Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 23. szám

Kosztolányi Dezső: Párbeszéd magammal

- "Ignotus versei". Segíts.

- Én?

- Te, te.

- Sokszor lenézel engem.

- Úgy, ahogy te is engem.

- Most azonban rámszorulsz.

- Te is majd rámszorulsz. Mindjárt meglátod. De előbb adj hangot. Üss meg egy szót. Csak egyetlenegyet. Mint hangvillát.

- Koraérett.

- Ő, aki férfikora teljén írta leginkább maradandó, előkelően kevés versét?

- Koravén.

- Ő, aki lázongó vágyakról kiabált, őrjöngve a dithyramb-író, ifjúságunk bújtogatója?

- Mindegy. Koraérett-koravén. Második nemzedék, fásult és nemes. Mindig ezt látom. Édesatyja is a toll művésze. Gyerekszobájában tanulta meg az írást, mint hercegek az uralkodást. Ha véletlenül nem tudnám ezt, akkor is ráocsúdnék minden sorából, mert az önmagukat érző gondolatok s az önmagukra eszmélő érzések itt rég-kivájt idegpályákon siklanak, biztosan.

- Költő, költő.

- Épp ezért, te csacsi. Ma már mindnyájan sokat tudunk. Herbert Spencer, Bergson közvetve, a levegőn át elérkezett a főpincérhez, a liftes fiúhoz is. Szégyen ez? Dicsőség letagadni, vagy bemázolni hazugságokkal? Ő állja és ebben eredeti, ebben forradalmár, őszinte-közvetlen. Felmagasztosította mai énünket. Ez a vizsgálódó-fürkész, lélegzetvételére is figyelő, ütőere kopogását is számontartó költő, kinek fejében állandóan ott lángol az öntudat kicsiny, de fényes villanylámpája.

- De mikor ez az öntudat dalol s én éneklem verseit, a sötétben.

- Ne légy olyan, mint a műkedvelők, a költemény regényesei. Hát az érzés, melyről tudom, hogy érzés, már nem az? Hátha megtekintem síró arcomat a tükörben, már nem sírok? Ugyan.

- Mondd, melyik versét szereted te legjobban?

- "A gyáva álom". Emlékszel: az álom kapuja előtt csikorgó foggal ül, nem mer elaludni, nem meri megálmodni tulajdon boldogságát. Gyönyörű. Az értelem fehér izzása, a költészet metafizikája.

- Szedd szét, te okos s meglátod, hogy nagyszerű mélységéből mi marad. Nélkülem semmi.

- És te melyiket szereted legjobban?

- Azt, amelyik ezzel a népdalszerű búgással indul: "Alig kezdtem ködök ereszkedtek..." s ezzel a feledhetetlen sorral végződik: "mire meghalok, rég meghaltam..." Sohase tudok erre könnyek nélkül gondolni.

- Mert én is itt vagyok és megértetem, hogy sírnod kell.

- Lehet. Te vagy én, s én vagyok te. Kettő-egy. Úgy, mint e versben, úgy mint őbenne, elválaszthatatlanul. Egymás mellett.

- Egymás felett.

- Mit bánom. Köszöntöm a költőt, kinek fején koszorú van, rózsákból.

- Hervadt rózsákból, melyeket megpörkölt az én lángom.

- Élő rózsákból, melyeken az én fényem ég.

- Megyek veled, együtt, egyszerre.

- És most írjuk ide egy-nevünket, mind a ketten.