Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 13-14. szám

Ungvári Nagy Márta: Fehér karnevál
(Novella)

Amanda Niederstock a legutolsó délutáni vonattal érkezett. A hotellal szemben lévő cukrászdában ozsonnázott. Jóllakott szemenszedett finomságokkal. Utána félórai heverés a díványon, ez volt az egész, amit az utazás kárpótlására magának megengedhetett. Belenyomta a fejét a párnába, és nagy erőfeszítéssel sikerült pihenése érdekében megfeledkeznie az eljövendő éjszakáról, amiért ideutazott. Különben a boldog várakozás nagyon felizgatta volna... De azért egy pillanatra nem állhatta meg, hogy a ridikülje után ne nyúljon. Kinyitotta - lehunyt szemmel -, és megtapogatott benne egy kis papírszeletkét, amit ma reggel vágott ki egy olasz újságból: "...világhírű táncművész is részt vesz, hír szerint, a kaszinó nagytermében rendezett, rendkívül fényesnek ígérkező álarcosbálon..."

A botorkáló fehér ujjak egy másik, hosszabb papírszelet jelenlétéről is meggyőződtek. Rózsaszín, második emeleti páholyjegy volt, a ma esti karneválra. Nagy összeget fizetett érte, az utolsó pillanatban, nagy protekcióval szerezte meg a szálló tulajdonosa. Amanda - folyvást hunyt szemmel - félretette a ridikült, és félóráig szigorúan mozdulatlan maradt.

Ekkor benyitott a hotelszolga, és azt hitte, alszik. De mivel a legnagyobb gyorsaság volt parancsolt, gondolta, jobb lesz... és diszkrét ébresztgetéssel próbálkozott.

- A fürdő...

Amanda felült ébren, frissen.

- Igen.

És útközben odadobta:

- A fodrászt!

Mialatt prémes nagy köpenyben száradt, már fésülték.

Közben a szobaleány is felhozta az utazástól kissé gyűrött, most frissen vasalt estélyi ruhát. Vigyázva egy széktámlára tette. A fodrász még be se húzta maga mögött az ajtót, már lázasan öltözött.

Rózsaszínű selyemingbe és kombinébe bújt, és fölvette a világosszürke, gyöngyfényű crępe de chine ruhát. Nem volt rajta semmi dísz. Leomlott, simult, csavarodott, alatta átfutott a rózsaszín.

Amanda a tükör elé állt, és ijedtében elfödte az arcát. Ebben a ruhában - meztelen volt.

De ennek így kellett lennie. Szép volt - a legszebb, és ez mindent megbocsátott. Ez most súlyos, nagy kötelesség volt... Komolyabb, mint minden szemérem.

A hajába, hátul, a konty alá legyező alakban óriási, hússzínű strucctollakat tűzött. Még ott állt egy percig, összekulcsolt kézzel, tétovázva. Az arcára éles, hirtelen fájdalom villant, de rögtön leküzdötte.

Még remegő hangon, de elszántan parancsolt:

- Kocsit.

...Fönt a páholyban ledobta fekete selyemköpenyét, és lenézett a terembe. Még nem volt zsúfolt. A tarka piac halkan zsongott alatta, és ekkor meglepődött, hogy páholya milyen magasan van. Lent egy fekete frakk vergődött a tömegben, és ez feltűnő volt. Valaki a személyzet közül - gondolta. De miért csoportosulnak körülötte? Jobban kihajolt - de rögtön visszarándult. Máris feltűnést keltett. Több arc fordult feléje, és fölmutattak a páholyra. A páholynyitogató megmozdult, és türelmetlenkedve hajolt be.

- Parancsolni tetszett... kérném... azt a levelet...

Amanda görcsösen megrándult és ledőlt a kis asztalra. Elszántan kapott a ceruza, a névjegye után. Nagy goromba - ijedt betűkkel írta:

"Várom. - II. emelet, 4. sz. páholy."

Nagy pénzt tett rá és átadta. Az ajkán félhangon vibrált a férfi neve, akinek vinni kell... Bár egész testében reszketett, biztosnak és fölényesnek akart látszani. A szemöldökét parancsoló ráncba szedte, dévajon pislantott egyet, és királyi mozdulattal bökött le a papírra:

- Választ! Rögtön. Érti? - és léhán kacagott.

A szolga alázatos gúnnyal távozott. Akkor lefagyott a mosolya. "Ő már ismeri ezt..." gondolta, és a szolga arca mélyen megalázta.

Most rázendített lent a zenekar, és ez friss pezsgést hajtott vérébe. Dacára, hogy már majdnem bánta, amit tett, dacoskodva ismételte magában:

- De látni akarom. Jól tettem... Látni akarom...

A szolga már visszatérhetne... Vagy talán ő is megvesztegette, csakhogy lerázza magáról, s a szolga nem hoz választ.

Összerezzent... A függöny megmozdult... Most...

A büfészolga dugta be a fejét.

- Parancsol?

Pillanat alatt összeszedte magát. Fölcsattant.

- Pezsgőt!

A pincér már megfordult, mikor egy lábdobbanásra visszanézett. Amanda kacsintott, és a levegőbe emelte két ujját.

A pincér arca találékonyan fölragyogott:

- Kettő pohár...

Mikor kiment, Amanda a kezét tördelte:

- Madonna... hová süllyedek?...

A pincér hozta a pezsgőt, kibontotta, és teletöltötte az egyik poharat. Az üreset szembe helyezte...

Mikor végre magára maradt, Amanda fölhajtotta a pezsgőt, lehunyta a szemét és meredten várt.

Ha nem jönne... borzongott.

A pezsgő szétfolyt egész testében, tenyerén apró tűszúrásokat érzett. A nyitány lent utolsó akkordjait tombolta. A zsivaj megnőtt, és amint figyelt, tisztán hallotta: lent nevettek. Nemsokára a zene is elveszett ebben az orkánszerű, ezerajkú nevetésben. Csak egy-egy fuvolahang rítt ki, a cselló döngése járt ide-oda nagy léptekkel a zsivajban. Fájdalmasan egyedül érezte magát. Mintha nem is magától jött volna, porkolábok cipelték volna a magasba. A bársonyfülke gyászos és régi volt, a pezsgő méregpohár... És szemben a csillogó, üres kristály... talán örök szégyene... mint egy vízióra, úgy meredt rá... Hátrahajtotta a fejét, és szép meztelen keblén vívódott a lélegzet. A pezsgő űző mámora küzdött benne. Az örömzaj gúnyosan korbácsolta minden idegét. Fölugrott és kihajolt a páholyból. Lent folyt a tánc, tarka tülekedésben. Forróság szállt föl, Amanda lángolt a gyűlölettől: most nem nézett fel senki... most senkinek se kellett! A mámor, a szégyen, a kitaszítottság őrült táncot jártak benne. Egészen elvesztette az eszét... Kínzó erőt érzett, "leugrani!" "meghalni!" sikoltott magában és lejjebb, lejjebb hajolt...

A terem közepén függő csillár alól virággirlandok futottak szét, mint egy nagy kerék küllői, mint valami óriási csillag. A virágívek külső végei a felső páholysorhoz voltak erősítve.

Amint lehajolt, vibráló ujjai virágokba túrtak. Kíváncsian nézett oda, és meglátta a hosszú virágfüzért, amint könnyű ívben, messze a magasban, a csillárba szalad. Eszelősen riadt föl: ezen a virágfüzéren fogja levetni magát, mint valami fantasztikus kötéltáncosnő...

Addig babrált, erőlködött, amíg megoldotta a füzért. De a sok virág súlyos volt és húzta, húzta a kezét... Hirtelen magához tért és eleresztette. Majdnem hátravágódott... De megfogódzott, és rémülten nézett utána.

A virágfüzér leszakadt. Mint egy mesebeli sárkányfarok, óriási, virágzó ostor, vágódott végig a tömegen... Őrült sikoltozás támadt, néhány segítségkiáltás tört föl, aztán - fölharsanó kacagásba fúltak. A zene egy percre elhallgatott, a páholyokból kihajoltak. A terem közepén ott feküdt a leszakadt füzér, mint egy döglött kígyó. Bámulva hajoltak föléje, aztán rárohantak, széttépték. Egy perc: - szétfosztották, mint a pelyhet. Mindenki virágot tűzött ki... A zenekar folytatta a darabot... A lefoszlott virágfüzért félrerugdosták, újra kezdődött a tánc. Néhányan tapsoltak és fölnéztek a páholy felé. Azt hitték, farsangi tréfa... Amanda hátraugrott a függöny mögé... Ijedtében nevetett, reszketett, és nem mert előjönni. Meglapult és gondolkozott... Vajon... vajon... a táncost... nem fogja látni, sohase fogja látni...? Hirtelen ötlete támadt, egy utolsó, kétségbeesett. Ha már idáig jutott, próbáljon meg mindent. Játsszon ki mindent...

Belecsavarodott a bársonyfüggönybe olyan szorosan, hogy majdnem megfulladt. Lehunyta a szemét, összeszorította az öklét, és elkiáltotta magát:

- Jöjj!!

A hang olyan erős volt, hogy majdnem szétvetette a fejét. A füle zúgott, a szíve nagyokat, lassúkat dobbant. Azt hitte, a hangja túlharsogott mindent, és mindenki megáll, figyel. Rohanni fognak, azt hiszik, megőrült... Hallgatózott... Idegesen simogatta a homlokát és gondolta: "ez mégis, mégis sok, amit teszek... Megbolondultam?"

És már nagyon bánta, nagyon bánta...

Egyszerre szétvetette a függönyt. Nem bírta tovább. Nem volt már levegője. Közeledett a páholy széléhez és óvatosan lefigyelt.

Lent nem volt semmiféle végzetes csönd. A tánc még gyorsabban hullámzott, mint előbb... Harsogott a zene. A mulatás elérte tetőpontját. Reménység szállt belé. Hátha a kiáltás nem volt oly borzasztó. Csak egyik-másik hallotta és föl se tűnt. Talán a legjobbkor történt...

De mégis... Lent tolongás támadt. És lám... megint a fekete frakk körül... De hát ki az... ki az? A dominók egymásra dűltek... a frakk rendet vágott. Úgy látszott, a kijárat felé törtet. Mögötte kiabálva csaptak össze. De hát mit akarnak azzal az emberrel? Amanda azt hitte: valami verekedés... A férfi az ajtóhoz közeledett, és most meglátta: fényes, fekete haja volt. A férfi után most két asszonyi kar nyúlt és ráfonódott. Hisztérikus sikoltás hangzott... az asszony karja halódva lesiklott - és végigvágódott a földön. A férfi dobta oda... Csönd lett. De a tomboló öröm nem hagyta magát letiporni. A halk moraj nevetésbe csapott... És megint táncoltak. - A frakk már nem volt sehol.

Amanda nem értette. Szédült. Egyszerre halk neszt hallott, mintha valaki a páholyban állna. Hideglelős borzongás futotta át. Megfordult.

Előtte állt - a frakk. A bal vállán és a csípőjén keresztül a virágfüzér egy darabja átvetve...

A táncos, a táncos!

Amanda nem tudott szólni. Csak nézte... nézte.

A férfi zihált. A száját nehezen csukta össze. A feje meghajolt, gyors biccentéssel, amint lihegett. A homloka sápadt volt és fényes, mint az elefántcsont. Letörülte a zsebkendővel, néhányszor a szájára nyomta és meghajolt.

- Kiáltott? - kérdezte kissé nyugodtabban.

Amanda megrándult:

- Igen.

A táncos most már egészen nyugodt volt. Amanda is nyugodt volt. Küzdelemre kész. Már gúnyolódni is tudott.

- De ugye, nem ezért jött?

A férfi meglepődött. De aztán nyugodtan, nyíltan szembefordult:

- Nem.

A hatás már nem érdekelte. Az egyik bársonyszékhez ment és rároskadt. A pezsgő után nyúlt. Amanda leült vele szemben, a halántékát a két kezére támasztotta, és komoly szemmel figyelte a szemközti poharat.

A táncos öntött. A pohár telt... lassan, csordultig. A pezsgő úgy emelkedett benne, szelíden, mint holdsütésre a dagály. Keskeny, barna kéz nyúlt érte... a pohár fölemelkedett. Amanda folyvást kísérte a szemével, gyönyörűséggel, megkönnyebbüléssel...

- Iszik... iszik... - suttogta - a poharamból. - És belül ujjongott, hogy már nem kell szégyellnie magát...

A férfi egyhajtásra kiitta, de egyenletesen, áhítattal. Leitta, mint galamb a vizet. És akkor a szeme találkozott Amanda rajta nyugvó szemével. Gyorsan letette a poharat, és zavarában elmosolyodott... Félreértette a pohárra tapadt tekintetet.

- Bocsánat - dadogta -, azt hittem, az enyém. Hogy nekem lett idetéve...

- Magának lett odatéve...

És Amanda oldalt fordította a fejét. Az előbbi mosolyra gondolt, erre a sötét, varázslatos mosolyra. A szíve elnehezült.

- Milyen illedelmes - mondta búsan.

Ebben a percben belépett az előbbi páholynyitogató szolga. Levelet tartott a kezében, de mikor a táncost meglátta, megzavarodott. A férfi feléje fordult. Megint mosolygott.

- Lássa, én előbb ideértem - mondta szelíden.

A szolga olyan arcot vágott, mint aki tudja, most egyetlen kötelessége, hogy eltűnjön. S már ott se volt.

Amanda varázsütésre megszabadult a gúnyos arc lidércnyomásától.

A táncos védőleg fölemelte a kezét.

- Nem hibás. Csak én. Abban a levélben, amit most hozott, azt válaszoltam, hogy egy óra múlva jövök. És azt mondtam, rögtön vigye. Nem értem rá leragasztani... Ő biztos elolvasta és gondolta, ráér.

- S miért jött mégis - korábban?

- Nem jöttem - és hangsúlyozta a szót. - Menekültem.

Amanda fölnézett és várt.

A táncos leoldotta a derekáról a virágfüzért, és az asztalra tette. Mintegy megkönnyebbülve folytatta:

- Egy nő üldözött egész este. Sok üldözött, de egy különösen. Ilyen egy mindig, mindenhol van. Még jó, ha csak egy van. Mért is jöttem frakkban, így, álarc nélkül, hogy mindjárt rámtaláljanak. Legjobb ezt minél előbb elintézni. Tudom, hogy ma sok férfit megmentettem a hiábavaló várakozástól.

Elhallgatott. Amanda még mindig várt.

- És ez az egy - folytatta -, ezt az egy asszonyt sehogyse tudtam lerázni. Azt kívánta, hogy most mindjárt menjek el vele. De a többi is várt ígéretet. És én csak egy órát szántam - az összesre. Aztán föl akartam jönni. Máskor ilyesmit nem teszek. De ma... nem tudom, nagyon rosszul éreztem magam lent. Elég volt belőlük. Gondoltam, fönt talán jobb lesz. Észrevétlenül ki akartam jutni. Szökni akartam. Az asszony észrevett, rámakaszkodott és én...

Amanda közbevágott:

- A földre dobta.

A táncos fölugrott, lángoló arccal:

- Nem!... Pfúj... Bocsánat, az az asszony magától összeesett.

Ott állt fölmagasodva, vérig sértve.

De hirtelen leült és fölsóhajtott. Kelletlenül mondta:

- Maga miatt történt.

Amanda kérdő mozdulatot tett.

- Igen, amikor a füzér leszakadt, rosszat sejtettem. Azt hittem, figyelmeztetés akar lenni. A virágot a derekam köré fűztem, válaszként, hogy türelemre intsem... Az asszonytól gyorsan szabadulni akartam. Különben, az egész talány volt előttem, azt hittem, rég megkapta a választ...

...Most már gyorsabban beszélt. Keskeny vágású, sötét szeme búskomoran izzott...

- Talán kissé nyers voltam avval az asszonnyal. Kereken visszautasítottam. Aztán hallottam a kiáltását, és a dolog sürgősebbé vált. Megijedtem. Féltem - hogy leveti magát.

Elfáradva hátradőlt, a szemét lehunyta, és egyre halkulva fejezte be.

- Ilyesmi is történt már velem. Egy órai késés miatt. És én borzadok az öngyilkosságtól.

Most egészen elpihent. Az arca szelíd lett, mint egy alvó gyönyörű suhancé.

Amanda önkénytelenül közeledett...

Ekkor a táncos fölnyitotta a szemét, olyan hirtelen és lángolón, hogy hátraugrott.

- És még vádolni mer? - kiáltotta nyersen.

- Nem... nem ... - szólt Amanda megnyugtatón.

A táncos most fölegyenesedett ültében, mintha ebben a pár percben kipihente volna magát. Kínozni volt kedve:

- Tehát, amint látja, egyáltalán nem csináltam kivételt.

- Sőt - utoljára hagyott.

A táncos futólag végigmérte Amandát, s könnyű bókkal felelt:

- Az ember a legjobbat utoljára hagyja.

Amanda komolyra vált.

- Azt még nem tudhatja - mondta kissé sötéten.

De a férfi, úgy látszik, már oda se figyelt. Másra gondolt. Nyugtalanul, majdnem rosszindulattal nézett körül.

- Menekültem s lám - megint egy asszony.

Amanda erre várt. Élesen figyelte a táncost, ajkán többször alattomos kis mosoly futott át. A bársonyfüggönyhöz lépett, amely a páholy bejáratát kétoldalt takarta. Egy rántással behúzta és úgy maradt, szembefordulva, fölnyújtott két hófehér karjával a sötétvörös bársonyon, mintha oda fölfeszítették volna. Dacosan nézett a két rászegződött szembe:

- Itt - védve van!

A táncos arca gúnyosan megrándult. A fejét lehajtotta és úgy nézett fel alattomosan, vadul:

- Téved. Én - magát gondoltam.

Amanda közelebb lépett. Ugyanolyan vadul, keserűen nézett rá vissza és felkacagott:

- Én?! - Itt se vagyok.

Meglódította az egyik bársonyszéket, hogy az a páholy széléig gördült. Belevetette magát, háttal a férfinak. Még egyszer félig visszafordult, de már nem hangosan. Sírósan rázta meg a fejét.

- Én - itt se vagyok - szólt még egyszer szelíden, könyörögve.

Aztán többé nem nézett hátra. Ott ült mereven és maga elé nézett. Nyugtalan volt, nem tudta, mi lesz. A páholyban csend volt. A férfi, úgy látszik, meglepődött. Amanda kíváncsi volt, de nem nézett hátra. Föltette magában, bármi történjen, nem fordul meg. Diadalt is érzett, és kicsit nevetni szeretett volna. De csak egy pillanatig. Valami azt súgta, hogy nem szabad nevetnie... Egyszerre megjelent a keskeny, barna, hosszú ujjú kéz a páholy karfáján... A táncos macskalépésekkel osont oda. Amanda megrázkódott és föl akart ugrani, de akkor a szép sötét arc már ott volt az arca mellett. A férfi olyan közel volt már, hogy nem térhetett ki.

- Mit akar? - kérdezte a táncos komolyan, szelíden. Az arca nagyon megváltozott.

Amanda a páholy falához lapult. Nem felelt. A szeme vergődve röppent föl.

- Szerelmet? - kérdezte a férfi.

Amanda fölállt, a falhoz simulva. Az ajka már kiáltásra nyílt: "nem!" De megint visszasüllyedt a székbe, szép lassan, látszólag nyugodtan. Megadón mosolygott:

- Igen...

A szemét félig lehunyta. S a pillája alól élesen kilesett... Már látta, hogy a táncos ajka, egész közel, csókra nyílik. Bátor, biztos csókra...

Most hátralökte a széket és talpraugrott:

- De kérem!

A táncos meghökkent. Zavartan mosolygott:

- Azt mondta...

Amanda fölvetette a fejét. Keményen vágta oda.

- Még nem ismer egy félórája, és meg akar csókolni... Ez magának - szerelem?

A férfi szeme fölvillámlott. Sápadtan, nesztelenül lépett vissza, mint egy megfenyített, szép vadállat. Az asztalig ment, ott visszafordult. Megvert volt, szomorú. Alázatosan meghajolt:

- Igaza van.

Az arca lejjebb csuklott, sápadtan:

- Ez nem szerelem.

Még valamit akart mondani. A kezét magyarázólag felemelte. De Amanda megfordult, rá se nézett, és előbbi helyére ült.

Most már érezte, milyen komoly minden. Borzasztó játékba kezdett, esztelen játékba. Nem mert előregondolni... A táncoló forgatagot nézte... a bomlott keringést lent, és megfogózott. Úgy érezte, leszédül, velük forog. A zene üvöltözve harsant a fülébe. Ezerajkú visszhang zuhogott a mennyezetről, de ő mást hallott: a szívében fekete, súlyos várakozás kongott, mint egy félrevert harang. A férfi hangja mintha messziről jött volna:

- Bocsásson meg... De tudnom kell végtére is, mit akar.

Amanda lassan megfordult.

- Menedéket adok. Védett kis helyet, ahol nem bántják. Ezt kívánta és erre van legnagyobb szüksége... És én... ezen az éjszakán... erre a szomorú szerepre vállalkoztam.

A táncos előbbre jött:

- Kérem, ne féljen. Nem bántom. Hálás vagyok és szeretném megköszönni... Maga igazán - kedves.

A barna kéz érte nyúlt...

Amanda szigorú arccal, kínlódva, odaadta a kezét...

Megint visszaült és lenézett.

A táncos egy percig gondolkozott. Aztán melléje dőlt a könyöklőre.

- Mégis... - kezdte -, ez az egész, amiért hívott?

- Nem - szólt Amanda élénken.

A férfi alig láthatóan, ravaszul mosolygott.

- De ugye, ha egy félóra alatt se... egy éjszaka alatt se lehet senkit - megszeretni?

Amanda szembefordult.

- Téved - mondta röviden.

A férfi elkomolyodott.

- Nem értem - suttogta.

- Majd megérti.

A táncos ránézett oldalról, érdeklődve, kutatón. Egyszerre fölkacagott:

- Érdekes! Hogy nekem egy éjjel nem kell szeretni. Ez nagyszerű! Ez komikus! És engem ettől asszony kímél meg. Igazán különös helyzetben vagyok... De hogy őszinte legyek... Azt hiszem, maga velem a bolondját járatja.

Amanda fölrezzent, és kezét a táncos karjára tette.

- Nem - szólt hangosan és rekedten -, csak szeretem.

A férfi nevetni akart, azt hitte, tréfa, de Amanda oly sápadt volt, hogy megdöbbent.

Mindketten lenéztek hallgatva. Véletlenül ugyanarra a helyre tévedt a szemük: lent egy táncoló pár összecsókolózott.

- És nekem nem szabad? - kérdezte a táncos föllobbanva.

- Sohase szabad...

- Maga igazán szerény - felelt Amanda fenyegetően. Aztán közömbösebben folytatta:

- Különben is, előbb még örült neki. És én azt akarom, hogy örüljön, örüljön!

Lázasan, vacogva nevetett.

A férfin nyugtalan érzés borzongott át.

- Furcsa - mormogta a fogán keresztül.

Aztán hirtelen megfordult, az asztal felé.

- Igyunk! - mondta erőltetett vidámsággal.

Teletöltötte a két poharat és koccintottak. A két szempár összevillant és ájultan lesiklott. A férfi letette a poharat és megrázkódott. Idegesen simogatta a homlokát.

- Csóktilalom! - csattant föl majdnem gorombán. - Átkozott véletlen - és az asztalra csapott -, ma - hiányzik!

Amanda bódultan mosolygott.

A táncos újra töltött és újra ittak. De a férfi szeme most bátrabb volt.

Ajkán a telt pohárral kérdezte:

- Szeretsz?...

- Szeretlek...

Amanda hátradőlt. Nagyon gyenge volt.

A férfi végignézte. Tágranyílt szemmel, lassan, kegyetlenül. Az ajkát harapdálta:

- Szép vagy...

Amanda feléje bukott. Remegő két karját az asztalra fektette. Ajkán álmodón visszhangzott:

- Szép vagy...

A férfi szeme elborult. Ő is az asztalra dőlt, hogy a karjuk majdnem összeért. A lány ajkát nézte...

- Szeretsz. És mégse szabad?

- Soha.

- Ez őrültség - kiáltott a táncos.

- Ez szép...

Amanda lehajtotta a fejét.

A táncos összeroskadt.

- Nem szeretsz - mondta kételkedve.

Amanda bólintott.

- De igen, szeretlek. Akár a többi...

A férfi keserűen fölnevetett.

- Nem szeretsz úgy, mint a többi. Azok megcsókolnak.

Amanda komor lett.

- Én jobban szeretlek... Én többet teszek...

A táncos fölugrott:

- Utoljára kérdezlek. Mit akarsz?!

- Szerelmet... Halálos szerelmet... Neked is... egyszer.

...A táncos keskeny barna kezével elfödte az arcát.

Amanda kissé fölélénkült. Vigasztalón mondta:

- Régen vágytál egy nyugodt éjszakára. Hogy ne csókolj... Ne szeress... Én adok egyet, s ez most - olyan nehéz?

A férfi halványan mosolygott. A hervadt virágfüzért babrálgatta lesütött szemmel, reszkető ujjakkal. Szórakozottan mondta:

- Szegény virágok.

Amanda érezte, hogy most gyáva... fél... nem mer fölnézni.

Ki akar siklani a kezei közül.

Fölkacagott búsan, diadalmasan:

- Nem menekülsz!...

A férfi fölkelt, lehúzta a virágfüzért az asztalról, és a párkányra vonszolta. Hátranézett. Vékony, fekete szemöldöke megmozdult.

- Jöjj - mondta lassan -, dobáljuk meg őket. Azokat, akik lent vannak.

Odatántorgott. Együtt fosztották a füzért... Nagy, szomorú ívben hulltak a virágok reszkető kezeikből. A fehér és barna kéz tépett, pusztított, és vergődve, titkon közelítettek egymáshoz.

A táncos fölnevetett fájdalmasan, a körme lecsapott, és önfeledten szaggatta a kis fehér kezet.

- Csak tövis... tövis... - nevetett vadul.

Amanda tűrte. Részegen bólintott. A szeméből könnyek futottak kétoldalt.

...És kis szünet múlva a virágok megint hulltak nagy, szomorú ívben. És kis ugrásokkal, gyorsan, fejest lefelé. És szédülten, keringve, összevissza. Mintegy forgószélben.

A férfi kihajolt, sápadtan, kiáltva:

- Te szép... te fehér karnevál!...

Amanda kihajolt. Sírt is, nevetett is:

- Te rettentő... csóktalan szerelem!...

A táncos most összeszedte minden erejét. Ebből a bódult, furcsa varázsból szabadulni akart. Vidám akart lenni, könnyű szívű bolond... A virág már elfogyott. Tele marokkal tépte a levelet, ide-oda hajlongott és kiabált:

- Nesztek! Nesztek! Mást nem adok. Ki vagyok fosztva. Kellek még? Nesztek. Itt vagyok... repülök... leugrom a fejetekre.

Fölhevült. Már semmire se gondolt. A zenét is túlkiabálta:

- Nem igaz, nem megyek! Maradok! Jó mulatást! Senki se kell. Értitek? Senki! Sírjatok, bolondok.

Kis csoport verődött össze lent, fölmutattak rá és megtapsolták. Azt hitték, részeg.

A táncos ajkán undorodás futott át. Elfáradt. Mikor Amandát meglátta, fölsajgott benne a régi vágy. Valami sötét végzet tudatára ébredt... Nem küzdött ellene tovább.

A szeme végigfutott a lány alakján, sötéten ragyogva, mindig sötétebben. Elhalóan a lecsukódó, súlyos szempillák alatt. A két kezét maga elé tárta, görcsös, hiábavaló erőlködéssel. A felső teste előreroskadt, az arca megrándult, lehunyt szempillája reszketett, mintha ütések érték volna. Megnyílt ajka fojtott kiáltásba tört... Amanda lassan hátrált. Csak a szeme vesztegelt a férfi arcán, nagyra nyíltan, betelten, boldogan.

A táncos legyintett. Keserű kis mosoly futott ki a szájszögletén:

- Ne félj tőlem. Ne távolodj... Ha akarod, én megyek... Elég volt, engedj el!...

Amanda fölkiáltott:

- Nem!

És tapogatózva folytatta:

- Még csak fél éjszaka múlt el. Én egy teljes, egész éjszakát ígértem. Ki kell bírnod...

Gúnyosan, keserűn, majdnem sírva fakadt:

- Különben is, azt mondtad, egy éjszaka nem elég... nem veszedelmes még. És most - félsz?!

A táncos feléje indult. Az ajka cserepesen tüzelt. A szemei majdnem lehunyva a keskeny, ferde résben úgy villogtak, mint két tőrél.

- Magam se tudom, mi lelt, ilyen hirtelen... De sikerült, sikerült a játék - mondta tompán -, szeretlek.

Leroskadtak, egymással szemben. A táncos megint a pezsgő után nyúlt. Mikor koccintottak, reménykedve mosolyogtak össze. És a táncos új pezsgőt rendelt.

De csakhamar türelmetlenül tolták félre a poharakat. Megrettenve néztek maguk elé. A várt kábulás csak nem jött. A pezsgő se használt már. Csak a szívük nehezült, hogy már alig tudtak lélegzeni. De a fejük tiszta maradt, éles, kétségbeesett.

Közben mohón nézték egymást. Már nem is mosolyogtak. Komorak voltak, mint a halálraítéltek.

- Boszorkány... - mormogta néha a táncos.

A zene már ritkábban szólt. A tánc lassabb lett. Néhány páholy kiürült. A nagy virágcsillag a mennyezeten hervadni kezdett. Lankadt szirmok hulltak, tarka pelyhek. A nagy csillár porfelhőn tűzött át, mint egy halódó nap. A zsivaj alábbhagyott. Távoli autótülkölés is hallatszott már.

A táncos fölkelt:

- Menjünk!

Amanda fölállt, fölvette a köpenyét. A férfi nem segített. Nem mert hozzáérni...

Amanda ezt tudta és hálás volt.

Mikor kimentek, egy pillantásra se méltatták a termet.

Lent a kaszinó előtt a táncos megkérdezte, hol a kocsi. Amanda körülnézett és rámutatott. A férfi kifizette a kocsit és elküldte. Aztán egy nagy, csukott autó felé indult.

Amanda beszállt. Nem segített föl senki. A táncos mögötte állt és várt, amíg ezüstszürke, reszkető bokáját maga után húzza. Aztán ő is beszállt.

A sofőr ott állt, fogta az ajtókilincset, és fásult, álmos arccal várta az utasítást.

- Menjen - szólalt meg a férfi - akárhová. Csak hajtson, bármerre. Itt körbe. Köröskörül a vidéken. Érti? Hajtson, de sebesen, amíg azt nem mondom: "állj!"

Az autó megindult.

Az ablakon néhány ívlámpa fénye reszketett, sűrű, fényes pókháló. Jobbra-balra tarka árnyak siettek. Kocsilámpások villantak meg. Nevetés, kiabálás, búcsúzkodás lármája hangzott, mint a túlvilágból.

A táncos fázósan reszketett. Hirtelen megfordult és kopogott az üvegen.

- Gyorsabban hajtson, gyorsabban - kiáltott idegesen.

A sofőr meglepett arccal nézett hátra, és szabadkozó mozdulattal a kocsiktól és autóktól sötéten mozgó útra mutatott.

Gyöngén meglökődtek és búgva nekilendült az autó.

Amanda eleinte úgy érezte, mintha torkonragadták volna. Mereven figyelt ki. Úgy látszott, tüzes szemű, lomha fantomok közül menekülnek... gyönge sikoltás hangzott utánuk, és néhányan, egymás karja után kapva, visszaugrottak a járdára. Még egy-egy sötét, mozgó árny, egy-egy tülkölés, fényvillanás, és az autó a tolongást maga mögött hagyta. Halk sivítással kanyarodott le egy széles, pálmával szegett útra.

Mindketten fölsóhajtva, kimerülten dőltek hátra.

A táncos félig feküdt az ülésen. A szemét lehunyta, olajbarna, szép olasz arca egyenletesen sápadt és halálosan nyugodt volt. Úgy feküdt ott, mint egy dalos, szép, viharvert matróz, akit elragadt a csónak...

Amanda előrehajolt és áhítattal nézte. Ez az arc csodálatos lant volt, amelyen végigzengett ez éjjel az érzések teljes, isteni skálája. Az élet mesterdala, ami nem jön vissza többé...

Szeme megpihent a bezárult, kissé duzzadt ajkon... és most úgy szállt föl benne a szenvedély, mint nehéz orchideaillat. De uralkodott magán, lenyomta a szemét, és újra hátradőlt.

Mire fölnézett, a táncos szeme rajta izzott.

- Színésznő vagy? - kérdezte hirtelen.

- Nem, csak önálló, gazdag és szép. De ma éjjel... ma éjjel nem érzem a kincseimet...

A táncos szólt:

- Megvert kutya vagyok.

...Az autó rohant. Már másodszor kerültek a pálmás útra. Aztán nagy fehér épület közelgett, őrült iramban. Kávéházi terasz... Szobor... Kődombon Mária-kép...

- Mióta ismersz? - kérdezte a táncos.

- Óh, már nagyon régen. Újságokból, fényképekről, levelezőlapokról.

- Azóta szerettél?

- Azóta üldözlek... Városról városra utaztam utánad, ahol tudtam, hogy föllépsz. De valami véletlen, vagy a gyávaságom folytán sohase sikerült... Vagy elmentén már onnan, vagy közbejött akadályok miatt nem léptél föl. Egyszer megbetegedtél. Egyetlenegy fölléptedet láttam. De akkor nem volt bátorságom hozzá... Különben is, előadás után egy asszonnyal mentél el. Hazamentem sírva.

- Ismerni akartál?... Mit akartál?... - és a táncos, aki annyi szerelmet kapott és eldobott, éhesen leste a vallomást...

- Különös kalandot... vagy magam se tudom. Az arcod megbabonázott... Sokáig töprengtem, hogy férkőzzem hozzád. Végre elhatároztam, hogy úgy, mint a többi asszony. Nagyon kínos volt, nagyon kínos. Sohase tettem ilyent, és megvetéssel tapasztaltam, hogy erre is képes vagyok. A bukástól mindig nagyon féltem. Szabadon éltem, de jó ízléssel... Képzelheted, amíg odáig jutottam, hogy hívjalak... De az arcod varázsa erőt adott.

A táncos felelt:

- Úgy össze vagyok törve... Olyan váratlanul jöttél. Nincs az a hasis, nincs az az ópium, ami ilyen gyilkos... mint ez a szerelem.

Két karjával a térdeire dőlt, úgy hajolt előre. Összekulcsolt keze néma esdeklés volt. Meggyötört, karcsú ujjai közeledtek.

Amanda rémülten meredt oda:

- A kezed... a kezed! - sikoltotta -, tedd hátra... nem bírom.

A kezüket összefonták hátul, és a sarkokba süllyedtek... Kint derengett... Negyedszer rohantak a pálmás úton. Aztán virággrupp mellett. Aprófejű, kócos kék virágokra egy ívlámpa beteg, elkésett világa esett. Mikor az autó elsuhant mellette, az ívlámpa kialudt.

Tengerparton száguldottak tova. Jobboldalt tömzsi kövek közt fűzött, bütykösszemű hosszú lánc szaladt. A messze-messze, elmosódott parton nagy, nyugodt hegy ködöt pipált.

Amint világosodott, olyan sápadtak lettek, hogy szinte féltek egymástól, de beesett, tágranyílt szemük el nem eresztette egymást.

- Mi lesz velünk? - lihegett a férfi, és hátratett két keze kínlódva tépte egymást, mintha gúzsba kötözték volna.

- Elfelejtjük egymást...

De érezték, hogy ez lehetetlen. Reményvesztetten meredtek maguk elé.

Amanda hátratett kezére rádőlt, nehogy az kiszabaduljon, mert akkor, akkor vége... A teste mégis lassan előrecsúszott már... Bármennyire erőlködött, megfeszített térde a férfi lábához közeledett... Már nem merték kimondani, de az arcuk, a szemük kétségbeesetten hívta egymást:

- Szeretlek...

- Szeretlek...

A férfi most meglátta az akaratvesztett, feléje hulló testet, és a homlokát lassan kiverte a veríték... A szenvedés kezdett tűrhetetlen lenni... Vad, fehér fogsora összecsikordult...

Amanda sebzetten nyögött fel:

- Nem bírom... Szálljunk ki, akárhol!

A táncos fölordított:

- Állj!

Az autó dombra futott és nagy zökkenéssel megállt. Az ajtó, amely nem volt szorosan betéve, kivágódott.

Meghajolva fölálltak. Amanda megszédült és hátratántorodott. A feje futólag a férfi vállához ért... A szeme káprázott, és úgy érezte, zuhan, zuhan, fejjel lefelé.

Szinte kiestek az autóból.

- Várjon - szólt a táncos a sofőrnek.

Semmi válasz... A sofőr sápadt arca kifelé fordult. A keze még görcsösen a kormánykeréken... de már abban a pillanatban, mikor az autó megállt, holtrafáradva aludt. Nem bírta tovább a hajszát.

Gömbölyű köves, homokos parton álltak. A tenger apályba vonulva, lassú ütemben csapdosta a partot.

A keleti fél égbolt vöröslött. Ott gyilkos, nagy tivornyák lehettek az éjjel... Véráztatta kis felhők siettek dél felé... Kinyújtott kézzel, tapogatózva jártak a fényben, bódultan, elvakulva. A ragyogó, józan reggelben szinte haldokoltak... Már nem szóltak semmit, nem akartak semmit. A lelkük egymás képével csordultig volt.

Amanda lassan sétálni indult, tétovázva, mintha keresne a homokban valamit, a rózsaszínűre vált kövek közt. De mindig kisebb-nagyobb körben, bűvkörben, a táncos körül. Messziről is egymás felé fordultak néha, mint elmosódó álomképek.

A tenger felé járt, köpenyét a földre dobta. Ott állt hozzátapadt ruhájában, mintegy meztelenül, kagylófényű testtel. A táncost nézte, boldog volt és halálosan szomorú. Mert a táncos összeroskadva ült egy nagy gömbölyű kövön, arca elfordult a lány alakjáról, az elérhetetlenről, és a föld fölé hajolt. Két öklével a homlokát verte s jajgatott...

Amanda fölsóhajtott és lassan továbbment. Tolldíszes feje már lecsüggedt, mint valami beteg nagy madáré.

Csak mikor fölkelt a nap, fordult megint kelet felé, a nap felé, és tűrte, hogy szíven szúrja az első sugár.