocsiban. Negyedik nap este megszöktem a kórházból. Nem tudom, miért nem akartak jószántukból elereszteni ... azért mert sovány voltam ? szakállasan, piszkosan kellett elszöknöm, ruhám, cipőm sem volt kitisztítva, még csupa sár ... De nem törődtem vele. Csak az a fontos, hogy mielőbb odaérjek, ott megmenekülök minden bajtól - gondoltam -mindegy, hogyan érek oda. Ott majd megmosakszom! határoztam el. Ott kitisztítom cipőmet.

Még az este elindultam.

Utolsó hullám.

Hitem nem volt erős, csak annyira ép, hogy el tudtam indulni az útra. Lehet, hogy sikerül - így gondoltam - lehet, hogy nem: mindenesetre meg kell kísérelni. Valami általános ösztön fűtött, az ami a halottnak is megnöveszti körmét és szőrét - de ha őszinte lettem volna magammal szemben, utolsó sejtig őszinte, lehet, hogy el se indulok. Valahogy úgy éreztem legbelül, hogy öreg vagyok már, öreg ahhoz, hogy újra átépítsem formáimat. De azért el kell indulni. Elindultam. Este szöktem meg, a kórház konyhájából egy kenyeret loptam s három kondenzes dobozt ... simán ment s éjfélre már az országúton voltam. Lassan jártam, nagyon lassan, a sár lehúzott, ruháim még kissé nedvesek voltak s lehet, hogy tényleg túlságos sovány voltam még! Ámbár pihentem a kórházban. De mozdulataimban még valahogy az a lassúság volt és tehetetlenség, mint a kocsma előtt fektemben ... azt hittem, nem tudom felemelni lábamat, kezemet, nem tudom elfordítani fejemet ... de sikerült. Vastag, lomha anyag súlyosodott ereimben. Így gondoltam: miért ép énrajtam ne segítenének az emberek. Kihúzták a tűzből az asszonyokat, pedig majd odaégtek maguk is. Igaz, hogy gépszerűen történt, parancsra, fizetésért. Mégis! Valamilyen általános gondolat mozdult itt: segítsünk egymáson. Ha fizetésért is! Ha muszájból is! Falun vannak önkéntes tűzoltók, jutott eszembe. Talán azok közül is meghaltak már tűzben!

Miért ép én rajtam ne segítenének!

Fejem kóválygott, nem tudtam tisztába jutni az okokkal. Néha leültem, szorongattam homlokomat, sokáig gondolkodtam. Néha azt hittem, megtaláltam a nyitját. Néztem a fákat, sötét volt, el lehet azok között tévedni. Gondolatok között is. Azok közé is országutat kellene építeni. Bizonyára van is, csak én nem ismerem, én nem találom. Talán innét a baj. Felkeltem, továbbmentem, újra leültem. Néha úgy rémlett, mintha még mindég ott feküdnék a kocsma előtt mozdulatlanul. Nem éreztem nagy különbséget. Alapjában véve talán nem is volt. Még nem tanultam meg valamit, amit meg kellett tanulnom. De ilyenkor megráztam magam, taplót dobtam agyamba s fellángoltam célom felé. Azt az egyet tudtam, hogy nem tudok már egyedül maradni. Hogy nem szabad, hogy nem lehet s hogy nincs ember, aki meg tudná tenni. Bizonyára van oka, hogy én miért vágódtam ki az országútra és bizonyára van oka, hogy miért nem tudtam rajta megmaradni. Hogy elpusztultam! Egyedül voltam, de én nem tehetek róla. Engem mások üldöztek ki ... hisz megfulladtam volna odabent. S később is csak gyilkosokkal találkoztam!

Megöregedtem a szélben és a nap alatt, elszívták erőimet. De nem ez lehet oka pusztulásomnak. Hisz különben gyávaság lenne visszamenekülni, ahonnét kirúgtak. Hisz különben nem tenném meg. A hiba bennem is volt. De micsoda?

Gyötrődtem, tenyérrel vertem homlokomat. Szél fújt, elvitte a paskolás hangját a bokrok közé, megakadt az ágakon. Már hajnalodott. Hosszúak az éjszakák decemberben. Az ég felhős, oly sötét volt néha, hogy letévedtem az útról, mezőbe gázoltam, álló vizekbe. Ilyenkor hosszan kellett keresnem, míg újra rátaláltam az útra. Sokat is kellett pihennem közben, nagyon is gyenge voltam. Az élelmiszerrel takarékoskodtam, ki tudja, meddig tart még utam? A kutyák megugattak.

Éjszaka masíroztam, nappal aludtam, mint egykor, nem is olyan rég, pár hónapja!

Sokat aludtam. Néha csak késő este ébredtem fel, pedig hideg volt. Állandóan meg voltam hűlve, köhögtem. Fejem is gyakran fájt tompa nyomásokkal és szúrásokkal, mint a nyáron, mikor még a téltől féltem. Most itt a tél!

Valamelyik nap tehervonat haladt el mellettem. Eszembe jutott: megint felülhetnék az ütközőjére.! Akkor talán már holnap megérkeznék! Megborzongtam erre a gondolatra, torkom összeszorult, féltem. - Inkább gyalog! - határoztam el: - hadd kóstolom még ki utoljára régi életemet. S tán nem is szabad vonatra ülnöm ... mesterséges beleavatkozás ez!... úgy kell megérkeznem fáradtan, kutyaugatások közt vándorolva, mint régen! - Megvártam, míg a vonat elhalad, sokáig néztem az utolsó kocsin függő sárga lámpát.

Azelőtt azt hittem, hogy az országúton szabad vagyok. De nincs szabadság! A fa sem szabad, a hold is ütemesen fordul a sugárnak háromszázezer kilométer sebességgel kell futnia akadályok között. Állj meg! Én megálltam. Indulj el! Én elindultam. De miért álltam meg és miért indultam el? Micsoda epileptikus istenek fütyülik mozdulatainkat? Azelőtt nem láttam meg, hogy hálóba van fogva minden szavunk és léptünk ...a hálót kell megérteni és építeni, de nem lehet belőle kiugorni. Minden szem egy ember, tán meg kellett volna építeni az embereket?

Vigyáztam hogy lehetőleg ne találkozzak emberekkel. Ha találkoztam, kikerültem őket. Valamelyik faluban köszönt nekem egy paraszt ... megijedtem ... nézdegéltem, hogy jártam-e már itt, de nem emlékeztem ... aztán még valaki köszönt ... eszembe jutott, hogy vannak vidékek, ahol az emberek egymásnak is, idegennek is köszönnek ... Minek köszönnek egymásnak az emberek?... De elszégyelltem magam ... valahogy nem illett ez a gondolat mostani céljaimba ... idegen test ...

Ötödik vagy hatodik nap - töltés mellett haladt az országút - a vágányok sűrűsödtek, gyárak tünedeztek fel a szántóföldek mögött, füst szállt és egyik vonat a másik után ért el és hagyott el utamban. Hosszú sor üres vagon állt egy vak vágányon ... mögötte téglagyár füstölt. Aztán már néhány ötemeletes sárga bérház elszórva a földeken, utcákat még nem lehetett látni.

Mondhatatlan izgalom fogott el ... Közeledtem a városhoz. Önkénytelenül lassítottam, aztán leültem egy kőre s gondolkodtam, ne várjam-e meg a másnap reggelt ... ne pihenjek-e még mielőtt ... mielőtt jelentkeznék ... Két-három óra múlva már besötétedik - gondoltam - aztán mihez kezdek? De hirtelen felugrottam s határozott léptekkel elindultam. Nincs mire várnom! Nincs mitől félnem! Minél előbb annál jobb!

Már égtek a lámpák, mire beértem. Erősen figyelve, nézgelődve haladtam át az utcákon, minden sarkon megnéztem az utcaneveket, a villanyosok jelzéseit és felírásait, de sehol ismerős nyomra nem bukkantam. Egy téren megálltam ... park volt a közepén ... mintha ezt ismerném! de ezek a terek mind oly egyformák és semmi jel, amiről biztonsággal megállapíthatni! Valami zúgás hallatszott fentről, repülőgép ... néztem, néztem, de nem tudtam megtalálni a sötét égen. Aztán egy néger jött velem szembe ... megint kísértést éreztem megtudni, ad-e, ha kérek tőle ...De még idejekorán visszahúztam a kezemet s gyorsan befordultam egy mellékutcába. Kocsmából részeg emberek dülöngtek kifelé. Vörös fény esett ki az ablakon. Borzongtam.

Fél éjjel hiába jártam a sötét utcákat. Aztán lefeküdtem egy padra s reggelig aludtam. Reggel tovább kerestem. A belváros valahogy megváltozott - úgy tűnt fel - de lehet, hogy csak más utcákat jártam most mint akkor. Szerettem volna megtalálni az ismerős utcákat, onnét hamarább kiigazodtam volna, de sehogysem sikerült. Kérdezni nem akartam, nem akartam senkit se megszólítani ... mert ... szóval nem akartam. Gondoltam, ha egy-két napba telik is, de magam is megtalálom. Csak az élelmiszer eltartson addig, habár - ha szükség van rá - volt bennem annyi erő, hogy újat szerezzek, legalább is így hittem. Lehet, hogy ha sor kerül rá, csalódtam volna! Mindegy, hogy hogy szerzem - gondoltam akkor - hisz most már csak erről a néhány napról van szó, azután úgyis minden megváltozik. De azért undorodtam, ha arra gondoltam, hogy valakinek a zsebébe kellene nyúlnom.

Már délután járt az idő, én még mindig hiába csavarogtam a vizes tereken, egy kapu elé értem, azon tábla lógott: akvárium. Fáztam, erősen fáztam, nem sokat gondolkodtam tehát, befordultam a kapun s a pénztárnál jegyet kértem. Csak mikor már fizetnem kellett volna, jutott eszembe, hogy nincs pénzem, elvörösödtem, dadogtam, de aztán rendesen megmondtam a kisasszonynak, hogy bocsásson meg, elfelejtkeztem róla, hogy nincs pénzem. Elszaladtam, káromkodtam, csak lassanként csillapodtam le.

Állandó izgalom feszítette idegeimet. Olykor erős szívdobogás lepett meg, görcsökkel, ha úgy rémlett, hogy közeledem a keresett helyhez. Elállt a lélegzetem, meg kellett állnom s kipihennem magam. Kételyeim támadtak, hegyes üvegkörmökkel belémnyúltak s kínoztak ... volt úgy, hogy eszeveszett tébolynak rémlett tervem s fojtogatni kezdtem magam. Aztán megnyugodtam, észrevettem, hogy még mindig nem érkeztem meg s tovább keresgéltem.

Estefelé pályaudvar elé kerültem, meg akartam nézni, hány óra van, bementem. Ott megtudtam, véletlenül - sokáig bámultam arra a táblára, melyről megtudtam - hogy nem ott vagyok, ahol gondoltam, nem abban a városban, amelyikbe igyekeztem, az a város még két órányira van vonaton, ez meg itt idegen hely, ahol még sohasem voltam, ahol még semmit és senkit nem ismerek, ahol sohasem találtam volna meg azt, amit keresek, megtudtam, hogy huszonnégy órát töltöttem itt hiába, s hogy tovább kell mennem. Valami megkönnyebbülést éreztem, egyszersmind mértéktelen dühöt. - Beteg vagytok? - kérdeztem magam hangosan - hisz ez már őrültség, betegség. - Eszembe jutott a kocsma, a lépcső amelyen feküdtem s hogyha akkor elalszom, mennyivel jobb, már mindennek vége. Belemarkoltam hajamba, homlokomat nekivertem a falnak.

Az éjszaka egy folyó partján feküdtem, hasmánt feküdve, fejemet a víz fölé hajtva s a hullámokat szagolva. Néha szél jött, megfagyasztotta homlokomon a verejtéket. A víz fenekén sok hulla volt. Felül egy ívlámpa arca úszott. Hajnal felé nagy tülköléssel gőzhajó haladt el, uszályokkal drótfarkát. A hajón gyilkosok álltak és felém küldték vörös tekintetüket.

- Bár már vége volna ... vége, vége, vége!

Mégis elindultam. Talán, hogy meg ne fagyjak. Megint ki az országútra, gyárak között véges-végig, sürgönypóznák számolták lépteimet. Tekintetem üvegjében néha megakadt egy légy, zümmögött, mintha megfogták volna, kiteregette szárnyait, megdöglött. Lélegzetem forró volt, nagyon forró. Este megérkeztem.

Befeküdtem egy üres vagonba s másnap délig aludtam.

A kezem festékes lett valamitől. - Majd ott megmosom - gondoltam - majd ott. - Vörös festékes.

Eszembe jutott a babona. Hogy addig semmi sem sikerül, amíg tisztára nem mosom magam. De inkább megdöglöm, mint hogy az ujjamat is megmozdítsam, mielőtt odaérek, mielőtt ... Zárjanak be, ha piszkosabb vagyok, mint a többiek.

Tétovázva csatangoltam. Ez a környék ismeretlen volt. De most már tudtam, hogy odaérek, egy-két órán belül s akkor el fog dőlni ...

- Kérem, hol van a bonctani intézet?

Az ember pontosan elmagyarázta. Egy órai út odáig. Egy óra alatt sok mindent meg lehet gondolni. S alapjában véve ... nincs is már min gondolkozni.

Én itt már egyszer megtanultam hogy az ember nem élhet egyedül. Hogy ezer viszony hálójában lélegzik s hogy mindegyik kezét ezer láthatatlan emberi kéz fogja. Jó és rossz homlokok között virul a mi homlokunk és nem lehet előlük kitérni. Én ezt itt egyszer már megtanultam, de rosszul tanultam meg. Azt hittem ki lehet szakítani: mi kötelességem, mi jogom, azt hittem elég, ha kiveszem egyikből is, másikból is pontosan mérlegelt részemet. Azt hittem: ez tiszta matematika s utána szenvtelenül lehet mozogni a gleccserek és holdak között, mik az emberek melleiben forognak. Azt hittem, jó lesz így is: gyilkosok között élek, de elvégzem kötelességem.

Már tudtam: nem jó így. Már tudtam: ezt a pályát nem lehet ésszel befutni. Már tudtam: van egyéb erő is, mi véres zsinegére köti minden ember csuklóját.

Mikor először léptem ki az országútra, azt hittem egyedül vagyok. Nincs senki, aki szeressen s nincs senki, akit szeretnék: tehát egyedül fogok maradni. Úgy látszik, nem lehet. Mindenki szeret és mindenkit szeretünk és itt nincs menekülés, itt hiába ellentállás, berzenkedés, fogvicsorgatás, ebből a térből nem lehet kiugrani. Csak meghalni lehet. Vagy felismerni a törvény kristályvonalait és vakult homlokkal követni mozgásukat.

Ezt kellett itt megtanulnom. Ezt kellett itt megtanulnom ettől a gyilkostól! S még valamit, amiről akkor még sejtelmem sem volt, ami megőszített, mikor meghallottam s amit mégsem tudtam már megtanulni kiszítt csontjaimmal.

Tudtam: meg kell tanulnom vagy nagyon gyorsan meg kell halnom. Nekem ez utóbbira volt inkább kedvem. Erőm. Ültem a padon az intézet előtti téren és felnéztem az ablakokra: tátott szájjal. Kezem remegett, hörögtem. Sírtam, először életemben. Halántékomból vér szivárgott ki a körmök nyomán. Később elájultam.

Sokáig álltam a kapu előtt is. Arról volt szó: vagy becsöngetek, s akkor ott kell maradnom s alázattal s aláztatásokon át tanulnom, vagy elmegyek s akkor nem tudom, mi fog utána történni. Ha becsöngetek, küzdenem kell hogy ottmaradhassak, hogy tanulhassak s micsoda küzdelem esetleg! ha elmegyek, üres világba kerülök, hol nincs már mit keresnem ... de ami mégis üres, üres!

Elmentem, megint visszajöttem. A ködből hosszú fonalak nyúltak le, szédülésig himbáltak szemem előtt. Sárga korongok szállingóztak, körülöttük habbá verődött a köd és sehol tiszta szél, csak bogok és csomók. Egy kanálisból patkány mászott ki, felrepült és zurrogva keringett fejem körül. A ködből tölcsérek nyúltak ki, a tölcsérekből öreg fejek, köhögtek és egy-egy vércsepp hullott a párákból. Himbálódzott és nyúlt az anyag, küllős kerék formálódott ki belőle és görbén elsuhant. De hol a kenyér? A kenyeret sehol se látom.

Megnyomtam a csengő gombját, megráztam magam, felegyenesedtem. Egy darabig fülsiketítően dobogott a szívem, aztán egyszerre elállt, jeges nyugalom szállt meg. Számoltam a belülről közeledő lépteket ... tizenhat lépés, de nem ismertem meg kié. A kapu lassan nyílt, valaki kilépett rajta, a gázfény az arcába sütött ... csak a főszolga felesége. Rámbámult, kérdezte mit akarok. De nem tudtam beszélni, csak a kezemmel mutattam, hogy be akarok menni. Hirtelen felismert. Sikoltva hátraugrott. - Segítség! segítség! - kiabálta s be akarta csapni a kaput. Nekidűltem, vállammal szorítottam, ő belülről tolta, rikácsolása az utcára is kicsapott. - Segítség ... segítség ... az őrült! - ordította, a kapu mindjobban engedett nyomásának, erősebb volt nálam, hirtelen düh kerekedett bennem, belülről már szaladó léptek döngése is hallatszott, megfeszültem vállammal előre zuhanva mint egy kalapács, a kapu engedett, lihegve betántorodtam.

- Mi az ... mi történik? - kérdezte szigorúan a főszolga hangja.

Nem tudtam rögtön szóhoz jutni, a hang irányába fordultam, mert nem láttam, hol áll, szememre mintha hályog borulna, lihegtem s hadonászva akartam magyarázni ...

Tekintetem lassanként kitisztult, megismertem a lépcsőházat. Fenn a nagy vascsillár halvány gázfényével, ami mint a víz ömlik el csillogva a márványfalakon, hátrább a széles, egyenes lépcső fekete grádiccsal és rézrudakkal és mindenütt nagy hideg és nagy csend. Rábámultam a főszolgára: miért nem beszél? A felesége mellett állt, jelentős pillantást vetett feléje, azt hitte nem látom.

Kint a parkban még nem is gondoltam rá: hisz ezek itt őrültnek hisznek. Magyaráznom kell! undor kúszott torkomra. Csuklottam s hideg tenyeremet ráfektettem homlokomra.

- Hozta isten! - mondta hirtelen a főszolga mézédes hangon. - Örülünk, hogy meglátogatott!

- Most megakar nyugtatni - gondoltam - nehogy dühöngjek!... most tetteti, hogy nem hisz őrültségemben!

Kirázott az utálat. Beszélni akartam, de hang nem jött torkomra. Hadonásztam.

- Mi jót hozott? - kérdezte. - Az asszony közben elsompolygott. Nyilván segítségért.

- Lépcsőházban fogadják maguknál az embert? - Gúnyos akartam lenni ... De hirtelen nem bírtam tovább ... gyorsabban ... gyorsabban kell ezt elintézni, különben megöl az undor. Különben nem bírom ki és elszököm. Hozzáléptem és megfogtam a karját. Megrándult. - Hallgasson ide! - mondtam, de nem tudtam továbbfolytatni, dadogtam ...

Azt hiszem egészséges embert is őrültté tehet, ha a többiek őrültnek nézik.

- Hallgasson ide! - mondtam - tudom, hogy itt őrültnek néznek ... nem vagyok az ... volt néhány bogaram, lehet, hogy őrült voltam, de most nem vagyok az ... értsen meg, azért jöttem el, mert dolgom van itt, valami dolgom ...

- Micsoda? - kérdezte nyersen.

Mit mondjak neki! Megint dadogtam, megint elhagyott a hidegvérem, türelmem. - Az asszisztenssel akarok beszélni! - mondtam.

- Nincs itt!

Ránéztem.

- Ne hazudjon! - ordítottam. - Beszélni fogok vele ... engedjen!

Félrelöktem az útból s felrohantam a lépcsőn. Hallottam, hogy utánam szalad. A boncterem előtt megálltam. A folyosó csak gyéren volt világítva, bentről hallatszott a csapból folyó víz zubogása, az anatómiai atlasz porosan meredt rám. - Bent hullák fekszenek. - jutott eszembe, megborzongtam. Vigyáznom kell itt - határoztam el - lassan kell benyitnom, különben itt is elhiszik, hogy őrült vagyok ... De már nem tudtam magam kifújni, a főszolga befordult a folyosóra, kopogtam és azonnal benyitottam. Az erős világosság elkápráztatott. Az asztalokon hullák és az asztalok fölött csupa idegen arc ... egy sem ismert ezek közül. Aki legközelebb állt, megszólítottam.

- Kérem! - mondtam lihegve - maga nem ismer engem, én azelőtt itt szolgáltam ... én az asszisztens úrral szeretnék beszélni ...

A főszolga kopogás nélkül benyitott az ajtón. - Kérem doktor úr! - mondta - szabad egy pillanatra! - Félrevonta a sarokba és suttogva mondott neki valamit. A fiatalember önkéntelenül rámnézett. Ha megvárom, míg a főszolga elhiteti vele, hogy őrült vagyok, akkor ... de viszont, ha közbeszólok ... Mégsem bírtam tovább. Hozzájuk ugrottam. - Hazudik! - kiabáltam - hazudik! azt hiszi, hogy őrült vagyok, mindenkivel el akarja hitetni, mert az állását félti tőlem, mert sok mindent tudok róla ...

Csend legyen! - förmedt rám valaki.

De nem törődtem vele. Gyors léptekkel áthaladtam a termen, mindenki utánam fordult, benyitottam az asszisztens szobájába. Sötét volt, nem volt ott senki. Tehát a főszolga mégsem hazudott. Bocsánatot kellene tőle kérni. Most nem érek rá, most az asszisztenssel kell beszélnem. Felcsavartam a villanyt, leültem egy székre, elhatároztam, hogy megvárom. De utánam jött az az orvos, akivel az imént beszéltem. -Menjen ki! - mondta - itt semmi keresnivalója!

- Az asszisztens úrral akarok beszélni!

- Nem látja, hogy nincs itt! - kiabálta dühösen. - Menjen, vagy kidobatom!

- Doktor úr!- mondtam könyörögve - kedves, jó doktor úr én csak az asszisztens úrral akarok beszélni ... én semmi mást nem akarok. - Kifulladtam. Erős görcs állt megint a szívembe, nem tudtam tovább beszélni. Éreztem, hogy elsápadok, minden vér kifut az arcomból. Összecsuktam a két kezemet s könyörögve feléje nyújtottam

- Jöjjön holnap vissza ... holnap majd beszélhet!

- Nem megyek - suttogtam - nem megyek, tessék neki telefonálni, hogy megengedi-e ...

Ráborultam a szék karfájára s elhallgattam. Az orvos tanácstalanul nézett rám, aztán az ajtóhoz lépett, ott valami suttogást hallottam. Később telefoncsengetést. Sűrű némaságba süppedve ültem és vártam. Kinn dolgoztak a csipeszek.

Hirtelen eszembe jutott, hogy hisz még azt se tudom, hogy itt van még az az ember ... talán már meghalt ... talán már elment ... s akkor mire való ... Borzalmas izgalom fogott el. Ha meghalt! ... ha elment! ... mihez kezdek én akkor? mihez kezdek életemmel? meghalok? elmegyek? többé nem tudok vele találkozni, nem tudok vele beszélni s ezzel megdől egész tervem, úgy rémlett ... egy pillanatra, hogy hiábavaló is ez az egész terv ... üres dolog! ha egyetlen ember szavától vagy tanácsától függ egész életem, nem ér akkor az az élet semmit. Így rémlett egy pillanatra, azután elterelődtek gondolataim, kínzó félelemmé változtak át: él-e még? itt van-e még? Felugrottam, az ajtóhoz rohantam ... de odabenn csupa idegen ember ...s ha kimegyek a szobából, esetleg nem eresztenek vissza. Félúton megálltam, visszafordultam, újra leültem az íróasztal mellé.

Sokáig ültem ott mozdulatlanul. A falra bámultam, a tapétára, a tapéta kockáit számolgattam, mint egykor. Nagy csend volt. Nagy meleg. Rég ültem melegben! De a karbolszagtól szívdobogást kaptam. Aggasztott a nagy csend. Miért hagynak most hirtelen békén? Mire készülnek, mi a tervük velem? Figyeltem, hallani-e mozgást a szomszéd szobából? De csak a csipeszek csattogása s a víz zubogása hallatszott, köhécselés. A villanyfény átszűrődött az ajtórésen.

Nagyon meleg volt. Elaludtam. Néha felriadtam s elfulladó lélegzettel figyeltem az ajtót: talán kinyílik s bejön az az ember. Úgy képzeltem, bizonyára meghallotta már, hogy itt vagyok, tehát be fog jönni hozzám. Eddig a munkája tartóztatta, de mihelyt végez vele, bejön. Megint elaludtam, megint felriadtam, megint figyeltem az ajtót. Oly jó meleg volt s oly jó puha fekvés a fotelben.

Ajtónyitásra riadtam, valaki bejött, felcsavarta a villanyt, felugrottam, hunyorogtam, jó néhány másodpercig tartott, míg magamhoz tértem és felismertem az asszisztenst. Ő is levágatta a kecskeszakállát. Leült az íróasztalhoz, papírjai között babrált. Én is visszaültem a fotelbe. Néhány pillanat múlva felém fordult, vizsgálódva végignézett, aztán megszólalt:

- Mit akar? - kérdezte álmosan bosszús hangon.

Kinn az utcán, mikor elgondoltam találkozásunkat, még biztosra vettem, hogy azonnal teljesíteni fogja kérésemet. Azt hittem, nem is fog kérdezősködni, rögtön beleegyezik és visszafogad szolgálatába. Most meghallottam a hangját és rögtön megértettem: mindent rosszul gondoltam el, rosszul csináltam meg, itt szó sem lehet arról, hogy visszakerüljek. Végignéztem ruhámon, kezemen: csillogtak a piszoktól. Hát hogy is képzeltem el, hogy ép véletlenül üres lesz az állás? Vagy hogy azonnal elküldenek egy embert, hogy engem tegyenek a helyére? Vagy hogy soron kívül felfogadnak? Micsoda kétségbeesett halálos vergődés ez! ...legjobb szerettem volna felkelni és szó nélkül kimenni az ajtón. De nem volt hozzá erőm. Oly jó meleg volt a szoba.

- Asszisztens úr az istenért ... fogadjon vissza ... én különben elpusztulok ...

- Nincs üresedés! - mondta

- Fogadjon vissza ... kérem fogadjon vissza.

Hallgatott, vizsgálódva, hosszasan nézett az arcomba.

- Álljon fel! - kiabálta hirtelen ingerülten. - Egy mocsok már a fotelom.

Ajtó csapódása hallatszott kintről.

- Magáról azt állítják, hogy őrült. Ha őrült akkor nem fogadhatom fel. Ha pedig egészséges, akkor megértheti, hogy nem dobhatok ki senkit, a maga kedvéért. Elmehet!

Tudtam, hogy hiába. De azért a földre vetettem magam, átkaroltam a két térdét.

- Asszisztens úr, az istenért... az istenért! ...

- Menjen ki azonnal, vagy kivezettetem.

Felugrottam és gyorsan kimentem az ajtón. A teremben összeütköztem a főszolgával, majd feldöntöttem. Kirohantam a lépcsőházba, fel a harmadik emeletre, a folyosóra. Az ajtó előtt megálltam, lélegzet után kapkodva. Azt reméltem, nem is tudom miért, hogy nem lesz benn a szobában, hogy üres lesz a szoba vagy hogy idegent találok helyén, benyitottam: az ablaknál ült, felém fordult és szótlanul biccentett fejével:

- Jó napot! - mondtam rekedten.

Melléje ültem s arcába bámultam. Nem változott meg. Olyan gyűlölet izzott fel bennem rögtön, hogy tudtam: ha egy mozdulatot tesz, egy szót szól, azonnal megfojtom. De hallgatott.

- Segítsen rajtam! - mondtam s a szemébe néztem. Meglepett a tekintete: mintha valami bizonytalanság lenne benne... aztán behunyta szemét ... csak egy pillanatra!

- Már késő! - mondta s legyintett a keze.

Mintha a hangja is megváltozott volna. Felugrottam, rámeredtem. Megfogtam a vállát:

- Segítsen! - mondtam hangosan. Hangosan, hogy magamat is bátorítsam ... a térdeim inogtak ...

- Minek? kérdezte. - Már késő. S úgy sem tartozom magának már semmivel.

Leültem a földre, a kályha mellé, a szék elé. - Segítsen! - mondtam még egyszer, megfogtam a kezét, mert nagyon rosszul voltam, nagy forróság volt a szobában, szédült a fejem. Kirántotta a kezét, felugrott, a szék a padlóra vágódott.

- Mit akar tőlem? - ordította. - Miért segítsek? ...segített már maga valaha valakin ... mondja, segített már? Milyen jogon követel mindenkitől ingyen kenyeret?

Hirtelen lehajolt hozzám, megfogta vállamat s a fülembe súgta: már amúgy is elkésett. - Aztán kinyitotta az ajtót, lassan kiment, mégegyszer visszanézett, szemével furcsán hunyorgatva, aztán becsukta az ajtót. Egyedül maradtam a szobában. A következő pillanatban egy légy hullt le holtan a mennyezetről és tenyerembe esett.

- Segített már maga valaha valakin? - Végigfeküdtem a padlón, a tapétát néztem, a kockákat számolgattam. Nagyon forró volt a levegő. Fáztam.

Elmentem. Kinn esett a hó. Késő éjjel lett. A földalatti vasutat néztem. Aztán a folyóhoz mentem. A fák fehérek voltak. Az emberek siettek. Én álltam, a házak is álltak. Az egyik nagyon ki volt világítva. A híd remegett. A pad vizes volt. Megáztam. Reggel lett. Észrevettem, hogy nagyon köhögök. Mindennek vége.

De még nem akartam elhinni. Tizenegy órakor szünetet tartanak a munkában, tizenegy órakor lassan felmentem a lépcsőn, a térdem meg volt dagadva a sok térdepeléstől, csak lassan tudtam járni, azt reméltem, hogy a folyosón fogok találkozni vele, vagy az asszisztenssel. A főszolgával találkoztam. Rémülten nézett rám, berohant az asszisztenshez. Nekem is be kellett mennem, hívtak. Nagy hangzavar volt odabent. Az asszisztens sápadt volt, az ablaknál állt, mikor meglátott, gyorsan felém jött.

- Mikor látta utoljára? -kérdezte.

- Kit? - dadogtam - kit?... Tegnap este egy percig.

- Ma reggel feltörte a kasszát és megszökött az egész pénzzel.

- Mit csinált?- ordítottam s vállánál fogva megráztam az asszisztenst. Aztán hátraestem s elvesztettem eszméletemet.

A rendőrségről még este elengedtek. Másnap kellett volna mégegyszer jelentkeznem. De már nem volt időm.

- Segített maga már valaha valakin? -

Nem. De már nem is fogok.

Az az ember is azt írta egy cédulára: nem bírom tovább.

Én sem bírom tovább!

Minek is tanulnám meg? Érdemes? ... ezeknek? Lehet, hogy érdemes, de én már öreg vagyok.

Engem mindenünnen kituszkoltak. Tudok egy helyet, ahonnét nem fognak elengedni.

Megint egyedül kimenni a hóba?

Újságban olvastam egyszer, hogy valaki hasba szúrt egy embert, mert félt a téltől és fegyházba akart kerülni.

Hideg tél van az idén.

Amire szükségem volt, most már gyorsan elvégeztem. Gyorsan s meglepő határozottsággal. Mintha utolsó erőm gyűlt volna össze egy pontba. Valahogy a pénzt is megszereztem ... azt hiszem rákövetkező nap, színház előtti tolongásban. Már nem emlékszem pontosan. Mellékes dolog volt s hamar elmosódott fejemben. Egész idő alatt magas lázam volt s fejem egy tűz. Aztán egyszerre elmúlt a láz. Tekintetem s tenyerem egész tiszta lett. Az utolsó napnak minden legapróbb mozdulatára is pontosan emlékszem.

Korán reggel elmentem a pályaudvarra s megkerestem az öltözőt. Az épület földalatti részében volt, sok lépcsőt kellett lemennem, de erősen ki volt világítva az alagút, úgy hogy nem botlottam meg sehol. Egy darabig elbámészkodtam a földalatti kirakatok során - minek itt drogéria? - gondoltam - minek virágüzlet? elrohadnak a virágok a füstben a föld alatt. - könyvkereskedés is volt, utána bank, dohánykereskedés, aztán egy hosszabb gyérebben világított folyosó, annak végén az öltöző. Megváltottam a jegyet, bementem a kabinba, megeresztettem a melegvizet, levetkőztem. De alig mostam ki az ingemet, már kopogott kívülről az asszony s beszólt - földalatti, rekedt hangja volt - hogy már letelt a negyedóra ki kell mennem. Hisz még meg kell szárítanom az ingemet ...s a cipőmet kitisztítani ... s megmosakodni ... s az legalább egy óra ... nem tudtam, mit feleljek, nem tudtam, hogy csak egy negyedórát szabad bennmaradnom ... gondolkodtam, de az asszony már elment ... tehát tovább mosakodtam.

- Tessék kimenni! - Erőszakosan kopogtak. Úristen, hát sehol se lehet nyugtom! Ez az utolsó nap ... ezen is fojtogatnak! Ökölbe szorult a kezem ... hirtelen eszembe jutott, hogy talán lehet még egy jegyet váltani ... vagy még kettőt ...

Zuhogott a forró víz, a kabin vastag gőzzel lett tele, mint egy távoli nap bolyongott fenn a lámpa. Az ingemet a fűtőtestre teregettem, hogy megszáradjon. Meleg volt, talán jól is éreztem magam ...

Csak az az érzés ne üldözött volna állandóan, hogy elkésem. Folyton siettem, folyton úgy hittem, hogy már nem lesz időm elintézni hátralévő dolgaimat ... ez volt egyetlen nyugtalanságom ezen a napon, az egyetlen zavar, mi megingatta tökéletes biztonságom. - Vehettem volna valami olcsó órát! - gondoltam - talán futotta volna a pénzből! - De aztán megértettem, hogy nem az óra hiánya teszi, hogy félek ...

Ültem a széken meztelenül, de egészen tisztán és türelmetlenül lestem, megszárad-e már az ingem. A szomszéd kabinokból áthallatszott a mosakodás zaja, az asszony megint kopogott az ajtón, még egy jegyet váltottam, de rögtön utána eszembejutott, hogy már el kell mennem, mert már biztos késő van ... Felrántottam az ingemet, kicsit nedves volt még, gyorsan magamra kapkodtam a ruhát. - Hány óra van? - kérdeztem az asszonytól, de nem vártam be a feleletet, mert eszembe jutott, hogy fent a bejáratnál van óra ... Elrohantam s megállapítottam, hogy még öt-hat órám van indulásig!

Visszamentem a lépcsőkön, lenn borbélyt is láttam, ott meg akartam borotválkozni. Egy hordár nekem jött nagy csomagokkal, kiabált, nekem fájt a karom. Pedig itt a folyosókon aránylag nagyobb nyugalom volt, mint fent ... ott szinte elszédültem az előbb ...

Megálltam a könyvkereskedés előtt. Egy darabig néztem azt a meztelen nőt, aki az ablakba volt téve, aztán eszembe jutott, vennék tán én is újságot, mint az utazó publikum szokott ... már árultam egyszer újságot pályaudvaron, nagyon régen volt ... Kiválasztottam egy lapot, kifizettem, aztán elolvastam a címét és zsebredugtam. Ennivalót is kellett venni ... vagy majd az étkezőben?

Eszembe jutott a borbély, ijedten benyitottam. - Gyorsan! - mondtam neki - gyorsan, nagyon sietek, lekésem a vonatról! - Hánykor indul? - kérdezte az ember. Eszembe jutott, hogy még van öt-hat óra időm, szégyelltem megmondani, hallgattam. - Hánykor indul? - ismételte meg mégegyszer a kérdést. De nem akartam hazudni. - Majd máskor jövök - mondtam és kisiettem.

Ki kellett mennem az utcára, nem szívesen tettem. Valahogy féltem elhagyni a pályaudvart. Kinn az utcán hidegebb volt és nagyobb józanság, ott feltűnhetett volna izgatottságom. S hátha történik valami s nem tudok visszajutni ... vagy nem tudok idejében visszajutni s lekésem. De okvetlen meg kell borotválkoznom s még más dolgom is volt! Hisz volt pénzem! Kocsiba ültem, egyfogatúba, mert az olcsóbb - gondoltam - s megparancsoltam neki, hogy vigyen borbélyhoz amilyen gyorsan csak tud. Furcsán nézett rám, elindított, de rögtön utána megállt. Azt hittem forgalmi akadály, hátradűltem s azon gondolkoztam, hogy hol is éreztem már ezt a bőrszagot ... A tagjaim fájtak, de nem mertem nyújtózkodni. - Teát fogok inni és kenyeret hozzá! - határoztam el. - Tea kell, mert a tea meleg. Miért nem indulunk?

Kinyitottam az ajtót, egy borbélytányér csillogott ép szemembe, eszembe jutott, hogy borotválkoznom kell, kiszálltam s megmondtam a kocsisnak, hogy várjon itt egy darabig, hogy mindjárt kész leszek ... Megint feltűnt, hogy érdeklődve vizsgálgat. Bementem a borbélyhoz s megkértem, hogy siessen. A szappanhab hűvös volt és kellemes. Néztem a nikkelmosdót. Nagy tükrök. Mindenütt márvány. Hátam mögött angolul beszélgettek. S valami szag a levegőben, amilyet egyszer egy nőnél éreztem mikor a cipőjét tisztogattam.

- Ez a gazdagság? - gondoltam szimatolva. - Ezért törik maguk az emberek? Mi ez?

De hirtelen elterelődtek gondolataim, szórakozottan néztem a tükörbe s megkérdeztem a borbélytól, hány óra van De a feleletet már nem hallottam, mert közben eszembe jutott, hogy meg kell vennem a kést s azért bizonyára be kell mennem a városba... itt kinn ilyesmi nem kapható. Hirtelen utálat rázott meg: vegye le azt a púdert! - ordítottam a segédre. Ez az apróság, hogy olyan embernek néznek, akinek be kell púderezni az arcát, annyira kihozott a sodromból, hogy nem is vettem észre mily gyanakodva néznek az emberek s mily csend keletkezik hirtelen az üzletben - csak később, mikor már a vonatban ültem és estefelé ugyancsak csend lett a fülkében, a félelemnek és gyanúnak ugyanaz a csendje, akkor ébredt fel idegeimben a borbélyüzlet emléke s megfélemlített.

Gyorsan kimentem az utcára s már majdnem a sarokra értem, mikor a kocsis utánam kiáltott. Kifizettem s elküldtem. - Még van időm bőven! -gondoltam s gyalog indultam el a belváros irányában. Fáztam. Miért fázom? most már nem, kellene fáznom! - jutott eszembe s elhatároztam, hogy rögtön visszamegyek a pályaudvarra. Aztán bementem egy dohánykereskedésbe s egy cigarettát vettem. Mindjárt el kellett dobni, rossz volt.

Soká gyalogoltam, már nagyon fáradt voltam. A kirakatokat néztem hosszan, emlékszem, különösen egy kesztyűkereskedés kötötte le figyelmemet - kezem mindig nagyon sokat szenvedett a hidegtől. - Most vehetnék! - gondoltam és mosolyogtam. Aztán egy bőröndös előtt álltam meg s a nagy bőrkoffereket nézegettem. - Nekem nincs kofferem - jutott eszembe - hátha gyanús lesz, hogy koffer nélkül szállok be! - Itt megint megakadt a gondolatsor s egy emlékkel folytatódott, mit egy arrajáró gyerek arca ébresztett bennem. - Ha tudná! - gondoltam.

Ez alatt az idő alatt nagyon szórakozott voltam.

A villanyosokat nézegettem s azon gondolkodtam, hogy tudtam ezekkel összetéveszteni az előbbi város villanyosait, hogy nem ismertem meg rögtön, hogy rossz helyen járok. Ezek sárgás-barnák, azok sárgák voltak. Aztán egy koldus előtt álltam meg egy sarkon és sokáig nézegettem. A járókelők minduntalan belémütköztek, rámszóltak, de nem vettem észre. Végül felriadtam, mert a koldus is megszólított. Továbbmentem, aztán visszafordultam, lehajoltam hozzá és súgva megkérdeztem, hogy ismeri-e a főnököt.

- Micsoda? - kérdezte. De nem hederítettem kérdésére. - Menj el hozzá - mondtam - üzenem, hogy nem lehet kívülmaradni. - Aztán gyorsan továbbmentem, mert észrevettem, hogy egy rendőr figyelmessé lett sugdosásomra s mintha közeledni akarna. Rettentő izgalom fogott el hirtelen. - Úristen - gondoltam - ha le akar tartóztatni! - Befordultam egy mellékutcába, átmentem egy téren, ahol sok szemeteskocsi állt egymás mellett, ott megálltam.

- Hány óra van? - jutott hirtelen eszembe.

Majd megőrültem az izgatottságtól. Ha elkésem! Futásnak eredtem, kiugrottam a kocsiútra, mert ott zavartalanabbul lehetett mozogni, a mellem majd kiszakadt már - hirtelen megálltam, mert úgy rémlett, hogy valami kiesett a zsebemből, hogy valamit elvesztettem. Nézelődtem az aszfalton, keresgéltem, de nem láttam semmit. - Mit is veszthettem volna el? - gondoltam. Aztán továbbszaladtam.

De az a gondolat, hogy mégis elvesztettem valamit, még sokáig kínzott. Már a fülkében ültem, órákkal azután, hogy elhagytam a várost, s még mindig gyötört a félelem, hogy valami kiesett a zsebemből s hogy nem találtam meg. S még mikor letartóztattak, is eszembe jutott még egyszer.

Gyorsan jártam, nemsokára a pályaudvar közelébe értem. Itt már sok ember járt batyuval hátizsákkal vagy kufferrel, valamennyien siettek - talán ép az én vonatomhoz! Én is siettem, hirtelen eszembe jutott, hogy még nem vettem meg a kést. De nem rémültem meg túlságosan, mert egy fegyverkereskedést pillantottam meg rögtön a sarkon, berohantam.

- Kérek egy kést! - mondtam.

Nem volt senki az üzletben. - Halló, halló - ordítottam s öklömmel az asztalra vertem, hogy meghallják s hogy valaki bejöjjön.

Mikor az öregember ránézett, elhallgattam. Végigfutott a hideg.

- Csak öreg ne legyen ... öreg ember ne legyen ... ott a vonaton! - gondoltam, a fogam összeverődött. Akkor gondoltam rá első ízben, hogy ki lesz ... milyen lesz, akit ... De megint úrrá lett rajtam az izgalom.

- Kérek egy kést! - mondtam hangosabban. Nem felelt, nézett, úgy rémlett gúnyosan. - Nem hallotta? -mondtam ingerülten s hátrább léptem. De a hangja rögtön megnyugtatott ... az az öreges, gyerekes hang. - Micsoda kést? - kérdezte. - Nem rakhatom maga elé az összes késeket.

De nem tudtam neki felelni, nem tudtam, micsoda kés kell ... nem gondoltam rá ... egész készületlenül talált ... Dadogtam s erre olyan rémület fogott el, hogy az ajtó elé léptem, hogy kiugorjak ... De ott megpillantottam valami barna nyelű kést ... az oldalsó kirakatban függött.

- Ezt, mondtam s a kisujjammal rámutattam. Torkom ki volt száradva.

Mikor kezembe kaptam, végighúztam a tenyeremen, hogy elég éles-e. - Éles-e? - kérdeztem. - Kit akar vele meggyilkolni? - mondta az öreg. Az arcába néztem: ravaszkásan nevetett s jelentősen felém hunyorgott. - Mi köze hozzá? - feleltem rekedten, az asztalra dobtam a pénzt s az ajtóhoz léptem. Már a kilincsen volt a kezem, mikor utánam kiáltott.

Hé maga ... mit akar azzal a késsel ... hallja!

Nem feleltem, becsaptam magam után az ajtót. De a küszöbön megfordultam s arcomat az üveghez szorítva visszanéztem: az öreg mozdulatlanul, rémült arccal meredt rám a sötét helység mélyéről. A gázlámpa fénye sárga viaszkot permetezett homlokára. Majdnem hánytam az undortól.

Később megértettem, hogy azért fogott gyanút az utolsó pillanatban, mert nem kérdeztem meg a kés árát s számolatlanul dobtam elé a pénzt - bizonyára többet, mint amennyibe a kés került. De ez már csak a vonaton jutott eszembe ... nem is törődtem vele sokat. Csak a sárga homloka maradt meg emlékezetemben ... tovább, sokkal tovább, mint annak a másiknak holt maszkja ... s később sokat gondolkodtam rajta, nem volt-e sebhely a közepén, vörös sáv ...

A másiknak az arcára, akit megszúrtam, már néhány nap múlva egyáltalán nem emlékeztem.

Mintha nem lett volna ember, élő ember, csak egy kő, mit el kell takarítani az útból, hogy elérjem állomásomat, oly közönnyel gondoltam rá egész idő alatt s csak jóval később, tán egy héttel azután, hogy letartóztattak, értettem meg hirtelen: hisz én gyilkoltam! akkor gondoltam rá először: talán nem szabadott volna megtennem. Hisz idegen életbe avatkoztam be ... micsoda jogon?

De mindaddig nem is gondoltam vele. Kettő közt választhattam: vagy megteszem vagy magamat ölöm meg. S habozás nélkül választottam, mert úgy éreztem, hogy az öngyilkosság lenne ebben az esetben a legnagyobb bűn... a sokkal nagyobb bűn. Nem mintha vezekelni akartam volna megmaradt életemmel! Vagy tanulni s talán húsz év múlva használni vele ... vagy pedig sajnáltam volna magam vagy féltem volna ...Nem is gondolkodtam. Nem tudtam semmit. Nem volt küzdelem. Valahová el kell jutnom. Hogy eljuthassak, el kell takarítani egy követ az útról vagy fel kell emelni egy nagy súlyt ... ilyesmit, bizonyos munkát kell elvégeznem szóval ...

Egy héttel utána váratlanul meginogtam s rettentő kínok fejlődtek napjaim közé. Gyilkoltam ... gyilkoltam ... gyilkoltam ... addig meg nem értettem, mit jelent ez a szó. Megfogott s nem eresztett ki ketrecéből. Ideglázam lett és ... de ez már nem tartozik ide.

Mégis, azt hiszem igazam volt. Nekem még élnem kellett. De miért?

A kést kezemben tartottam, úgy rohantam a pályaudvar felé. Az emberek megálltak, utánam néztek, mikor észrevettem, gyorsan zsebre dugtam a kést. A váróteremben még egyszer kihúztam s megnéztem, azt hiszem, vadászkés volt ... vagy papírvágó kés? Nem láttam többé, mert a vonaton, rögtön a szúrás után, kinyitottam az ablakot s kihajítottam rajta ... pedig nem akartam «bűnjeleket» eltüntetni.

Két órám volt még vonatindulásig. Gondoltam, megváltom a jegyet, felmentem az előcsarnokba, de a sok pénztár között nem tudtam eligazodni. Néztem a felírásokat, aztán egy menetrendet pillantottam meg a falon, de ott sem igazodtam ki. Múlt az idő, megint úrrá lett rajtam a félelem, hogy elkésem, még mindig nem tudtam, hogy hova kell álljak ... némely pénztár előtt hosszú sorokban álltak az emberek ... végre megkérdeztem valakit, vasutasnak látszott:

- Hol kell jegyet váltani?

Kérdőn nézett rám. - Jegyet ... hova? - mondta.

De nem tudtam neki felelni. Én csak a vonat indulási idejét tudtam, de hogy hova megy ...

- Háromnegyed háromkor indul - mondtam pontosan háromnegyedkor.

Megmutatta, hogy hova álljak. Ott csak néhány ember lézengett, gyorsan sor került rám. Nagyon izgatott voltam, szorongattam zsebemben a pénzt, hogy el ne lopják, aztán halkan megmondtam a pénztárosnak, hogy hálókocsijegyet kérek. Halkan, mert szégyelltem a hálókocsit ...

- Micsoda hálókocsi? -felelte. - Itt nincs hálókocsi.

- De hát ez indul háromnegyed háromkor.

- Hová akar utazni? -kérdezte türelmetlenül.

Nem feleltem, gyorsan elmentem. Valaki utánanézett. Düh és türelmetlenség rángatott. Mégis el fogok késni. Szaladgáltam a pénztárak előtt, még egyszer elolvastam a felírásokat, aztán az órához rohantam, már csak egy órám volt. Mikor visszafordultam, a csarnok egyik sarkában külön fülkét pillantottam meg, ott is álltak emberek, a fekete táblára rá volt írva, hogy hálókocsijegyek ...

- Első vagy második osztály? - kérdezte a pénztáros. - Első - mondtam, de féltem, hogy nem lesz elég a pénz.

Mikor kifizettem, még maradt egy csomó. Megkerestem a várótermet, mikor be akartam menni a vasutas nem engedett. - A menetjegye hol van? - kérdezte - ez csak a hálókocsijegy.

Még egy jegyet kellett váltanom. Oly ingerült és ideges voltam, hogy majd összeestem, eszembe jutott, hogy már két napja nem ettem egy falatot sem ... rosszul leszek. S most nem lesz elég a pénz jegyre sem, pedig teát akartam inni. S megint keresni kell a pénztárak között. Megfogtam a vasutas karját s megkértem, mondja meg, hol kell a jegyetváltani. Elmagyarázta. Megvettem. Még maradt is valami pénz. Könnyű boldogság töltött el. Leültem a váróteremben s megnéztem a kést. Aztán megkérdeztem, hol lehet teát kapni, elmentem, megittam... olyan forró volt. Ittam volna még egyet, de talán már nincs időm.

Attól a pillanattól kezdve, hogy kiléptem a peronra, furcsa, jóleső izgalom fogott el. Mintha utazni indulnék...tán Ázsiába ... expressz vonaton. A vonatfüst mindig is megtépte idegeimet. Eszembe jutott, hányszor álltam éjjel vágányok mellett s néztem a kivilágított, rohanó vaskockákat. Vagy vidéki állomásokon, hol meg sem áll és minden utánafordul. Most benne fogok ülni.

Hirtelen kirázott a hideg, nem így képzeltem.

Néztem kik szállnak fel a vonatra. De nem érdekelt egyetlen arc sem. Elmentem a vonat mellett, hat kocsija volt. Sokáig néztem a mozdonyt is. Aztán már az sem érdekelt, beszálltam. Piros bársonnyal voltak bevonva az ülések, a tapéta sötétkék, arany kockákkal. Az oldalfal csupa üveg, alatta hamutartók, hamu is volt még bennük, az ülések fölött tükör s a fűtőkészülék fogantyúja. Meleg volt. Nagyon jó meleg volt. De hirtelen felriadtam: hisz egyedül vagyok. Mi lesz ... akkor! Erre nem gondoltam. Izzadság lepte el homlokomat s megint görcs állt a szívembe mint mindig az utóbbi időben, ha hirtelen rémület ért. Ki akartam nyitni az ablakot, rángattam a szíjat, de nem nyílt ki, nem tudtam vele bánni. Kiszaladtam a folyosóra, onnét egy másik fülkébe, hol úgy láttam nyitva volt az ablak, valakinek a lábára hágtam, rámszóltak, kihajoltam az ablakon ... Miért is kellett kihajolnom az ablakon? A vonat észrevétlenül elindult, zsebkendők lobogtak mindenfelé, az emberek integettek s a vonat oly zajtalanul gurult. Miért is kellett kihajolnom az ablakon? Integetni? ...integettem, de kinek? Talán ki akartam szállni? Letörültem az izzadságot homlokomról s visszamentem fülkémbe. Valaki ült a helyemen. Hirtelen megértettem, hogy miért akartam kiszállni. Láttam, hogy férfi volt s hogy nem volt öreg, egyéb nem érdekelt, az ablakhoz álltam, homlokomat az üveghez szorítottam s kibámultam a tájra. De semmit nem láttam, a képek összefolytak szemem előtt, le kellett ülnöm s valahogy összeszednem magam. Homlokomról szakadt a víz.

Most már késő ... most már nem lehet kiszállni.

Mindennek vége van.

A vonat zakatolt, ezt a zakatolást már ismertem. De aztán egyre gyorsabb lett, egyre lágyabb. Behunytam szememet. Valami furcsa szag volt a fülkében, illatszer, dohány, bőr s a fűtőtest gőzszaga, nagy melegben feloldva a teljes csendben. Ez a gazdagság szaga. Ezt akartam megismerni. Már a borbélynál is éreztem ilyenfajtát. Itt erősebb volt s rohantunk. Lassankint elaludtam.

Mikor felébredtem, már alkonyodott. Rosszul esett, hogy ennyit aludtam ezen a ... ezen az utolsó napon ... a vonaton. De friss voltam. Éber s a fejem teljesen tiszta.

Egy cigarettát kértem útitársamtól, aranydobozból vette ki. Rágyújtottam, de nemsokára eldobtam. Aztán előredűltem s kinéztem az ablakon. Az üveg hideg volt és tiszta.

Kinn esett a hó. A tájék mind csupa fehér. Egyik sík a másik után, görbén, egyenesen, meredeken, lejtőse, rudak ketrecébe fogva. Itt-ott fa vagy erdő. A fenyőkön vastag hódíszek, de merevek. Egy állomás kattogott el hátrafelé két lámpával. Hátul domb görbült s feketén kikanyarodott a látóhatár felé. Azután megint síkok. A sürgönypóznák behajoltak az ablakon gondolataim közé. Mi ez? Szórakozottan visszacsúsztam az ülésbe, nem érdekelt ez se, a padlóra bámultam.

Nem érdekelt már semmi. Innenső életem már teljesen beszáradt, már nem érdekelt egyetlen perce sem ...túlnan szerettem volna már lenni. Nem féltem. A gyilkosságra csak úgy gondoltam, mint valami közönyös, nehezebb fajta munkára, mit pontosan, szakértelemmel kell elvégezni ...nem érdekelt különben az se. Legföljebb, ha arra gondoltam kissé szorongva, hogy a csendőrök megvernek-e utána. De az se foglalkoztatott. Ez is még mostani utamhoz tartozott ... száraz, homokos, élettelen. Utána fogok csak kigyúlni újra, mint egy megzavart villanylámpa a fegyházban. Erre vártam. Ezért éltem. Elállt a lélegzetem, ha rágondoltam. Rendbe kerülök. Megbékélek. Hatkor kelni, hatig dolgozni, nyolckor lefeküdni, mint a többiek. S meg fogom érezni végre a szabályokat, miket vastag bőrrel nem akartam magamba engedni. Belül leszek ... végre belül leszek, mert a vihart már nem lehet kibírni.

Tudtam, hogy nem csak én vagyok a bűnös.

Hisz mozog bennem valami bűn, amiért nem tudtam bennmaradni.

Én nem segítettem senkin, miért segítenének rajtam? De mi tette, hogy kívül rekedtem? Micsoda kapuk köptek ki magukból? Miért nem tették ércszalagjaikat homlokomra, hogy megtanuljam az ütemet? Valami bűn van odabenn is! Amit belülről kell irtani! De ezt eddig nem tudtam s most már öreg vagyok.

Most már csak haza akarok kerülni s megépíteni magamnak utolsó napjaimat.

Miért futott el a kenyér a vonat elől? A kenyérnek magas oszlopban mozdulatlanul kell állni a föld közepén. Kik riasztják és hajszolják, ha nem azok, akik odabenn vannak!

De engem mindez már nem érdekelt. Már minden el volt intézve. Laposan ültem, elaludtam. Künn a téli táj, benn egy villanylámpa, a kerekek zakatoltak. Aztán felébredtem, mert erősen oldalba löktek.

- Mit keres itt? - mondta valami nyers hang. A kalauz fölémhajolt, kabátomat ráncigálta. Megértettem: azt hiszi, hogy nincs hálókocsi jegyem. Mikor kiment, az útitársam utánahajolt s halk hangon kérdezett tőle valamit. - Sajnálom, nincs más hely! - felelte a kalauz.

Én is megértettem. Miért nem gondoltam rá előbb, hogy első osztályú hálófülkében gyanakodnak az emberre, ha nincs gallérja és kravátlija és rongyos a ruhája. Tekintetünk találkozott. Akkor láttam először az arcát. Láttam a szemén, hogy fél. De nem törődtem vele. A kalauz rámszólt, hogy vegyem le a lábam az ülésről. Levettem. Néztem az arcomat a tükörben: sárga volt s egy arany torony emelkedett ki homlokomból. Az aranytoronyból füst szállt s szertevitte arcomat a világ négy irányába.

Alkonyodott. Kinn hó feküdt, gondoltam, jó volna hóval megmosni az arcomat. Aztán eszembe jutott, hogy mosdót láttam valahol a vonatban. - de nem volt erőm felkelni. Néztem a cipőmet s felriadtam, mikor az ajtó hangosan felnyílt s valaki beszólt: egy egyenruhás ember. - Rendőr nem lehetett! - gondoltam - hisz még nem történt semmi.

Mikor elkészült az ágy, ruhástul azonnal belefeküdtem. Egyedül voltam a fülkében, eloltottam a villanyt s újra elaludtam. Mikor újra meggyúlt a lámpa s láttam, hogy az ember bejön, körülnéz, azután lassan felmászik a fölöttem lévő ágyba, felkeltem s kimentem a folyosóra. Nem akartam bennmaradni, mikor vetkőzik. A folyosón huzat volt, fáztam, fel-alá sétálgattam, de nem láttam semmit, mert minden ablak be volt függönyözve s a legtöbb fülke már sötét volt. Valamelyikből halk énekszó hallatszott. A kocsi váltókat keresztezett, zökkent és kattogott. Egy darabig még vártam, aztán visszamentem s újra lefeküdtem. A villanyt eloltottam. A függönyökön át halványsárga fény szűrődött be.

Halálos fáradt voltam, de nem lehetett tovább várnom, mert éreztem, hogy fél. Mozdulatlanul feküdt fölöttem, a lélegzetét sem hallottam. Minek kínozni? Azért vigyáztam, hogy lárma ne keletkezzék, mert utána még aludni akartam, még egy kis időt tölteni ... A szomszédban s a folyosón csend volt, felálltam a lépcsőre s a szelelőnyílás fogantyújába kapaszkodva, zsebemből kihúztam a kést és kétszer beléje döftem. A kezem hozzáért meleg bőréhez. Gyorsan leszálltam, kinyitottam az ablakot s kihajítottam a kést, aztán megint becsuktam az ablakot. A kezem véres volt, belétörültem a függönybe. A lábam egy kicsit remegett, leültem, de nemsokára elfelejtkeztem az egészről s kibámészkodtam az ablakon. De álmosságom elmúlt.

Később megint kimentem a folyosóra s örültem, hogy már túl vagyok a gyilkosságon. Végigmentem egy-két kocsin, egyszer megijedtem, hogy nem találok vissza a fülkébe. Valahol valami veszekedést hallottam, nő és férfi veszekedett, nem láttam az arcukat, de a hangról ítélve fiatalok lehettek. Eszembe jutott, hogy nekem már nem lehet gyermekem ... s mintha valami kis sajnálkozást éreznék. Egy ablakpárkányon cigarettát találtam, rágyújtottam s elszívtam. Mikor benyitottam a fülkémbe, szimatoltam, nincs-e valami szag. Azután leültem az ágyra, az ablak mellé, előrehajolva, mert a felső ágy nagyon alacsonyan lógott az ülés fölött. Nemsokára meg is fájdult a derekam.

Künn nagy tél volt, idebenn forróság és egy hulla. A hó feketén világított, nagy tömbök álltak a vágány mentén, néha közéjük kúszott a füst, mozgott s megelevenítette az álló anyagokat. A fülkébe be is szivárgott a füst, tán nem csuktam be jól az ablakot. De a táj kívül maradt s hosszú szalagokban elfolyt minden fény. Hiába szaladtam.

Egyszer egy állomáshoz értünk. A vágányok közt nagy villanymadarak ültek a földön, egy tehervonat haladt el mellettünk és eloltotta a fényeket. Sötét alakok topogtak a sínek között, levegőt hoztak fekete bőrzsákokban és zümmögtek, mikor elbúcsúztak társaiktól. Egy póznán trombitált egy vén fej, zsinegen kosarat eresztett le, abból zöld fény futott a hombárokba és meggyújtotta a munkások mellében a köhögést. Ívlámpa sütött homlokomra. Aztán megint elindultunk, megint hó közé. Nagyon fájt a derekam és két széles halántékom.

*

Mikor megkérdezték, hogy miért ...? azt mondtam: féltem a téltől. Mit is mondhattam volna egyebet.

(Vége.)