Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 21-22. szám

Tóth Aladár: Erdélyi József

Ha bolyongtatok, irányt tévesztett, célt vesztett csapat, sűrű köd ülte sötét vidéken, úgy ismeritek az eltévedés különös rémületét, ezt a közöttetek mindent fenyegetőn, titokzatosan ismeretlenné változtató félelmet. Már mit sem vártok a fogadatlan vezetőktől, akik minden kopasz fácskában útjelzőt látnak, s minduntalan "megvan az igaz ösvény" kiáltásokkal fárasztják vágyaitokat. Ami a ködben feldereng, soha nem látott idegen alakokba öltözött, olyan titokzatosan kietlen minden, mintha valami idegen égitestre vetődtek volna, hol nincs mit keresnetek, honnan nincs visszaút. - Ha ismeritek ezt a bénító félelmet, úgy tudjátok, milyen vigasz és megnyugvás az a hang, mely egyszerre csak megszólal köztetek: Hallgassatok rám, ahol tévelyegtek, az nem idegen csillag, de a saját hazátok. Én felismerem a sűrű ködön keresztül s kirajzolom nektek körvonalait a párás fantomokban: nem holdbéli hegyek árnyéka az ott a határon, hanem a Ság és a Bakony, a Gellérthegy meg a fogarasi havasok, az az átszüremlő északfény az alkonyodó Balaton s amott a hosszú kísértet, a pápai templomtorony. Nem jöttem utat mutatni. Rossz idők járnak felettünk, ki mutat ilyenkor utat? Szenvednünk, küszködnünk kell tovább. De én szenvedéseinknek, küzdelmeinknek hazát adok. "Éjfélre jár, jó lesz kört vonni a földre, tán még napot látunk..." Én ebben a körben eggyé álmodok jelent és múltat, a mai fagysanyarta hajtáshoz hozzáálmodom az öreg erdőt. S meglátjátok: "álmomban is égre kelnek rengetegek s énekelnek."

Így szólal meg a magyar fiatalság ködös vergődésében Erdélyi József hangja. Nem a hang ereje, de biztossága, határozottsága az, ami bizalmat, megnyugvást önt szívünkbe. Ki ez a fiatal költő? Harcos vagy éppen vezér? Pap vagy éppen próféta? Nem. Gazda a mai fiatalság gazdátlan világában. Örököse a nagy magyar szellem költői tradíciójának, mely megnyitotta lelkünkben Magyarországnak a sivár jelent önmagába felszívó örök panorámáját. A mai Magyarország csak úgy lehet hazánk, ha hozzáálmodjuk az örök Magyarországot. Az örök múltat kell mozgósítanunk. Nem véletlen, hogy legjobbjaink visszafordulnak a múltba, hol ezer elszakadt szál várja, hogy valaki továbbszője őket, nem véletlenek Móricz Zsigmond "történeti" művei, a "Tündérkert" meg a "Vadkan", nem véletlen Kodály Zoltán "Zsoltár"-a. A fiatal Erdélyi is visszatér a szétzüllött nyáj régi, közös akoljába, s régi testvériségek felfedésével köti meg az újakat.

Erdélyi Józsefnek felbecsülhetetlen érdeme, hogy a magyar irodalmi élet fiataljai között, teljesen egyedül, társtalanul, igazi letéteményese tud lenni a "két ország" teljes költői tradíciójának, szellemének. A magyar szellem aranyából nem mintázza meg saját egyénisége szobrát olyan lenyűgöző, éles körvonalakkal, mint a legnagyobb magyar lírikusok, költészetében gyakran az arany megmarad aranynak, a szellem nyers szellemnek. Ezért Erdélyi félig igazi költő-egyéniség, félig még népköltő, nem a dalt-balladát költő Nép, hanem a régi vándorénekesek értelmében. Csak féltestével emelkedett ki a hegedűsök általánosságából a nagy egyéniségek világot magába ölelő magányosságába. De jól van ez így: Erdélyi Józsefnek ilyennek kell lennie, félig magányos költőnek, félig népénekesnek, csak így töltheti be a mai huszonnyolc éves magyar költő hivatását, csak így kapcsolhatja bele az irodalmat ismét a magyar életbe. Ezért Erdélyi nemcsak hivatott költő, hanem olyan költő, akinek külön hivatása van ebben az országban, annak az örök magyar szellemnek van itt hivatása, mely Erdélyi Józsefben megnyilatkozik. S így még azokat az alkotásait is, melyekben a magyar szellem nemes érce feldolgozatlanul hever, hasonlíthatatlanul magasabb polcra helyezzük, mint amaz agyonmintázott agyagszobrocskákat, melyekkel manapság irodalmi ifjúságunk ugyancsak elárasztja az új magyar költészet köztereit. Erdélyi igazi költő, ahogy önmagáról írta: teremve és teremtve.

*

Ami a közönséges halandó életében esetleges, véletlen események láncolata, mindaz a művész életében törvénnyé, sorssá változik. Nem haladhatunk el ezért közömbösen Erdélyi életútja mellett sem. Ahogy befutjuk szemünkkel ezt az utat, önkéntelenül Riedl Frigyes szavai jutnak eszünkbe: a magyar költő bölcsője mellé valami tündér vándorbotot tett. Ez a rossz tündér Erdélyi Józsefet is megajándékozta a hagyományos vándorbottal. Költőnk a furcsa ajándékkal azonban nagy dolgot művelt...

Erdélyi József vidéken, falun, sőt tanyán született. Az a kultúra azonban, melyen diákéveiben nevelődött, ugyanaz a csiszolt városi kultúra volt, mely általában a Nyugat generációját táplálta. A "népies" Erdélyi tehát előbb "átesett" a nagyvároson, s hogy ilyen hamar és ennyire radikálisan bontakozott ki Budapest öleléséből, az csak páratlan ösztönét és éleslátását dicséri. Mit adhatott volna még tovább a forradalom utáni főváros a fiatal költőnek? Mi talajt talál a serdülő egyéniség ott, hol még kész, kiforrott egyéniségek is megrendülnek? Erdélyi már a forradalmak alatt érezte, hogy a város sajgó seb, probléma, melyet nem szabad letagadni, de többé nem erőforrás. Önmagából nem válthatja meg önmagát. - S ekkor kezdődött Erdélyi József vándorélete. Nem a kultúra megvetése, hanem az igazi kultúrára való szomjazás kergette költőnket a vidékre, ki a "romvárosból", ki a széles magyar határba. Bátorság és hit kellett ide, több bátorság, mint a dadaista szórendhez, több hit, mint az aktivista próféciához. Elindult bátran Erdélyi, hogy megnézze, mi maradt még meg ebből az országból a nagy világfelfordulás után, talpa alá szedte a két ország földjét, mert hitte, hogy lüktet még valahol a magyar élet, látják még valahol a világot egésznek, épnek. Mint gyermek a szülőjéhez, úgy tért meg Erdélyi lelkében a város a faluhoz, tanyához, a Néphez. Az a költemény, melytől az egész verseskötet "A világ végén" címet nyerte, a szülőhöz-megtérés zsoltára s így öntudatlanul szimbóluma a költő útjának. "Mutass ajtót vagy adj szállást, fektess a jászolba vagy ölelj szívedre, mintha ma születtem volna." - Ezek a költemény zárósorai. Erdélyit az örök magyar vidék magához ölelte, és ő újjászületett ebben az ölelésben.

Hogyan munkálta meg Erdélyi a népszellemtől örökbe kapott termőföldet?

Erdélyi költészete gazdag hangulatok sorozata. Költőnk lelkében azonban minden hangulat azonnal világnézetté válik. A hangulatszülte világnézetek szálai nem futnak össze egyetlen határozott világnézeti gócpontba. Erdélyi világszemléleti hangulataiból nem egyetlenegy ember jelenik meg előttünk, hanem egy egész tömeg, melynek belső egységét szinte tömeglélektani úton kell felfedeznünk.

Erdélyi, nemzete szellemének minden költői megnyilatkozásával tartja a rokonságot. Az ilyen poéta a kultúra szemüvegén keresztül nézi a világot. Mint Tolsztoj Bezuchij Pétere a szép Ellen alakján meglátja azoknak a férfiszemeknek nyomát, melyek az idők folyamán szerelmesen rátapadtak, akként látja meg Erdélyi is az élet dolgain mindazt, amit a nemzedékek azokhoz hozzáálmodtak. Arany János óta tudjuk, mily gazdag nyelvet teremtett a magyar nép ilyen szimbolikus képletekből. Petőfi is ezen a népnyelven beszélt, anélkül azonban, hogy annak költői energiáit különösképpen aláhúzta volna. Petőfi elfeledteti a kifejezés formáinak minden súlyát, ez a titka páratlan közvetlenségének, az egyetlen igazi közvetlenségnek a magyar irodalomban. Gigantikus lendülettel lebeg minden forma felett. Arany viszont teljesen benne gyökerezik a formákban, a népszellem szimbolikus megnyilatkozásaiban a költői erőket a kompozíció erejével irányítja, öntudatosan koncentrálja, szóval érezteti a néi forma teljes súlyát. Erdélyi népiessége az utóbbi típushoz tartozik. Ő is a kultúrember öntudatosságával, tehát bizonyos súllyal, költői tendenciával idézi a népi formákban a nép szellemét, természetesen a lírikus lendülete mindig megkönnyíti azt, amit az epikus tempója elnehezít, s a lírikus öntudatossága is más, mint az Arany-féle epikus-öntudatosság. Erdélyi költészetének gyökerei azonkívül nemcsak a népköltészet őstalajában ágaznak el, hanem a felette levő rétegekben is: behálózzák a nép-énekmondók, kuruc költők, majd a nagy műköltők szellemének rétegeit, sőt vannak ennek a költészetnek léggyökerei, melyek a mai utca érzelmes romantikájához tapadnak. Ezekbe a sajátos népköltészet felett húzódó rétegekben már Ady megszállt krónikás énekeivel, kuruc verseivel, s ugyancsak ő elevenítette fel Csokonaiékkal az érintkezést. Erdélyi tehát annak a talajnak is művelője, melyre a XX. században Ady tette először a lábát. Erdélyi nem ült bele kényelmesen ebbe a szellemi örökségbe. Minden verssorához egy darab élet tapad, képzelete mindenütt latba veti eredeti alakító erejét.

*

Erdélyi fantáziájának egyik alapsajátsága, mitikus alkata. A mítosz levegőjét teremti meg maga körül. Ennek a mitikus atmoszférának légtükrözésében a világ dolgai irreális, gyakran misztikus arányokat öltenek. Az alakok, melyek Erdélyi verseiből elénk rajzolódnak a "hír bagozó jámborától", Bőditől, a fantasztikus légies "Kék leány"-ig, legnagyobbrészt a mítosz délibábosan nagyító hátterében állanak. Teljes ellentéte ez Arany realizmusának: Arany a mondai alakot a reális élet előterébe hozza, Erdélyi minél tovább szemléli a realitást, az annál árnyszerűbbé, meseszerűbbé válik előtte, annál mítoszibb alakba öltözik. Erdélyi költői világában, mindennek megvan a maga mondája, mely mint valami mindent magasba emelő múlt áll a dolgok alatt.

Erdélyi költészetének talán legmélyebb varázsa, hogy a költő paraszti józansága, igazi magyar bölcsessége nem hisz fantáziája mítoszvilágában. A józan filozófia hol mély rezignációval, hol derék humorral, hol egészséges gúnnyal, de mindig jóakaratúan leplezi le a fantázia álomvilágát. A szív azonban, melyet az álom felemelt, ilyenkor sem hull vissza az ébrenléttel a porba. Ennek a fájdalmas kettősségnek problémája már a tizenhat esztendős Erdélyi Jóskában is élt. A kötet második versében, a még 1914-ből való "Tavaszi délibáb"-ban bámulatosan határozott hangon szólal meg: "...Hazug tenger fényes özönében, túl a földön óriás halad, én vagyok az álmaim hevében, magam csudája, óriás alak...", majd később: "...Jól tudom, ha oda is elérek, gyermek fog az úton állani..." A "Szélmalomsirató"-ban már valósággal nevetségessé gúnyolja saját mondaszövő álmait. A mítosz és a valóság problémájának legköltőibb fogalmazását talán a "Csók" és az "Isten kovácsa" című versben találjuk. Az előbbiben egyszerű népi rege bontakozik ki a csillagesős őszi este hangulatából. Két öreg, nagyapó és nagyanyó, még egyszer csókolóznak, meghalnak, feljutnak az égbe, ahol az isten, látva csókolózó kedvüket, megengedi nékik továbbra is a szerelmet. Az örök szerelmet áhító költő mitikus álma ez, a legmeggyőzőbb költészettel elbeszélve. A költeménybe azonban két rövid versszak, a mítosszal párhuzamosan, két fiatal csókolódzónak reális, földi szerelmét szövi bele. S mikor a költő képzelete valósággá álmodta a két öreg szerelmét, a költemény végén a fiatal leány ajkán megszólal a hitetlen realitás: "Adj egy csókot napvilágom, úgy sem adsz a másvilágon". - Az "Isten kovácsa" még tömörebb harmóniába foglalja ezt a kétféle hangot:

"Szemöldöke szemébe hullt
felső bajusszaként
ha berúgott, rázta korom-
lepte vad üstökét
behorpadt mellét verte két
fekete öklivel.
Isten kovácsa vagyok én,
világon senkivel
nem cserélek, hirdette a
tanyában szerteszét.
Isten kovácsa, gondolám,
ez már aztán beszéd.
Sírját is láttam, hantja, mint
melle, besüppedett,
fejtől sötét jegenye fa
verte a kék eget."

Nagyszájú egy ember lehetett ez a derék kovács, nagyon közönséges hencegő a valóságban, Erdélyi versében félig mégis csodaerejű mondai alak, fején a mítosz glóriájával valóságos paraszt-Héfaisztosz, kiről nemzedékek énekelnek. A vers olvasása közben szinte látjuk a költő lázban égő látomásos szemét, de látjuk józan, hitetlen fejcsóválását is, látjuk egyszerre a szertelen álmodót és a bölcs szkeptikust, ahogy az utóbbi az előbbit leinti, de látjuk a sötét jegenyefát is, a mitikus tájak szimbólumát, ahogy, hiába minden kétkedés és józanság, mégis felnyúlik a kék égbe.

Erdélyinek a mitikus népi kultúrából kisarjadó képzeletvilágába, azonban nemcsak a realista, paraszti józanság hangja szól bele. A másik, Erdélyi világnézete szempontjából kétségkívül kevésbé fontos hang, éppen ellenkező irányból jön: a nyugodt, földszagú bölcsesség beszédével szemben, a lidérces exaltáció villódzó szava ez. A babona, a varázs szelét a csodavárás rejtelmes percében érezzük itt. Ilyenkor áll elénk a misztikus égi jeleket idéző "kísértet", ilyenkor jelenik meg a regék "Kék leánya", ilyenkor sejtjük, hogy "valamikor eltört egy óriás tükör". ("Hagyomány".) "Éjfélre jár, jó lesz kört vonni a földre... Jó lesz a gyűrűbe átlókat is írni, hogy sehol se tudjon a pokol betörni... Jó lesz szemet hunyni, sehova se nézni, nehogy egy boszorkány megfogjon igézni..." Mintha valami "minden hőst letagadó", különös ősfélelem íratná költőnkkel ezeket a sorokat. Egészen új hangok ezek a magyar irodalomban. Még a "Tengerihántás", a "Vörös Rébék" misztikumát is csak távoli vonatkozásba hozhatjuk ezekkel a titokzatosan csillogó, bizarr látomásokkal. - Aki tudni kívánja, honnan jöttek ezek a képek, az nézze át Bartók kelet-magyarországi román népdalgyűjtését, a ballada és kolinda szövegekben rá fog akadni ezeknek a cifraveretű, bizarr képzelmeknek szellemi gyökerére. Nem ok nélkül hangsúlyoztuk, hogy Erdélyi József a "két ország" szellemi tradíciójának letéteményese. Poétánk, kiben apai ágról román vér is kering, a teljes, a magyar-román Erdélyt szólaltatja meg költészetében. Mint Petőfi a szláv világforradalmi optimizmust, úgy hódította meg Erdélyi az oláh cifra, sokszor rituális ízű népi miszticizmust a magyar irodalomnak.

*

Erdélyi költészetében a legendás álomvilágot le-lefegyverező paraszti, mérsékletes józanság újabb vágyak indítéka lesz. Ezek a józanság szülte vágyak ugyancsak józan, mérsékletes földi boldogságot kergetnek: a családi élet, a meleg otthon, a nyugodt, polgári lét boldogságát, melynek áldásában a költő lázas álmoktól hajszolt vére szabályos, egészséges keringéssel üdíthetné az életereket. Ezeknek a vágyaknak adnak megkapó kifejezést az olyan költemények, mint "A kis ház előtt", a "Fészeksirató" s a legmélyebb, legszebb köztük a "Sárgarigó". És különös, Erdélyi mérsékletes józansága így mérhetetlen fájdalomnak és elkeseredésnek kútforrása lesz, mert a józanság vágyait eltiporja az Emberiségnek józantalan s ma kétszeresen józantalan önzése. "Szerelem és család? karjaim lehullnak. Édes közösségek tőlem eltilulnak." Pedig: "Szegény ember kevéssel beérné: Étel, ital, ágy, köntös, fehérnép. Adna értök százszor szebb világot, szegény ember szíve olyan áldott." Erdélyi tudja, hogy vágyainak osztályosa a föld minden szegénye, hogy amit kér, azt a "Szegény ember szíve szerint" kéri. S tudja: a kérő kéz végül fenyegető ökölbe szorul: "Szegény ember, a türelme véges. Ki végtelen türelemmel ékes?" S ilyenkor fellángol gyűlölete az emberi kapzsiság, komiszság ellen. Bámulatosan tömör verssorok rajzolják elénk a földi kincsek gonosz rabját, a kapzsi embert, a kőszívű természettagadót, hogy azután a kétségbeesés ítéletével sújtsák: "Csak az ember épít másnak, házat a meghasonlásnak, örökítni vágyva kincsét, örökül itt csak az ínség. - Az könyörült itt mindenkin, aki nem könyörül senkin, aki senkin sem könyörül, könyörtelen magán kívül." A költő menekülne, ha lehetne, ebből a pusztító, könyörtelen világból: "de számontartják létem, s szenvedni kényszerítnek magukért, kik szenvedni magukért sem szeretnek, - s nem adják azt a kunyhót, hol végre megbékéljek, kezük közt kell kimúlnom, mint egy kínzott cselédnek."

Menekülni innen csak az emlékezés szárnyain lehet: vissza a gyermekkorba, hol egykor mindenkinek boldog otthon virult. A gyermekkor emlékeihez, a "Földi mogyoró"-hoz, melyet a költő atyja hozott fiának a földekről, a "Szürkéhez", a szegény igavonóhoz, melynek egykor kantárát rángatta, visszamenekülni csak a "Gyepesbe" lehet. De a gyermekkorhoz menekülő Erdélyiből, a múlt álmodójából nő ki a jövő harcosa is. A múltban látja apját, amint felzörgeti a tanyán alvó béresnépet. S a múlt álmából kél a jövő álma: "hadd keljek, mint apám, zörgetni alvó népek ablakán - ébredjetek ti alvó béresek, az új napon vezéretek leszek..." Így írja Erdélyi a "Magányos csillag" című versében [*] , melyet joggal tett kötetében első helyre.

*

A józan földi boldogság vágyát követő költőt az emberek önző robotja közepette a szenvedő és a harcos sorsa várja. Szenvedés, mely buta végzet, harc, mely kínzó hivatás. A realista magyar bölcsesség, mely a fantázia mitikus világával szemben a költő lelkében felépítette a földi élet boldog, egyszerű hajlékát, annyi helyet sem talál az ember fölparcellázta földeken, hogy ezt a kis hajlékot valóságban felállíthassa. - De a kimért szántóföldeket, a számbavett erdőket, a kibányászott hegyeket átlengi valami örök élet, melyet nem köthet gúzsba az ember mérőzsinórja, s amely mégsem ábránd, testetlen álom, de kézzelfogható, szagolható, ízlelhető, hallható, látható realitás: a Természet. A Természet, az örök szabadság otthona, örök, ingyen otthona Erdélyinek. Elég egy sarki árus gyöngyvirágjának illata, hogy az "adom és veszem sivatag emberek" kínzott cselédjében felébredjen a természet szabad országa, a "füttyös rengeteg", hol lehull minden kínzó emberi bilincs. Elég a hóolvadás, a "Vízöntő", hogy tavaszról daloljon lelke.

Erdélyi számbaveszi az emberi szellemnek a természethez tapadó álmait, de költészetében a természet gyakran túlnő ezeken az álmokon, tehát nemcsak az önző anyagi lét vas-, hanem a kultúra a mítosz aranybilincseit is lerázza a költő lelkéről, úgyhogy az szabadon repülhet az ég felé. Nem érzi már a hivatás súlyát, a gyötrő s a kedves problémák egyaránt eltűnnek, az egyéniség feloldódik a mindenségbe. "Semmire sem gondolok, csak a felhőket nézem, helyettem ők gondolkoznak s mondhatom, merészen." Erdélyi ilyenkor valóban "petőfies", de csak annyiban, hogy Petőfi mindig és örökké a szabadság legragyogóbb szimbóluma.

Teljesen a "tradíciós" költő szólal meg Erdélyiben, mikor a csillagos éj a népdal zenéjét indítja meg lelkében: "Őszutai este késő, hull a csillag, mint az eső, hull a csillag, mégis tele, telis-tele az ég vele." Mikor a Balatont nézi, megsejti benne azt a ritmust, melyet a "pirholagos lánggal gerjedő" balatoni alkonyba merengő Berzsenyi álmodott bele: "Fövenyes parton, egyedül nézve a színpazar vizet, fáradtan félkönyékre dűl a szomorú emlékezet".

A mondai, meseszerű hangok már csak felcsillanó reminiszcenciák olyan költeményekben, mint a "Tavaszi naplemente" vagy a "Szivárvány a város felett". Az előbbiben a tavat mint "egy sárkány vérét, könnyét" nézi, az utóbbiban a méltóságosan felívelt égi jel, mint valami szánakozó "tündérszem" tekint rá. A mítosz-, s általában a kultúra-fölé kerekedésnek valóságos szimbóluma a "Zrínyi halála". A mitikus, a kultúrköltő Erdélyi itt már gúnyolja önmagát! A természet örök teremtő munkája mindazt elvégzi amit az ember, de nincs szüksége múzeumokra: örökteljes megújhodás. Nézzük a felhőket: "egyszerre száz szobrot, képet kezdenek-végeznek, de nem ismernek emléket, félre mit sem tesznek, náluk ábránd, emlékezet teljes azonosság, s ahol ezek elpihennek, tárul a mennyország. Ó, mekkora féktelenség, mekkora szabadság, elmémet a végtelenség szárnyai csapdossák..." Ami nekünk, neki, a költőnek, féltve őrzött mese-, mondakincs, azzal a természet tékozlóan játszik: "látva tündért, egy pillanat, szörnyeteggé válni, s tépett fehér zászlók alatt Zrínyi Miklóst állni." Tündér, szörnyeteg, Zrínyi Miklós, térdre rogyva, hanyatt esve, minden, minden, amit akartok! Ez a természet. Erdélyi nehéz munkás, összegyűjtő, megőrző, harcoló költői életének hetedik napja, pihenőnapja, vasárnapja.

 

[*] A költemény második versszaka a kötetben tévedésből kimaradt. Itt közöljük: "Magányos csillag üzen valamit - s ha nem is értem titkos jeleit -, szívem a fénynek, a színnek örül - s mint ő, hamar fellobban és kihűl.".