Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 13-14. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete

Kassák Lajos: Egy ember élete
- Önéletrajz - (5)
11.

Szurok a kegyetlen eset után, hogy egyik karját a cséplőgép összemarta, két hónapig nem járt be a műhelybe. Én azonban gyakran találkoztam vele, nagyon jól értett a galambokhoz, s egészen összepajtáskodtunk. Esténként, hacsak tehette, ha nem volt otthon az apja, az ő apja egy hősködő természetű postás volt, megvárt az egyik sarkon, együtt mentünk el mihozzánk, s egész este ott maradtunk a galamboknál. Mindig volt neki valami terve, mindig törte valamin a fejét, s egyszer kitalálta azt, hogy hogyan lehetne valami újfajta galambokat csinálni.

- Egy fiatalt, akkor mikor tollasodni kezd, minden tollaszáránál külön befonunk kendercérnába, és meglátod, olyan göndör tollú galambot csinálunk, amilyen még senkinek sincs.

- Butaság - mondtam -, hogyan lehetne egy toll göndör, ami egyenesnek született!

- Ez csak okoskodás! Ismered azt a fiatalasszonyt, aki a mi ajtónk mellett lakik?

- Igen!

- És milyen haja van annak?

- Göndör.

- Göndör hát! De te akkor nagyon buta vagy, ha azt hiszed, hogy annak göndören született a haja. Olyan volt az, mint a szög, de láttam, egyszer befonta spárgával, s azóta olyan feje van neki, mint a birkának. Ha akkor fonta volna be, mikor nőni kezdett, akkor most még szebb lenne.

- Jó! - mondtam. - Megpróbáljuk. De mi lesz akkor, ha megdöglik?

- Ha nekem lenne fiatalom, akkor már befontam volna!

S az egyik este hozzákezdtünk a munkához. A fehér golyvásoktól elvettük az egyik fiatalt, a térdem közé vettem, és mindketten dolgozni kezdtünk rajta. A tejes, puha tollak tövébe bekötöztük a cérnát, s aztán az egészet egy kis gombóccá tekertük és lekötöttük.

Az állat szakadatlanul sipogott. Térdeimen éreztem, hogy gyorsan, ijedten zakatol a belseje.

- Hagyjuk abba! - mondtam. - Butaság az egész!

Szurok hallani sem akart róla.

- Ne vágj olyan együgyű ábrázatot. Két este rendbe hozzuk, és miénk lesz az első göndör galamb.

Később az utcai petróleumlámpa alá ültünk vele, és még ott is dolgoztunk rajta. Késő éjjel volt már, mikor a fészekbe visszatettük.

Siralmasan és reménytelenül nézett ki a szegény állat. Az egyik felével már készen voltunk, mint valami nedvtelen, elaszott bogyók feküdtek a még félig kopasz testén a fehér tollcsomócskák.

- Holnap bekötjük a másik felét, de legjobb lenne, ha reggel be se mennél a műhelybe. Kivisszük a vízhöz, és ott egészen készre csináljuk.

- Nem! Csavarogni, azt nem akarok. El nem szalad estig sem.

Nyugtalan rossz éjszakám volt. Sehogysem akart a fejembe menni, hogy a galambot valóban sikerülhet meggöndörítenünk. Nekem, bizonyos, hogy sohasem jutott volna eszembe az ilyesmi. De hát hogyan is fog most már nőni a toll, ha össze van zsugorítva, le van kötve, hogy meg se mozdulhat? Sajnáltam, hogy belementem ebbe az egész csúnya munkába. Szerettem volna fölkelni és a csomókat fölbontani, de már nagyon fáradt voltam, kimerülten az egészet reggelre hagytam. Akkor azonban megteszem, nem bírom el, hogy ennyire megkínozzak egy védtelen állatot.

Az anyám unszolására is csak nagyon nehezen tudtam fölébredni.

- Mi van veled, hogy olyan nehezen jössz magadhoz? Beteg vagy?

- Nincs semmi bajom - mondtam kedvetlenül. - Nem vagyok beteg... Mondja, mamácska, igaz, hogy az asszonyok spárgát szoktak a hajukba fonni, és ettől meggöndörödik a hajuk?!

- Vannak ilyen bolondok! - felelte az anyám csodálkozva. - De hogyan jut ez most az eszedbe?

Már oda se hallgattam. Félig mezítelenül hátraszaladtam az ólhoz... Hát mégis igaz... A Szurok értéke nagyot nőtt előttem ezekben a pillanatokban.

A megcsúfított galamb ott ült a fészekben egyedül. A párja kimászott mellőle egészen a rekesz másik végébe. Úgy láttam, mintha ijedt, gyanakvó szemekkel leselkedett volna vissza a másikra. Az szétlapultan ült, s feltartott fejjel csak sipogott. Puhán hozzányúltam, észre se vette.

Az anyám kiáltott értem.

A másik fiatalt is visszatettem a fészekbe, s elmentem dolgozni.

Nem értettem meg, mi van velem egész nap. Mintha valami baj történt volna a fejemben, mindent elfelejtettem, a dolgok nem engedtek közel magukhoz, s az inasok elcsalták a cigarettámat anélkül, hogy csak védekezni is próbáltam volna ellenük.

Délután elküldtek a vaskereskedésbe, és nem volt erőm visszatartani magamat attól, hogy haza ne rohanjak a göndörödő galambot megnézni.

Ez volt az első eset, hogy inaskodásom alatt letértem az egyenes útról.

A többiek, mikor visszaérkeztem, szidtak, s megint belefogtak a fúrás baromi munkájába. Nem voltam itt és nem voltam ott. Éreztem a testem megtöretését, s valami sötét ködből csurgott le rám a szomorúság. Az ember néha úgy érzi magát, hogy elveszett a világban. Bizonyosan valahonnan bentről fájtak a dolgok. Talán a beteg gyermekei között élő anya sorsa lehet ennyire színtelen és elhasznált levegővel telített. S ha valaki megkérdezte volna tőlem, hogy mi bajom, nem tudtam volna felelni.

- Ne bántsatok - mondtam az inasoknak. - Mért szeretitek azt, ha a másik ember szenved mellettetek? Én se vagyok se rosszabb, se butább, mint ti, s mégis mindenért énbennem akadtok meg.

- Ne jártasd a szád! Ha prédikálni akarsz, mentél volna püspöknek!

Hajtottam tovább a kereket. Kimondhatatlanul fáradt voltam, nehezen jött belém a levegő, a szám nyitva volt, s a homlokomról belefolyt a veríték.

Eszembe jutottak egészen kis gyerekkorom emlékei. Nagyanyám akkor egészséges volt, s esténkint valami rongyos, rózsaszínű füzetekből szokott nekünk felolvasni órák hosszat. Szépen taktusba mondta a szavakat, s a lámpa világított előtte, mint valami égő csipkebokor.

Tengeri rablókról, szegénylegényekről, néma grófokról és szibériai ólombányákról olvasott, ahová a nagy orosz cár száműzte a neki nem tetsző alattvalóit, s ahol ezeket az embereket vagy apránként megette az ólom, vagy egy napon, mintha csak erre születtek volna, beleszakadtak a szörnyű munkába.

Alig vártuk az estéket, hogy ezeket a végtelen történeteket újra meghallgathassuk. Kint tél volt ilyenkor, itt bent a kályhában égett a tűz, s az asztal körül ülve szinte magunkról megfeledkezetten ittuk be a szavak értelmét. Én szemben ültem a nagymamával, s a tekintetemet egy pillanatra nem vettem le az ő fényes drótokuláréjáról. Anyám oldalt ült közöttünk a két lánykával. Ha azok elfáradtak, ölébe vettek őket, s azok ott csöndben elaludtak.

Hárman maradtunk minden este, hallgattunk és figyeltünk, hogy majdnem fölrepedezett a bőrünk valami belső szomjúságtól, s aztán lassan sírni kezdtünk.

A cár szegény rabszolgái, akikről a nagymama olvasott, egész valójukban megjelentek előttünk, éreztük az emberi fájdalmukat, és ismertük a feneketlen bányákat, ahol tíz körmükkel ásták föl a szenet, és a végtelen hómezőket, amiken át szökni próbáltak a kínzóik elől.

A nagymama soha nem sírt. Ő csak olvasott érzőn, anyás melegséggel, az okuláréja fénylett, és nagy, kiteljesedett volt fölöttünk, mint valami gyümölcsfa.

S a lefekvés előtt egyedül csak ő merte bezárni az ajtót.

Én a nagyobbik testvéremmel aludtam együtt, egészen hozzábújtam, s a szemem sokáig nem mertem lehunyni.

A lámpa egész éjjel égett az asztalon.

Ezek a szomorú emberek azóta sokszor megjelentek előttem, hogy átbotorkáljanak az életemen, mint valami eltévedt árnyékok. S én most megint egészen egynek éreztem magam velük.

Hajtottam a gépet, mint egy másik rossz, agyonhajszolt gép, és nagyon távol voltam mindentől, ami szép, meleg és szerető az életben.

Egyetlen pont volt, ami felé kívánkoztam. Látni akartam a galambot, éreztem, hogy bűnös vagyok vele szemben. Vártam az estét, s az órák nehéz ólomlábakon csoszogtak errefelé.

A Szurok értelmetlenül nézett rám, mikor azt mondtam neki:

- Szégyellem magam, hogy ilyen embertelen vagyok. Talán már meg is döglött.

- Bolond vagy! - ordította és dühösen baktatott utánam. - Olyan sírós macska vagy, akár egy kisasszony.

Otthon diadalmasan belémbökött:

- No nézd meg, te mulya! Mondtam, hogy semmi baja!

A félig befont állat megint egyedül ült a fészekben, s még mindig sipogott. Egészen belelapult a fészekbe, mintha szét lett volna mázolva benne. Egyetlen szem nem volt a begyében.

- Nem etetik!

Szurok röhögött:

- Majd én megtömöm, csak ne nyafogj! Mi lenne a világból, ha mindenki ilyen nyamnyam lenne, mint te!

Nem harcoltam tovább. Éreztem, ha a galamb megdöglik, annak egyedül mi leszünk az okai, de ezt most már hiába mondtam volna el. S ha talán mégis?! Valahol bennem is élt annak a hite, hogy sikerülni fog a munkánk.

Vacsora után dolgozni kezdtünk. Szurok előbb kukoricával puffadtra tömte a galambot, aztán nekilátott a kötözéshez, s a puha testen egészen egymás mellé nőttek az elpiszkolt tollcsomók.

- Majd meglátod, milyen lesz! - mondta büszkén. - Egy hét múlva megpróbáljuk kibontani, olyan lesz, mint valami szép zsidólány!

Nem sokat hittem el ezekből az ígéretekből, de azért mégsem láttam olyan lehetetlennek az egész ügyet, mint ahogyan azt a műhelyből elgondoltam. Mikor elkészültünk vele, az egész inkább egy sündisznóhoz, mint egy galambhoz hasonlított. Nagyon lágyan, gondosan visszatettem a fészekbe. Az elmenekült másikat odaültettem mellé.

Hogy mi lesz belőle, nem tudtam, de titokban reméltem valami jót, s így kétségek és remények között fektettem le magam másnapra.

Reggel első dolgom volt az ólhoz futni.

Ijedten meghőköltem.

A szegény megcsomózott galamb ki volt dobva az ólból. Az öregek, mint többé nem az övékét kihajították maguk közül. A gubancos test, mint valami csúnya sárga papucs feküdt a földön.

Nem tudtam hozzányúlni, tehetetlenül, teljesen magamba roskadtan mentem vissza a lakásba.

- Mi bajod van, te gyerek? - kérdezte az anyám ijedten. - Mi történt veled?

- Beteg vagyok - mondtam. - Üzenjen be a mesternek, hogy beteg vagyok!

Egész nap nem mozdultam ki a lakásból.

Hogy mi bajom volt tulajdonképpen, nem tudtam. Már láttam megkékült halottakat, akiket a vízből fogtak ki, vérző testet, aminő a Szuroké volt, de még semmi sem hatott rám ilyen leverően.

Talán, mert mindennek én voltam az oka!

Sokat gondolkodtam azon a napon, és lassan-lassan úgy éreztem, hogy a Szurok irigységből meg akarta ölni a fiataljaimat, és csak azért találta ki az egész komédiát, hogy elpusztítsa őket.

Már nagyon sok csúnyát láttam az emberek természetében, nem szerettem őket, s ez a nap még messzebbre lökött el tőlük.