Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 15-16. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete

Kassák Lajos: Egy ember élete
- Önéletrajz - 6. folyt., vége.
22.

A mesterné elhívatta az anyámat, és elmondta neki a cigánylány esetét, és bizonyára még mást is, még azt is, ami igaz se volt. Ez az asszony már valósággal gyűlölt engem, s én rosszul éreztem magam, hacsak szúrós, vádaskodó tekintete előtt kellett elmennem. Az anyám azonban, mintha semmi sem történt volna, elő sem hozta az ügyet. Hogy tudja a dolgot, azt a Mariska árulta el egy este pörlekedés közben.

- Mit pörölsz itt mindig, mint a cigányok - kiabálta. - Menj inkább a cigánylányaid után, ők neked valók!

Az anyám szörnyen elvörösödött, s majdnem megverte a lányát.

- Hogy tudsz ilyeneket beszélni? Egy lánykának a szájába való beszéd ez? Menj be rögtön a szobába és szégyelld magad!

Nekem nem szólt semmit, de én már mindent tudtam, tudtam, hogy a Mariskára csak azért haragudott, mert oktalanul elszólta magát, s azt is tudtam, hogy az anyámnak valami célja van ezzel a hallgatással.

Egyszer este, mikor elmentem hazulról, az utcasarokról véletlenül visszanéztem és megláttam, hogy az anyám és a Mariska is kijöttek utánam a kapun. Lesekednek utánam, gondoltam, vajon miért, mit akarnak? Rosszul esett, hogy az anyám ennyire bizalmatlan lett velem, s hogy amíg azelőtt még a maga dolgaiba is beavatott, most ilyen kerülő utakon akar megismerkedni az én ügyeimmel. Óvatos és meggondoltan számító lettem. Nem félelemből, mert hiszen azt hittem, igazánból parancsolni nekem már senki sem parancsolhat, de volt valami a mostani életben, amit a magam akaratából is szívesen eltakartam az idegen szemek elől. Lehet, hogy a családi környezetem hatása nyilvánult meg így bennem, de az is lehet, hogy ez maga az én szemérmes alaptermészetem volt.

A sarkon hirtelen megálltam, s aztán ahelyett, hogy jobbra mentem volna a cigánynegyed irányába, balra a piac felé indultam el. Tudtam, a téren túl, a kis zegzugos utcákban könnyen el tudok menekülni a szemük elől. Néha egy-egy sötétebb ponton visszanéztem, s láttam, hogy a falak alatt jönnek utánam, mint az árnyékok. Bolondság, gondoltam. Aztán az első utcán jobbra fordultam, aztán balra, aztán jobbra, megint jobbra, visszakerültem a piacra, s innen, azzal a biztos tudattal, hogy újra egyedül vagyok, szinte futva mentem a Verához.

Éjfélig, éjfél utánig együtt voltunk, szerettem őtet, olyanok voltunk, mint mindenről megfeledkezett két fiatal állat, s aztán hazamentem aludni, hogy holnap kezdődjön minden elölről. Anyám és testvéreim már aludtak, s mintha semmi sem történt volna előzőleg. Kényelmetlen s szinte már tűrhetetlen volt ez a helyzet. Mindenhol többet tudtam elérni, mint otthon. Ezek még mindig kis gyereknek láttak, eszerint ítélték meg minden dolgomat, és nem akarták észrevenni, hogy testemmel és természetemmel már kinőttem közülök.

Eljött az elseje. Vasárnap volt, s egész nap a bálra készülődtem. Türelmetlen és minden mozdulatomban félénk és ügyetlen voltam. Az anyám segített nekem, s hiába akart komoly és zárkózott maradni, láttam, hogy magában ő is örül ennek a napnak. Este egy ajándékkal is meglepett. Mielőtt még elmentem volna, amire én nem is gondoltam, egy szép fehér nyakkendőt kötött fel a nyakamra.

- Ha már elmész, légy rendes, mint ahogyan az ilyen helyen illik! - mondta. - Légy illedelmes, hogy senkinek ne legyen baja veled.

Már régen nem éreztem ennek a szükségét, s most hálásan kezet csókoltam az anyámnak.

- Reggelre készítsék ki a ruhámat, hogy idejében bemehessek a műhelybe!

Láttam magam a tükörben, hogy szép s egészen nagy ember vagyok. Először a Mihály bácsiékhoz mentem, s aztán velük együtt a nagy szállóba, ahol a bál volt.

A terem nemzeti színű zászlókkal és papírláncokkal volt kidíszítve. A kiabáló díszítések alatt nyüzsögtek a kiabáló emberek. Sokan, szinte zsúfolva voltunk. Az emberek, akikkel egészen szembe találkoztam, megnéztek, de mintha nem ismertek volna meg. Később észrevettem, hogy az első pillanatban felismertek, s hogy éppen ezért néztek meg ennyire, s hogy éppen ezért állnak szemben velem annyira idegenül és majdnem visszautasítón. Ez a fölfedezésem kicsit elkedvetlenített, sőt később valami fájó érzés született meg tőle bennem, és ez elvadított, idegenné és félénkké tett.

- No, menj táncolni, Lajkó! - mondta a Giza néni, aki nagyon otthon érezte magát ezen a helyen. Máris izzadt volt, és csapzottan röpködött ide-oda.

- Még ráérek! - mondtam. - Inkább csak nézelődni szeretek!

Dadogtam és éreztem, hogy vadul rohan bennem a vér, az arcom majd kicsattant a belső láztól. Magamban már megbántam, hogy idejöttem. Ez a dolog még nem nekem való. Valami van bennem, ami elkülönít ezektől az emberektől, szeretnék közéjük vegyülni, és fáj, hogy itt vagyok köztük és előttük.

Kimentem a nagyteremből félre, egy kis szobácskába, és bort kértem. Talán csak valamikor a pusztai szegénylegények lehettek ilyen szomorú mulatozók. Mi bajom volt, nem tudom. Azt hiszem, ahhoz, hogy az ember az élet egyes formáit elbírja, nemcsak akarat, de egy bizonyos időnek a beérése is szükséges. Mintha a melegágyból egyszerre a hegy tetejére ültettek volna ki, fájtam magamnak, és elbújni szerettem volna még önmagam elől is.

Éjfélkor szünetet tartottak a tánccal, és az emberek elszéledtek az asztalok körül. Ez a szoba is megtelt. Lármás, kipirult emberek az én asztalomat is körülülték, egészen a sarokba húzódtam.

Ittam nagyobb kortyokkal, mint a többiek, és úgy tettem, mintha semmi sem érdekelnek abból, ami körülöttem történik.

Közömbösen nézelődtem, s az egyik asztalnál megláttam egy lányt, akinek kíváncsian rajtam voltak a szemei. Köszönnöm kellett volna neki, hiszen ismertem, a szomszédunkban laktak. Elfeledkeztem róla, hogy nincs rajtam kalap, megemeltem a kezem, s mikor észrevettem, hogy hajadonfőtt vagyok, borzasztóan elszégyellettem magam. A világért sem jött volna ki a köszönés a számon, egészen összezavarodtam. Buta fajankó, gondoltam magamban. Mi az ördög van velem máma? Ezt a lányt már százszor, ezerszer láttam az utcán, eddig észre sem vettem, s most meg vagyok zavarodva tőle, hogy köszönni se tudok neki. Elcsavartam a fejem, de újra megint vissza kellett tekintenem. A lánynak puhán szét volt fésülve a szőke haja, s a tejszínű arcát úgy láttam, hogy mosolyog rám. Örültem neki. Nekem is vissza kellene mosolyognom, gondoltam, de ebben a pillanatban már meg is merevedett az arcom.

A Mihály bácsi jött értem, s ez most valóságos megváltás volt a számomra.

- Gyere! - mondta -, itt van egy ember, akinek a fia Győrben dolgozik, beszélni szeretne veled.

A másik szobában egy öregebb ember mellé ültem.

- Hallom, hogy el akar menni valami nagyobb városba dolgozni - kezdte ez az ember. - Ha már készen lesz az útra, csak szóljon nekem, én szívesen elsegítem Győrbe! Az én fiam ott dolgozik, nagyon szépen keres és nagy tekintélye van. Dolgozhatik mellette, amíg akar.

- Nagyon szépen köszönöm! - mondtam. Nem tudtam, mennyire ismer engem ez az ember. Nem tudtam, mint mondjak meg neki, mit szól akkor, ha megtudja, hogy még csak inas vagyok.

A Mihály bácsi mintha csak kitalálta volna a gondolataimat:

- Mostanában szabadult csak föl a gyerek, pár hónapig még hadd pihenjen!

Az első pillanatban megrettentem ennek a hazugságnak a hallatától, de aztán nagyon hálás voltam érte. Csodálatosképpen az a pár szó mintha mázsányi terheket vett volna le rólam, mintha megfordította volna fölöttem az eget, az éjszakából tiszta, szabad nap lett.

Nyugodtan és közvetlenül beszélgettem.

Éjfél után hölgyválasszal kezdődött a tánc, és egyszer csak ott állt előttem a szőke lány.

Fölkeltem a székről, de nem tudtam, hogy hogyan botorkálok át a körülülő emberek között, a szemeim nem láttak az izgalomtól.

- Szabad? - mondta a lány, és nevetve nyújtotta a karját.

Én is nevettem, gyöngén hozzákapcsolódtam, úgy akartam csinálni, hogy meglássa rajtam, hogy mindez olyan megszokott és egyszerű az én részemre, és észrevettem, hogy az egész testem remeg az izgalomtól. Mintha egy szál deszkán vezetnének át valami szörnyű mélység fölött.

- Tud jól táncolni? - kérdezte a lány, és éreztem, hogy megszorítja a karomat.

- Táncolni, igen! - nevettem. - No, azt éppen nem mondhatnám. Tetszik tudni, megvallva az igazat, nem szeretek táncolni!

- Nem szeret táncolni? Hát milyen fiatalember maga?

Mit mondjak, kiszáradt a torkom, legjobban szerettem volna semmivé válni, ott a nyelves szőke lány előtt nyomban elsüllyedni. Hamisan, bután szakadtak ki belőlem a szavak:

- Az no, az inkább csak hölgyeknek való. Mi férfiak jobban szeretjük a bort!

- A bor erős, de a tánc könnyű és kedves! - kerepelte a lány, mintha rugón ugráltak volna ki belőle a szavak. - No rajta! - átfogta a derekamat és táncolni kezdtünk.

Nehezen forogtam, aztán könnyebben s aztán egészen átfogtam és magamhoz szorítottam. A lány simult és a megfeszült ruháján keresztül meleg volt a teste. Éreztem, hogy lassan kezdek hazaérkezni önmagamhoz. Így már jó volt, éreztem a saját erőmet, és már nem kellett finomnak, hazugnak lennem.

- Ne szorítson úgy! - súgta a lány.

És én még jobban szorítottam, s most már nem is ellenkezett. Velem táncolta végig az egész hölgyválaszt.

Reggel felé, mielőtt elmentek, eljött búcsúzkodni hozzám.

- Majd estére megkérdezem, hogy hogyan mulatott! - mondtam neki.

- Jól van, kint fogok sétálni a húgommal!

Már csak a férfiak maradtak az ivókban.

S most már én is egészen bent voltam ebben a társaságban. Legjobb szerettem volna sohasem elkerülni innen, milyen könnyű az élet, ha az emberben magában nincsenek bajok és kétségek.

Nyolc óra volt, mikor a fiatal inas kihívatott a pincérrel.

- Lajos, azt üzeni a mester úr, hogy gyere be a műhelybe, odavittem a másik ruhád is!

Kicsit csodálkoztam, hogy a mester így üzen értem, de örültem neki, hogy minden ilyen szépen eligazodik körülöttem.

Az asszony egy nagy bögre fekete kávét küldött ki a műhelybe, s aztán két gyerekkel elmentem a tanácsosék fürdőjét megcsinálni. Később a mester is utánunk jött, és megkérdezte, nem vagyok-e berúgva.

- Dehogy vagyok! - mondtam. - Nem inni, csak táncolni mentem a bálba.

A mester nem volt goromba hozzám, de nagyon komolyan beszélt:

- Az én időmben még táncolni se jártak az inasok! De hiába, most más világot élünk. Lassan ti lesztek az urak, és mi fogunk kiszolgálni benneteket!

- Látja a mester úr, hogy nincs velem semmi baj, rendesen eljöttem dolgozni.

- Jól van, nem állok oda veled feleselni! Ha két-három év előtt csinálta volna ezt meg valamelyitek, betörtem volna a derekát! Most már fáradt vagyok veletek verekedni. Vigyázz, hogy el ne ronts valamit, s aztán délután maradj otthon, aludd ki magad!

Elhatároztam, hogy délután is dolgozni fogok. Azt a félnapot már kibírom, s legalább senkinek semmi szava nem lehet ellenem. De komisz, fárasztó munkánk volt egész délelőtt, hosszan felbontottuk a falat, s a meghasadt csövet forrasztólámpával hegesztettük be. A lámpa alkoholtüze sütötte az arcom, csurgott rólam a veríték és megfájdult a fejem, és egészen álmos, elgyöngült lettem. Nem tudtam az elhatározásomat beváltani. Mikor készen lettünk, a gyerekekkel beküldtem a szerszámot, és én hazamentem aludni.

Este anélkül, hogy költögetni kellett volna, fölébredtem, mintha megrendelésre mozgott volna bennem minden, kimentem a találkozóra.

A lány nevetve kezet adott:

- Ugye aludt? Látom a szemeiről... s talán még be is rúgott az éjjel?

- Nem szeretem az italt! - mondtam. Nyugodt lelkiismerettel mondtam ezt, pedig tudtam, hogy nem egészen mondok igazat. Közvetlen, sőt fölényes akartam lenni, s éreztem, hogy megint belém szállt valami gyerekes félelem. Oktalanul és hangosan nevettem a szavaimhoz.

- Berúgott bizony! - erősködött a lány. - Érzem a szavairól, hogy berúgott!

Vagy két óra hosszat sétáltunk föl-alá a sötét utcában, és állandóan erről a buta semmiségről fecsegtünk. Nagyon együgyűnek és gyávának éreztem magam. Néha lehajoltam a kistestvéréhez, és attól is kérdeztem valami butaságot, és ügyetlenül játszottam vele, s mikor azt mondta, hogy fáradt, mint valami dada, fölemeltem a karomba, és így a kisgyereket dajkálva jártam a vidám beszédes lány mellett. Nem tudtam, mért hízelgek olyan feltűnően annak a jámbor kicsinek, de meg kellett ezt tennem, mintha az ő kezébe lett volna letéve a jövendő sorsom.

- Mikor találkozunk megint? - kérdeztem a lánytól elválás előtt.

- Ha akarja, minden második nap sétálhatunk itt!

Kezet fogtunk, s most már nem tudtam ellentállani magamnak, erősen megszorítottam a kezét. Ebben az utolsó pillanatban egészen én voltam az, aki a lány előtt állt.

- No! - mondta, és a szemeivel és a szájával egyszerre rám nevetett.

Az ágyban, mielőtt elaludtam, eszembe jutott a Vera, és nagyon haragudtam magamra, hogy ma este el sem mentem hozzá. De aztán megint a szőke másik jelent meg előttem, bátor és huncut gondolatok ugrottak a fejembe, és úgy aludtam el, mintha együtt lettem volna vele, mintha még mindig az utcán sétáltunk volna.