Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 15-16. szám

M. Pogány Béla: Az izomember viadala az estélyen

Óvatosan kinyitotta az ajtót. Szétpillantott. Nem látott senkit. Az erkélyről kiugrott a villa kertjébe. A balkon alig volt két méternyire a földtől. Átgázolt a virágágyakon. Letaposta a sárga tulipánokat meg a rezedákat. A rácsos kapun gyorsan kisurrant. Ruganyosan ment egy darabig az Aréna úton. Távolabb megállt. Kihúzta krokodilbőr tárcáját. Rágyújtott egy trabucóra, s lassan megint elindult.

A levegő tömör volt, csaknem pendült az üdeségtől. Óriási adagokat szippantott belőle tágas tüdejére. Izmai ütemes megnyúlása új energiahullámokat hajtott át a testén. Széttárta karjait, roppanó erővel széjjelfeszítette magát, s lelki szilajságát fölhajította az égre.

A tavaszi hajnal fejletlen kékessége skálázott az égbolton ígéretes szépségekkel. Az eget szívta a mellébe. Hajrázó legénykedés toporzékolt benne, duhaj mámorral be szerette volna hörpinteni a világot.

Bal felől a liget zöldes foltja aludta még tavaszi reggelét. A fák függönyén túl sejtette a téres mezőket vonaglani, amint átcsap rajtuk a rügyek, füvek érdes illata, ébredő, hosszú lihegéssel. Távoli végtelen területek álma derengett felé a szabadból. Jobb felől a villák zömök sora behúzódott a kerítések közé, s félszegen, tunyán lapult vézna kertek ölén. Mindenütt a nagy-nagy Szunnyadás, betegesen forró álmok párájában.

Az ő energiája az élő lélek, mely tudva kering a körülötte tespedő álmokban. Az ő szilaj önelégültsége áraszt életet a szerte heverő dolgokba. Árad belőle a zakatoló erő, s a folyton erősbödő fénnyel beburkolja, megtölti és átfűti az egyetemes szendergést.

Ő jelenti itt az életet, az ébredést, a mozgást. A vágyak jóllakottsága, meg nem csappant erők boldogsága, gondolatok nélkül áramlott belőle, s a szivarfüstöt úgy nézte, mint kirobbant nagy vitalitása széttárulását.

Az Andrássy út sarkán még egyszer lelkébe kapta föl a fák fiatal remegését, s befordult a város felé.

Képek bontakoztak széjjel az agyában, s mosolyra tágították az arcát. Az asszony ziháló testét látta, s érezte a búcsúzásnál magába csókolt ágyillatot. A kábult, hálás női test kifáradt vonaglása gömbölyödött elő a selyem ágyneműk összevissza gázolt gyűrődéseiből. Félig hangosan horkantott az önteltségtől, ahogy a nő megvadult, tébolyodott becézgetései suhantak eszméletébe.

- Mulatni kell ezen a dögön - mormolta bestiális férfiassággal, és nézte a levegőben az asszony ajka véres gyűrűjét, az arcába belezilált barna haját, tétova, vágyas szemét. Csak úgy magának röhögött, s a gumiszerű mellek szűzi rugalmassága és a hasa selyme és a szilárd combok impressziója oly elevenen lenyűgözte, hogy szinte újra átrepülte a nagyszerű éjszakát.

- Ilyen dög! De milyen dög! - röfögte basás elismeréssel.

Hirtelen Thea lobbant az eszébe, a drágán kitartott nő, aki a Mascotte-ban táncol, és akit mostanában elhanyagolt. Vásári szépsége befurakodott az asszony párnái közé, de nem gerjesztette semmiképp.

- Theát kirúgom, sokba kerül - mormogta.

Az Andrássy út ünnepélyesen elterpeszkedve aludt. Szürke férgek a távolban: alvajáró emberek mozogtak ritkásan és eltűntek. Messzibb előtte dermedt a frissességben a város kőerdeje. Odaérezte föléje burkolva a hálószobák bágyadt reggeli gőzét. Az út csaknem fehéren, fölsúroltan lógott.

A diadalmas hajnalban királyian lépegetett.

- Kocsit nem fogok, kiélvezem a hazatérést - gondolta.

Megint a fetrengő asszonyon tűnődött, megint mosolygott. Visszafelé átszárnyalta a ragyogó kalandot. A perverz őrjöngésből, mely virradat felé viharzott a selymek közt, az első illemtudóan energikus ölelésekig, a közösben csipkedett vacsoráig az asszony budoárjában. Eszébe jutott, hogy gyalog jöttek el a Király színházból, mert a nő elküldte haza a magánfogatát, hogyan találkozott a nővel az előadás után, hogyan fixírozta és hogyan ismerkedett meg vele a páholyban, mily véletlen, hogy szomszéd páholyba kerültek, egyedül voltak, a nő nedves szeme lázasan csillogott.

- Azt mondta - villant az eszébe -, hogy mikor először meglátott a foyerban, úgy elfogta a vágy, hogy majd elájult.

Néhány elasztikus lépés után a klubban képzelte magát, ahogy adatok nélkül leadja majd e csodálatosan rövid, de pazar kaland történetét. Senki se fogja elhinni.

- Bankár az ura, jelenleg külföldön van... üzlet... mese... Ha nem hiszik el, annál jobb...

Mikor a köröndön átvonult, megelégelte a sétát. Kocsi után nézett. Nem volt sehol. Tovább ment.

Embereket alig látott. A házak, mint megkövült, otromba tehenek, lehunyt ablakokkal bambán meredeztek. A másik oldalon egy csodagyerek-házmester söpörgette a járdát.

Egy kirakat üvegtáblájában megmustrálta hatalmas termetét, egyet rántott a frakk-felöltőjén. Aztán szemével kocsit keresett. Nem akarta, hogy lássák.

A figyelmét elvonta egy közelgő pár. Egy leány meg egy fiatalember. Karonfogva jöttek. Ütemesen, boldogan, jóllakottan. Egymás felé fordították az arcukat. Még nem látta tisztán a vonásukat. Valami távoli rokonság sejtelme kitaláltatta vele, hogy ezek is együtt voltak az éjjel. A leányt mintha ismerné. A járása tűnt főleg ismerősnek. Nini, ez Thea! Thea egy "jingásszal"! Biztosan egy eldugott "szladi"-ból jönnek. Ez ő! Persze, hogy ő! Thea itt lakik a Dalnok utcában! A kölyök most kíséri haza!

- Ó, a kutya mindenségit! - dörmögte. Megállt a fal mellett, mert szörnyen meg volt lepve. Ez a kis állat meg merte csalni! Thüh, atyaúristen! Hát olyan embert is, mint ő, meg lehet csalni?! Szakrament!

Átkozódott s lovalta bele magát felgerjedt haragba. Azok meg jöttek, összenevettek, közel dugták egymáshoz az orrukat, még mindig csókolóztak, ölelkeztek és fogdosták egymást a szemükkel. A nemrég szürcsölt kéjek gyönyöre sugárzott a szemükben közeli visszaemlékezésekkel.

Eléjük lépett. A fiatalemberen cvikker volt. A felöltője gallérja fel volt hajtva. Valami egyetemi hallgató lehetett.

A szerelmesek meghökkentek. Eleresztették a karjukat.

Öklével belecsapott a fiú arcába. A cvikker ívesen repült. Az emberecske elvágódott az aszfalton. A másik kezével, visszáról, megcsapta a leányt, aki nekitántorodott a falnak.

Az ifjú föltápászkodott, kereste a cvikkerét, és úgy meg volt lepve, hogy elfelejtett elszaladni.

- Tolvaj népség! - mondta az izomember s otthagyta őket. Vissza se fordult.

Dühösen morgott magában, de azért belülről jó kedve volt. Örült. Micsoda bravúr! Két pofon: egy jobbra, egy balra.

Hangulata elszállt, de ereje víg tudata rengedezett benne.

Egy konflist látott az útközépen felé hajtani. Kiállt a kocsiútra. Várta.

- Hé öreg, álljon meg!

- Majd máskor, most nincs időm! - köpte oda a kocsis.

Mikor melléje ért, nyugodt fogással megragadta a kocsis karját, s mint egy gyermeket, szó nélkül leemelte. Ledőltében a kocsis ijedten bőgte a lónak:

- Hóóóó!

Megfogta a másik karját is, elkezdte rázni. Közben nyugodtan belenézett eldurvult arcába. A kocsis kalapja apránkint hátracsúszott s leesett. A szerencsétlen nyögött a rázástól. A feje majd lecsattant.

- Nincs időd?

- Ho... hova parancsolja a nagyságos úr?

- Arany János utca tizenhat.

- Tessék felszállni!

A konflis rikoltva zörgött a nekiserdült ébredésben. Az út faburkolata hepehupásan zökögtette. Szétterpeszkedett az ülésen, a lábait fölrakta. A friss levegő vagdosta az arcát.

Most hazamegy, lefekszik, délig alszik, ebéd után kiszalad az építkezéshez, megnézni az új téglaszállítmányt, a pallérral kell beszélnie, onnan visszajön, borbély, újra átöltözni, este grande soirée a kollégájánál, házibál, házassági évforduló, megint mulatozás reggelig.

Képek villogtak előtte. Egymásba olvadtak, birkóztak, váltakoztak, nyüzsögtek, színesedtek.

Szeretett volna már aludni.

Otthon lerázta ruháit, belevágta magát az ágyba, már aludt is. Mélyeket horkolt.

Mikor fölkeltették, langyos vízben megfürdött, az inasa megmasszírozta, aztán hideggel lezuhanyozta magát. Ebéd közben jelentették a vívómestert.

- Küldd a fenébe, ma nem érek rá!

Már délelőtt ki kellett volna mennie az épülethez. Sietett. Rosszkedvű volt. Nem aludt eleget. A rohanásba, a vad mozgásba akart belecsillapodni. Autón viharzott ki a telepre. Egész délután toporzékolt. Az állványok közt rohant fel és le. Az egész környék harsogott a bömbölésétől. Szitkozódva, üvöltve rugdalta a ferdének talált falakat. A pallérok fejét majd leharapta. Egy munkást, aki szalonnázott és visszafeleselt, majd agyonvert egy karóval. A mentők vitték el a szerencsétlen tótot. Hármat ökölcsapással kent a falhoz. Majdnem lerombolta az egész házat.

Aztán rohant haza. Az inasát majdnem megöklözte, amiért a borbély még nem volt otthon. Pedig ideje lett volna. De ma különösen duhaj kedvében volt. Úgy érezte, hogy erőrohamát még nem tombolta ki. Garázda vágy sodorta valami nagy-nagy mozgás felé. Szeretett volna tizenöt emberrel verekedni. Még a bútorokat is súlyos voltuk szerint méregette a szemével.

Sejtette, hogy még fog valami rendkívülit tenni. Inni vágyott és cigányokkal mulatni, nagybőgőt széttaposni, zongorát emelgetni, üvegeket zúzni, teli tüdőből ordítozni. Szótalan gondolattal elfogta az elhatározás, hogy valami lebujban fog mulatozni leányokkal. Fölényes, úri undor berzengette a nőkkel szemben, valami nagy aljassággal, durvasággal akart betelni. Ha korbáccsal rongycafatokká verhetné széjjel egy nő sima, ép testét, akkor kielégülne.

Ez a szadista sóvárgás fűtötte a nagy vacsora folyamán. Magának nem is számolt be tudatosan erről a ficánkoló akarástól. Csak nem érezte jól magát az illemtudó, lapos milieuben. Türelmetlen volt és unatkozott. Több mint százhúsz vendég zsivajgott az ebédlőben. Két hosszú asztal villogott és sziporkázott a tágas teremben, körülvéve izgő-mozgó alakokkal. Gulliveri magaslatból vélte szemlélni a dekoltált nők és frakkos urak apró falását. Semmi különösebb gondolat nem foglalkoztatta, mégis szórakozott volt, s nem vett teljesen tiszta tudomást arról, ami körülötte nyüzsgött. A beszélgetésbe nem elegyedett bele. A tósztozókat magában pocskondírozta és trágár szavakkal ócsárolta. A szomszédnőit elhanyagolta. A jobb oldali kövér nőt azért szívesen kiválasztotta volna a megkorbácsolás médiumának. Néha-néha oly szemeket vetett rá, amiket a nő nem érthetett meg. Ha megszólították, egytagú szavakba durvította válaszát.

Megkönnyebbült, amikor átvonultak az óriási szalonba és az úriszobába. Szivarozva járkált a tömegben, még csak meg se nézegette az embereket. Közbe-közbe, de csak merő szórakozottságból vagy megszokásból odaállt egyes csoportok széléhez, fél füllel hallgatta a beszédet, csakhogy mindjárt tovalépett, mert unta őket.

Valóságos tömeg örvénylett körülötte. Ismerős és ismeretlen arcok villogva mosolyogtak és úgy kavarogtak, mintha forgószél hajtaná valamennyit.

Amikor megpillantotta az egyik nőt, hirtelen tárgyat talált haragjának. Egy elsőrangú, de rosszhírű színésznő tolakodott egy úriember karján, kegyetlenül mély dekoltázsba meztelenkedve.

- Az ilyen szemetek - gondolta méltatlankodással - még ilyen úri társaságba is be tudnak furakodni. Majd megmondom a Mihálynak. - És ahogy pillantásával követte a nő csupasz hátát elő-előtünedezni az emberek közt, meglepődött, hogy senki arcán nem látja az ő méltatlankodásának a nyomát sem.

Ezen dühöngött csendesen magában, miközben pár szót váltott néhány tekintélyes őszhajú mérnökkel, vagy vállát veregette ifjú ambícióknak, de hosszabb diskurzusba elegyedni nem volt kedve senkivel.

Valaki belecsapott a zongorába, s kéjes onestep-ütemeket zuhintott a levegőbe. Leányok ájuldoztak tánc után, nők ritmikusan himbálták testüket, ifjak igazgatták frakkjukat a tánchoz. De még nem lehetett kezdeni, mert a cselédek elfelejtették fölszedni a szőnyegeket.

Arra gondolt, hogy ha a táncot elkezdik, elmegy. Nézegette a plafon gipszöntvényeit, a pálmák, rhododendronok, orchideák exotikus csoportjába rejtett és bronzszobrokba erősített villanylámpák diszkrét fényét, amikor az ünnepelt Mihály melléje került és megkérdezte:

- Unatkozol, öreg?

Kiáltania kellett, mert a zsivaj és zongora keverék-háborgása ellepte szavát.

- Nem. Csak dühöngök - válaszolta neki -, hogy ilyen szemetet látok a társaságban, mint Jávor Hilda. Hogy került ez a...

Nem fejezhette be, mert egy mellette álló úr feléje kapta az arcát, és öklével teljes erővel belefejszézett az arcába. A koponyája megkondult, egy pillanatnyi szédülettel az ütéshez kapott, s rámeredt az ismeretlenre. Úgy rémlett neki egy ráismerés átsuhanásában, mintha a színésznőt ennek az úrnak a karján látta volna tolakodni az imént. Mihály nagyot kiáltott ijedtében, s ösztönösen megfogta az inzultáló ember kezét:

- Mi volt ez?

A rákövetkező gyors pillanatban valamely belső erőcsapás tornyosodott föl az öntudatában. Egy zökkenésre minden és mindenki elhomályosodott és eltűnt a szeme előtt. Csak egyetlenegy ember vált ki tisztán a káoszból: a támadó. És a tüdeje megdagadozott, a szeme kitágult, a vére széjjelrobbant. A szíve, mint nagy harang ütése kondulva dobbant.

Kiáltozás támadt.

A zongora megnémult.

És furcsa, de egyszerre, egy pillanatocskára, döbbenetes csend lett. A villany is megrezzent. Valami borzasztó nagy történés suhant át a levegőn: a vér és a halál sejtelme.

Üvöltött egyet s az ismeretlen felé rohant. Frakkosok vetették magukat elébe. Szétvágta két karját, s nyolcan hullottak szét. Kézelői fehér ívben estek a körülállók fejére. Elborult szeme a másik ragyogó fehér ingmellét látta csak.

Alakok tántorogtak körülötte. Vad dallamos sikolyok hasogatták a levegőt. Mihályt egy eltolással leszedte az ellenfeléről, ahogy egy csirkefogó a plakátot leszakítja.

És most szemtől szembe álltak.

Mint gyakorlott öklözők, ösztönszerűen boxállásba helyezkedtek. A nevét hallotta kiáltani. Nők előrenyújtott fehér karját látta oldalt a szemszögletéből. Új frakkroham vetette rájuk magát. S mind a két ellenfél pár ütéssel szétcsapkodta a rájuk rohanókat, mint ahogy a fürdőző polgár maga körül enyhén elcsapdossa a vizet. Vértől patakzó emberek támolyogtak hátra és nyomták vissza a tömeget.

Újra szabad volt a tér. Egy tizedpillanat és összerobbantak egymásnak. Az első ökölcsapást az ellenfele arcának szögezte. De az parírozott. S ahogy a felfogó kart megsújtotta, az az érzése támadt, hogy amannak a karja vasból van. Mint jó boxolók, csak fejre céloztak és majdnem mindig balkézzel. Jobbal csak biztos ütés esetén.

Záporos zuhogással baltázva boxoltak. A szőnyeg tompán dübörgött tapadó lábuk alatt. Rohamoztak és hátráltak. Egy kissé színészkedtek. A nagy kilendülésekkor embereket tapostak le. Jajgatás zengett körülöttük. Ördögi vad száguldással csattantak össze újra meg újra, hátrálás után rettentő vehemenciával szökkentek előre. S miközben döngött a mellkasukon a nemsikerült ütések mennyköve, s míg iramodva ficánkoltak, előre-hátralendült lábakkal s oldalt tántorult rúgásokkal, nők vijjogtak magukon kívül, sikoltva menekültek távoli zugokba, hajukat tépték vagy ájultan az izgalomtól vágódtak a földre. Mint a harcréten, sorban szedegették össze a jobbra-balra düledező asszonyokat és cipelték ki. A kábító, pokoli tumultusban, ordítozásban, kintről-bentről, visítva, bömbölve rázta a levegőt a "vizet! vizet!", a "segítség!" kiáltása. Férfiak nyúltak be öntudatát vesztett nők inge alá, hogy a szívverésüket megtapogassák. Rémülettől korbácsolt emberek száguldoztak bolond riadásban, és közben harsány, lövésszerű eréllyel metszett a két bajnok önkéntelen kiáltása, és tompán pufogott öklük klasszikus muzsikája.

Az izgalom véres hulláma szédítve, fojtva hömpölygött a termeken végig. Kétségbeesett férfiak hadonászva tanakodtak. A legbátrabbak többszörösen sebesülve, buzdították a többieket, de már senki sem mert közéjük hatolni.

Egy vicces fiatalember a sarokban, egy márványszobor mögül, belevágta az irtózatos fölfordultságba:

- Muri gömbölyű! - ami egyszerre sajátságos változást idézett elő a meghajszolt vendégség lélekállapotában. Egyesek nevető szemmel keresték a bátor ifjút a sánca mögött, aki büszke volt a sikerére. A legtöbbet pedig egész egyszerűen elfogta az érdeklődés. A box-round kimenetele érdekes lett előttük. Egy nagyszerű szórakozássá vált az iménti pánik.

Már nők álltak az első sorokban, s harsonás gyönyörködés dalolt a szemükben. A két fenséges hím szakadatlan nekirugaszkodása heccelte hisztérikus sóvárgásaikat. Lángolt a szemükben a mondhatatlan vágy a férfiért, a vad izom, az állati energia imádata. S az asszonyok arca részeg gyönyörbe torzult, szétnyílt szájukból úgy csapódott ki halk sikolyokkal a lázas pára, mint a nagy kéjek revelációja idején. S a küzdők szabályos sulykolásával parallel rázkódott a karjuk, holmi kis lépéssel előre vagy hátravetette őket az együttérzés.

Micsoda pazar bikaviadal!

A férfiak pedig kezdték szakértő szemmel nézni és értékelni a harcosok pendülő ütéseit. Egyikük meg is tette magát bírónak, s féken tartotta a publikumot. A két boxos frakkja szárnya sátáni feketeséggel csapkodott körülöttük, s mintegy alkotó része, pendantja lett a boxoknak. Az izmaik átdomborodtak a ruhaujjon, sőt hátuk finom hullámzása trenírozott, kimívelt izomzat elragadó játékát sejttette. A két herkules mozdulatai biztos ritmussal hánytorogtak.

Küzdelmük robaja mindig bőszebb lett, az öklözésbe minél inkább nekiszilajodtak, annál tisztább lett bennük helyzetük tudata. Nézik őket, tehát győzni kell. Másra nem gondoltak.

Az izomember egyenes ütéseket mért ellenfelére. Szédítő kanyarulatú swing-ütésekkel hökkentette meg a körülállókat. Bivalyledöntő horogütéseket zuhintott az ellenfelére vagy botszerűen hirtelen mozdulattal a másik feje felé.

Ellenfele egyszer el is esett. Villámnyi öröm villant át rajta. A bíró hangosan számolt:

- Egy, kettő, három, négy, öt, hat...

Még nem ért el a tízhez, már megint talpon volt a leütött, s folytatták a meccset.

Tudta, hogy a partnerét le fogja verni, mert sokkal erősebb nála, s tovább fogja bírni. Ellenfele, a szerencsétlen, szőke ember volt, egy fejjel alacsonyabb nála, ravaszkás ajkakkal, a szeme nézése mosolygós, az egész ember fiatal, de fürge és acélos.

S miközben ádáz összecsapásokból tépetten, elcsúszott nyakkendővel, horpadtra boxolt inggel, kócosra vert fejjel, vörös foltokkal az arcukon, véres horzsolásokkal, kibontakozva, rohantak pauza nélkül új viaskodásra, ő már tudta, hogy az első adandó alkalommal egy knock-out-tal fogja leteríteni a szőke embert.

Összecsattantak, toppantottak, dobbantottak, ugrottak, motolla sebességgel hurrázták a lökéseket. De közbe-közbe rövid időre belső öntudatlanságba zuhant, vaktába ütött, az öntudata mintha fél pillanatokra elájult volna, és mintha csak a még előbbi öntudata tehetetlenségi energiájával dolgozott volna tovább. Egész testében gőzölgött az izzadtságtól, inge, ruhája ragadt rajta.

Hát meddig tart még? villódzott benne. Az állva irányított ütései mind lecsúsztak.

Végső düh szakadozott föl benne. Ez a vak düh megtízszerezte heraklészi izmainak erejét. Fújtató gyanánt lávázott tüdejéből az égő levegő, és a nyála tajtékká habosodott a szája szögletén. Csapásai megkeményedtek, mozgásai az őrültek vadságával elevenedtek föl. Ha márvány lett volna, amit talál az ökle, porrá hullott volna szét. Most a két kezével, letéve minden védelemről, egyenes vonalban előre-hátra iramló, szédítő hevű eszeveszettséggel támadt, s nem nézve semmit, tudta, hogy egész a falig fogja szorítani, s ott átdöfi a mellét, betöri a szegycsontját, s addig fogja ott bombázni az ökleivel, míg malterként szétkeni a falon.

Ebben a pillanatban kapott oldalt az állába egy ütést. Úgy érezte, hogy egy gongszerű zengésben szétmállott az arca, hogy a csontszilánkok belefúródtak a torkába, az agyába, és hogy az egész feje széjjeltört.

Az izomember elvágódott a szőnyegen hanyatt. Két kezét széttárta, mint egy kidöntött kereszt. Lehunyta a szemét. Úgy érezte, hogy rögtön elalszik.

A vendégek fölzsivajogtak. Odarohantak hozzá. Gratulálták a győztest. Az miszter Back volt, megmagyarosodott angol, Jávor Hilda férje, boxbajnok. A meccs öt percig és tizennégy másodpercig tartott.