Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 24. szám · / · Tersánszky J. Jenő: A medál

Tersánszky J. Jenő: A medál
(Kakukk Marci kalandjai)
1.

Nahát, ha már annyit bizgatnak, elmondom maguknak az egészet, hogy történt, mikor egyszer majdnem megházasodtam.

Ott laktam akkor Csurinénál, az ószeresnénél, vagy két hónapig egyvégtében. Tél volt, mikor odamentem, az hajtott oda, mert máskülönben nem nagyon vágytam hozzá, mert nagyon rossz fajta vén kocsorba volt.

De ki a varjúk papjának van fűtésrevalója? Nahát, azért megy az ember egy ócskásnéhoz szállásra, mert ha nincs fa, van rongy elég, amibe bebújik az ember, ha didereg. Igaz, hogy némelyik cula olyan kámforszagú volt, mint egy kórház. De a szállásom, ne is mondjam, hogy a padláson volt, és ott minden harmadik zsindely az ácsért sírt, ha egy kis szél fújt.

No, de a sok magyarázat közt elvész az igazság. Az meg az volt, hogy Csurinénak volt egy leánya, egy Linka nevű. Őérette kerültem én legjobban az anyja padlására.

Szép kislány volt, mint egy kenderike fióka, ha láttak már. Szinte azt hitték volna róla, enni sem nyitja ki a száját, olyan gyenge húsú kis jószág volt. És olyan halvány, mint a fehér szarufésű. De úgy formás azért. Pedig ha volt tizenhat éves, nem több.

Elég az hozzá, hogy mielőtt hozzájuk kerültem, ha egyszer-másszor elsepetéltünk. De azt azért nem jól hiszik, hogy egyszer is a szoknyájához nyúlhattam, hacsak pihét nem vettem le róla.

De megmondom őszintén: féltem az anyjától is, és ő mégjobban. Ez a vén sárkánykígyó képes lett volna megkeresztelni marólúggal, ha észrevesz utánunk valamit. Hát csak úgy csínyján tapostam az én kis Linkám körül a földet. De magamban, higgyék meg, többet gondoltam, mint a kenyérre, hogy soha más ne legyen a szentmihály lováig az enyém.

Nahát aztán, egy házban, csak a legtöbbet velük voltam, a vénasszonnyal is. Segítettem nekik. Már az ócskával is tudtam kereskedni. Így kellett kiérdemelnem valahogy, hogy melegedni engedtek esténkint, meg kotyvasztottak nekem egy kis meleg löttyöt, és ott ülhettem Linka mellett.

Így egyszer észrevette a vénasszony, ha ugyan addig is nem látta, hogy Linkával laposakat pislogunk egymásra. De mindjárt meg is mondta:

- Úgy vigyázz, te Marci, ha rajtakaplak, hogy ez után a lány után akarsz kakkuskodni, mint másnál, hát a hátadtól nem sajnálok új nyelet a seprűbe, és Linkáétól sem.

Na ez egyszer. De már másodszor csak abba kellett múljon, hogy az udvaron megleste a kezemet a Linka derekán.

Hüjj, hajj! Erre-arra! Nagy patáliát csapott. De kivártam, vagy egy órát, míg kihabrigyálta ránk magából a szuszt. Aztán elkezdtem szépen neki:

- Hát, Csuri néni, el kell higgye, hogy én nem akarok rosszat. Azt mondja, magának is hütös ura volt és Linka is becsületes lány. Nahát, éntőlem se fut el az a pap, ha hozzá mennék Linkával. Én se akarok egyebet.

Kontrázott nekem Linka is. Ha így szórul szóra, a vén ördögök anyja is alább vette a szót ránk.

De, hogy mondjam, ez már úgy tavasz felé volt. A szánkókat már rég panzióba tették a hó felül, s hideg se járt nagy. A cinkék, verebek is, csak azt láttad, abban csiricsáréznak, amihez ők nem hívják a papot meg a nagyanyjukat áldásra.

De rossz tél volt. Legalább Csuriné egy panasz volt, hogy a sok ócskája rajta maradt. És most már mindenki csak eladott volna. Pedig arra számított a tavaszra, hogy venni tud egy sátrat magának az ócskássoron.

Ez volt neki a miatyánk úristene, reggel-este. Hogy ne kelljen háztól házig verni a köszvényes lábait ócskáért, s más sátrában adni el. Hanem ő üljön, és mást lótasson már egyszer.

De mondom, pórul járt a sok culájával. Alig vett be egy-két irgalmas petákot. Én pedig, így tavasz felé, már inkább szerezhettem haza egy pár hatost. Meglátta, hogy a pálinkára alig nézek.

Elég az hozzá, hogy hím-ide, hám-oda, azt mondja nekünk Linkával:

- Jó, hát ha már rátok jött, én ne legyek a boldogságotok előtt. De úgy már nincs, mint a kutyák. Erős, egészséges vagy Marci, ha ilyen lány kell neked, akinek van egy kis házikója, szerezz te is valamit. Ne mondjak sokat. De tégy össze legalább húsz pengőt. Ennyim van félre nekem is. Abból kijárok a kapitányságnál egy sátrat. Akkor lesz, amire összejösztök. És engem is megkímélhettek egy kicsit az utcázással, hogy fiatalok vagytok.

Nahát, erre már nem sokat felelhettem. De szent Orbán! Húsz pengő, nekem! Ha koplalok is érte! Mikor rakom én ezt élire! Mondtam is:

- Hát legyen, Csuri néni. Itt a kezem rá. Még azt is megteszem, hogy amit a keresetemből el nem élek, maga gyűjtse nekünk. De már, hogy addig várjunk Linkával, míg sátrunk lesz, mikor maga is két éve futja le ebben a talpát, ez már minek legyen? Addig is összejöhetünk itt.

Hűha! Olyan nincs! Így-úgy! Hogy neki majd egy törvénytelen csárrámpóval ordíttassuk tele a fülét? De ez, de amaz!

Hát egyszóval, hiába istenkedtem neki. Linka meg jobban félt tőle, mint a kuvikszótól.

De ha azt hiszik, hogy én nem próbáltam meg mindent, hogy azt a rongyos húsz pengőt összeverjem, akkor rosszul hiszik. Csakhogy éhen dolgozni nem bír az ember, hát akárhogy spóroltam, egy hónap múlva se volt még öt a húsz pengőből.

De, merhogy már úgy gondoltam Linkára, mint aki egyszer a feleségem lesz, hát éjszakánta olyan hosszúkat sóhajtottam, mint a malomduda, és úgy forogtam az ágyon, hogy elindítottam volna nagykeréknek a vonatot.

*

Nahát, beszéltem már egyszer maguknak Pattanó Roziról.

Ennek az anyja a város utolsó rossza volt. Ott is született majdnem a pálinkás butikban, és ott nőtt fel a piacon, közöttünk.

De már említettem, milyen volt. Hiába közeledett hozzá valaki, öt pengővel is, vagy hét rőf pántlikával, csak mindig egy babája volt neki. Voltam én is. Már ahogy hozzám ragad a szoknya. Mikor nem volt más neki. Sokáig sohase. Én nem is veszkődtem érte. Nagyon rakoncátlan volt. Ha ivott, rosszabb volt egy szolgabírónál. Csapott oda mindent. És a körmét, meg a száját el kellett volna adni belőle a vásáron.

De én amúgy, mindig jóban voltam vele. Mert el tudtam beszélni a nyelvén, kimókázni belőle, ha a bolondja rajta volt. Így aztán ő is mindig nekem tudta elpanaszkodni, ha valami baja volt.

Nahát, egyszer éppen összeszólalkoztam Csurinéval, hogy meddig várjak már Linkára? El voltam keseredve, mert két nap nem volt munkám, és ahelyett, hogy tettem volna a spórolásomhoz, elpucoltam belőle majd egy pengőt.

Felmegyek mérgesen a padlásra, és ott ógok-mógok, búsulok magamban. Linka már anyjával le is feküdt.

De, hogy mondjam, a hászjának két bejárója volt. Egyik egy lajtorja, kívülről, az udvarról, a másik a hászjalyuk, le a Csuriné konyhájába.

Hát, ahogy ott ülök, a jóisten lámpása mellett. Telihold volt éppen... Egyszerre az udvari lajtorja tetején, mint ahogy a képeken a szent asszonyok, vagy az angyal, az én Rozim feje fogja el a holdvilágot.

Hát ez mit jött keresni nálam? Nem nagyon tudtam hirtelenében, hogy örüljek neki, vagy se. Nemcsak Linkáért és az anyjáért, hanem egyébért.

Rozi akkor éppen, már sok ideje egy Bojnyik nevű tekergővel fogott össze. Ez egy borzasztó rosszféle haramia volt. Akkora egy nagy loptos ember, hogy engem belegyúrhatott volna mindenestül a kalapjába. De rest, mint a vendégoldal. Csak hevert volna, és nem volt előtte, csak a nagy bele, meg a torka.

Hát, ha ilyen mellett van asszony, az ember kétszer meggondolja, míg egyszer rákacsint.

Azért is mindjárt kapom fel magam a vackomról, és megyek Rozi elé:

- Na, mi hoz erre? Tán csak nem rúgtál össze a bivalyoddal?

De ő: - Nahát, eressz be! Így fogadsz? Üljek le legalább egy kicsit.

Azzal már oda is heppen a szalmazsákomra.

Nahát, azt már úgy tanultam otthon, hogy a vendéggel a szerencsét kergeti el az ember. Azért csak megvárom már, mit akar itt tőlem.

El is kezdi: hogy ő már nem bírja többet a macájával. Hanem még azt a pár krajcárt is elveszi tőle, amit ő szerez keservesen, és mosni, bejárni kergeti őt. Most is ott fentereg a földön, részegen, úgy szökött el tőle. De úgy lássa őt többet, mint a templomot, ahol három éve volt karácsonykor, és elaludt a pad alatt, úgyhogy valami úriasszony elájult, mikor rálépett a nagymisén, első napján délelőtt.

Ilyeneket mesél nekem. És hozzá elkezd sírni.

Persze megsajnálom. Csak annyit esek mindig a szavába: hogy csendesen, ne hallják Csurinéék, hogy nálam van.

- Ej! - azt mondja erre -, hát mit akarsz te ezektől? Úgy tartanak itt a padlásukon, mint a nyúlbőrt. Hallgass rám, ha jót akarsz. Én nem megyek többet vissza az uramhoz.

- No-no - mondom mindjárt -, ha urad nem is, de kitartottál vele, és tőle még nem kaptál passzust. Hát én, evvel a tengelic-csontommal, nem kezdhetek ki akkora rablóval, hogy idefogadjalak és utánad jöjjön, és csakugyan lenyúzza a bőrömet, mint a nyúlnak.

- Ne félj! - biztat. - Nem jön az ide utánam. Van mivel akkor is fenyegessem. Csak az, hogy a hajdúnak szólok. Mert azóta, hogy négy napot vágattak fát vele a rendőrkapitányságon, mert a sógorára ment rá a házába, fél még a levélhordóktól is, ha simléderes sapkát lát. Aztán meg, nem muszáj itt maradjunk, ahol tudja. Abba költözhetünk. Meglátod, senki sem viseli jobban a gondodat nálam. Nekem se kell már többet, csak ilyen csendes, jó ember, mint te. Ott nem hagylak, ha csendőr jön értem se. Még meggyarapodunk, meglásd.

Persze, én csak egy: nem-nem-nemből álltam erre. Nem szóltam neki ugyan róla, hogy Linkával akarok egy sutra ülni. Mert az ilyet már nem beszéli el az ember egyik fehérnépnek a másikról. Így hát csak a babájával elleneztem.

Csakhogy már az ember, ha mindig szoknyára gondol és éppen olyanra, amelyiknek csak a színét látja, és aztán jön a másik, amelyik nem dugja úgy a fonákját se tőle... hát hamarabb összevéti egyiket a másikkal. Kivált, ha sötét van.

Én is azért, ottan, hogy Rozi nógat és mind simogat és dörgöli magát hozzám, jól érzem, hogy az ördög egerei nagyon kezdenek futkosni a hátamon.

Ej! - gondolom -, hiszen Csurinéék alusznak lenn, és nem muszáj tudjanak valamiről. Ez meg így is visszamegy a pálinkásbutykosához, tőlem, holnap. Ma meg már így se megy.

Így hát, csak azon veszem észre magam, hogy többet magyarázok a derekán Rozinak a kezemmel, hogy nem vállalom a dolgot.

Hát a többit, akár ne is mondjam. Csak ha annyit nem, hogy a pihenésből csináltunk együtt legkevesebbet. Ahogy ez értette, máskor is.

Most is, az alvás helyett, mintha estétől kezdtem volna a napszámot, mint a bakter. Úgy szedelőzködtünk el hazulról csendesen, mire pitymallott, hogy Csurinéék ne vegyenek észre semmit. És elmentünk együtt munkát keresni.

*

Nahát, elkezdtünk ácsorogni innen-túl a piacon. A közepén, a kút körül, rendes helyükön, gyűlnek már a falusiak napszámmunkára, és hordják is el őket a városi birtokosok. Persze, mi csak távolról nézzük, mert minek törje magát az ember nehéz munkával, ha könnyebb is akad. Az ásó, gereblye, ilyen mokányoknak áll a kezében. Még ha hernyózni hívnak, csak na!

De volt ott egy Tömpe Ambrus nevű kertész. A gazdái méltóságos urak voltak. Szép villájuk volt a városi liget mellett.

Hanem már minden napszámos ismerte őket, hogy nagyon fösvények. Nem is a méltóságos úr, hanem a méltósága. Minden cseléd levont bérrel hagyta ott, és úgy tudott veszekedni, fektirozni, hogy kiülhetett volna a zöldséges sorra.

A falusiak most is csak kacagták Tömpét, mikor hozzájuk közeledett.

Na, múlik az idő, tutul el a malom, alig van már ember a piacon. Csak mi, Rozival. Egyszer csak odajön hozzánk a kertész:

- Na, ha nincs munkátok, gyertek, viszlek. Úgy dolgoztok, ahogy fizetnek. Jobban értitek ti ezt jó napszámért is. Egy kis földet talicskáztok a villa kertjében. Én vigyázok rátok.

Elébb így-úgy, mi sem megyünk. De aztán, hogy így elmagyarázza, hogy nem rántjuk fel az ördögöt a pokolból, hát összenézünk Rozival: menjünk el!

Azzal el is indulunk. De hogy három ember kellett Tömpének, hát velünk jött egy Sustik nevű öreg tekergő is.

Ez egy vén kitanult ember volt. Csak úgy pislogott az emberre, hogy alig láttad a szemét, és a szava is, mintha fele benne maradt volna a nagy szakállában.

A kertész pedig, hogy mondjam, özvegy ember volt, s még elég jól vitte a derekát. Váltig is kezdett mindjárt kötődni Rozival, hogy így-úgy, kicserélné érte a lepedőjét.

De Rozi ellökte és a markába köpött, mikor kezet akart adni neki, hogy egy pengőre pótolja ki a napszámját, ha megnézik ketten hátul a kertet.

Hát pedig én Rozinak inkább mondtam volna, hogy ne sajnálja Tömpétől a kacsintást, legalább minket is jobban megkímél a munkában. Meg is mondta helyettem a vén Sustik. De nem sokat fogadta.

Így értünk a villához.

Ott aztán előhúztunk egy-egy talicskát a kerti fészerből, meg lapátokat, és nekifogtunk hordani a földet a hátsó kertből, a villa elébe.

Persze az ember nem dolgozhat soha elég keveset ilyen napszámért, hát többet tömtük az öreg Sustikkal a pipát, mint földdel a talicskánkat. Így Rozi is ráért megfoldani a bujkáját. A kertész meg maga tartott szóval minket.

Csakhogy ment ez, vagy nyolc, fél kilenc óra tájig. Éppen, ameddig így is jólesett egy kicsit mozogni, mert hűvös volt. Hanem, ahogy kezdett fűteni a jóisten az ingyen kemencébe, hát akkor jött ránk a rosszabb vigyázat.

Elébb kijött a méltóságos úr. Na, ez még hagyján. Mert ne is szóljak, milyen kedves egy jó úr volt. Afelé se nézett, mit csinálunk. Hanem még ő is odaállt velünk diskurálni.

Elsőbb ugyan még zokon is esett tőle. Mert ahogy lejött, hallottam, hogy azt mondja a kertésznek:

- Hallja, Ambrus! Micsoda szerzetek ezek? Hol szerezte maga ezeket? Az ott - mutat éppen rám -, olyan, mint egy rablóvezér. Nem hiszem, hogy sokan futnának levágni a kötelét, ha felhúznák.

Na! - gondolom -, itt megbecsülnek! De aztán vettem észre, hogy a kertész magyarázza, hogy fél napszámért nem jön falusi, és aztán rólam is vartyog, ki vagyok, mi vagyok, mert az úr még nevet is, és húzza a szemöldökét rám.

Így jött aztán oda, és kezdett faggatni engem, hogy miért ragadnak úgy rám a menyecskék? Aztán meg a kertésszel tréfált:

- Dejszé magának is megakad a szeme a menyecskéken, ha eszébe jut a felesége.

De a kertész:

- Na, akkor inkább elmegy a kedvem minden fehérnéptől, ha a feleségemre gondolok, nyugtassa isten!

Hanem így vihogunk ott, hát egyszerre, mint a veszedelem, a villa verandájáról leheppen a méltósága, és elkezdi a kertészen: hát ilyen napszámosokat hoz ő neki, akik csak a pipájukat tömik? És még ő tartja szóval őket? Hát ő vigyázzon rájuk, mikor annyi a dolga a villában?... És így-amúgy!

Még a méltóságos úr is csak húzódik el előle, az ojtványokat nézni, és a kertész hebeg-habog. Persze aztán, hogy megy befelé a méltósága, ránk kezd ordibálni a kertész:

- Az istenit maguknak! Nem ingyen kapják a napszámot! Járjon a kezük, ne a szájuk járjon, vagy a fejük körül járok!

És erre-arra! Hogy már az öreg Sustik azt mondja mérgesen:

- Hát ne ordítson úgy ránk, mert megsüketülünk, maga meg gégebajt kap. Hiszen maga is tudja, hogy félnapszámon dolgozunk az urainak, hát ki akarja szedni a kis zsírunkat nekik?

Hanem erre már én teszem magam, mintha olyan mérges volnék mint ők, és ráförmedek Sustikra:

- Ne feleseljen öreg! Jól teszi a kertész úr, ha kiabál ránk, hogy nem dolgozunk. Kiabáljon csak, kertész úr, legyen szíves, mennél jobban!

Azzal leteszem a talicskát és csak nézem, hogy mind bámul rám, bolond vagyok?

De én mondom Sustiknak:

- Persze, hogy igaz. Hátha a kertész úr kiabál, akkor a méltósága hallja, hogy vigyáz ránk, és nem jön ki. Jobb magának, hogy ne kiabáljon a kertész úr, hanem a méltósága kiabáljon ránk? Akkor tolhatja a talicskát előtte!

Így aztán attól fogva mi biztattuk a kertészt, hogy ne sajnálja a torkát, mert az az ő napszámja. És inkább ezzel telt az idő.

*

De nem tanyázhatunk valami sokat, egyszer csak kit látunk a villa kertajtójában, mint az én Csurinémat, a nagy ócskás bugyrával, és utána Linkát.

- Na, ezek a nyomomba jöttek! - gondolom. De már jön is és szól is nekem Csuriné, félszemmel csúfosan Rozira nézve:

- Hát te itt vagy? Ide szegődtél talicskázni?

- Nézzenek oda - mondom -, éppen úgy kezdi Csuri néni, mintha máskor polgármesternek szegődtem volna, hogy egy kis kenyérre valót szerezzek.

- Jó, jó, fiam! Tudom, amit tudok! - mondja Csuriné. De már Linka kezd kontrázni neki:

- Igen, Marci! Szép vagy! Ez az ígéreted. Kellett, hogy engem bolondíts, és most mással kezdjél ki. Ilyennel, mint Rozi!

Már itt félek, hogy ezek hajbakapnak miattam, ha így kezdik Rozinak. De Rozi csak kacagja őket, hogy ő győzött.

Na, erre a vén Csuriné:

- Kacaghatsz, azt nem bánom, rajtam. De mindjárt nem fogsz kacagni magadon. Mert tudd meg, hogy az urad... mit az urad? Mondjuk ki csak, hogy Bojnyik, a macád, a reggel reánk jött, hogy elmentetek. És ott követelte rajtunk, hogy adjuk elő Marcit és téged. Hiába mondtuk, hogy mit tudjuk mi, hol vagytok, merre jártok? Majd, hogy meg nem vert, és láttuk, jött utánunk mindenfelé az utcán, ahol az ócskát szedtük, mert abba van, mi dugunk el benneteket előle. Biztosan most is itt sórál valahol, az utcán.

Na, erre cefetül megijedtem. De Rozi is kezdi:

- Elhiszed ezt, Marci? Hazugság, hazugság! Ők vádaskodtak ránk az urammal, és ők küldik utánam. De azért van körmöm, és azért van hajdú a városházán! Mert jól mondja! Nekem nem az uram. Ura a szemfedőnek többet, amivel beterítsék. Csak ide merjék hozni utánam!

- De az istenit! Ide ne jöjjön sehogyse. Én se tettem hitet veled. Csak az övé voltál. És nem töretem le érted a derekamat olyan nagy marhával, mint Bojnyik! - mondom Rozinak.

- Na, látod, ifiasszony! - vicsog erre Csuriné. - Csak te akaszkodsz bajnak Marcira. Nagy igazad van, Marci!

- Majd azt én tudom - nyelvel vissza nekik Rozi -, hogy mit akarunk Marcival. Maguknak nincs köze hozzá. Talán magának akarja megfogni Marcit, hogy oda édesgette a padlására? Vagy ennek a csipás lányának! Nemhogy néznék meg magukat a pocsolyában. Még az sem néz vissza két ilyen majomra, mint maguk!

Hát erre Linka, amilyen gyenge szívű volt, már borítja is arcára az ócskát, és elkezd pityeregni:

- Hát eltűröd, Marci, hogy engem majomnak hívjon egy ilyen rosszféle? Én jártam utánad? Nem te? Hogy büntessen meg az isten vele együtt!

- Na, na - szólanék. De már Csurinétól egy fütty se fér a szavunk közé, ahogy Rozinak áll.

- Csúfolja csak maga maga-magát, aki a gatyakorcánál húzza magára, akit úton, útfélen kap.

- Én? Azt a vén, moslékosdézsa száját magának! - veszi Rozi a lapátot.

Hüjj, itt már ezek egymásnak mennek. A kertész kacag a vén Sustikkal, hogy kínban vagyok köztük.

De egyszerre csak, mint az égszakadás az esőre, halljuk a méltósága nagy hangját a verandáról:

- Hát itt mi van megint? Még idegeneket is hoznak a zsinatjukhoz? Így ügyel maga, kertész? Kik ezek itten?

- Kezét csókolom, méltósága, én vagyok itt, Csuriné - azt mondja erre az én háziasszonyom, mintha ő lenne a torony keresztje, akit mindenki lát, és mindenki ismer. De meg is hallja a méltóságától:

- Na, csak lóduljon innét! nem kap semmit. Elég erős még maga, hogy dolgozzon. Nem szégyell kéregetni?

- Hiszen nem koldulni járok én, méltósága - mondja Csuriné. - Ócskával járok. Nem tetszik rám emlékezni? Az ősszel vittem innét egy kis ruhát, lábbelit. Biztosan viselődött már azóta, hát megvenném.

- Ja, maga pénzért vesz? Az más!

Ilyen fösvény volt ez a méltósága. Még a méltóságos urat is leteremtette, hogy beleszólt: nem illik neki ilyen alku. De azért Csurinét csak elkergette Linkával, hogy jöjjenek holnap. Minket pedig hármunkat négyfelé hajtott a talicskával.

Nahát nyúzzuk ott az időt tovább.

De már nem volt maradásom Rozitól, mióta Linkát sírni látta értem, egyre őket pocskolta előttem és dicsérte magát. Meg, hogy én ravasz vagyok, aki titkolóztam előtte és csaló vagyok...

Hát, hogy tán vele csaltam meg Linkát, ez már nem is jutott eszébe... Melyik asszony nem ilyen?

*

De egyszerre csak, ahogy a kapura nézek, ijedtemben majd magammal töltöttem meg a talicskát. Kit látok ott? Hogy Bojnyik nagy gubancos feje kukucskál ránk.

Kapom is a targoncát, úgy megtöltve, és jobban szaladok vele hátra, mint üresen.

A kertész váltig ordít utánam:

- Hova futsz? Hát visszaviszed a földet, ahonnan hozni kell?

De a járvány várja meg ott Bojnyikot, hogy megcsúfítson a babájáért! Azért persze kilestem a villa szegletéből, halljam, mi lesz?

Bojnyik már jött is befelé fenyegetőzve, utánam. Hanem elébe már odaállt a kertész, szerencsémre:

- No, csak táguljon innen! Itt dolog van, nem verekedés. Majd intézze el velük azután.

Persze a kertésznek tán jobban kellett Rozi, mint nekem. De Bojnyik nem sietett:

- Hát csak szabad a feleségemhez jöjjek - azt mondja, és kezdi is Rozinak. - Hát Marcihoz szöktél, drágalátos ifiasszony? Hallom, együtt háltatok az éjjel.

- Együtt hát! - feleselt vissza neki vakmerően Rozi. - Nem fogsz hóhérolni többet. Én nem vagyok a feleséged. Találj mást magadnak. Itt mondom ki az egész világnak. Hallja Sustik bácsi is. Itt merd rám tenni a kezed!

Bojnyik is látta, hogy itt csak rossz helyen patvarkodna, hát alább vette ő is:

- No, csak elég legyen ebből a bolond beszédből. Otthagytál az estétől egy falat nélkül, most meg a reggeltől utánad kellett járjak. Adj egy hatost legalább, hogy vegyek egy zsemlyét és igyak egy pohár pálinkát, mert majd megdöglök éhen a szomjúságtól.

Rozi erre:

- Jézus-Mária! Na nézzék! Hát én tartsak egy ilyen bivalybikát.

De Bojnyik:

- Hát hol keressek most munkát? Van itt? Legalább öt pénzt adj!

- Nincs-nincs-nincs!

- Legalább két krajcárt!

Ez a Bojnyik ilyen rest ingyenélő volt, mondtam. Egy koronáért eladta volna az édesanyját. De már nem értek tovább. Egyszerre hallom a verandáról a méltóságát:

- Ez már mégis csak borzasztó! Kertész! Hát minek van maga itten? Kicsoda megint itt ez az ember, hogy purpárlét tartanak a munka helyett?

- A feleségemet kerestem itten - mondja Bojnyik -, engedelmet, nagysága!

- Méltósága! - kiált rá Rozi.

- Méltósága, kezét csókolom - javítja hát ki Bojnyik. - Meg ha találnék én is munkát itt.

Csakhogy Rozi a szavát se várja:

- Ne tessék hinni neki, méltósága! Mert gyilkolódni jött rám ide. Megissza az utolsó krajcárját, és most tőlem is el akarja csalni a kis béremet. Tessék kilöketni!

Erre aztán a méltósága röviden elzavarta a veszedelmemet. Szavát se várta Bojnyiknak, mindjárt hajdúért akart küldetni. Ezt aztán nem várta meg.

De már én csak meg voltam félemledve, hogy Bojnyik ha most nem, máskor csak kiráz a nadrágomból. Azért hiába beszélt nekem Rozi, kereken megmondtam neki:

- Hozzám többet, azt mondom, ne közelíts. Mert én is hajdút kiáltok rád, ha nem maradhatsz.

Még a méltóságos úr is évődött velem ezért, ahogy kijött, hogy félek a menyecskéktől.

- Nem kell nekem, méltóságos úr - mondtam -, hogy ahová a menyecskétől puszit kapok, majd nagyobb pacsit adjon oda az ura.

*

Hanem, hogy mondjam, mikor ki-ki jött ránk a méltósága, a legnagyobb mérgében, mindig az volt a szokása, hogy az ujja ott játszott a nyakában a láncával. Mind láttuk, hogy a lánc végén egy medál van. De valami drága portéka. Gyémántok voltak benne, vagy mik, mert úgy el-el szikrázott a napon, mintha kovácsfújtató tüzesítette volna.

Hát éppen most kilebben megint a méltósága, hogy az úrral lefetyelek, és még az úrnak is nekiáll:

- Nahát, ez már mégis sok! Hogy még te magad is a munkától tartod fel őket.

- No, fiacskám! - az úr szépen. - Hát kissé kifújhatják magukat.

- És ahányszor jövök, csak fújják? Ne fújják el a villát a fejünk felől így? - forog a méltósága. De egyszerre visít egyet: - Szentséges Jézusom! Elvesztettem a Lajoskánk medálját.

Meghökkentünk mind. Az úr is, csak eregeti a szemét a földön:

- Ugyan! Itt? Most? No, ez kellemetlen volna.

- Igen, igen, csak itt, most - mutatja a méltósága az üres láncot. Csak itt vesztettem el, és biztos, hogy ezek találták meg valamelyik, és eltették - fordul mindjárt ránk. - Melyikük találta meg? Rögtön adják elő. Mert hajdút hívatok.

Hát én csak nézek Sustikra, az meg rám:

- Hát mi veszett el? Fusson ki a két szemem, ha láttam valamit.

- A medálja, hallja!

Rozi meg így kontráz:

- Tessék! Tudtam, hogy rajtunk fogják keresni. Én nem találtam semmit.

A méltóságos úr is csitítja a feleségét, hogy hátha bent hagyta, és meg kell mindenütt nézni, mielőtt valakit gyanúsítana! És szól ránk, hogy keressük.

Hát nézzük is erre-arra urastól, kertészestől. Persze nincs. A méltósága pedig már sírva is fakadt, és egyszerre rákiált a kertészre:

- Azonnal menjen a hajdúért! Azonnal, azonnal, azonnal!

Hiába az úr, hogy ne csináljon botrányt. A méltósága még rá is rákiált, hogy ne mozduljon mellőlünk, hogy el ne szökjünk, míg ő bemegy a villába, kerestetni ott is a medált. Halljuk is, hogy ugratja ott a cselédeket.

De még ki sem ér jönni, jön a kertész be a kapun a hajdúval.

Na, az is olyan egy embere volt a törvénynek, hogy életében nem tudott olyan nagy zsiványt fogni a városban, mint ő maga. Uccu Jóskának hívta mindenki.

Hüjj! Hájj! Hujj! Már a kapuból kezdett ránk acsarkodni, mint a mészáros kutyája.

- Gazemberek, kötnivalók, el mertétek csórni a méltósága fülbevalóját? Elő vele rögtön, vagy a nyavalyát hozom rátok.

Persze sápítunk, morgunk, melyikünk hogy. Legjobban Rozink.

Őt is veszi elő legelőször a hajdú:

- Nocsak, ha nem adják szépen elő, akkor gyerünk, megkobozom magukat.

- Itt vagyok, tessék - mondja Rozi, nagy mérmondón, még a karját is feltartva. De Uccu Jóska úgy látom, félszemmel int a kertésznek, mikor megy a menyecskéhez, és ahogy elkezdi tapogatni lefelé a nyakától, mondja is neki:

- Segítsen csak, koma, hátulról.

Persze Rozi erre:

- Ihh! Ihh! - kirántja magát. Őt ne csiklandják! Őhozzá ne nyúljanak!

Erre én is beleszólok már, hogy:

- Na, én tudom, mitől fél.

- Mitől, mitől, mitől? - kérdik mind. Merthogy tán tudok a medálról. Vagy Roziról, miért ellenkedik egyszerre.

- Attól fél - mondom rá -, hogy talán olyan helyet találnak rajta, amit még sohase tapogatott meg más.

Ebből kacagás lenne. De a hajdú akarja tartani a respektust. Hát rámförmed:

- Ajánlom, ne tréfázz a törvénnyel! - fenyeget meg a nádbotjával, és Rozi után is így kiált, hogy ezalatt elszökött a kertfal alá:

- Jön ide rögtön? Mert ha nem, akkor itt vetkeztetem le meztelenre, hogy megnézhessük a ruháját.

De azért megint látom, hogy összepislant a kertésszel, mikor Rozihoz mennek. És kezdik kotorászni minden ruharáncát külön. Rozi meg visongat:

- Ihh, gyalázatosak. Engedjenek!

- Keresse csak komám, apróra! - biztatja a kertészt a hajdú.

Mink meg Sustikkal úgy nézzük ott, mint a színházat. Azt hallom, ott is otthon hagyják a fehérnépek a ruhájukat, úgy jönnek ki mindenki láttára.

Na, de végre is megelégelik riongatni a menyecskémet. Sehol semmi a medálból, ne is mondjam. Most jövünk mi.

Na, mink az öreg Sustikkal nem picsogtunk, ha csiklandtak. Hozzánk nem is böködött a hajdú, csak inkább a bojtjával. De rámkiált:

- Tartsd fel a kezedet! - Aztán: - Tátsd ki a szádat!

- Ne mondjam, hogy: á! - kérdem. - Mert a doktor bácsi úgy kívánja!

- Fogd be a szádat! - kiált rám. - Húzd le a cipődet.

Nahát, azt lehúzhattam neki. Mert az egyiknek nem volt talpa. Csak úgy kötöttem madzaggal a lábomra. Hát mikor lerántottam, ahogy mutattam a lyukat neki rajta, mint egy üres tükörrámát, kérdeztem is:

- Tessék! Beletenne ebbe maga valamit?

- Ne mókázz! - szól rám. - Állj ide félre. Jöjjön, öreg.

Na, Sustiknak még cipője sem volt. Igaz, hogy több sár volt a lábán egy csizmányinál is.

- Hát vele nem húzatja le hajdú úr a lábbelijét? - kérdem, mintha mérges volnék.

Már erre aztán egyik sem bírta kacagás nélkül. Rozi, Sustik, még a méltóságos úr is kacagott, hogy odajött. A hajdú is csak itt-ott tartotta, mikor jelentette:

- Hiába! Nálok nincs, méltóságos úr. Eldughatták már, itt valahol, és érte jönnek.

Hát most a hátunk mögül halljuk a méltóságát:

- Nohát ilyet! Még mulatnak rajta! Mi van, hajdú? Nem adták elő?

- Megkoboztam őket. De ezeket másként kell kivallatni. Majd ha bekísérem, máshogy beszélnek a tömlöcben.

- Hát kísérje be rögtön őket! - parancsolja a méltósága.

De már az úr szól bele a pártunkon:

- De fiacskám, hátha ártatlanok? Gondold meg. Aztán mit érsz vele, ha befogatod őket? Csak itthagyják a munkát, és kénytelen lesz a hajdú is kiereszteni őket, ha itt nem találta meg náluk.

- Olyan nincs! A szemükről látom, hogy csupa tolvaj népség ez! De nem marad el a munka sem. Tessék, csak dolgozzanak itt estig. Majd este értjük jön a hajdú. Maga pedig, kertész, felelőssé teszem, ha nem vigyáz rájuk. És addig egy krajcár bért sem fizet ki nekik, míg elő nem kerítik a medálomat.

- Nahát, ez már nagy szó, halljátok! - morog az öreg Sustik. És Rozi is lepetel:

- Majd meglátjuk! Nekünk is törvény a törvény, ha nem bizonyítják, hogy mi vettük el.

- Jobb a törvénytől azért minél távolabb lenni - mondom én.

De ezalatt a méltósága már be is fordult megint, mint a forgószél testvére. Nem is hallgatja meg, hogy a hajdú szól utána:

- Pedig méltósága, most kellene ezeket melegében bevinni - csóválja nagyon a fejét és vakarja keservesen.

- Hát maga csak nem búsul rajta. Hiszen csak felesleges fáradságot csinálnának velük a börtönben maguknak! - mondja az úr.

- Dehogy fáradtság, dehogy fáradtság - mondja Uccu Jóska -, inkább nincs szerencsém ma sem.

- Hát hogyan? - kérdi az úr.

- Tessék hagyni az én gondomat, méltóságos úr - feleli a hajdú. - Az őrmester úr nap-nap mellett kerget mindenfelé a városba, hogy hozzak embereket neki. Hát honnan hozzak? Se egy tolvaj, se egy becsületes verekedés nincsen. Már részegeket is alig látok. Azt kell gondolni, az egész világ felfordult már ebben a városban.

- Hát maguk nem örülnek neki, ha rend van? - kérdi az úr.

- Rend van a városban? - felel a hajdú. - De az a baj, hogy akkor nálunk van rendetlenség a városházán. Ott az őrmester őr fája felvágatlan. Ott az őrszoba, tömlöc, meszelni kellene, súrolni kellene, és még seperve sincs vagy két napja. Már engem, meg a társaimat fenyeget az őrmester úr, hogy velünk dolgoztat, ha nem hozunk be senkit. És már látom, arra jutunk csakugyan, ha ezek is ittmaradnak. Minden jót kívánok, méltóságos úr! Isten áldja, komám! Megálljatok csak! - fenyegetett meg bennünket menet -, most megszabadultatok a kezemtől, de nem sokáig.

- No lám - azt mondja a méltóságos úr a kertésznek -, az is van kit búsítson, ha rend van és a legjobb, hogy azokat, akiknek csinálni kell, ha nincs. Hanem kertész, kerestesse ezekkel az emberekkel azt a medált, hátha megtalálják? Én is szétnézek bent utána, nincs-e meg már?

Persze erre a kertész el is kezd kiabálni ránk:

- No csak neki, kajtassák hát itt a kertben egy-kettő, azt a medált!

De az öreg Sustik a lapátját is odavágja:

- Keresse a sindrigörcs! A színét se tudom, milyen!

- No, no öreg - szólok megint én neki. - Megint abban felesel a kertész úrral, amiben jobbat akar. Hát talán jobb magának a talicskát tölteni estig, mint a medált keresni napszámba? Hogy is nem tudta legalább reggel elveszteni a méltósága, most még annyit sem fájna a derekam ettől a földhordástól, amit nem fáj. Gyerünk csak, keressük azt a medált!

Erre el is kezdjük keresni. Nem is csinálunk mást egész délben, egész délután. Leülhetünk akárhol a fűbe, és nézhetjük, hátha valami prücsök bevitte a lyukba a medált? Már szinte a heverésbe fáradtam bele. Úgy ugráltam legalább négykézláb:

- Hopp! Itt van! Megvan! Hol nincs! Itt sincs!

De az öreg egyre csak azon morgott, hogy a heverést ő se bánja, de bánja, ha nem adják ki érte a napszámot! És Rozival együtt mind a kertészt istenkedték:

- Szóljon az uraknak! Fizessenek ki! Megdolgoztunk érte.

A kertész persze nem ígérhette a méltósága parancsa ellen. De egyszerre tutul a malom a napszám végére. Hát Sustik, meg Rozi a medálkeresést se akarták tovább csinálni. És azon tanakodtak, bízzanak benne, hogy lesz napszám? Vagy szökjünk meg anélkül, míg nem jön a hajdú értünk?

Szerencsénkre kinézett a méltóságos úr. És mikor ezek panaszkodtak neki, hogy napszám nélkül maradunk, hát azt mondja a kertésznek:

- Szó sincs arról! Nincs jogunk levonni tőlük. Adja csak ki nekik. Majd én felelek magáért a feleségemnek.

Hát erre a kertész jön is és nyomja a markomba a koronát:

- Na - mondom -, ezt már szeretem. Ha maga hullajtaná az ilyet, mint a garabonciás diák kecskéje, azt kívánnám, sohse legyen más, mint hasmenése.

De Rozi, meg Sustik sürgetnek:

- Gyerünk a cókmókunkért, míg nem jön a méltósága, vagy a hajdú.

Azzal megy is egyik az ujjasáért, a másik a kendőjéért a kert végébe. Csak úgy szólok utánuk:

- Na lássátok! Kár volt jajgatni! Nemcsak fizetést kaptunk, hanem nem is dolgoztunk. Ezentúl nem is szegődök másfelé munkába, csak valami elveszett holmit keresni.

De hallom erre, hogy a méltóságos úr szólít. Futok oda hát:

- Nézze, Marci! - azt mondja nekem. - Maga a legértelmesebb ember ezek közt és hallom, a legbecsületesebb is. Hát én nem gyanúsítom egyiküket sem, de meg kell értenie, hogy az a medál nekünk egy drága emlékünk. A meghalt kisfiunk arcképe volt benne. Hát, ha tán megtudja, hogy valamelyikük megtalálta, aki visszahozza nekem, az kap tőlem húsz pengőt.

- Húsz pengőt? - ugrok egyet. - Na, méltóságos úr, sohse loptam életemben, de most nem bánnám, ha megleltem volna és eldugtam volna azt a medált.

- Hát csak próbálja megkeríteni. A pénzt mindig megkapja tőlem. Isten áldja! Vendégeim vannak.

Ezzel bement. Én meg hűjj! hajj! Gondolhatják, majd lekapartam a fülemről a gombját, hogy szerezhetném meg azt a medált?

Mindjárt Linkára gondoltam, higgyék meg. Hogy még piaci sátras kereskedő lehetnék, ha meglelném. Dehát már se mókából, se igaziban nem kezdhettem el keresni, mert már esteledett.

Kiált is már Sustik a kertfal mellől, hogy induljunk, mert értünk jön a hajdú.

Tessék! - gondolom. - Nekem nemcsak a hajdútól kell félni, hanem a Rozi macájától is, ha rámragad Rozi és utánajön.

Tanakodok hát magamban, hogy nem iszkolhatnék meg valahogy más úton? Azért azt mondom:

- Menjetek csak! Nekem a kertész úrral van egy kis beszédem még.

Rozi, hogy a kertész kötődésétől menekedjék, már ki is fordult a kapun. Csak a vén Sustik vár ott: tán hogy lesse, mi dolgom van a kertésszel? A kertész meg jön: mit akarok hát tőle? Mondom neki:

- Ahogy maga olyan nagyon érte vesz ennek a Rozinak, úgy félek én tőle, jobban, mint a hajdútól. Mert a városházán csak fát kell vágjak, ha bevisznek, de ha Bojnyik elékap, akkor úgy csap ketté engem, mint a kurta fát. Mondja, nem szökhetek ki valahol itt hátul a kerten ettől a Rozitól?

- Hát kimászhatsz az istállónál a berenán. De én egyebet mondok - mondja. - Hátha ez a menyecske neked nem kell, nekem kéne, és az ura itt nem keresi nálam. Vedd rá, hogy jöjjön hozzám. Csinálok neked is egy vacsorát, meg áldomást itt a kertészlakban.

- Arra nem veszem rá soha - mondom. - Hanem, ha úgy sápad utána, hát jöjjön maga oda hozzám. Felőlem, bánom is én. Maga aztán egyezzen az urával.

De a kertész:

- Hogyne? Hogy a lámpást tartsam nektek, a lakásodon.

Erre én:

- Hát majd elfújhatjuk. A sötétben Rozi aztán nem láthatja, melyik a másikunk.

Hát látom, gondolkodik. De így Bojnyik, úgy a háziak. Itt nála vacsorát kapnék. Emez és amaz. Hát mondom neki:

- Nahát! Én kezeskedek róla, hogy lefekszem Rozival és elszökök tőle a sötétben. Így is azt mondanám neki, hogy el vagyok fáradva. Hátha olyan nagyon akarja az áldomást, hát adjon egy pengőt, akkor mindenről felelek.

De azt mondja:

- Azt se tudom, hol laksz.

Éppen erre vesszük észre, hogy a vén Sustik odasuvakodott a hátunk mellé.

- Hallom-hallom - szól. - Mibe sántikálnak. Elviszem én oda a Marci lakására a kertész urat, ha kell. Csak adjon nekem is egy kis vacsorát, meg nerángast.

Hát ide-oda! Elvégezzük, hogy Sustik elkíséri hozzám a kertészt, és én otthagyom neki Rozit. De egyszerre, mikor már megvan a paktum, halljuk a kapu előtt, hogy Rozi sivalkodik, és a Bojnyik hangját, mint az öreg tülökét. Hüjj a teremjankóját! Nem kell mutassa a kertész nekem az utat hátul, gyaszolok az istálló felé.

Hiába kiabálták utánam a kertész Sustikkal, hogy Rozi is elszaladt Bojnyik elől, az meg utána. Mentem magamnak, míg egy darabban voltam.