Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 12. szám · / · Figyelő · / · Ignotus: Apponyi és Rákosi

Ignotus: Apponyi és Rákosi
4.

Ma azonban - istenem, mindenkinek, akinek valami köze van a magyarsághoz, minden nap tízszer hálát kell adnia az Istennek, hogy ez a drága két öreg még él. Mert életüknek, egészségüknek, nívójuknak ténye olyan nemzeti kincs, mely, ha az idő őfelettük is betelik egyszer, irtózatosan pótolhatatlan lesz.

Hogy az egyik "dilettáns"? Hogy a másik "nem egyenletes"? Istenem, mit tesz az, abban az ájultságban, ami a mai Magyarország! Ha semmi egyéb: az a műveltség, az az előkelőség, az a tisztaság, az a nemesség, aki Apponyi Albert: megbecsülhetetlen lecke, erősség, példa, segítség, vigasztalás a magyar lekerültségben. Ha semmi egyéb: az a csüggedetten fölöttesség, az a tisztességes életrevalóság, az az emberséges okosság, aki Rákosi Jenő: ugyanígy minta és erő a magyar leromlottságban. Pedig mindketten egyebek is: bátrak, kötelességtudók, fáradhatatlanok a nemzet nevelésében, a komiszságok visszaverésében, az őrültségek józanításában, a lelkek egyenesítésében, s két öreg munkabíró kezükkel pazarul fizetnek népüknek mind a jóért, mit valaha vettek tőle. Lehet, hogy az, hogy ők nagyjaivá öregedtek hazájuknak, fokmérője annak, mennyivel lett ez a haza kisebb. De relatív nagyságba sem emelkedheti belső nagyság nélkül, s mint ahogy az ötvenes években a nemzet szerencsétlensége Tompa Mihályt nagy költővé tette, úgy: nemcsak növeli, de teszi valóban nagy emberekké Apponyit és Rákosit a nagy magyar balvégzet. E balvégzeten belül ők olyan vigasztalások, hogy lehetetlen, hogy ők maguk is meg ne vigasztalódjanak önmaguktól - hogy ne érezzék: nincs ott még minden tönkremenve, ahol mi, íme, épek vagyunk!