Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 24. szám

Komor András: René Boylesve

Egy már bomladozó irodalmi levegő a megtermékenyítője René Boylesve első könyveinek. A naturalizmus, Zola romantikus ihletségű naturalizmusának jelszava már meglazult, s ami most van kibontakozóban, még egyre a naturalizmus cégére alatt, de eltávolodva már végképpen a zolai ideáltól, az olyasvalami, mint a Bastien-Lepage nevén értett, ellágyuló, s kissé már a genre felé kacsintgató plein-air Millet pátosza után. A forradalmat jelentő gesztusok lehiggadtak, elcsendesültek az irodalom kifejezési formáivá.

A provinciális élet, a vidék "egyszerű arcai s egyszerű erkölcsei" ihletik meg Boylesve ez első írásait, s eltekintve néhány próbálkozásától, mely a Régnier-fajta "roman artiste"-ra emlékeztet leginkább, mindvégig megmarad a vidék írójának. Tours és környéke, Franciaország kertje, Touraine az, ahol e regények játszanak. Kisvárosok, ahol az utcák régi tornyos házak között haladnak el s kertek mentén, amelyeknek "megtöredezett kövei s korhadó fái részegítő vággyal itatják át az embert az elmúlt idők után". Becsületességről, egyszerűségről, csendes kedvről regélnek mindezek a kedves régiségek. És a kertből fehér-főkötős öreg cseléd kukkant ki, aki "mintha olyan idős volna, mint maga a város". Messze a Loire csendes lankái, vagy a Vienne partjainak hársfái s a szigeteken a tölgyek látszanak... Párizsból semmi, a nagyváros problémái itt idegenek, s a nagyvárosból érkező minden új hang úgy hat, mint egy vakmerő támadás az élet óva óvott hagyományai ellen.

Boylesve állásfoglalása ezzel az élettel szemben azé az emberé, aki ebből az életből nőtt fel s aki visszavágyik oda, de kissé meg is mosolyogja azt, azzal a mosollyal, amelyet gyermekéveink emléke biggyesztenek a szánkra. Könyvei, mint egy-egy gyermeki emlék, a természet szépségvel, a kertek illatával, a hajdani élet békés csendjével ivódtak át, mintha más se lennének, csak zászlót hajtó hódolat szülőföldje előtt, felujjongó csodálkozás szépségei láttán, eláradó ölelkezés az éggel, a földdel s a vizekkel. Benne él ezekben az emlékekben, s épp ezért, a flauberti személytelenség ellágyul valami elfogódottságba, valami szemethunyó s dédelgető szeretetbe, abba a lírába, amely ott zöng, leplezetten néha s csak a lényeget adni akaró író szemérmetességével, Boylesve könyveinek legszebb lapjain.

A kisváros cammogó léptű élete, a beporosodott s maradi eszmények kapnak új és szent veretet ebben a lírai szemlélődésben, legjelentősebb három regénye a Mademoiselle Cloque, a La becquée s a L'enfant a la balustrade, egy előttünk járt s egy minden erejével a múltba kapaszkodó nemzedék megértő és megszépítő apológiája. Hogy mik ezek az ideálok? Majdnem mindegy: erkölcsösség, katolikus hit, józan életelvek, s mindaz, ami e fogalmak alá vonható, néha az öregemberek megmosolyogni való bogarai, néha kicsinyességeknek látszó csökönyösség, másszor meg a "morál" szűkre szabott s tán lélekölő korlátai, szülők megrettent tekintete gyermekük első felrezzenésén, méltatlankodón összecsapódó kezek, a pletyka suttogásai, ha valami szó hangzott el, mely túl legyen már az ildomosság határán, kolostorban felnőtt lányok tétova gesztusa az élet rájuk törő első valósága előtt, s fiúk, akiknek el kell dobniuk mindazt, amit hazulról hoztak magukban, amint kiteszik lábukat a szülői ház küszöbén, a tisztesség kissé vizenyős életfelfogása, erőtlen összeomló gyűlölet mindazzal szemben, ami az új idők szellemét hirdeti, s az arisztokratánál arisztokratább kisvárosi polgárság lenéző megnemértése, kissé komikus acsarkodása s hangtalan elbukása, amely mégis, nem nélkülözi a tragikum fenséges pózait.

A L'enfant a la balustrade kedves hőse, a kis Henri Nadaud-nak "megsebzett idealizmusa" menekül itt vissza a múltba, amikor szépnek s igaznak a múltat vallja: a konok és bigottan katolikus vénleány Cloque kisasszony fonák heroizmusában, a rideg szavával mindenen uralgó nagynéni Félicie Planté földimádatában s abban a kemény odaállásában, amellyel a Család védőangyalává válik, a szürke beaumonti jegyző, Nadaud viaskodásában és megalkuvásában, Boylesve minden regénye épp a múlttal való vonatkozásaiban mélyül el s lesz több holmi mindennapos eseményeket leíró regénynél, egy korszak dokumentumává, s e kis emberek közönyös históriájában örök emberi problémákat megbolygató irodalommá.

Boylesve regényalakjai önmagukban nem mondanak sokat. Az egyszerű élet megszokott gesztusaival lépnek elénk ezek az alakok, hogy aztán környezetük szürke hátteréből kiváljanak, kiszínesedjenek, kibontakozzanak azzá, amit jelenteniük kell: az egyszerű élet ideáljainak testté vált szimbólumaivá. Így lesz Cloque kisasszony az idealizmus és racionalizmus élethalál harcának tipikus hőse, azért hat úgy ez a szürkén a szürkére festett embersors, mint egy letűnő évszázad fölött elhangzó halotti búcsúztató. Félicie Planté alakja ezért áll úgy előttünk, mint a család szent egységét hirdető szobor, vele szemben a széthúzó, széteső rokonság, melyet kissé már az új idők szele érintett, s megbódultan attól, mintha minden mozdulatuk a birtokot, a Földet kezdené ki, ezért érzünk olyat, mintha a courancei úrilak s három majorsága a konzervativizmus eszményeinek utolsó bástyafoka volna. És a kis Henri Nadaud gyermeki élményeinek leírása vajon nem vádemelés-e a régi ideálok lerombolóival szemben? Nem emberekkel, de az élet kényszerűségeivel szemben: a kenyérgonddal, a kenyérharc önösségével, azzal a sebesebb, őrlőbb s emésztőbb lüktetéssel szemben, amelyet az új élet irama diktál?

Tragikus e könyvek hangulata, az elmúlás szomorú színeivel. Emberábrázolásukban néha mintha a líraibb orosz regényírók rezignációja csengene vissza (épp a franciás oroszoké), s még ott is, ahol vidámabb hangot próbál Boylesve megütni, mint a Le bel avenir hőseinek, a fiukért versengő három anyának a rajzában, ez a kissé szarkasztikus hang a végén valahogy elhalkul, valami melankolikus mellékzöngét kap. Az apró gondjai közepett egykor boldogan élő vidéki kispolgárság bukásának s ugyanakkor az életből kikopott romantika estéjének tragikus hangulata ez. Cloque kisasszony viaszfehér arca fölött, mely "mint a tisztesség szétzúzott halotti maszkja", Chateaubriand finoman csengő s kiábrándult szavai rezgenek tova "a középszerűség közelgő korszakáról", s a kis Henri Nadaud reménytelen tekintete a másik romantikus, Alfred de Vigny bronzszobrának idegen s gőgös arcára hull, amikor szétzúzott álmain felsikolt: "Mit látsz? Mit látsz, te, aki itt állsz, annyira mifölöttünk?"

*

René Boylesve egyik utolsó könyvéről, az Élise-ről írván, Albert Thibaudet megjegyzi, hogy a "meg-nem-értett-asszony"-regények ma többé-kevésbé mind a Madame Bovary variációi csak, s hogy a Flaubert örökével induló újabb epikusok között Boylesve ír a legtöbb szerencsével: a legtöbb ízléssel s a hatásokat a legegyénibben alakítva át. Thibaudet pár szava körülbelül meghatározza Boylesve irodalomtörténeti helyét. A flauberti hatás nála nem jelent iskolás belekapcsolódást. Boylesve művészete lágyabb, szubjektívebb, líraibb, Flaubert keményen rajzos karakterével szemben már az impresszionizmus festői formái felé hajló. Flaubertnél a kompozíció szigorúan zárt egysége, mely előre meghatározza hősének szinte még a legkisebb mozdulatát, a szavak spekulatív mérlegelése, mely kitérőt nem enged, mely a lirizálást száműzi még a Salammbő tarka miliőjéből is. Boylesve emberábrázolása ebben a párhuzamban úgy hat, mintha alakjai szinte írójuk akaratától függetlenül bontakoznának ki azzá, amik, sokszavúak, s hogy az élet impresszióját keltsék, sokszor s hangsúlyozottan olyan tulajdonságaikat is mutatják felénk, amelyek már a regény kompozíciójából kiesnek. Flaubert helyzete hőseivel szemben a személytelenség piedesztálján álló író fölényes és szenvtelen objektivitása, Boylesve mint az események szemtanúja, alakjai közé vegyül, közöttük, velük él, s már csak ezért is, következetesen objektív lenni nem tud. Bovaryné írójának a külső és belső élet jelenségei két egybe meg egybeszakadó hullám, mely mind a lélek érzékeny vibrálásaiban rezeg ki, Boylesvenél a lelki analízis csak eszköz bizonyos "tendenciák" érzékeltetésére, s azontúl ha sor kerül rá, napló s önvallomás formájában írt regényeiben, önmaga lirizmusának a kiélése az.

Csendes tájaival, kisembereinek kevéssé egy színre hangolt felsorakoztatásával Boylesve a századvégén meginduló lírai regény előfutárjának hat inkább, mint a naturalizmus folytatójának. Műveiben kiegyensúlyozottan, érdekesen elegyedik az epikus és lírai elem, de mégis hangulati értékük az, ami a legtovább kicseng. Egy mélyről jövő, és sejtelmes ritmus fogja harmonikusan össze Touraine szemérmes szépségű vidékét s egyhangún lepergő életét Boylesve lirikus képzeletével, visszafojtott érzelmességeivel s halkított hangjaival. Tájain a megéltség különös íze érzik, nem festői színek csak: beszédesek, élők, mint egy-egy mélyen átérzett élmény, s ugyanúgy az élmény, Boylesve regényeinek e legdúsabb forrása, e tájak szépségében fürdött meg, belőlük frissül fel, tőlük kapja gyengéd természetességét s üde illatát. "A föld, ez életben az egyetlen nem hívságos valami! - mondja egyhelyütt maga is... - Lesni a fűszálakat a réteken, figyelni rájuk, bízni bennük, mint a jóbarátban. Vajon megcsaltak-e minket, csak egyszer is? Csak egyszer is, hagyták-e, hogy ne legyenek kenyérré, amelyet aztán Fridolin a kemencébe vessen? Vajon ez a kenyér hívság? És a jó bor, melynek íze, mint a málna? És a mi fenyveseink? És a fatörzsek, melyek a téli meleget adják? Ez hívság mind, ugye? Miért nem ezekről beszélnek imádságaikban, ahelyett, hogy végigfuttassák a hideget hátunkon apokaliptikus históriáikkal?"

A "nagy epikusok" robusztus vázlatossága helyén Boylesve írásmodora elaprózódó, minden kis jelenségre ügyelő, talán néha felesleges is, ahogy egy-egy részletnél elidőzik. A Kleinmeisterek áhítatos és finom művészete ez, mely ha a monumentalitás hatásait el nem is éri, kedves életszerűségében nem kevesebb annál: egy közvetlen életérzés közvetlen kifejeződése.