Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 15-16. szám · / · Figyelő

Babits Mihály: Egy olasz verseskönyv

Mario Carrera, a milánói Giornale di Poesia szerkesztője, egy kis verseskönyvet küldött nekem. Aki valami szépet kap, mutogatni szokta, s ezt a verseskönyvet érdemes mutogatni. Modern olasz lírát mi magyarok keveset forgattunk: a nagy Pascolit névleg is alig ismertük sokáig. Rég - diákkorunkban - Stecchettin tanultunk "taljánul": később csalódva tettük le Heine-ízű verseit, s szinte melléjük Arturo Graf-ot is, sűrűbb italra szomjaztunk. Carducci csábított, tudásával, arányaival, filológ zamatával, melyből valami olasz Arany Jánost szerettünk volna kiérezni. De csak Hugo Victort éreztük a mélyén - bár retorikája rokonszenvesebb, szinte mint egy poéta Kossuthé. (Kossuth kortársa volt, s majd polgártársa is.) E retorikával szemben d'Annunziónál véltük a poézist... Ez a poézis fülledt, dekadens és ekletikus volt, az, amit 25 éve fin de siecle-nek neveztünk, igen: vég, s nem kezdet! Verset, nyelvet, művészetet élveztünk, mint a szeszt: melyben nem keresünk táplálékot. Akkor a futurizmust üdvözöltük: ezen a helyen, s alighanem először ebből az országból. Jólesik a szél erőszaka fülledt délutánra... De hamar kérdeztük: frissülés ez? vagy az untság véres kalandvágya? Mi nem új rángásokat szomjaztunk, sem új raffinement-t a felületen: hanem új, ép gyökeret a lélek morális mélyeibe, valami új szellemi tartalmat, ezt vártuk az örök-adó Itáliától is. Költészetet! a költészeten lelket értve, nem idegmozgásokat, vagy léleksüketítő aktivitást. Soha nem volt több szükségünk lélekre, mint e mai lelki szegénységben!

S ím: az olasz ifjak is ezt szomjazzák! Lapjuk, a Giornale di Poesia, bevallottan a költészet lapja, a szó régi nemes értelmében, szinte tüntet avval, hogy a siető aktualitás rotációs köntösébe - mert lepedő formában jelenik meg - a halhatatlanság illatát, a lelkiség zamatát itassa. Igen: valami régimódi, halhatatlan-ízű lelkiséget, a háborús évek nagy lélekrongyolása közepett! Spiritualisták! Formában visszatérnek a tradíciókhoz: nem újítanak, nem vakítanak, egyszerűek maradnak, s nemesek, hisz a lélek egyszerű mélyeit akarják kifejezni, s nem felületének vibráló borzongásait. S ha néznek valakire elődeik közül, Pascoli az, nem világcégér, hanem komoly mester: mindkét latin nyelvé. Nem tanítványok: de visszatérnek tiszta forrásokhoz, lemosni magukról a divat áramainak szennyes vizeit, melyeken kora inaséveikben bizonnyal át kellett úszniok.

Carrerát olvasván, száz mérföldre vagyunk d'Annunziótól, száz mérföldre más irányban a futurizmustól is. Szerény, komoly és belsőséges ez a költészet. Már a könyvecske vékonysága és válogatottsága ezt a benyomást kelti. Hol a d'Annunzio köteteinek versáradata? A Canti de Laérte Appulo még nem is kereken tucat vers: de egy sem céltalan, egy sem üres pompa. Elöl, szerényen, tájhangulatok: mennyire különbözők a d'Annunzio festéseitől! Szavak és színek érzéki zuhataga helyett itt kevés és komoly szó itatja át lélekkel a tájat, s a buja emlékbe fülledt Magna Graecia szinte új szüzességet nyer az új, komoly lélek tükrében, mely nem akar már az érzékek vigasztalan fülledésében élni, hanem mélyebb, lelki életet keres.

E dov'é sosta di morte,
scoprirai voci di vita.

A gőg beteg vigaszához sem kell fordulnia: mert az elpusztíthatatlan lélek hitének gyökerébe kapaszkodhatik. Egészségesen, szinte humorral láthatja a költő hivatását, aki az ő szemében nem az elkeseredett félisten, hanem a halhatatlan élet egy kis halandó darabja: talán jelentéktelen és könnyen pótolható, mégis szükséges és eleven, mint a falu dobosa. "Az életnek nincs vége: újra kezdődik rögtön, még ma: úgy, ahogy!" S ez elég! Vágyni: nem nagyra, de nagyon! Intenzív, nem extenzív poézis ez. Imádja az életet, szerény hívőként, túl minden "úgy, ahogy"-on. Ő az az agave solitaria, aki az agyagos sziklán, a déli tikkadásban is hálás a létnek.

Hangja, verse, mely eddig tradicionális trochaeusok egyszerűségével, szinte valami józansággal tüntetett, itt fölemelkedik, magas, anapaestikus lendületet vesz, a hit lendületét: Lasciatemi credere in pace! Ez a hit a kötet végén, a legértékesebb versekben elmélyül, átszellemül, szinte filozófiává nemesedik. S mélyre jutva, megleli gyökereit a lélekben, a halhatatlanban és romlatlanban, mely "még sírni tud, mikor a szemek már nem". S voltaképp ennek a léleknek szenteli a költő minden lapját:

Ed ecco, anima mia, che ti consacro
queste pagine nostre...