Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 11. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete

Kassák Lajos: Egy ember élete
- Önéletrajz - (3)
8.

A vasárnapok voltak azok, amik egészen visszaengedtek önmagamhoz. Mert azonkívül, hogy minden rendszeres csigatempó helyett, amilyen az iskolai tanulás is volt, jobban szerettem a pillanatnyi eredményért is megfeszített erővel küzdő testi munkát, éltek még bennem vágyak, amik a földhöz és a tiszta állatok felé vonzottak. Szüleimnek sohasem volt gazdasága, kisvárosi napszámos család voltunk, mégis valami távol rokoni ágról élt bennem a paraszti vér.

Emlékszem rá, hogy egész kisgyerek koromban parasztlányka szeretőm is volt. Kivasalt ruhájú, kisütött hajú Mária-lányokat, akik a mi környékünkön éltek, soha sem szerettem. Mintha üvegből és vízből lettek volna, ha hozzájuk értem átfutott rajtam az életük hidegsége. Ez a kis parasztlány azonban tüzet és bizsergő hangyákat hordott a bőre alatt és a szaga is olyan meleg és édes volt, mint a tejszagú borjúké. Ő is szeretett engem s ha csak tehettük, mindig együtt voltunk.

Nagymamám egy magas termetű és széles szoknyás asszony, nagyon vigyázott rám, hogy össze ne kerüljek a lánykával. Ennek az okát sokáig nem tudtam megérteni s magamban gyakran csúnyákat gondoltam miatta a nagymamára. Vigyázott rám, mintha kár eshetne bennem. De minden fáradozása hiábavaló volt. Kimentem az ajtó elé a porba játszani, nagyon csöndben voltam s vártam, hogy bent a nagymama megfeledkezzen rólam. Szép lesimított fejét egyszer-egyszer kidugta az ajtón:

- Lajkó fiam itt vagy?

Nem válaszoltam, mintha egészen benne lettem volna a játékban, észre sem vettem őt.

- Csak játssz szépen, fiacskám, játssz! - mondta megnyugodtan s visszament a lakásba. Pontosan ismertem a szokásait s aztán eljött egy pillanat, amikor óvatosan becsúsztam a falhoz és az ablakok alatt átszöktem a pajtába.

- Kata! - súgtam a kazlak között - Katuska hol vagy?

S a kislányt mindig megtaláltam a szalma között.

Egészen egymásba feledkezetten játszottunk. És nem holmi buta kis játékdolgokkal, hanem csak úgy magunkkal. A kezeinkkel, a lábainkkal és a fejünkkel, mint valami marakodó kölyökkutyák.

Rajtam csak egy kis nadrágocska volt. Katán csak egy vékony kartonruhácska. Fölhevült testünk csillogott és össze-vissza tördelődött a ropogós szalmában.

- Milyen meleg a te húsod - mondta a kislány és nevetve végighempergett rajtam. A lábai ott kalimpáltak az arcom előtt.

Mintha megharapni akartam volna, utána kaptam és megcsókoltam a lábát. Csodálatosan édes és kemény volt.

- Milyen jó volt! - mondta Kata. - Csináld meg még egyszer!

Most már valami lebírhatatlan éhséggel hajoltam felé. Megcsókoltam a fejét, aztán megint a lábát föl föl egészen a kis meleg hasáig.

Fejem egészen alatta volt a szoknyácskája alatt.

Ez egészen új játék volt s minden nap sokszor megcsináltuk.

Este aztán fáradtak voltunk és ilyenkor nem szerettük a szüleinket.

Egy napon váratlanul köztünk termett a nagymama.

Kétségbeesetten kiabált s mi megrettenve néztünk rá. Nem tudtuk megérteni, mit láthatott rajtunk, ami miatt ezt a nagy kiabálást csinálja. Jó asszony volt, még a széltől is megvédett engem, de most komolyan és nagyon vörösen haragudtam rá. Mintha valami veszedelemből akart volna kimenteni, fölkapott a földről és végigszaladt velem az udvaron, közben folyton pörölt, szidta a lánykát és a szüleit, akik pedig nem is voltak otthon. Erősen szorított magához, egészen elvesztem a puha mellein a karjaiban.

Szomorú lármás prédikáció következett.

A szoba közepén álltam lelógó kezekkel maszatosan és néztem az anyámat és a nagyanyámat, akik most már egymás között perlekedtek.

- A maga dolga lenne, hogy vigyázzon a gyerekre - hajtogatta az anyám. - Nekem nincs száz szemem, hogy mindenre figyelni tudjak egyszerre. Nem elég nekem ez a rengeteg ruha.

- Nekem is van egyéb dolgom is - pörölte vissza a nagymama. - De mondom neked, inkább egye meg a fene az egész világot, mintsem hogy ez a gyerek megromoljon!

- Én talán azt akarom, hogy megromoljon. De ha nem dolgozom, miből adjak neki enni.

- Keressen az apja! Az anya az nevelje a gyerekeit, akiket a világra hozott!

- Dolgozik bizony! Dolgozik az is. Az apjára se lehet semmi panasz.

- Hát csak okoskodj, ahogy tudsz - mondta békülőn a nagymama. - De én nem adom ki többet ezt a gyereket a kezemből... Máriám anyám! Máriám anyám, mi is lesz a világból! Gyere ide hozzám te, jaj, hogy mit is mondjak neked. Jaj, de megérdemelnéd, hogy kéménybe akasszalak!

Nevetve hozzá szaladtam.

Fölültetett az ölébe és sokáig ő is, a mama is velem maradtak.

Este, mikor a nagymama lefektetett, hallottam, hogy újra rólam és a Katáról beszélnek.

- A lányka anyjának is szólni kellene - mondta a mama. - Kár lenne azért a szép kis lánykáért.

- Eh! - pattogott a nagymama. - Törődnek is ezek a buta parasztok a saját ivadékukkal. A tehén meg a libák! Az lesz a legjobb, ha elhurcolkodunk. Holnap nézünk lakást és tizenötödikén kimegyünk ebből a pokolból.

Másnap a nagymama szépen fölöltöztetett és egész délelőtt össze-vissza jártunk az utcákon. Néha bementünk egy-egy házba s a nagymama véges szakadatlanul alkudozott az új lakásra.

Az egyik udvaron mezítlábas lánykák játszottak a kút körül, mint a tarka kacsák. Nagymama mérgesen visszafordult velem a kapuból.

- Ez ugyan nekünk való! - mondta és lassan bandukoltunk tovább.

Meleg nap sütött ránk, az útszélén virágoztak a fák s a gyerekek félig mezítelenül szaladgáltak a fehér porban.

Nagymama valamin gondolkodott s én énekelve, dudorászva kullogtam mellette a hőségben.

Egyszer egy sötét parasztházban eszembe jutott a Kata, de nem nagyon kívánkoztam hozzá. Sötét nedves levegő volt a szobában s jólesett, hogy így a nagymama mellett állhattam és foghattam a puha, meleg kezét.

Eleven ujjaimmal boldogan mozgolódtam a tenyerében.

Néhány nap múlva elhurcolkodtunk a régi lakásunkból. Katával többet nem találkoztam, de még nagyon sokszor gondoltam rá vissza. Néha úgy éreztem, hogy valamimet nála felejtettem s szerettem volna visszamenni hozzá, hogy megérintsem kezemmel.

Ezek az érzéseim messze esztendőkig velem maradtak. S néha vasárnaponként még most is felvetődött bennem egy hang vagy szín, amiről aztán hónapokig megint semmit sem tudtam.

Ezek a napok teljesen az enyémek voltak s ilyenkor sok mindenféle emlék és kívánkozás feljött bennem. Már nagy gyerek voltam, bizonyos, hogy senkinek lábát meg nem csókoltam volna, de azt éreztem, hogy a lányokban van valami, ami bánt és ingerel, ami egy pillanat alatt össze tud rázni.

De én erős természetű gyereknek ismertem magam és hittem, csak akarnom kell és mindig és mindenben uralkodni tudok magamban. Ha időm volt hozzá, szerettem belenézni az életem rendjébe s ez a szokásom most is megvolt. Már nem kallódtam öntudatlanul a dolgok között és minden dolognak iparkodtam mindkét oldalát megnézni. De nem azért, hogy aztán határozatlanul egyik oldalról a másikra dobálódjam, hogy hassanak rám a dolgok, anélkül, hogy én vihetném át beléjük a magam rendjét és akaratát. Sohasem kötekedtem olyasmik miatt, amikről később beletörődéssel le tudtam volna mondani. Vagy hozzányúltam valamihez és akkor győzni akartam fölötte, vagy kitértem előle még mielőtt megkísérthetett volna. Ha az enyém volt valami, abból szívesen adtam mindenkinek s ezért szerettek és komoly fiúnak tartottak az ismerőseim. Mondom, az ismerőseim és nem a barátaim, mert barátaim úgy, ahogy a többi fiúknak puszibarátaik voltak, nekem soha sem voltak. Hiába nyúltak felém a maguk megcsiszolatlan ösztöneikkel, akkora voltam, mint ők, éppolyan voltam, mint ők és mégis beérhetetlenül idősebb és más voltam, mint ők.

Az iskolában az osztály bogáncsa voltam, hiába próbáltak meg bottal és szépszóval belefésülni a padba, cudar utcai tüskék álltak ki belőlem, amik mindenfelé szúrtak s most itt a tüskés inasok közt kiválasztott úrnak láttak, nem ficsúrnak, de valami papos tekintélynek. Én soha nem mentem el egyik fiúnak a lakására sem, de ők vasárnap reggel nyolckor már ott voltak nálunk s ha még nem voltam felöltözve, szépen a fal tövébe ültek és várakoztak rám.

Vasárnap, hiába lettem inas, alig akartam kibújni az ágyból. Aztán a testvéreimmel való veszekedések következtek. Soha sem én kezdtem ki velük, de ezeknek a lánykáknak kereplőből és kolompból volt a szájuk és kerepeltek és kolompoltak reggeltől estig.

Álmos voltam és ettől a veszekedett lármától földühödtem, mint a hörcsög. Közéjük gabalyodtam és verekedtünk.

Anyánk föltartott kezekkel be-beszaladt a konyhából, hogy széthúzzon bennünket. Ha már föl voltunk öltözve, egész nap összefértünk.

A gyerekek segítettek megetetni a nyulaimat, a fekete kanpulykámat és galambjaimat.

Büszke voltam arra, amim volt és valóban az egész városban egyetlen gyereknek sem voltak ilyen állatai, mint az enyémek. Egy sváb asztalosmester házában laktunk és hátul a sufni mögött, ahol a szurkos és aranypapíros koporsók voltak hegybe rakva, állt az én galambólam. Hosszú keskeny deszkaház, ami tele volt kiválogatott állatokkal. Az első részben voltak a nyulak, vattásszőrű óriási kunyfülűek, egy selyemszőrű kan és négy fehér nőstény. Ha kinyitottam az ajtót, mint valami kövér megprémezett bárányok ereszkedtek le az ól hídlásán.

- Muci ne! - mondtam. - Muci! Muci! - és a ledörzsölt ábrázatú inasok bámultak, hogy kicsöppent a nyáluk és a nyulak fényes szőrükkel nagyokat ugráltak előttem, mintha bennük lakott volna az ördög.

A kan szaporán maga alá rugott, hogy porzott alatta a megtaposott föld.

Kutyásan a hátsó két lábára ült és kérte tőlem a friss zöld füvet.

Az inasok durva nyers káromkodásokat mondtak örömükben.

Aztán kijött a pulyka is. Ő együtt lakott a nyulakkal és nagyszerűen összefértek, szinte testvérek voltak. Nem volt kövér, de hosszú fiatal lábain mint valami király álldogált a nyulak között.

A galambháznak egész eleje pontokra járt, s ha az ember ezeket a deszkalapokat kinyitotta, az egész házba bele lehetett látni, mint valami méhkasba. A galambok szelídek és tiszták voltak. Nem jártak el hazulról s ha valaki lopni akart közülök, annak könnyű dolga volt belük. A hat purclin kívül ezek már nem is annyira röpülő madarak, mint inkább csak túlnemesített emlékei voltak a vad parlagi galamboknak.

A város galambászaiból minddel ismeretségben voltam és néha eljöttek hozzám és beszéltem velük komoly tervekről és néha cseréltem velük páros és páratlan galambokat. S ha komoly galambvásárról volt szó, azon aligha tudott volna valaki is becsapni. Ismertem a jó galamb búgását, kitapogattam a hím gégéjét és a nőstény hátsó szerkezetét, s amit megvettem vagy elcseréltem, az tiszta fajú volt, mint az arany.

Dél felé járt, mire az ólat kipucoltuk.

Anyám valamennyiünknek adott egy-egy darab kenyeret, aztán kimentünk a piacra.

A misének már vége volt, a lányok, legények szagosan kiöltözötten jártak körbe-körbe a piactéren, a zötyögős járdán, a kereskedők betapasztott boltjai előtt, mint valami cirkuszlovak a köröndön. Itt volt a kis város élete. A lányok jobbról indultak, a legények balról, állandóan összetalálkoztak, hogy szakadatlanul szemberöhöghessenek egymásnak. Az inasok, mint valami szemtelen légycsomók, zümmögtek erre-arra a nagy térségen. Nyughatatlanul belekötöttek a sétálókba, hogy aztán az egész városon végigcsúfolhassák azt, aki oktalanul oda állt velük.

Egy másik műhelybeli inassal, akit Spataknak csúfoltak, a nagy trafiksarkon álldogáltunk. Nyápic kis gyerek volt ez a Spatak, egy keszeg mozdonyvezetőnek a fia, de nagyon szép anyja volt neki és én ezért szerettem vele lenni. A mamája sokszor kint állt előttük a kapuban és sokszor órák hosszatt elbeszélgetett velünk. Csodálatosképpen mindenhez értett az az asszony és minden érdekelte. De arra mégis hiába kérte a fia, hogy engedjen neki galambokat tartani. Szinte pontosan egyformán válaszolta:

- Ne légy buta, Karcsi! Elrontják a háztetőt!

Ez olyan különös volt nekem, hogy ilyen nagyszerű asszony, ha erről volt szó, mindig ezt a butaságot mondta. De lehet, hogy talán nem is ezt akarta mondani, hiszen erős cseréptető volt a házukon s lehet, ha a fia egyszer haza merte volna hozni a galambokat, talán azt mondta volna: - Menj csak fiacskám és hozzál minél többet! A szép galambok nagyon illenek a szép házhoz!

De ez a buta Spatak nagyon gyáva kölyök volt. Csak állt és szomorkodott ott a szép anyja mellett, aki pedig maga is egy óriás felfújt begyű galamb volt. Sokszor jött az a kívánságom, ha egyszer úgy kedvemre - megfoghatnám ezt a szép nagy asszonyt. Éreztem, hogy a mellei duzzadtak és lökdölődzők lehetnek, mint a luftballonok. De annyira soha sem tudtam közel férkőzni hozzá, hogy kedvemre megérinthessem őket.

A fiával azonban mégis és már régóta jóban voltam. Ő elmondta nekem minden dolgát s az én dolgaimról is talán ő tudott a legtöbbet. Lányokról meg az inasokról nem igen szeretett beszélni, a galambok és a madarak érdekelték a legjobban. S velem ezekről szakadatlanul beszélhetett és ezért jobban ragaszkodott hozzám, mint az apjához és az anyjához.

Mikor elváltunk, két kézzel szorongatta a kezemet, mint valami ajándékot. Aztán egy hétig megint nem találkoztunk egymással.

(Folyt. köv.)