Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 18. szám

Pikler Gyula: A szempillantásról

Tizenkettedik esztendeje, hogy Pikler Gyula a jogbölcsészetről, melyben iskolát alapított volt, a társadalmi tudományon s a lélektanon át átment az érzékfiziológia tanulmányozására, jobban mondva: felforgatására. A mélységekbe vivő, a gyökerekig leható természetes út volt ez, az emberi intézmények az ember lelki mivoltán épülnek, lelki mivolta pedig a világgal való testi összefüggésében gyökeredzik. Pikler Gyula lenézett e mélységekbe, s úgy vette észre, hogy amit érzéklünk, az nem maga a külső benyomás, ami ránk hat, hanem az az ellentállás, mit szervezetünk mindenkori állapota a változtatni kívánó behatásnak ellene vet. Ez megfordítása az addig tudott tudománynak, s bár nem kevesen mindjárt elismeréssel álltak az új tanításhoz, a szakbeliek eleinte s jórészt idegenkedéssel, vagy agyonhallgatással, vagy lebecsüléssel fogadták a jogászt, ki nemcsak lép az idegen területre, de mindjárt új rendet is akar ott szerezni. De Pikler a genie s a trouvaille makacsságával nem hagyta magát és meglátását, s miután Sinnesphysiologische Untersuchungen könyvében megvonta felfogásának elméletét, utána tíz éven át párját ritkító szívóssággal és fáradhatatlansággal visszaalkalmazta sorra az érzéklés minden fajára, módjára s jelenségére, főképp a látási folyamatokra és esetekre. S e szívós munka lassankint s mindjobban megtörte a szaktudósok ellentállását, s minap került elénk egy régi, tekintélyes akadémikus német szemészeti szakfolyóirat, az Archiv für Augenheilkunde egy újabb füzete, mely Pikler Gyulának egy a szempillantásról írt s általános elméletét erre a jelenségre alkalmazó tanulmányát közli, noha ez a tanulmány is a legmerészebben szembehelyezkedik az uralkodó felfogásokkal.

Most tizenkét éve megkértük volt Pikler Gyulát, hogy maga ismertesse szemlénk olvasóival új felfogását és munkatervét, s a nagy tudós szívesen megtette két tanulmány formájában, mely a Nyugat 1912. dec. 15-i és 1913. jan. 16-i füzeteiben jelent meg. Most, hogy az akadémikus befogadással megtört körülötte a közöny jege, ismét megkértük, hogy ismertesse a Nyugat olvasóival eddig megtett útját. Most sem tagadta meg kérésünket, csak éppen, halk szerénységgel, magának Archivbeli cikkének rövid ismertetése formájában felel meg óhajtásunknak, s csak a tökéletes előadású népszerű kis abrégének tartózkodásukban is megrázó utolsó mondatai mutatják, hogy ez az objektív kis essay egyben lírai költemény is.

Üdvözöljük a tudóst, ki nemzedékeket nevelt nálunk a tudománynak, elégtétele óráiban, hogy még megérte remeteélete munkájának hatását. S köszönjük, hogy sohasem feledkezik meg rólunk, akik mindig hittünk benne.

Ignotus

A kis értekezés így szól:

Mindnyájan tudjuk, hogy elég szempillantásunkat adott célpontjától jobbra, balra, fel, le, avagy hozzá képest kisebb vagy nagyobb mélységbe vetnünk, hogy az az érzésünk támadjon, hogy látásmezőnk a térben eltolódott, azaz részben más teret látunk, mint azelőtt. Ez az érzésünk nem abból ered, hogy a szempillantás megváltoztatása után más tárgyakat látunk, mint azelőtt, mert hiszen akkor is megvan, ha egyszínű sima falon jártatjuk pillantásunkat. Kérdés, honnan ered.

Azt lehetne hinni, hogy a szem elfordulásából, új helyzetéből. De nincs úgy. Mert ha ujjunkkal fordítjuk el szemünket - tessék megpróbálni: az egyik szemet behunyva, a másikat pl. felfelé tolva -, akkor említett érzésünk nincs meg. Sőt, mivel ekkor, ellenkezőleg, az az érzésünk van, hogy ugyanazt a teret látjuk, mint azelőtt, de szemünk elfordulásával a tárgyak képei látóhártyánk más pontjain jelennek meg, mint azelőtt, az az érzésünk támad, hogy e tárgyak mozdulnak el, mégpedig a szem elfordulásával ellenkező irányban. Továbbá: Annak is, akinek szeme izmai bénák, és aki ezért anélkül pillant el, hogy a szeme elfordulna, megvan, ha elpillant, az az érzése, hogy látásmezeje a térben eltolódott. Ez a béna éppen ezért, és mivel ugyanazok a tárgyak maradnak szeme előtt, hamisan azt látja (legalább bénasága első idejében, míg másképp látni meg nem tanul), hogy ezek a tárgyak mozdulnak el, mégpedig pillantása irányában.

Mivel tehát nem a szem elfordulása adja meg nekünk a térváltozás látását, némely tudósok, például Helmholtz és Wundt, azt a tant állították fel, hogy az a puszta indíték adja meg, mely a pillantás megváltoztatásánál a mozgató idegek részéről a szem izmait éri, és amelyet tudományos nyelven beidegzésnek neveznek. Így meg lehetne érteni, hogy a béna is új teret lát, ha elpillant, továbbá, hogy a szemnek külsők ujjal való, beidegzés nélküli elfordításánál nem látunk új teret. Ez a tan azonban csak elvétve talált követőkre, és joggal, mert az említett indíték csak arra indíték, hogy némely izmok összehúzódjanak, mások engedjenek, ebben pedig semmi nincs, ami a térváltozás érzését adhatná meg nekünk. Hozzá még a két szemnek tizenkét izma van, és az ezeket érő különböző indítékoknak együttvéve kellene azt az egyszerű érzést adni, hogy jobbra, balra stb. nézünk, ami nagyon valószínűtlen.

Ezért az a gondolkodó, akinek - részben eredeti, részben régibb, de elejtett tanokat felújító - munkáiból a tér látására vonatkozó mai nézeteink legnagyobbrészt származnak, Ewald Hering, az említett kérdést, jóllehet az nyilván a térlátásnak egyik leglényegesebb kérdése, megoldatlanul hagyta. Szerinte csak annyit mondhatunk, hogy az új célpont helyzetének az a tudata, az a tudatos célkitűzés, mely pillantásunk megváltoztatását megelőzi, adja meg, közelebbről nem ismert módon, bekövetkező pillantásunknak és azt környező látásmezőnknek is térbeli tartalmát. Ezen a ponton áll ez a kérdés körülbelül ötven év (1879) óta. Mach például, egy másik nagy tudós, akinek a tér látására vonatkozó felfogásunk sokat köszönhet, e tanhoz csatlakozott. A legutolsó napokban pedig Kries, a Heringgel sok tekintetben ellentétes Helmholtz-iskola mai kiválóbb képviselője, tette e nézetet nagy dicsérettel magáévá. Ugyancsak a legújabb időben Hering egy jeles tanítványa, Hillebrad, kisegítő elméletet állított fel arra vonatkozólag, hogy mi módon adja meg az előzetes célkitűzés bekövetkező látásunknak térbeli tartalmát, hogy így a Hering tanának hézagát betöltse.

Azonban e tan nemcsak hézagos, hanem a tényekkel is ellenkezik, amint azt nem régen (Archiv für Augenheilkunde, 94. kötet, 1924.) kimutattam. Helyezzünk el egy falon, körülbelül szemünk magasságában, valami kis látnivalót, például 1-2 cm átmérőjű ceruzafoltot vagy színes papirost. Álljunk szembe vele körülbelül 4 méterre. Tartsunk továbbá egyenesen magunk, azaz orrunk elé vagy 30 cm-re egy kis tárgyat, például függélyesen gyufát, és pillantsunk merően erre. Ekkor a falon levő jegyet is látni fogjuk, de nem igazi helyén, hanem duplán, jobbra és balra attól az egyenes iránytól, mely orrunktól a gyufán keresztül a falig megy. Irányítsuk most pillantásunkat a falon látott jegyre, mégpedig akár a jobb, akár a bal képre, tehát tudatosan jobbra vagy balra, és akkor a jegyet többé nem jobbra és balra fogjuk látni, hanem egyenesen előttünk (a két kép oda összefut), mégpedig pillantásunkkal, látóhártyánk közepével, mellyel elébb a gyufát láttuk (most ez látszik jobbra és balra). Nem igaz tehát, hogy az új célpont helyzetének előzetes tudata, tudatos kitűzése adja meg a pillantás megváltoztatása után pillantásunknak és azt környező látásmezőnknek térbeli tartalmát (mert hiszen pillantásunk tudatosan jobbra vagy balra célzott, és az eredmény az, hogy megint egyenesen előre pillantunk, pillantásunk és látásmezőnk iránya tehát eltolódás nélkül a régi maradt, csak mélysége változott meg), hanem magában pillantásunkban kell lennie annak, ami megadja, mégpedig a célpont helyzetének előzetes tudatától függetlenül. Még egyszerűbb és átlátszóbb és egyenesen meglepő a leírt kísérleti eredmény (mert két kép összefutása, egyáltalában minden színleges mozgás nélkül jön létre), ha, mielőtt pillantásunkat a gyufáról a falra vetjük, félszemünket behunyjuk, vagyis a kísérletet félszemmel és csak egy fali képpel végezzük. Valamivel később a behunyt szemet nyissuk ki, hogy a helyzetet (a második gyufakép megjelenésével) teljesen áttekintsük.

De hát mi legyen magában pillantásunkban a térváltoztató, ha, mint láttuk, sem a szem elfordulása, sem a szemizmoknak adott indíték nem az? Megtaláljuk a feleletet, ha a következőt gondoljuk meg: Nem a szemünkkel látjuk a teret. Mert hiszen teret, sötétet, akkor is látunk, ha szemünket fény egyáltalán nem éri. És ezt a sötét teret a vak is látja, az is, akinek, például a háborúban, mind a két szemét kilőtték. Ebben a sötét térben is megadja az elpillantás az elpillantónak, a vaknak, a szemnélkülinek is, azt az érzést, hogy részben más teret lát, mint azelőtt. Az elpillantás ennek a szemtől független térlátásnak (térlátási tevékenységnek) adott indíték arra, hogy helyét megváltoztassa és a tér más részére irányuljon, a szemizmok beidegzése és a szem elfordulása követi ezt az indítékot. Ez az indíték adja meg nekünk a térváltozás érzését. Miképp adja meg a fönt leírt kísérletben azt az érzést, hogy változatlan irányban nagyobb mélységbe nézünk, azt csak avval értethetem meg, aki a térlátás egész élettanában járatos, amelyet itt természetesen nem adhatok elő.

A szemtől független térlátás centrifugális, a test belsejéből kifelé a szemre, azaz a szem látóhártyájára irányuló, ott szétsugárzó tevékenység, más és más irányú és más és más irányt láttató sugara, jobban mondva: kettős, a két szemhez haladó és elágazásának nagyobb-kisebb szélessége, és evvel elágazási pontja kisebb-nagyobb mélysége szerint kisebb-nagyobb mélységet is láttató sugara, sugárpárja, a két látóhártya más és más részére irányul. Ha szemünket a külső tárgyak részéről fény éri, és ezért világos teret és benne, mégpedig a tér határozott pontjain, tárgyakat látunk, ez azért van, mert a szemtől független, eredetileg sötét, térlátást a tárgyak fényének erejéhez és minőségéhez képest világosságban és színben megváltoztatjuk, és a fény a tárgyak anyagától nyert bizonyos tulajdonságainak megfelelőleg elanyagosítjuk, így látunk bizonyos világosságú és színű tárgyakat, a tér határozott pontjain pedig azért látjuk e tárgyakat aszerint, hogy a látóhártyák mely pontjait éri fényök, mert az illető pontokra a szemtől független térlátásnak egy bizonyos irányú és bizonyos irányt és bizonyos mélységet láttató sugárpárja irányul, és az alkalmazkodik az illető pontokat érő fényhez. Tehát nem azért látjuk a tárgyakat a tér egy határozott helyén, mert fényök által a látóhártyák egy bizonyos pontján valamilyen változást okoznának, melynek ez a helyláttató hatása lenne, hanem a hely látása eredetileg, a látóhártyák illető pontjának ingerlésétől függetlenül, van meg, és a látóhártyák ingerlése csak azt okozza, hogy a már előbb látott hely bizonyos világosságot, színt és anyagiságot vesz fel. Hiszen a tér üres pontjait is látjuk, másképp nem helyezhetnénk el bennök pontosan tárgyakat. E tannak nem mond ellen az a tény, hogy a szemtől függetlenül látott eredeti sötét tér mélysége igen csekély. Az a másik tény, hogy a világos tér üres pontjait is látjuk, mégpedig nemcsak mind távolabb szemügyre vett tárgyak irányához tartozókat, hanem akkor is, ha magukra e pontokra pillantunk, mutatja, hogy a fény hatása alatt eredeti terünket egészében mélyítjük (és e mélységet a tárgyak látása megszorítja), vagyis, hogy e mélyebb világos tér nem egyes tárgyak helyláttató ingerléséből, illetőleg ingerlésének megfelelő helyekből tevődik össze.

Azok a tudósok, akiket megneveztem és a fiziológusok általában a szemtől független térlátásról megfeledkeznek. Ők éppen azon a nézeten vannak, hogy a teret és benne, határozott pontjain, a tárgyakat azért látjuk, mert azoknak fénye a látóhártyákon bizonyos helyláttató, helyi jelként ható, ingerületeket hoz létre, melyeknek helyi tartalma attól függ, hogy a látóhártyák mely pontjaira esnek. E jelekből tevődnék össze vagy alakulna ki a látott tér. Az ilyen külső okok által előidézett ingerületeknek persze nem adhatnánk indítékot, hogy helyöket megváltoztassák, és hogy ennek folytán a látásmező eltolódjék. Ezért nem tudták e tudósok azt a kérdést megoldani, miben áll az elpillantás, ha sem a szem elfordulásában, sem a szemizmok beidegzésében nem áll. A pillantás csak úgy lehetséges, ha látásunk tevékenység, ám a közkeletű tudomány szerint a látás nem tevékenység, hanem benyomás. Igaz, hogy már Kant tanította, hogy a tér a benyomásoktól független eredeti formánk, és e tant némely fiziológusok elfogadták, de Kant nem nyilvánított nézetet arról, mi módon látjuk a tárgyakat e térben, mégpedig annak határozott pontjain. És Kant szerint, csakúgy mint a fiziológusok szerint, a tárgyakat, helyüktől eltekintve, azaz világosságukat, színüket, anyagi voltukat a látóhártyákra és ezeken túl az agyvelőre gyakorolt benyomásaik, ingerléseik által látjuk. Ezeket a benyomásokat vagy ingerléseket avval a Kant által csak általánosságban, a szemre, a látóhártyákra való minden vonatkoztatás nélkül megjelölt eredeti formával semmiképp sem lehet úgy összeházasítani, hogy ebből a tárgyaknak a térben, mégpedig annak határozott pontjain, való látása jöjjön ki. Így a fiziológusoknak a világosságot, színt és anyagiságot teremtő ingerület mellett helyláttató ingerületet is kellett fölvenniük, a Kant-féle tant pedig minden alkalmazás nélkül, terméketlen általánosságként vették át, voltaképp elejtették. És így jutottak a kantitan dacára egy térlátáshoz, melyen belül nincs pillantás. Az a tan, melyet evvel szemben az imént közöltem, és amely szerint a tárgyak világosságát, színét és anyagiságát úgy látjuk, hogy a szemtől független, de a látóhártyákra kisugárzó tevékenységből eredő sötét térlátást a szem látóhártyáira vetett fénynek megfelelően úgy megváltoztatjuk, hogy világosság, szín és anyag jön ki, csak egy része annak, a közkeletű fiziológiával és Kanttal is ellentétes, tanomnak, hogy nem ingerületek, benyomások által érzékelünk, változások által, melyeket a külső tárgyak bennünk okoznak, hanem tevékenység által, mely az ingerekhez alkalmazkodik, azokat kiegyenlíti, nem engedi, hogy a külső erők bennünk oly változásokat okozzanak, mint az élettelen testekben. Csak ezen új általános érzéklési elméleten belül lehetséges az elpillantásnak az a magyarázata, melyet adtam. Mellékesen említem, de itt nem bizonyíthatom be (l. a bizonyítást említett Archiv-cikkemben), hogy csak ez elméleten belül magyarázható meg az is, hogy a pillantásnál mindkét szem a tárgy felé fordul abban az esetben is, ha a tárgyról csak az egyik szem látóhártyájára esik fény, csak annyit jelezhetek itt, hogy a bizonyítás azon a tételemen halad keresztül, hogy látásunk mindig kétszemű, akkor is, ha félszemünk be van hunyva, avagy vak, vagy hiányzik. Tizenkét éve immár, hogy ezt az új általános érzéklési elméletet hirdetem, és legkülönbözőbb alkalmazásai által bebizonyítani és elterjeszteni igyekszem. Az alkalmi kritika, mely munkáimat megjelenésükkor a tudományos közönséggel ismertette, nagyobb részében helyesléssel fogadta ezt az új elméletemet. Az ugyanazon tárggyal folyóirati cikkekben és tan- és kézikönyvekben foglalkozó kutatóknál azonban bizony elhallgatással és könnyed elvetéssel találkoztam. Azonban még megértem, hogy ez megváltozott. Tanom, ha lassan is, folyton terjed és kiszorítja az eddig kizárólag uralkodott tant. Elsősorban az összehasonlítással foglalkozó tudósoknál, mert nagyon szembeötlő, hogy össze hasonlítani is csak azért vagyunk képesek, mert tevékenyen érzékelünk. Hogy legutóbb tanomnak a szempillantásra vonatkozó alkalmazását, teljes általános eretnek keretével együtt, egy egyetemi szemész-ordináriusoktól - a szemészet az orvosi tudományok legpontosabbika - vezetett régi tekintélyes folyóirat közölte, tanom elterjedésében, mint a Nyugat is észrevenni szíves volt, igen lényeges szakaszt jelent és nagy küzdelmek után bizonyos elégtétellel tölt el. Örömmel ismertettem meg a föntebbiekben ezt az alkalmazást a Nyugat művelt olvasóközönségével is.