Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 17.szám · / · Szomory Dezső: Levelek egy barátnőmhöz (2.)

Szomory Dezső: Levelek egy barátnőmhöz (2.)
Emlékek és vallomások.

Ezt a munkát, eredetileg, száz kötetre terveztem. Akkor még fiatalabb voltam. Szép rendesen meg akartam írni, ha nem is azzal a kínos őszinteséggel, amit Rousseau az ő memoárjait, de mindenesetre azzal a magyaros tisztességtudással, amit annyira csodálok Kazinczy Ferencben. "Elijedék, midőn Szemere megszólíta, kére, kényszeríte, hogy amiket magam és dolgaim felől pályatársaimnak elmondani mindenkor készen talált, mondanám el egész közönségünknek." [*] Ezt írja ez a kitűnő Kazinczy. Engem, megvallom, se meg nem szólíta, se nem kére, se nem kényszeríte senki, hogy valamit is elmondjak közönségünknek. Több okból nem szólíta meg senki. Először, mert nincsenek többé olyan finom emberek, mint Szemere. Másodszor, mert engem nem kell külön megszólítani, hogy írjak, különösen magamról és dolgaimról. Ezt maga a legjobban tudja. Harmadszor, mert kinek volna szíve és főleg bátorsága ahhoz, hogy száz kötet megírására szólítson meg, kérjen és kényszerítsen egy embert!

Még képes rá és megteszi ez az ember. Mert az ember, lássa, gonosz, makacs és legyőzhetetlen az írásban. Aki benső felbuzdulásokban s önámításokban azt a tévhitet becézgeti magában, egyéb tévhitek helyett, hogy szellemileg fölötte áll kortársainak, az legott leül és könyveket ír. Míg a természet bölcsen gondoskodik arról, hogy az emberi ostobaság múlékony legyen, maga az ember, a könyvei sorozatával minden ostobaságot leszögelne egy örökléthez. Mert az ember, sajnos, nem éri be azzal, hogy kizárólag kortársait untassa, de titkos óhajtása a ködös jövők felé eped, hogy azokban is gyötörjön új nemzedékeket. Ezeknek is tudniok kell, úgy látszik, hogy ő élt és írt, és micsoda badarságokat!

Ilyenformán, szuverén sorsomra hagyva, százkötetes tervezetemet apróra elkészítettem minden részletekben, a tárgyi beosztásokkal, szakszerű csoportosításokkal, gondolatkörökkel, fonalakkal és eszmemenetekkel, az egységes érzés- és világnézlet szép harmóniáiban, kötetről kötetre és fejezetről fejezetre. Pontosan kidolgoztam az egészet, az összes irányelveket, bástyákat, hidakat, egeket és naplementeket, s kidolgoztam még egy kötet útmutatót s repertoárt, két kötet térképet, zenei mellékletet s függelékeket, s gondolatban ideköltözködtem s itt éltem régen, mint egy thadmori palotában, százoszlopos homlokzattal. Talán egyedül csak Balzac konstruált egy ilyen frontot híres regénysorozatával, melyet sajnos nem fejezett be. mert emberi gyöngeségünk egyik igen szomorú jelvénye, hogy terveink semmit sem gátolnak meg a világon, csak éppen azt, hogy megvalósuljanak. A természetben nincs terv, igaz? Amit a tudósok mégis olyan tervfélének látnak bölcs vizsgálódásaik során, az csak az ő pretenziójuk, hogy valamit megismerjenek abból a keserű rengetegből, amit sohasem tudhatnak meg. Ezért tudósok ők, ezt higgye el nekem. De ama számos és szent ismeretlenségek közt, melyekről sejtelmünk sem lehet, főleg azt nem tudhatjuk meg soha, miért és hogyan valósult meg, ami lett. Semmi esetre sem azért, mert volt egy tervünk hozzá. Holott én már hordtam a köveket, a pilléreket, az állványokat, a márványokat s kristálytömböket, a kupolákat és szökőkutakat, a reliefeket, szobrokat, tükröket, a képeket, canopei vázákat s bútorokat és az összes hölgyeket. Annyi mindenféle följegyzésem, kis adatom, gyűjtésem és történetem, emléklapom, névjegyzékem és névjegyem, levelem és széljegyzetem volt földíszítve s fölraktározva körülöttem, hogy úgy jöttem, szinte kábultan és dallamosan papírzúgásuk riadalmában, mint ahogy Siegfried jött az erdőn, zajos lombokon át, a nagy zenebonában.

Közben múlt az idő, Annie, az évek jöttek, mentek, más dolgom is volt, más munkák lekötöttek, s egyszerre csak úgy látom, hogy lekéstem ezzel a száz kötettel, vagy legalábbis elszámítottam magam abban, ami e tervezetben emberfölötti volt.

Megírni egy százkötetes munkát, ha az ember húszéves korában kezdi, valljuk meg, gyerekjáték! Évente lead két kötetet, s még nincs hetven éves, mikor kész van az egésszel, egy fiatal ember! Még semmit nem mulasztott, még élhet, szerethet, megnősülhet, apa lehet! De amikor én mostan hozzáfognék, hogy lekapjam ezt a száz kötetet - késő! Oszlopos tömegénél a vállamon, mint panormusi terhekkel, már-már beleütközöm, úgy látom, egyenesen a jó Istenbe, aki az ő mérhetetlen kegyében beszünteti a legkiválóbb írót is, bizonyos határokon. Évente két kötetet számítva, mint a fönti fiatal ember, még ötvenévi munka volna előttem, ami megvallom, úgy lezseren, ahogy Pesten mondják, úgy lezseren elriaszt. A századik kötetnél kilencven éves volnék, ami gondolatnak gyönyörű, de valóságnak elviselhetetlen. Még jóval e tisztes kor előtt, ki tudja, más dolgom is lehetne, s elbúcsúzván a tinták mámorától, talán elmennék más mérgek után, ősz fejjel, utoljára, valami kis boldogság után! Szóval, most már nem érek rá. Semmi esetre sem tudnék úgy elkészülni, hogy még fussa az időmből.

Száz kötet! Maga azt mondja, kár, mert maga kegyetlen a gyönyörű fogával. No de nem kell mindjárt ilyen falánknak lenni, s talán némi kisebb porció is elég. A magyar azt mondja: a kevés nem árt, a sok nem használ, mert a magyar ilyen okos szegény, hogy még dicséri a keveset. Száz kötet! Mégis sajnálom, lássa, mégis! Mert minden nagy széles mázoló ecsetem, egy egész sor öreg seprű, amivel fösteni lehet, nagy zenekar és parthenoni méretek könnyen szolgálták volna úgynevezett lendületemet. Ki is repülhettem volna, korlátok nélkül végre, valami szédületes nagy térbe ez egyszer!

Nem mintha a világ keletkezésével akartam volna kezdeni, noha ehhez is jogom lett volna, mert az első reggel, ott ébred nekem, ahol először láttam meg a napot a bölcsőm fátylain át, mint egy tűzcseppet az égen. A Természet és a Történelem, hogy ilyen nagy szavakat mondjak, de az én számomra az én szememmel és szívemmel kezdődnek, de sőt nem tudom e tekintetekben, micsoda sajátságos érzésem az, hogy addig minden rosszul volt a világban, amíg én nem születtem. Most sem jobb semmi, sőt! de az viszont bizonyos, hogy amíg nem éltem és nem írtam, magának még csak fogalma sem lehetett az olyan emberről, mint én.

Ezek az Emlékek és Vallomások nem azt jelentették nekem, amit egy Szent Ágostonnak, egy Kazinczynak, egy Montpensier kisasszonynak, egy Esterházy Valérnak, egy Renannak, vagy két Goncourtnak jelentettek hasonló írások, mert én nem tudhatom azt, hogy ez nekik mit jelentett. Az én számomra ez egy egyetemes érzés akart lenni a világ szemléletében, ha merem mondani. S főleg valami rettenetes káröröm a saját sorsomon, hogy magam is itt vagyok az emberi gondolat és cselekvés planétáján, egy szomorú sárcsöppön egész nevetségesen itt vagyok, holott valamivel több szerencsével egy szárnyas angyal lehetnék a mennyekben!

Oh, Annie, igaz? maga meglátja azt e szóáradatban aranyom, hogy janzenista létemre, egy ilyen szélsően arisztokratikus doktrínám is van! Sohasem fogom kiheverni azt a csapást, hogy a világon vagyok, hogy élek, hogy dolgozom, de sőt írok, ami, gondolja meg, milyen borzasztó, még egy selyemlepel alatt is! Mert ez azt jelenti, hogy az ember nem tud nyugodtan lenni szemtől szembe önmagával. "Az ember tudja, hogy nyomorult, tehát nyomorult, mivelhogy az, de igen nagy, mivelhogy tudja." Ezt írja Pascal, hogy megint e fájdalmas testvéremet idézzem. De ezt írja. S ez nyilván úgy értendő, hogy az emberi nagyság a gondolatban van, no mondja csak! Már abból, csakugyan, gyönyörű dolgokat lehetett kihozni, hogy az ember tisztában volt a maga nyomorúságával. Kiapadhatatlan forrás ez és művészi is, no látja. Mint egy pók, az ember, egy sarokban szorgalmasan igyekszik. S még egy Michelangelo is milyen szomorú, ha úgy egy létrán képzeljük el! Szóval, kiélvezendő az összes bánatokat és keserűséget, s az egész szerencsétlenséget, mindent föl akartam jegyezni, amit valaha megfigyeltem, minden hatást és minden benyomást, ami áthullámzott a szívemen, s az összes embereket, akiket valaha ismertem, körülbelül tízezer darabot, s az egész világból azt a dőreséget, ami alapjait összetartja. E célból igen okos akartam lenni, filozóf, természetbúvár, teológus, történész, zeneköltő, hagiográfus és grafománikus, kémikus és alkémikus, egy Leonardo da Vinci! bocsássa meg.

És mindjárt ott kezdtem volna, néhány vastag kötettel Istenről, mert ez minden dolognak a kezdete, s néhány más vaskossal az ördögről, mert ez minden dolognak a vége, de nem a cambrei érsek mintájára, hanem a magam keserű érzéséből, következésképp a legnagyobb méretekben, s az lett volna itten, egyszerűen szólván, az abszolút fogalmának szép kidolgozása. Semmi más, csak ez. Végigtanulmányoztam volna e kötetekben, az emberiség forrásától fogva, a legrégibb koroktól kezdve s az összes népeken át, kopta szerzeteseken, excorcistákon, szenteken, rajongókon, apostolokon, mágusokon, rabbikon, mindenféle hosszú és rövid farkúakon s boszorkányokon át, egy Eichornon, egy Schleiermacheren, egy Mommsenen s egy Renanon át az összes hiteket és bálványokat, próféciákat, szentírásokat, reveláciákat, szimbólumokat, demonológiákat és Szent Secarius handabandákat, s még azt a gyönyörű verset sem felejtettem volna el, melyet Ackermann asszony írt a végítélet napjáról, amikor a mennyei trombiták dörgedelmes Tuba Mirumára, senki meg nem mozdul többé, olyan nagy a bizalmatlanság. [*] Aztán, aztán, mit mondjak még és hogyan mondjam? aztán jöttek volna, pápák, bíbornokok, püspökök és kanonok után, zsinati kövérek és konklávei soványak után, apátok, prépostok, nagypapok, archimandriták s kalifák után, külön kötetekben szikár s zenélő kántorok, akik az én őseim voltak nyírvidéki prebisztériumokban, s akik gyapjúrojtos és ezüstszegélyes imakendőkbe burkoltan, mint kipróbált messzesírók s óbégatók, a héber szövegeket skandálták pénteki miséken, dús szakálluk rezgésével s kis sárga gyertyák könnyhullajtásával az imakönyv fölött. Óh szegény drágáim, melodikus árnyak, zsidó Pamphosok és archiszinagogusok templomi félhomályban, ahol a mellüket verdesték hátrálva és hajlongva s azzal a sajátságos szenzualitással, mely az élet örömét keverte az élet fájdalmába. Aztán, e négyes pillér között, Isten, Sátán, Papok és Izrael mögött, egy nagy nyílás, egy nagy kilátás, egy ragyogó bolthajtás: a gyermekéveim, csak ez! egy egész sor kötetben, mert itt minden olyan pazar, olyan gazdag, olyan színes és eleven, hogy csak e nagy keretbe gyűrhetem, s azzal a művészi mértékkel és mérséklettel, amit nem szabad, hogy elfelejtsek.

Est mihi in majoribus! ahogy Cicero mondja, de itt benne volt a Szamos partja, a Kraszna partja a füzekkel, vad füvekkel s szürke pacsirtákkal, a rétek és mezők szerény és szelíd virágzásával a megtorpant levegőben, mely a maga fényhatásaiba, napsugaras izzásába úgyszólván fölszítta a növényzet színét és nedveit, a sok rozmarint, borókát, ezerjófűt, pitypangot és kakastaréjt, megperzselt párolgásban. A kék ég alatt, ellepve a földet, egy végtelen terítő volt ez kitűzdelve virággal, szarkalábbal, babszakállal, poloskamaggal, szalmavirággal, s úgy élt minden elaléltan, minden kis fű, szár, szirom és levél, a sok perjeszittyó, madártej, vad ánizs és ballangófű, a sok szagos müge, szöszvirág, vad nefelejcs és százszorszép, szinte beleolvadva a napba s elhagyva a színét, valami ezüstös reflexszel a nagy világosságban s a fojtó aromáknak pörkölt-gyanta illatában. Részletesen minden kis palántát kedvemre leírtam volna, minden kis gyűszűvirágot, ligetszépét s tündérfátyolt kis csoportjaik színében s égett szagában elhintve a réteken, az összes géniuszokat is, ahogy a herbaristák mondják, még a puha bogáncsot, tövisrózsát s maszlagos nadragulyát is, még azt az árva csalánt is, mely búsan áll a napban. És leírtam volna, amit le nem írtam volna! a partvidék pásztorfurulyáját, friss reggeleit a fehér füzekkel s naplementi glóriáját, s azt a kiskocsmát is a tunyogi faluvégen, melyről azt hittük, Petőfi írta ki oda a Szamos fölé, ezt hittük! mikor ráhajtottunk a kompra, hány nyári reggel és négyesfogaton nem egyszer! És a nagy nyíri utak, akáclombos delelők, aranyba ázott gulyákkal, gémeskutak holdfényes merengésben, a kútgém özvegyi bánatával az ég alatt, mint egy magányos szerv az éjben és a végtelenben, és a kertek meggyfái, ahogy Alma Tadema festette volna őket fehérkő tornácok elé, és a szérűs mezsgyék napraforgó-gárdája mint a sárga pofájú lovagok, vagy ágaskodó planéták a nap felé epedő melankóliájával - ez mind sok külön gond, műgond, művelet, műremek, műszerkezet, műélvezet s műbölcselet lett volna, s mi minden még, ami sűrű írással a boglyák s kazlak aranytömbjét rajzolta volna, a sok paraszti néppel körülötte, trágár legénnyel s dús farú lánykákkal s egy cséplőgép duruzsolásával! Egész Érsemjén itt lett volna, kastély, kert, kovácsműhely, csendőr, zsidóboltos, falusi utca és a hold rajta az egészen, s mi minden még, jó Kállayék s kis drága Linám, aki a szilvafa alatt, meghajolva a fűben, fehér lábszárait mutatta ébredő keservemnek, bocsássa meg! Minden öröm és minden áhítat, ami csak van és lehet e magyar világon, vándorlegény, vásári koldus, jegyző és pap, fő- és kisbíró, hajdú és dobos, és esküvő és temető és harangszó és kolompcsengő, nagy ozsonnák és kólikák s nagy kakasok, mint egy-egy Heliogabalus és kis dalok és alakok és mezei legendák, az egész gyermekkor szóval, egy egész ifjúság, ez mind benne lett volna e nevezetes gyűjteményben, s minden még, amit elfelejtek!

Aztán, külön kötetekben Pest, Pest! ami páratlan a világban, sajnos, a királyi-utca, holott csak Király utca, a régi ház, a folyosók cigánycsordája, a szomszédság pazar népsége, karavánja, palettája, a sok zsidógyerek harsogása, tudós elandalgása alagútfúró orrpiszkálásokban, rejtélyes célokért, az agyvelő irányában. És a sok régi kofa, halasasszony, üveges és béna koldus, drótostót és verklis ember az udvaron, s a sok ifjúság az emeleteken, ifiurak, ficsurak, kurafiak, szobaurak, szerelmi nyugtalanságban a sok nőcseléddel, aki dalol, és egy kis csöndes, titkos öregember, aki egyedül a szobájában, egy petróleumlámpa mellett, a karját dörgöli higannyal, egy igazi Rembrandt! És még ifjúság, még sok ifjúság, mint egy nagy szüret és áradás, sokáig, mindig, köteteken át, mert ezt habzsolni kell, élvezni kell, mert ez sohasem lesz többet, ifjúság!

S még mondjam-e tovább, ha már így elragad a hév! Mert akkor itt vannak az iskolák, az októberi reggelek és hazavágyó nosztalgiák és százféle kis szenvedés s nyugtalanság, a gimnázium és evangélikusok, a piaristák és martiriumok, s mi minden még! a konviktusi éjszakák, iskolatársak, vallomások, szűziség és kéjhibák s a gonosz tanárok, gyűlölségek, intrikák és pszichológiák és külön nevelési rendszerek s a Rousseau Emile-jének kritikai ismertetése a legfinomabb modorban, s akkor, megint, egy egész külön kötetben, az apám, aki kívánta, hogy tenorista legyek! Mire új könyvekben az új fonál, holott csak talán a régi, de új örömök, izgalmak és bajok felé szövődve új pályákon és tantermeken át, nagy mahagóni zongorákon s zajos folyosókon végig a Zeneakadémián, ahol solfegiáló kisasszonyok, akik már mind démonok, koboldok, kis ördögök és angyalok, egyszerre mind énekelnek mintegy daganatos keblekkel összes hangszálaikon át, s az arcuk torz elváltozásával, keserű kéjekben. S itt szállingóztak volna a többi árnyak, dús történetek s emlékek ködében, tanulságok és moralitások jegyében s kortörténeti feljegyzésekben a Liszt és Erkel Ferencek a sok Bösendorfer s az egyetlen Haynald bíboros körül, aki nekem is barátom, mint minden bíboros, s az a régi, drága, Nikolics Sándor, aki a legjobb tanár volt, egy szent! S finom kis részletekben következett volna, állandó orgonabúgás, zongorazúgás, hegedűsikoly, gordonka-mélabú és karéneklő hozsánnák közben, háromévi zenei hóbortom e dalos csarnokban itt, sok mindenféle fűszeres dologgal, ábránddal, álmokkal, ambíciókkal, mint egy hosszú füzér hamis gyöngyökből, operaházi debütálásommal bűzlő statiszták és párolgó balerinák között, zenei mutatványaimmal Dolores című operámból, s kis dalaimmal, melyeket, contento di tutto cio, saját szövegeimre komponáltam. Aztán, megint egy új ív, egy új kép, egy új nyílás és kilátás: a 80-as évek újságírása és irodalma az összes jelesek méltatásával, régi szerkesztőségek terep- és jellemrajzával, az első versek és zenei és ifjúsági írásaim repertoárjával, az egész régi finom élet s egész Magyarország boldogságos leírásával addig a rettenetes napig, mikor e haza elveszett, Tisza Kálmán távoztával. Ez lett volna ebben a sorozatban, A magyarok nagysága és hanyatlása címmel, az utolsó kötet, a lét minden forrását kutató, sok jelenséget, képet, adatot és történetet egybefoglaló, nagy konklúziókkal bekoronázó s a legszebb jövőt ígérő történeti munka a Montesquieu és Taine modorában, hogy mindent eláruljak. De rögtön utána, mintegy függelékképpen és beépítve e ragyogó korba, de sőt mint e kornak viruló és hervadó virága, az új sorozat jött volna, Az ember reménye és regénye jött volna, olyan kedves mint Jósika, hogy valami finoman avultat mondjak, s olyan elegáns, mint Kemény Zsigmond, aki ezt Balzactól tanulta, de talán még ennél is finomabb, szűzies és gyönyörködtető, mint a Pál és Virginia, csak egy kissé hevesebb, lelkesebb és hosszabb, igazi szerelmi regény nagyzenekarra, húsz-huszonöt kötetben, egy színésznő heroinával, mint egy meztelen istennő, olyan kék egekbe, bíborokba, vitorlavásznakba és csillagokba foglalva, hogy a hajdani Pest és balatoni éjszakák inkább a régi Athén s az aegei tenger lehetne körülötte!

Angyalom, legyen szánalommal irántam. Maga látja, aki a Roma quadratá-hoz szokott a Porta Mugionis kőszárnyával, maga látja e terv egységét és monumentalitását. Még hozzá kell adni, oh Istenem, még mit kell hozzáadni? no igen, a modor gyöngédségét, előkelő tudományosságát, az eszközök eleganciáját s főleg művészi szépségét az épületnek, mintha Aemilius Lepidus és Fulvius Nobilior építették volna, holott ezek csak cenzorok voltak. Mégis, lássa, ez lett volna idáig, minden részletében kidolgozva, benépesítve, fölívelve, szerelemben dédelgetve, kiszínezve és kizengve, százféle rózsákkal behintve, nagy egekbe temetkezve, nagy távlatokba beépítve, kiterítve, fölszögelve, fájdalmakba s gyönyörbe keverve, az első 50-60 kötet, ha megengedi. Az első ötven, hatvan oszlop, a sarkokat, zugokat s kápiteleket nem számítva, az első nagy tömb és kép a Lupercal tövében, ahol az ifjú egy lélegzetvételre megáll, s aztán megy tovább.

Hová? Még 35-40 kötet. Mert az út hosszú és komplikált, és nem lehet csak azért élni, sajnos, ami a legszebb a szenvedésben. Egy régi fonál is van, ugyancsak sajnos, amit a végzet sző rettenetes éjszakákon, s noha minden rejtélyes és bizonytalan, az ember nem tévedhet el, mióta a célját hasztalan keresi, s a jó Isten elfordult tőle. Be kell, hogy érjem számos látszatokkal, ez mind megvan, ez mind közkincs, s ez mind az emberé, ezerféle változatban, mámorban, kábulatban, s ez is valami, ha már nincsen más, amiért érdemes meggazdagodni.

Annie, egészen egyedül vagyok, mint az igazi ember, egyedül. Innen van nyilván, hogy olyan sokat beszélek, mert hiszen nincs kihez hogy szóljak voltaképpen. Mért, hogy nem jutott eszembe, már régi időktől fogva, ami minden élet számára olyan bölcs tanácsnak hangzik, az Imitáció-ban: "Bár mindig hallgattam volna!" Valami átok van rajtam, amint a kéktintás ujjamat nézem. Mért kellett az, hogy olyan könnyedséggel, profúzióval és kétségbeeséssel, oly rengeteg szót, hangot, sóhajt, könnyet és bánatot ontsak végtelen sorokban, véges papírtömegekre, egy párizsi padlásszoba magaslatáról, ahol mint egy toronyőr, vagy inkább mint egy csillagász ültem az egekkel a fejem fölött, majdnem húsz esztendőn át! Minden szemléletre, érzésre s vizsgálódásra diszponáltan, mind finomabb és keserűbb elérzékenykedésekben, amit az ilyen magányosság kifejleszt a hisztériáig, még mindig lett volna új élményem és kötetem a Szajna és szajhaparti eltévelyedésekről, a lírai megrezdülések ama keserű fűszerével, amit a szökés szenzációja nyújt a törvény ellenségének. Még lett volna némi elméletem és kötetem, Annie, még mindig lett volna emberekről és helyzetekről Mózestől Jókai Mórig és Homertól Marcus Auréliusig, egy külön kötettel Az alkotó képzelet-ről, ami régi kedvelt témám, s több külön kötetekkel arról a latin és görög bódulatról egy Titus Liviuson s egy Denys Halicarnassus-on át, ami a legmerészebb triptikont vagy hármas regényt inspirálta volna, a Kleopatra, az Andromea és Strigollodorus és a Vattai Batta című vallomásszerű könyveket, a bíborpiros, az aranysárga s az ezüstgyöngy színeiben. [*]

Csakugyan, ez már Párizs volt akkor, Párizs két blokkban, két borzasztó oszlopsorban, részletben és monumentumban, az egyik a velem való vonatkozásban, isolato e segreto, huszonnégy kötetben, s másik huszonnégy csak úgy általánosságban! Az első rész a Szent Honvágy fájdalma, a második egy lelki Baedecker lett volna az emberi érzelem minden szálaival, utcákon, tereken, kép- és könyvtárakon át. S még 12 kötet függelék, jegyzet, tréfa és levelezés, s másik tizenkettő az olvasmányaim és tanulmányaim emlékéről, főleg a XVII. de különösképpen a XVIII. század ügyében, ami nagy ügy, nagy pör, nagy érdek s vizsgálódásra érdemes, ha már az ember nem tehet másképpen. Mert ha e múltakra nem is nagyon kíváncsi, s tisztában is van azzal az általános céltalansággal, melyet a nap bevilágít, mégis jólesik fölmérni, mindenféle szellemi gyakorlatokban, az értelme és érzékenysége mértékét azokra a sötét és zivataros matériákra, amit elődjei összehordtak. Így lesz az ember filozóf. De hazafiságom kedvéért, némi régi magyarságokon és irodalomtörténeti dolgokon is elandalogtam volna, egy szép külön, szomorú kötetben, bánatos hangzással - régi magyar hegedű! A Pázmán Péter korától kezdve, jezsuita barátokon s a Magyar Logikácska szerzőjén át mi mindent elmondottam volna, mi mindent jó öreg Szenczi Molnárról, Faludi Ferencről, Descartes utánzókról s Szent Dávid zsoltárokról egészen a Vörösmarty lírájáig, s micsoda hangon, magyar lanton, egynémely bornírt tanárok és kompilátorok gyönyörűségére! Holott nem érdemes bajlódni, és a magyarnak mindig komolyabb dolga is volt, mint kutatni az emberi értelem nyomát, ami aligha vezet jóra, s magam is, ha már meg kell vallani, az emberi gondolat és szabadság tekintetében, inkább a franciákhoz vonzódtam, ami sajnos, nem vált előnyömre, Annie. Szóval lett volna még, egy egész könyvsorozatom a XVII. század janzenistáiról és moralistáiról, számos szép írásom egyéni érzésben, 1600-tól XIV. Lajos király haláláig, s magát ezt a halált külön leírtam volna, a legapróbb részletességgel s a legnagyobb dekorációkban, mint egy nagy elbeszélő, a riportművészet minden eszközével, megfigyelésével, brutalitásával s gazdagságával, egész pokoli színkészletével rothadó királyok és tollbokrétás ágyak számára, örök mintának egy képtári falra.

De e letűnt korok drapériái mögül, halottas szobák, orvosok és gliszterek közül teologikusan kiemeltem volna azt az egész gondolatvilágot, melyet megint csak Pascal épített föl ijesztő pesszimizmusokban, s ami főleg azért érdekelt engem, párizsi életem viszontagságaiban, mert ez a finom bölcs odakonkludál, hogy az ember végzete nem idelenn fejeződik be - tehát még ez sem! Vigasztaló ez, mint minden pesszimizmus, vagy lesújtó, mint minden öröm? - íme ez lett volna kifejtendő, mielőtt áttértem volna La Rochefoucauld barátomra egy külön kötetben, s a legnagyobb jóindulattal, mert az ő főúri kiábrándultsága és högyke lenézése, ahogy Dugonics András mondaná, de sőt egész szisztémája, mely a hiúságra és önérzetre épít, roppant tetszettek nekem. S még lett volna, ezek után is, mert nem igen fáradok el, némi egyéni érzésem Sevigné és Maintenon asszonyok irányában, némi egyéni hangom Moliere-ről s a többi okosokról e távoli időkben, s akikkel olyan barátságosan foglalkoztam számos magányos éjszakákon, hogy újra élve s visszatérve, mint igen finom társaság ültek körülöttem, avult borostyán és sírvirágok szagában s a leghalkabb diskurálgatásban.

De itt még nincs vége, Annie, holott már rég túl vagyok a száz köteten, lássa! S maga akarta így, s jaj nekem, ha elindulok! Külön kötetekben mostan, a XVIII. század zord körképe következett volna, nagyszerűen kipallérozva s egy másik finom, noha ateista társasággal Holbach báróéknál, s megint egy másikkal, s talán még finomabbal a Neckerék szalonjában, ahol a sok fecsegés, csevegés, keringőzés és regényesség minden utópiákon át, végre a forradalomhoz vezetett! Mert semmi sem árt annyira a közrendnek és csendnek, mint a sok írás és sok beszéd, és Rousseau se igen álmodhatta, míg a szűkületeit szondálta, hogy ő csinálja Robespierret.

No isten vele, jó éjszakát. Mégiscsak fáradt vagyok, úgy egészen lezseren fáradt. A szobám nagy ablaka fölött, már a reggeli égben fénylik egy utolsó csillag, ami a sokból megmaradt. De ez is eltűnik már, s megy el. Csókolom a lába nyomát az erdőházi porban.

(Folyt. köv.)

 

[*] Kazinczy Ferenc: Pályám emlékezete.

[*] Peut-etre aurions-nous droit aux célestes délices,
Non! Ce n'est point a nous de redouter l'enfer,
Car nos fautes n'ont pas mérité de supplice,
Si nous avons failli, nous avous tant souffert!

Ez az Ackermann asszony, szül. Louise Choquet, igazi költő-filozóf volt. Olyannyira költő-filozóf, hogy amikor legszebb versei a Revue Moderne-ban megjelentek, senki el nem olvasta őket. De Anatole France mind fölfödözi e verseket később, és nagyon dicséri őket irodalmi tanulmányaiban.

[*] Ezt a gyönyörű női nevet: Vattai Batta! sajnos, nem én találtam ki. Megint csak a zempléni főispán-iktatáson 1779-ben fedeztem fel ezt is, a női vendégek között. "Ezek számában gróf Klobusiczky Ferencné, született gróf Viczay Mária és báró Szepessy Sámuelné, született Vattai Batta, minden másokat elhomályosítanak, az rózsája, ez lilioma a színekben igen gazdag virágágynak" - írja finoman Kazinczy Ferenc. (Pályám emlékezete.)